Part 2

Amint a szoba mélyéről, egy kis toilette-asztal mellől e Szklezanzsé fölmerült, nyulánkan, mint egy hattyú: minden vonzalmat igazolt. Még nem láttam embert, akit klíma s környezet szellője, balzsama s varázsa oly tökéletesen átformált volna a maga hajlékony fajiságából, egy idegen törzs izzó típusába! Nem franciává lett Miska, mert franciává nem lesz senki, még egy Schlésinger sem, még az is csak ritkán, aki annak születik. De sárgás arcbőrével, ami lappangó szívbajának első fényvetése volt, gyér fekete szakállával, mely szállanként volt ápolt, magasra ívelt bivalyszemével, mely sugárzó bogarát önkívületekben áztatta a szemgolyó mandulafehérjén, azzá a Velasquèz-szerű izzó spanyollá változott, aki a Pradóban lóghatott volna egy szögön, ha nem az _Adego_-cég formálta volna ki, tengerentúli szállítmányok kalandosságával, rio de janeirói gabonabárkák regényességében!

Semmi úgy el nem szédíti a nőket, mint bizonyos fajtabeli jellegzetesség az ember külső formáiban. Bizonyos fizionómiák már puszta vonalaikban s hangsúlyozottságukban egy egész renesszánsz-kosztűm festőiségét s szuggesztióját adják. Azonfelül vannak férfiak, akik úgy hatnak női fantáziára s ínyre, mint délszaki gyümölcsök. Ezt tudták a mult század 80-as éveiben, bizonyos francia regényírók, egy D’Ennery s egy Cherbuliez például a selejtesek közül, de sőt a legkitünőbbek közül egy Balzac is tudta ezt egy távolabbi időszakban, mikor szívfacsaró s kalandor hőseit megtette lengyeleknek, olaszoknak, sőt portugálnak is, ha jól emlékszem.

De mindezt tudta Miska is! A maga doncarlosi külsejéhez, összhangzatosan, valami benső borulatot is kiművelt magában s ezzel még valódibbnak tűnt, mert a látszatok ereje, mint minden ami művészet, jobban hat a valóságnál. Dúsan aratta sikereit, boldogan sodródott az árral s lehatárolván élményeit s lelki vágyódását az érzékei körére, nagyobbszerű kultúrák híjján, csak a nőkben látta Párizst, s önönéletét is csak a nők szívében, a maga hibás szívével, ahogy e szívekhez tapadt pátétikus éjszakákon, trubadurosan, a szerencsétlen! Fülemülék zengenek így, aránytalan hangszeren a begyükből, nagy nyári éjjelekhez. Mikor esténként megjelent, ájult baromszemével, a Café Madrid csillárjai alatt, ahol százával torlódtak estélyi selymekben s egyéni félmeztelenségben tündéri teremtések, s elvonult, mint egy castiliai, frakkban s fekete szakállasan, hidalgo a tükrök sugárzásában! caballeros az asztalok virágfűzére közt! az a töméntelen szemrebbenés és árnyalatos mozdulat fogadta, amelyekkel bizonyos nők, ösztönösen, azok felé a férfiak felé repesnek, akikben meggyötrött szívük, lelkük, testük, mindenük, még hinni tud és magasabbra lendül! Abban az úgyszólván görög-római szabadságban, melyben az efajta rabszolgavásárok Párizsban, a külső formák ragyogásával, valami barbár piac szépségévé válnak, a nő eleped, mint egy bús madár, aki röpülni akarna! Foglalkozásos szerelme, művésziesen, azzá a leplezetlen világnézletté fordul, amelybe mindent beleforraszt, tragikus szolidarítással, testvéri tényezőnek, ami érzésben s gondolatban egyféle vele.

Minden szív Miska felé olvadt, mint egy testvér felé, mint egy nagy megértő felé, mint egy ünnepi társ felé a gyönyör mártiromságában. Ha nem is szólt, ha nem is intett, ha csak leült csöndben, infáns-merengéssel egy kis asztalhoz a sarokba, egy félüveg Pommery elé, mégis tudva volt, hogy hová száll gondolata és biztos volt, hogyha senkire sem, de reá lehet számítani, mikor ütni fog az óra! Már ekkor, e nők ajkáról, vonzódva s ötletesen, új neve szállt népszerűsége szárnyain. Miska, Muscat lett, _Muscat l’Espagnol_, – spanyol muskotály! egy Schlesinger!

– _C’est trop!_ – mondta _Adego_ egy nap, mert az ő neve csak olasznak hangzott, ami bosszantotta. S már búcsut is intett az Espagnolnak! Miska ment, megváltva, a sors kegyében boldogan, és meg se állott a rue Chambige-ig a Marbeuf kerületben, ahol a Champs-Elysées vadgesztenyéin túl, pályája zenitjére ért. Itt bírta, a legritkább Louis XV-ben, amit egy sörfőző radikális fizetett, a Boudorevska Anna kegyét, mint a hölgy szívszerelme!

Sudárfák nem nőnek olyan magasra s keményre, mint e Boudorevska, robusztus karokkal s kezekkel, melyek száz férfit felaprítottak volna, s két olyan mellel, a fűzőjébe dagasztva, hogy falakat döntöttek volna fel. Szőke volt, olyan ismeretlenül szőke, amilyen csak Éva lehetett, friss sütetben a jó Isten kezéből, a világ hatodik napján, olyan szőke, amilyet soha sehol nem láttam s nem olvastam, olyan tatárian, olyan kaukázusian, olyan lappföldien szőke, amilyen csak egy orosz nő lehet, oly masszív s tömeges szőkeséggel, hogy sűrű hajfonata a fején, hajóköteleknek tünt. Hajlékony testformái e monumentalitásban, azt az őskori erőt sejttették acélos izomzattal, melyre, félistenek, egyetlenegy lépésökkel a térben, az egyik hegycsúcsról a másikra léptek.

Isteni tökélye, majdnem felülmult volna emberi arányokat, ha meg nem törik, mint minden szépség, sajnos, siralmas hiúságokon. E kolosszus, ősgránitból faragva, a színpadra vágyott, boldogtalan teremtés! s mint rendszerint az olyan nők, akiknek nincs annyi hangjuk emeletnyi keblükben, mint egy haldokló tücsöknek egy szőlőlevél alatt, e királynő is énekelt!

Naphosszat szaggatta hangszálai füzérét ájult skálázásokon át oly hangsötétítésekre a mélyben s oly sivításokra a szédítő magasban, hogy isteni száján, harminckét gyöngy közül, valami agoniás kínszenvedésnek minden sikolya szólt.

De micsoda rejtélyes s tündöklő barátság volt ez köztünk, attól az első perctől fogva, mikor spanyol Miska, mint Liszt Ferenc tanítványát, a művésznőnek bemutatott. Nagyszerű lelke e nőnek, egész nagy spontán egyénisége, nagy szőkesége, mint egy lámpa, ami nappal égne, úgy fordult s világított felém ősemberi jóindulatokkal s szláv kedvességekkel, hogy mintegy elringatott nem tudom micsoda távoli kezdet s eredet reggelébe, ahol az ember még vad volt és csak jó. Azontúl, velem gyakorolta halálos énekét és én kísértem a zongorán vészsziréna gyötrelmeit, amikor mint brabanti Elza, önkívületekben, Lohengrinhez esedezett. De e pokoli zengései is, szépség s művészet híján, mégis úgy szóltak, nem tudom, olyan emberi magaslatokról, hogy valami nősténytitán zord lelkét sodorták a gyökereit tépdelve, mint egy praxitelesi szobor, ha szólani akarna, kövé dermedve a lelkével! Már úgy imádtam, hogy csak reszkettem és féltem.

Egy őszi este még javába tanultunk, izzó légkörökben a zongorának dőlve, mikor valami kis hangcsuszamlásra, hirtelen abbahagyta s azt mondta, hogy fáradt.

– Egy kicsit várjunk, – mondta s egy kis selyemkendővel a homlokát törölgetve kék szemei fölött, csöndesen leült és pihegett, mint egy rózsaszínű gém, aki átrepült az összes mennyeken. Odakünn, az ablakokon túl, a Champs Elysées felől az égen, oly fájdalmas magányossággal dőlt hanyatt a nap vérző matériákkal, hogy az egész égbolt szinte beleroskadt rubinttavakba s narancs-szüretekbe, ami mind fel volt kenve rá, egy távoli végtelenségben. Akkor, alig egy kis kopogtatásra, bejelentés nélkül, csak az újjak lágy suhanásával az ajtófélfán és függönyön, öreg orosz honfitársak jöttek látogatóba, három csöndesek és szomorúak, megilletődve s alázattal, mintha templomba jönnének, hogy nem tudták, miformán lehetnének még alázatosabbak s még csöndesebbek s hová üljenek le az alkonyi fények máglyatüzében, mely megperzselte az ablakokat.

Mind a három egyformán szikár, kopasz, öregember volt, kettő fekete kabátban egy-egy gombmaradékkal, lekonyultan a gomblyukban s a harmadik bársonyruhában s olyan lakkcsizmában, mely a lábfejben papírvékonyságura taposva, a szárait petyhüdten rezegtette, ezer kis apró kockára repedve. Alig szóltak egy-egy szót, régi ismerősök, régi szegények, akik nem tudnak semmi újat s csak nézték a tea színét a kristálypoharakban, a kristálypoharakat ezüst foglalatban s egysorjában egy ezüsttálcán s ami közeledett az inas karján, három kristálypohár, amint ők voltak hárman.

Egyszerre csak, a lakkcsizmás öreg feleszmélt a pohár széléhez tapadtan, de megmaradt szürcsölő gyönyörében, mellyel a teája fölé úgy borult eltikkadva, mintha egy virágos partról a Volga fölé borulna. S egy szót rebegett áhítatosan, imádságosan, egy végzetes szót nedves bajusszal orosz nyelven, de amit rögtön megértettem, mert a nő felpattant a Beauvais fotöljről, ragyogva! Rögtön, egész tündöklő arca, ihlettől s kéjtől mámorosan még mielőtt énekelne, már felém fordult s úgy várt s intett a zongorához, oly ideges fölkészültséggel, hogy alsó fogsorával, feltűzdelve az ajkára, az egész száját bekapta! Még nem csendült első hangja, első siráma, első hajókürtje krimi hajósnép dalának, hogy a három orosz, egyszerre mind a három, mintegy gutaütéses megrándulásokban, úgy sírt, mint három gyermek! Főként a bársonyruhás robbant a honvágya sebével s a dal végén, lehajlott fejjel a csizmaszárak fölött, már úgy vonaglott könnyben ázva a két társával hármasban, mint igaz zsidók, ha imádkoznak.

– Óh! – mondta a hölgy felémfordulva ahogy befejezte, – gyermek! de hiszen maga is sír! – és nézte a könnyet a szemembe s még mondta, gyermek! mert ezt szerette mondani, s mert ez olyan üde franciául, olyan kedves: – _enfant!_

– Én is szenvedek a honvágytól, – feleltem. – Még szerencse, hogy nem magyarul énekel.

– Fogok! – mondta, – azzal az igérettel, amelyre mérget lehetett venni.

S akkor, a három orosz, ahogy jött csendben, úgy ment. Még átvett búcsúzáskor, diszkréten a szomszéd szoba mélyén, mindegyik külön-külön mindenféle jó falatokat kis finom csomagokban s jócskán fehérneműt is, amit a serfőző köztársasági ládaszám küldött fel e célra.

S mikor este lett, késő este már, úgy álltunk ketten egyedül s tanácstalan, egy lámpa mellett a szobában.

– Nem jön a spanyol? – kérdeztem s kerestem a kalapomat.

– Úgy látszik, nem, – felelte s hallgatott.

Már indultam is volna s vártam, hogy a kezét nyujtsa. De csak elémbe állott, olyan magasan s szőkén, istenem, mint a szűzi nap korongja kora reggel egy hegycsúcson.

– Szeretnék az este magával kettesben, – mondta, – a Maison Dorée-ban vacsorálni, kis külön teremben. Olyan jó napom volt! Odaadom az erszényem, hogy maga fizethessen.

Megvallom, átvettem az erszényt. Naívitás lett volna szabadkozni, bárgyuság elrontani a nő örömét s erkölcsieket magyarázni, nagyképűen, mint egy tanár. Óh istenem, ha nem is jó magamért mondom, aki rendszerint súlyosan ráfizettem, de mit adhat vissza nő véres könnyekből és szenvedésből, ha már nyujtja is az erszényét az embernek? Azonfelül, ez esetben, még mindig módomban volt, valami igen szerény fogyasztásomat a sajátomból fedezni, ahogy azt terveztem is magamban, viszont súlyos inferioritásommal, zenéim leszámítva, oly mélyen voltam e márványszobor alatt, hogy meghívni vacsorára egy osztrák főhercegnőt, egyszerűbb s logikusabb lehetett számomra, mint vendégül látni e csúcsíves nőt a Maison Dorée-ban, ahol nem voltak árak föltüntetve az étlapon! Én, jó isten, aki kis zúgutcák kocsmáiban is, csak a jobbfelől való szegélyén tanulmányoztam az étlapokat s böngésztem a sok kis szám között, a legeslegkisebbet!

De rögtön, a kis különszobában, a zárt falak és függönyök között, oly ziháló feszültség támadt köztünk az asztal fénykörében, oly fura zavar s forróság éppen azzal, hogy a nő dúsan evett-ivott s én csak a kis kávéscsészémhez nyultam, aranyszegélyes porcellánban. Óh, hogy nézett rám, hogy nézett hangtalan, hangtalan! végre! s ahogy az arca torz lett, amint visszanéztem, tündöklő arca ahogy megnyúlt fölívelt homlokkal a szőke haja irányában, a szemek sarki csillagával fenn!

– _Enfant!_ – mondta, – _enfant!_ – mondta a fogával s már ittas volt és már aligha tudta, ha van-e még egy Schlésinger a világon.

_Muscat l’Espagnol!_ Mintha csak érezte volna ezt a percet, amelyben elfelejtik! Ezt a patétikus nagy percet. Mert hirtelen föltünt az ajtóban, frakkban s sötéten mint egy Torquemada!

IV.

A szobám ára, az Elnökkel együtt, havi ötven frank volt, de már az első lejáratkor, szeptember végén, olyan válságokkal küzdöttem az anyagiak s erkölcsiek tekintetében, melyekhez képest a Petőfi _Szeptember végén_-je a legderűsebb dolgok melankóliája. Az igazi valóságot ezidőtájt nem költészetben és fikciókban láttam s még nem volt meg az a magasabbrendű esztétikám, mely a reális életet és reprezentatív figuráit a képzeletem világából formálja ki tulajdon atyámfiai és komasszonyaim turbulens tömegével. Még akkor, művészietlenül, a magam számlájára jártam a bolondját annak a létért való harcnak, melyet azóta, ünnepi magaslatomról, színes népségemnek szántam, dúsan kiemelve e népséget, százféle változatban, százféle élettel, abból az egy életből, amit éltem. Bús magányosságom, szinte percenként való adagolással csöpögtette keservét a szívembe _s egy hölggyel állván szemben_, egy úri hölggyel, akinek a szobám árát fizetnem kellett, egy úri hölggyel idegenben: anyagi inferioritásomat a legkínzóbb szégyenérzet komplikálta. Otthon, hasonló helyzetben, magyar gavallérságom szigorú világnézletébe dermedve, nyilván agyonlövöm magam. Itt, a boulevardok atmoszférájában, egyszerűen elszenvedtem a helyzetet azzal a hajlékony engedékenységgel erkölcsiek tekintetében, amire az ember oly hajlamos az idegenben. De mind kétségbeesettebben láttam, micsoda rossz csere volt a trénnél való szolgálataim helyett inkább szabadnak maradnom, mert a szabadság, bizonyos viszonylatok között, a legkínosabb börtön érzésével hat. Míg Szklezanzsé torreroi szenvedelmessége kellőkép viszonozta, a szó legvétkesebb értelmében, a házihölgy gyöngédségeit, addig számomra is csak megjárta, mert a Spanyollal való rokoni kötelékem révén némi elnézést élveztem. De mikor Boudorevska Anna, mint a Vörösmarty hősnője, úgy fűzte «inda karjait» Miska nyakába, hogy ebből egész ciklusok és sorozatos éjszakák lettek: helyzetem, a kisasszony kegyében, egyenesen válságosra fordult.

– Mi lesz a számlával?! – kérdezte kereken egy nap, holott olyan rézsutos arccal, melyen a pattanások rózsabimbói Miska után epedtek élettanilag, sőt botanikailag, hogy elviruljanak.

A nők hangja olykor, bizonyos akcentusaikkal, a lelkiek egész nagy hátterét vetíti. Minden izzik e hangban, permanens tüzekkel, még azokban a köznapias percekben is, mikor fájdalmaknak és kríziseknek semmi közük a helyzethez. Ahogy ez csengett: _Mi lesz a számlával?!_ ahogy ez csengett! a nő minden rosszkedve, haragja s kegyetlensége benne volt, amit szerelemféltés és csalódás okoz.

Már a harmadik éjszaka volt, hogy Miska elmaradt. Mikor a serfőző radikális, viharosan elfoglalt s családos ember létére, lemondta azt az egy-egy órát, amit hölgye bűvkörében tölthetett, ez a kis röpke óra legott, a Miska egész nagy éjszakája lett! Ez volt a Boudorevska szívében a hév és időbeli arány, jutalmazásos és kedvteléses szerelme között. A _petit bleu_-k negyedóránként röpködtek a helyzetek hadijelentésével s a vége rendszerint egy nagy hang volt, egy nagy szólam, egy Izolde-i sikoly: «Jöjj!» Ilyenkor Miska, inspiráltan, egy kis kézibőrönddel indult.

– Utazom, – szólott be a kisasszonynak egy üvegkalitkába, ami az irodája volt.

– Óh! – felelte a hölgy a bőrönd láttára, – úgy látom hosszú útra megy! – s az ajkába harapott. Alázatos nőstény, a maga _second class_ öntudatával, hősiesen koncedálta Miskának a különb szerelmeket s csak reám nézett mint egy farkasnőstény néz egy áldozatra.

Már akkor ötvenfrankos lakosztályomból felköltöztem a legfelsőbb emeleten egy szerény _cabinet_-ba, szabályos padlásablakkal a világra. Ez a világ a háztetők végtelensége volt, nagy síkjaik cserép- és palavariációiban, falakkal torlaszoltan s kitüzdelve tornyokkal s kupolákkal s egy kéménynépség legendájával, amelyből kék és sárga füstök szálltak egy másik végtelenség felé a szürke egek távlatában, ahol az őszi felhők torlódtak ködös tükrökké az égben. De már e kis szobában nem volt az Elnök képe a falon, csak a házirend volt odaszögelve az ágy fölé, szigorú klauzulákkal s egy szigonyos őrséggel a papír szélén, kis társaság! de aki egyetért a renddel.

Nem kell túlozni a párizsi padlásszobák poézisét, mert az nem mind tündérmese, amit magasan Párizs fölött ez emberi galambducok rejtenek. De lapos ablaküvegükről, vagy kiépített kalitkáik szögleteiről, mint egy hangszerről tanulhatja meg az ember a szél és az eső minden melódiáit s főként azokat a fülledt _adagio_-kat, melyekben a júliusi nap fekszi meg s tüzesíti át e lucarne-ok bádogköpenyét. Általában nem is mondhatnám, hogy az ilyen padlásszobák s a belőlük nyíló nagy kilátás valahogy alkalmasak volnának valamelyes lelki terápiára s például benső bánatok s főként a honvágy csillapítására, mert éppen azokkal a nagy horizontokkal, amelyekre nyílnak, csak még távolabbról sejtetik az emberrel, végtelen egeknek legvégén valahol, a zeniten túl, a hazája tájékát! Sűrűn laktam, de milyen sűrűn! az ilyen legfelsőbb lyukakban, s ha húsz év alatt úgy megszoktam e magasságokat, hogy ma is egy padláson lakom s a kupolám ágaskodó gőgjével szinte a mennyekben van a dolgozószobám, mégis, ez első magaslatomon, inkább valami mélységekben éreztem magam. Mit szólnának jó szüleim, a testvérem és Vajda János, aki szeretett engem, ha itt látnának így fel- és lezüllötten?! Mit a barátaim s hírlapírótársaim abban az elite-ben, melynek finom köréhez tartoztam, mint riporter az összes tereken! Mit szólna Csemegi Károly, akinek gyöngéje voltam, mit Kaas Ivor, akinek szemefénye voltam, mit a házelnök a parlamentben s az egész mentelmi bizottság, mit a két Ábrányi, külön-külön, Kornél és Emil, aki a verseimet felolvasta a Petőfi-Társaságban, mit Günther Antal, aki kollégám volt a _Pesti Napló_ szerkesztőségében s párbajsegédem egy szerelmi ügyből támadt lövöldözésben, mit Acsády Ignác, sőt Fraknói Vilmos, hogy e jó atyuskákat, de gyönge történészeket is idézzem, de mit főleg az a brilliáns Fenyvessy Ferenc, akire már csak én emlékszem ezen az égvilágon s talán még az egy Apponyi Albert, amilyen finom ember! Csak éppen Jókaira nem gondoltam, hogy mit szólana ehhez, mert ismervén fantáziáját, valószínűnek tartottam, hogy ő amúgy is lát itt engem! De már azt aligha látta Móric bácsi, mert így volt szabad szólítanunk, azt már aligha látta, amint az ablakban, a rácsnak dőlve, egy olyan rongyokba tépett vértömlővel álltam, amilyenről nyilván nem álmodta, hogy még az is lehet egy emberi szív, Párizsban, egy házetőn!

Sehol annyira nem érzi önmagát az ember, mint éppen ott, ahol elveszett. Arra a gondolatra, hogy sokáig nem fogom láthatni az _Ember tragédiájá_-t a Nemzeti Színházban, Jászai Marival Éva szerepében, olyan kínzó fájdalmakat éreztem, amelyekhez, az emberi szenvedés tárházában, csak a legszaggatóbb fogfájást hasonlíthatom. De kesergő szerelmem honvágyammal komplikálva, vagy honvágyam kesergő szerelmemmel, fölzaklatott szívem azokhoz a határokhoz ért, ahol a szenvedésnek már nincs neve semmiféle nyelvben. A két kezemmel a torkomat szorongattam, vagy a tíz körmömet vájtam az arcomba, hogy valami nevét adjam e névtelen kínoknak s megtudjam, mitől szenvedek? Oly egyszerű lett volna megfordulni a hosszú út legelején, azt mondani magamnak franciásan: _Il en est temps encore!_ Nem kérkedem azzal a keserű hősiességgel, hogy csak álltam a harcot mindenek ellenére s nem adtam meg magam. Mert ez nem energiákon mult, melyeket restelnék is talán, mint inkább azon a reménytelen puhaságomon, mely finomabb s művészibb is szívemben, de amellyel végzetem visszaélve, könyörtelen sodort tovább!

A vége az volt, hogy jól kisírván magamat, vettem a kalapom, lejöttem az utcára, elvesztem a tömegben, bámultam és csak mentem, céltalan, az utamat keresve, nem tudom hová! A Saint-Martin körül, hirtelen, nem tudom micsoda emlékre, suggallatokra vagy sejtelmekre, az a kitünő _S. Ö._ jutott eszembe, aki még régebben, ujságíró kollégám volt Pesten. Mióta Párizsba költözött, nem jött hír felőle, s nyilván innen támadt regényes presztízse, mellyel a sok szóbeszéd, mint az ilyen távoli fiatalembert, akiről nem tudni semmit, lassanként felkoszorúzta. Mondaine körökben éli világát, rég arrivált, fütyül ránk, nagy sora van, egy hercegnő szeretője, egy éltesebb hercegnőé, igaz, de aki korához méltóan, dúsan ontja adományait, – ilyesmi járta róla. Magam is sokáig hittem az efajta hercegnők valódiságában, mert nincs semmi olyan tartós, mint a tévhit az emberben. Mikor a rue Blondel mélyén egy kis zughotelben végigbotorkáltam azon a sötét folyosón, ahol az ajtósorban a barátom szobáját kerestem a gyufáim pazarlásával, szent hitem e hercegnői generozitásban megingott egy percre. De még nyugtalanabbá lettem, mikor belépve a szobába, sűrű szólítgatásomra a homályban, S. kibújt az ágyból, leragadt bajusszal, egy úszónadrágban! Nem szólt nyomorról, bajokról, finom ember létére, de ahogy ébredt s ahogy alig ismert rám és csak nézett, nyilvánvalóan abból a nirvánából ébredt, ami olykor, napokon át, a nagy éhezők jutalma, a jó Isten kegyéből. S rágyujtott egy szivarvégre, amit alig láttam a szájában.

– Hát a hercegnő? – kérdeztem, – hát hol van? az édes hercegnő! – s csak ezt kérdeztem.

– Be foglak mutatni! – mondta nagyon kedvesen, azzal a lappangó imádattal, ahogy az ember főleg azt imádja, amije nincs.

S még sokáig beszéltünk a hercegnőről, s mind melegebben, mind boldogabban s mind ismerősebben, s mulhatatlan emléke ez eszményi nőnek megmaradt a szívemben átmintázva arra a fantómszerű Lady Backham-re, akit mindenki megtalálhat _Az isteni kert_ című kötetemben, ha meg tudja szerezni ezt a ritka könyvet.

Késő este volt már, mikor a barátom végre elszánta magát, hogy az úszónadrágra felhúzzon egy nadrágot, a meztelen mellére egy ingplasztront tegyen, nyakkendőt kössön, egy redingot-ba bujjon s felrakjon a fejére egy avult kéménycsövet, ami a cilindere volt. Egy pár kesztyűje is volt s egy botja. Igy felkészülvén, odajött hozzám az ablakba, ahol álltam s néztem.

– Párizs! – mondta elragadtatással.

Óh istenem, ugyanaz a látkép nyílott innen, e mansard ablakából, mint az én tetőmről a Mazagran utcában. Estéli egek, zord máglya tüzeikkel, ezernyi lámpák, transzparens, fényszórók s lángbetűk visszasugárzásával, mint a cézári Róma égboltja világítottak valami sápadt s gaz skarláttal s az a távoli zúgás és zsongás, ami szólott, a nérói hőstenor lehetett volna, ezernyi lant- és hárfakísérettel.

Holott nem! Ez egészen más volt, ez a hang, ez az ég, Párizs igaz ege az éjben! Csillag nem volt, de a boltozat közepén, a teli hold egy zömök torony fölött, csakugyan az a pont volt egy _I_ betűn, ahogy Musset látta ezt.

V.

Egy este, _S. Ö._ barátommal elmentem a magyar egyletbe. Ha az ember odáig jut Párizsban, hogy elmegy a magyar egyletbe, akkor már minden kötél szakadt. Akkor a franciáktól már semmit sem remélhet, egy millió franciától semmit! és önmagától sem remélhet semmit, akkor már csak az van, hogy elmehet a magyar egyletbe!