Part 23

S már reggel lett és még mindig néztem. S már jöttek a szekerek és talyigák Montrouge felől, a Szajnán át, a túlsó partra, a nagy csarnok irányában, megrakodva, zöldséges karaván! S hirtelen a hajnalban, Ivánfi állott a küszöbön lengén s mosolygott a szakállából, mint félig még az éjjelből s félig a nappalból ami ébredt.

– Mit ábrándozik itt? – mondta, – biztosan nincs pénze!

Olyan magasról mondta ezt, olyan fölényesen, hogy legalább is öt frankja kellett hogy legyen.

– Oh Istenem, – feleltem, – lássa, az most nem is fontos. Nem is tudja, milyen nagy perceket éltem, a mellett, hogy ilyen szegény vagyok, – mondtam s azt hittem, valami rendkívülit mondok.

– No, no! – felelte még magasabbról, ahogy csak ezt a képtelen fiatalságomat látta, félsötétben a gyertya alatt, mely már csonkig égett. – Az mind butaság a maga nagy perce! – mondta. – Láttam, hogy világos az ablaka s feljöttem magáért.

Az igazság az, hogy nem is várt tőlem semmi eredetiséget. Nem kívánt nagy szavakat tőlem, nagy hangokat és dús színeket, melyeken szétkenjem nyomorúságos életemet olyan csillogó foltokra, összevissza, mint ahogy festők keverik dús színeiket, mind tündöklőbben a palettájukra. Nem látott se nagynak, se kicsinek, se magányosnak, se hontalannak fiatal életemmel annyi szenvedésben, nem látott még csak érdekesnek sem, annyira koncentrálva volt magában, álmaiban s vágyaiban, annyira csak a színpadnak szánt mindent, tudatosan s ösztönösen, ami egy fokkal magasabban csengett s ami szín lehetett és szépség, emberi fájdalomban. Színészi hite, naívsága is talán, lezárta határait annak a francia színháznak kőmasszáival s annak a francia színésznek tüneményességével, Mounet-Sully! aki olthatatlan víziója, eszménye s szerelme volt, igazi rögeszméje, mint minden eszmény és szerelem. Mindezeken túl, a föld rögéhez származva vissza, csak annyi voltam neki, mint akit fölszedett társul a maga nyomorához, – vándorlegény, aki társul egy másikkal az úton s otthagyja az első keresztfánál.

– Tudok egy kávéházat a Montmartre-utcában, ami nyitva van ilyenkor – mondta sugárzón a boldogságtól s elfújta a gyertyát, hogy ne is beszéljünk tovább s már menjünk. Nem is beszéltünk, nem is tartottam illőnek vitázni, ha már feljött értem, meg is voltam tisztelve, vettem a kalapom s mentem.

Lebotorkáltunk a csigalépcsőn, botorkáltunk egymás mögött, botorkáltunk, micsoda lépcsőn! micsoda sötétbe! a karfa mentén lefelé a sötétbe, mint búvárok az örvénybe, mint hajnali utazók, akik szöknek! Kiértünk az utcára, már derengett olyan színtelen nagy felhőkkel az égen, amilyeneket csak Párizs fölött lehet látni a szürkületi égben, amint a tenger felől éppen megérkeztek s úsznak tovább, nem is felhők, inkább valami nagy szennyes rongyok az égen! Utcákon végig, hidakon át a Szajnán, szótlanul jöttünk egymás mellett, mint két ló, aki meg van szokva egymás mellett, aki némán közvetíti közös érzelmeit egymásnak annak a szekérnek a súlyával, amit vonszol maga után a kövön, két szomorú állat! Oh, a mi életünk! S micsoda gyászos hajnal, azokkal a kórházi lepedőkkel az égen!

Igy értünk be a Montmartre-utcába, mint egy új világba hirtelen.

Már reggel volt s még éjszaka volt itten. Magasan s kiszögelve, egy ujságüzem palotája, mint egy fellegvár sugárzott, kivilágítva tejüveges ablaksorával, a pincéi máglyatűzével, a tárt kapuk mögött az udvarokban ibolyaszínű transzparenciákkal, három kis dühös ujság papírforgatagja és illuminációja, az _Intransigeant, La Cocarde_ s a _La Lanterne_, ami itt készült, jó kis három ujság, főkép a _La Lanterne_, igazi marat-i emlék, kegyeletes, hagyományőrző, történelmi, aranyos, _La Lanterne!_ – ez magyarul az volna: _Lámpavas!_ S túlonnan egy falban, árnyékban s világban, egy kis kávéház sápadozott halottvirrasztó fényeivel, alacsonyan a járda fölött. Igazi kis parazita kávéház, sárga kukac e műhelyek és pincék körül, ahonnan a vért szítta.

Mind ide szaladtak át munka közben, az üzemek munkásai egy pohár feketekávéra s pálinkára, a szedők a nyomdából, a gépészek a pincéből s a többi hirlapi népek mindenfelől a műhelyekből, de főképpen a szedők, akik az _elite_ voltak itten, felgyűrt ingujjban, ahogy ültek, szőrös karokkal, nyomdafestékesen, mind jóindulatú, művelt és halovány emberek, ittasan az ólomtól, lobogó szemekkel, tüdővészesen.

Csendesen leültünk egy sarokba. Ivánfi nyomban megivott két feketét egymás után, – jól ítéltem, csakugyan öt frankja volt!

– Nézze csak, – mondta nekilendülve, – nagy perc! az mind semmi! Az ma nekem volt, egy nagy percem, nekem! ha éppen tudni akarja.

– Akarom, – feleltem.

– No hát szavaltam Coquelin-nek! A _Hamlet_ nagy tirádáját!

– Az _Être ou ne pas être-t_?! – kérdeztem, mint egy gyermek.

– Azt… az istenit!

– Képzelem a hatást! a hatást! – hebegtem, s majd belefúltam a kávémba, úgy el voltam ragadtatva! Hittem is, őszintén szólva, e fiatal színész zsenijében! Huszonötéves volt, olyan szédült! olyan lázas! s úgy fújta a francia verset, s főkép ezt az _Être ou ne pas être_-t! a kis szobámban olykor, hogy zörögtek az ablakok!

– Hatás! az nem szó! – felelte. – Elvisz magával a vidéki turnéjára! Ezért is jelentkeztem, ezért szavaltam! Azt mondta: «Vére van, fiatalember! Vére van!»

– Ezt mondta? Óriás!

De már nem felelt. Rágyujtott egy szivarra, fújta a füstöt s nézett a magasba, a füst után, ami szállott.

S hirtelen meglátott egy kis társaságot maga mellett a szomszéd asztalnál, egy kis társaságot, aki kártyázott. Én csak ültem, elbűvölve. Majdnem sírtam, úgy elragadt, nem tudom, valami gyönyörűség, valami reményem, valami jobb jövő, ami ébredt az én számomra is ebben a dicsőségben! Gépek döreje hangzott kívülről, kocsik dübörögtek.

– Magára büszke lesz Magyarország! – mondtam fiatalosan, a könnyeimen át, ahogy mindig hazámra gondoltam. Már nem is hallotta, mit mondok, ahogy oldalt fordulva a székében s dühösen szivarozva, csak bámulta a kártyásokat.

Két fiatalember kártyázott egy harmadikkal, olyan szemlátomást hamisan, hogy ez már nem is volt csalás, olyan primitív volt. Minden második-harmadik kártyát ez a két fiatalember megjelölt a körme hegyével a hátlapján s ezt jelezte egymásnak ezt a műveletet, valami kis szemhunyorgatással, míg a harmadik, igazi áldozat, csak játszott magábaszálltan, gondolkodott, elmerült, cigarettázott és semmit sem látott. Az egészből valami olyan ocsmányság szállott, hogy már menni akartam s hívtam a barátomat.

– Jaj, dehogy megyek! – mondta a végsőkig felizgulva, – tanulok! tanulok! ez kell nekem a színpadon! nem érti? – s majd beledőlt a kártyásokba, az orrával s a szivarjával a két csaló mögött.

De odaát megszűnvén a munka, a kis kávéház bezárt. Muszáj volt menni, jó éjszakát! Már tódultak a kihordók a tárt kapukon át a három kis dühös ujsággal vaskos kötegekben a félkarjuk alatt, az oldalbordáikba nyomva, a combjukhoz, a hasukba s szaladtak görbén, ahogy igyekeztek, kihordók a reggelben, ahogy igyekeztek!

– No mikor? – kérdeztem, mert mi is elváltunk.

– Délben még tárgyalok Coquelin-nel, – felelte. – Aztán elmegyek magáért s fogunk ebédelni!

– Ebédelni fogunk? – kérdeztem fogvacogva.

– Már mint francia színész megyek magáért, – felelte valami elbűvölő hetykeséggel, a kalapját félrecsapva a fején. – Mint francia! Nem érti?

– Dehogy nem! A franciák ebédelnek.

– No nem megmondtam, fűzze hozzám a sorsát?! – kiáltott fel büszkén.

– Hát nem magához fűztem? – mondtam alázatosan.

– No, isten vele! – s ellengett vidáman, ahogy szokta.

Alig aludtam el, máris felriadtam. Szaladtam az ablakhoz, – vajjon hány óra? Úgy láttam dél van, ahogy tódult a sok ember. Valami távoli harang is szólott, nyilván Saint-Sulpice felől, a harang! hamar felöltöztem. Mindjárt itt lesz! már itt is van! még nem! türelem! mindjárt itt lesz! no de micsoda boldog sors! francia színész! Ivánfi! Szeghalomról! te jó Isten! s leültem az ágyam szélére és vártam, bús magyar, a francia színészt! Milyen furcsa az élet, gondoltam, milyen nagy! Milyen nagy annak az egyórai álomnak is, milyen végtelen! milyen színes!

És csak vártam. Már a folyosón, már a lépcsőn vártam, ahogy rohantam minden hangra. Kinyítottam az ablakot s úgy vártam, a féltestemmel kihajolva a korláton, hogy majdnem kiestem az utcára. Már az utcán vártam, a kapu előtt. Már a sarkon vártam, már a téren vártam, az összes utcák irányában, torkolatában, horizontjában, már az Augier szobrán vártam, ahogy felmásztam a talapzatra!

Végül este lett. Szaladtam a _Français_-hoz, itt bizton megtalálom. Nem látta senki! Lehet ez?! mikor Mounet-Sully játszott! Szaladtam a boulevardra, a sok kávéházba, nem látta senki, de hát mit jelent? Szaladtam a szállására, egy kis garniba, a rue Jacob-ban. Kopogtam egy kis ajtón, a földszinten és érdeklődtem.

Mivelhogy hozzáfűztem a sorsomat, mindenre elkészültem. Mégis, ha azt mondták volna, ebben a kis ajtóban, hogy hirtelen meghalt, hogy kiterítve fekszik fenn a szobájában az ágyon, talán nem haltam volna meg, ott rögtön, magam is utána… De azt mondták, mit is mondtak? azt mondták… hazautazott! Kapott egy sürgönyt a Nemzeti Színháztól, hogy rögtön jöjjön, szerződtetik, s rohant! Hagyta Coquelint, a turnét, Mounet-Sully-t! s hagyott engem, – egy búcsúszó nélkül, egy kézszorítás nélkül, egy üzenet nélkül, francia színész! s csak rohant hanyatthomlok! Egy pohár vizet kértem.

XXXVIII.

Lelki megrázkódtatásaim rendszerint úgy végződtek, hogy e földi dolgok reménytelenségéből egyenesen Istenhez fordultam, filozófiák híján a legmélyebb alázattal s azon érzelmesen is, ahogy a bánataimmal, egész keserves életemmel főként önmagamra voltam a legnagyobb hatással. Mint legforróbb magánügyemben, legbizalmasabb magánügyemben kerestem fel mennyei Atyámat a kerületembeli plébániatemplomban, ami a _Saint Thomas d’Aquin_ volt, finom kis mélabús templom, Delacroix-festményekkel a falakon… A szenvedésem magasabbrendűsége, erkölcsi emelkedettsége, megsebzett szívemnek valami furcsa elepedettsége, mondhatnám zenei kétségbeesése, úgyszólván behajlított a kapun, mint egy tört ágat s letérdeltem egy székre, a tenyerembe hajtottam a homlokomat s felváltva sírtam és imádkoztam, igazi keresztény, felkuszált lelkiségemben. Egypár magyar szóval imádkoztam úgyszólván exterritoriálisan, azzal a poláris különválással és kiemelkedettséggel a francia környezetből, ahogy egy vendégtenorista énekel a maga anyanyelvén egy idegen együttesben. Olyan elbódultan imádkoztam, olyan elepedetten, olyan kétségbeesett segélykiáltásokkal a magam csillagzatából, mint egy kis ablakból, asztrális végtelenségek felé, hogy illetéktelenségem elmerülvén emberi nyomorom mélyén, már egészen itthon voltam, összetörve, ebben a _Saint Thomas d’Aquin_-ban, a lehajtott fejemmel s térdelve egy széken. Nem volt ez tolakodás, se hűtlenség, se eretnekség. Olyan áhítattal imádkoztam, bús sorsomnak és szerencsétlenségeimnek olyan izzó bevallásával, feltárásával s felmutatásával, olyan mámorosan imádkoztam keserű könnyekben ázva, olyan ösztönszerű rejtelmességekkel, vonzalmakkal s gyönyörűséggel önmagamba szállva, hogy határokon és teológiákon túl, egyszerűen Isten elé rogyva, csak az a nyomorult ember voltam, aki meg akar enyhülni. Eszembe se jutott, hogy ezzel megbánthatom azt a másik Atyámat a mennyekben, aki mint eleim szigorú Istene egy ridegebb imaházban őrködik, sajnos, egyetlenegy jelkép nélkül, Delacroix-festmények nélkül, valami kietlen láthatatlanságban.

Mert nyomorúságos életemet, éppen a jelkép vonzotta, inspirálta s fokozta valami lelki költészetté. A párizsi templom, az utcák konstrukciójában, egy igazi menhely. Valósággal az ember léptei elé van építve, egyenest az útjára, a szíve elé, mint hajósok elé egy kis zöld sziget a legzordabb tengereken. Valahol egy kis templom egy kis téren, a legtávolabbi kerületekben, kis utcákon és sikátorok mélyén egy ilyen kis templom, szinte kiemeli az egész utcasort a szürke masszák profánságából a maga halovány küszöbével, ahol dereng a fény, a tört kövön. De maga a város, _Paris! Paris!_ ahogy Desmoulins tegezve szólítja, maga a város, az arányok és magasságok, a magasságok és alantasságok, a szemetek és gyönyörűségek, a történelmi forradalmiságok és történelmi vallásosságok, úgy átjárták fiatal fogékonyságomat s úgy fel is exaltálták, hogy úgyszólván valami gyakorlati művésziességgé vált bennem elmenni és lerogyni a magam zaklatott életével, sebeivel s keservével a fájdalmak szépsége s szimbolumai elé, egy katolikus templomban. Mikor egy nap megmondtam ezt Renan-nak a Collège de France-ban, ahol felkerestem levelezői tisztemben (ezt akkor bőven meg is írtam a régi _Magyar Hirlap_-ban), csak kavargatott egy kis csésze feketekávét, amit a tenyerében tartott, csak forgatta a kanalat, szaporán, a kis csészében s rámnézett azon kedvesen és mosolygón, ahogy ezt szokta, az ilyen lelkiismeretbeli kérdésekben. Nem tudom, mit gondolt, mit akart mondani, hogyan is tudhatnám! Talán nem is fontos. A lényeg az, hogy nem mondott semmit.

De a csend, a homály, az a furcsa csend és homály emberi árnyak behajlottságával, emberi lelkek borulatával, a délutáni fényeknek bágyadt beszivárgása opálos ablakokon át, boltívek és oszlopsorok közé, mint egy fenyveserdő sudárfái közé, a szentek aranyszobrai a sarkokban, a feszület a mélyben, a virágok az oltáron, a tömjén, ami mindent impregnált, a holt tárgyaknak ez az egész kimerült élete kis mécsesek virrasztásával, ez az egész örvénye hitnek s rejtelmeknek úgy kiemelt önmagamból, emberi kereteimen túl, hogy megfürödvén a könnyeimben, éppen azzal vigasztalódtam, ami oly vigasztalan volt! Egész keresztényi hitem, ha szabad mondanom, talán csak a szépség érzete volt a szívemben, bánatra s magányra kiszögelve.

Felüdülten, mégegyszer köszöntem és mentem, – micsoda lelki kincsekkel terhelten ahogy mentem, kitünő fiatalember! A küszöbön három koldus, mint három király dőlt elő a félhomályban, kinyujtott karokkal, hieratikusan, három tökéletes koldus, szennyből és rongyokból konstruálva, keserves világuk, országaik és birodalmuk legmagasabb csúcsán, három igazi királyok! Egy negyedik, mint egy burgrave ült a falnak támaszkodva, egy sarokkövön a templom előtt, mint tulajdon kastélya előtt s nézte a vak szemével az esti csillagot.

Belejtvén a szomszédban a Le Soudier-könyvkereskedésbe, rögtön kijött a dohos mélyekből, egy pápaszemes kis öreg ember, Kont nevű honfitársam s abban az ingatag modorban üdvözölt, ahogy rég elszakadván hazulról, már nem kívánt ismerkedni többé hazájabeli vándorokkal. Oh Istenem, ez a kis öreg Kont, szójátékon kívül, Auguste Comte híve volt! Szinte világított, öregsége ellenére, kis üde lelke romlatlanságával! Türelmesen meghallgatta szabad előadásomat, irodalmi terveimet, álmaimról s rögeszméimről s mint igazi pozitivista, nem tudta mit csináljon velem.

– Kérem, – mondta azon tisztán, ahogy egy kézmozdulat nélkül, egy félresiklás nélkül, egy szemrebbenés nélkül a szemüvege mögött, egész lénye csak a szavaiba volt koncentrálva, – kérem, én nem érek rá, hogy az ön műveit franciára lefordítsam. Én túl vagyok az ilyen munkán! ez már nem az én világom. Itt van önnek például Horn, az öreg Glázer, itt van Csapó, – igaz, hogy ezek közepes franciák! – sóhajtott fel becsületesen.

– Úgy van! – feleltem bölcsen, – nagyon közepesek!

– No nézze csak, – folytatta még koncentráltabban, – ön maga fordítson! Az meg se kottyan az ilyen munka, egy ilyen fiatalnak! Napközben olvasson kitünő franciákat, este fordítson, csak ez a módja! Vegyen egy csomag gyertyát, zárkózzon be a szobájába s dolgozzon, mint egy bencés-barát!

– Oh Istenem! – hebegtem e perspektívák előtt, melyeket egy ilyen csomag gyertya oly messze bevilágít!

– Csak ez a módja, – mondta. – Aztán, ha meg van a munkával, adok magának egy kitünő embert, egy franciát, aki ezt mind átolvassa és esetleg javít az egészen.

S rögtön intett a bolt mélye felé, ahonnan, százezer színes füzet, nyomtatott ívek, könyvfedelek és brosürák közül, mint egy moly kiszállt egy másik kis öreg ember és jött törékeny szárnyakon.

Először csak finoman hallgatott, egy szó nélkül, azzal a feszült figyelemmel, ahogy csak az ilyen kis öreg emberek tudnak hallgatni, valami újat az életükben. Aztán minden lelki folyamat nélkül, simán belement a dologba sűrű bólintgatásokkal, mint aki szeliden elintézte e földön való sorsomat. A zsebébe nyúlva, kivett egy névjegyet.

– Tessék, – mondta, – ha készen van, legyen szerencsém!

Átvettem a névjegyet s elbúcsúztam a két kis öreg embertől. Kifordulva a küszöbön, még láttam, hogy ott állnak egymás mellett, mint egy szent ügyben, ami lezajlott s néznek utánam mind a ketten mozdulatlanul.

Már este volt. Vettem egy egész csomag gyertyát! egy egész csomag szűz gyertyát, olyan finoman vékonyat, hosszút és magasat s haloványat, mint a tubarózsák!

XXXIX.

Hány éjszaka volt ez, hány hajnal! hányszor volt ez már fényes nappal, amikor a papírjaim és könyveim között, fiatal életem éjszakájában, mint egy lateráni kárdinális ültem a sok hajammal barettává csúcsosodva a fejemen, két szál gyertya előtt, ami égett. Két szál gyertya előtt, ami észrevétlenül fogyott, mint az élet, azzal a kis tarajos dísszel a tetejében, ami a lángja volt, skarlát lángja ennek a két gyertyának, izzó és nyugtalan lángja, mint a fullánk, aggasztó s rejtélyes, mint egy kettős felkiáltójel abban a nagy szövegben, ami az ifjúság!

Szűz gyertyák, mikor lassan kigyúlnak egy kis szobában a csendben, úgy tünik, a lelkük ébred s fellobog magában. Négy fal között, valami lágy és hangtalan élet világít a tűzükben. A gyertyák mikor égnek szebbek, mint a csillagok. Olyanok csakugyan, mint a tubarózsák, vagy a liliomok, ha égnének a kelyhökkel. Nem tudom micsoda oltáriszentség, micsoda félhomályos magányosság borulatát éreztem velök, mint szűzekkel, akik sorvadnak. Minden mozdulatomra az asztalom előtt, velem éreztek s halovány fényükkel megmozdultak utánam. Úgy tünt, hogy a magam kis szomorú lángjának a szívemben, szerető testvérei voltak a maguk kis őrködő lángjával fehér törzsük fölött. Minden fuvallatra, a cigarettám füstjére, ahogy ez szállott feléjük, finoman megremegtek s a fénykörük borulatával súlyos dolgokat vetítettek négy fal között a félhomályban, halottvirrasztásokat, siralomházakat, egyházi tanácskozásokat s orgyilkosságokat vetítettek különleges hangulatokban, füstökben s fél-illuminációkban, egész történelmi multakat és bonyodalmakat vetítettek s távoli templomzugokat is, messze a világban. A mellett úgy tünt, amint így virrasztanak és égnek, ismerik is az ember sorsát, aki virraszt és ég.

Hány éjszaka volt ez, hány hajnal, ami rám virradt s a két gyertyámra, így hármasban, amint égtünk! Hány szörnyű hajnal, ami odaomlott borzongató derengésével, nyirkosan az ablakom elé s vonszolta a nappalt, förtelmes nappalomat, ami ébredt. A szomszédos háztetőkön már csiripeltek a verebek, még lefátyolozva, félhomályok fátylaival. Amint kinyitottam az ablakot, mind ott voltak az ereszen egy sorban s készültek át a Luxembourgba. A szárnyuk még gyűröttnek tünt a párnáktól, amelyeken aludtak az éjjel, s ahogy a hangjuk oly véknyan szólott mint a síp, ez nyilván még az ásításuk lehetett. De meglátták a napot a Mediciek-kútja fölött s egyszerre mind röpültek!

Ez volt az a perc, mikor a legfáradtabb voltam. Mikor az ilyen sivár reggelekben a legfáradtabb voltam. Mikor néztem a verebek után a szürke égben, ahogy röpültek! Mikor megláttam a két gyertyámat tövig égve, a két kanócot eldőlve a tartóban, mint két fekete hernyót, aki cipelte az éjjelt. Ez volt az a perc, mikor holtra szomjazva, megittam egy felhőt az égen, egy csésze habos kávé helyett… A honvágy marcangolt alighogy reggel lett. Alighogy reggel lett, éreztem milyen szegény vagyok. Milyen magányos és elhagyatott vagyok. Most már nem gondoltam arra, hogy visszaforduljak. Már nagyon messze voltam az úton, már nem is lehetett. Már minden el volt késve a szívemben. Már itt nem volt más megoldás, csak ami mindennek a megoldása: élni kellett. Már nem is éreztem, hogy élek. Már nem is éreztem, hogy fiatal vagyok. Holott éppen azt éreztem, milyen nehéz élni, éppen amiért fiatal vagyok. Már csak konfúziókat éreztem. Már nem is tudtam beszámolni magamnak. Már nem is tudtam magyarázni. Minden túlnőtt rajtam, amit éreztem s mint a hullám csapott össze a fejem fölött. A szívem mélyéig megtörtem volna, ha nem törtem volna össze. Már nem éreztem semmit. Már csak valami rettenetes nehézségeket éreztem. S bámultam a reggelbe. S bámultam az Augier szobrát a téren. Bámultam a verebeket, akik visszatértek a háztetőkre. Valaki kiáltott az utcán, egy női hang, üdén a reggelben: _Du mouron pour les petits oiseaux!_ – s csak bámultam a verebeket ha vajjon mit szólanak ehhez? S megszámláltam az ablakomból az Odeon oszlopait. S megint az asztalomhoz dőltem, a napfényben, a papírjaimra. Úgy dőltem a papírjaimra, mint aki nem dőlhet máshova, ezen a nagy világon. Csak néhány szál papírra, nyomorúságosan.

Nem kétséges, hogy keserű szorgalmam, virrasztásom, merengésem és ábrándom többet értek magánál a munkánál, amit végeztem, annál a hívságos törekvésnél, hogy fiatalos novelláimat lefordítsam franciára! Még éjjel, gyertyafénynél, valami kis poézise is lehetett ennek a magányosságnak, amennyire az éjjel olykor eltompítja a dolgokat s átkölti őket a maga hangulatára, nyugalmára, csendjére és titokzatosságára. A lélek teleissza magát azzal a hangtalan mámorral, amit négy kis fal magába zár egy kis szoba kalitkájában s kivonja magát a többi világból, két szál gyertya ravatalosságánál. A kis utcáról e latin vidéken, sokáig nem hangzott egy szó, egy hang és az utcai polcokon, deszkalapok mögé zárva, szinte érezni lehetett, hogy mind alusznak a könyvek s a szobrok is mind alusznak odaát, a gipszöntőműhelyben. A zongora sem szólott már a fejem fölött, mert az, aki olyan sokat zongorázott és mindig zongorázott, nem jött többé haza egy nap…

Mindezt a sok törékeny emléket és éjjelt, a reggel szétzilálta s lefokozta durva fényei hatástalanságára. Már csak az a silány emberi törekvés látszott reménytelen maszlagosságával, csak az a nyers és küszködő munka látszott sűrűn teleírt papírokon át, ami egy idegen világot ostromolt egy idegen világból, francia szavakat, hangokat, formákat s konstrukciókat, hajlíthatatlan magyar mondatalkatokkal! Mámoros magyarságom, még Pesthez ragadtan, hasztalan kutatta a francia szinonimákat s kétségbeesetten omlott össze, százezer francia szó előtt, mint egy nagy némaság előtt! Minél inkább búvárkodtam az idegen szóvonzatokban s hangzatokban, szóképzetekben, füzérekben, rezgésekben és zenékben, annál inkább éreztem, hogy ezekkel semmit sem tudok kifejezni. Milyen furcsa! Mindez csak nappal látszott, mikor rámeredtem a papírjaimra. Ami az éjjel még olyan szépen hangzott, már nem volt annyi a reggelben, mint amit a verebek sípoltak odaát.

Ezekben a fájdalmas percekben, míg minden ébredt körülöttem, az egész utca, a könyvek s a gipszszobrok a műhelyben, míg magam is ébredtem azokból az álmokból, melyeket ébren álmodik az ember, rendszerint bejött a háziszolga, aki barátom volt s üdvözölt, mint egy Fabre d’Eglantine, bonhomiával s köztársaságiasan! Jóízűen kialudva, tagbaszakadtan, fizikai erejének viruló teljességében, jóval keményebb munkára látszott készen, mint amit én kívántam tőle, egy-egy francia mondatomat, hogy meghallgassa és megsegítse, felüdítse! nem is tudom, hogy mondjam, mert ezt kívántam tőle. Leült egy székre, sodort egy cigarettát magának, rágyujtott és figyelt s rögtön segített is, ahogy a maga spontán franciaságával átvariálta s újjászülte a mondatomat, egy-egy köznapias improvizálásával. Nyilvánvaló volt, hogy élő szavajárása s mondatkötése közelebbről fejezte ki, szinte az árnyalatok pezsgésével, minden intencióimat, mint az az elméleti szerkezet, mondattan és alaktan, melyekben oly messze kerestem magamat. Csak éppen rátalált, amúgy egyszerűen, kifejezési módokra, melyeket én zordonan komplikáltam. Csak éppen megfürösztötte őket tisztára, maszlag nélkül s visszaadta a kis vékony bajusza alatt, valami kis derűs közvetetlenséggel.