Part 24

– _C’est bien!_ – mondta, – _c’est très bien!_ – mondta, azzal a franciás könnyedséggel, mely semmiben nem lát nehézséget s mindennel meg van elégedve, amit megért. – _C’est très bien!_ – mondta mégegyszer távozóban, mert hívták a földszintről, hogy felhozzon egy ládát!

Te jó Isten! De még volt egy másik segítségem, egy még finomabb, még illetékesebb is, egy fiatal tanítónő, aki itt lakott mellettem, a szomszédban, az emeleten. Abban a kietlen elhagyatottságban, nosztalgiákban és magányosságban, melyben az ember lelke ösztönösen egy női társ gyöngédségében kívánna üdvözülni, megvallom, vonzódtam is ehhez a kis tanítónőhöz. Napok, hetek kellettek hozzá, amíg mindenféle ravaszságokkal, ürügyekkel s teológiákkal meg tudtam állítani tovasurranó silhoutte-jét az útján s kihámozni tartózkodó lelkét a homályból, egy-egy derűsebb megnyilatkozással a magam javára. De alig boldogultam, olyan kis szomorú vad madár volt, két bús szemmel kerekre nyílva s ami csak nézett, ámult s nem akart mondani semmit. Egy-egy szó a lépcsőn vagy a folyosón, ahol meglestem, egy-egy még halkabb szó abban a gyönyörű Saint-Thomas d’Aquin-ben, ahol olykor találkoztunk, vasárnaponként, nagyszerű zenés miséken, – egy-egy halk szó, egy _Comment va?_ ez volt minden, drága kis finom lény, aki térdelt két sovány térdén a kövön és sírt. Mint általában az olyan tisztességes nők, akik jobb híján a quartierbeli garni-szállókban vonják meg magukat, ez is, szegény, túlozta az erényességet és nem jött be volna hozzám, a szobámba egy világért, aminthogy azt sem engedte, hogy én menjek be hozzá az ő szobájába. Mégis, jó szive, hiúság nélkül, lassanként felémhajlott, úgyszólván professzionátusan, mikor megismervén fordítói kínjaimat, egy-egy szóért, egy mondatért hozzáfordultam, éjnek idején, kopogtatva a falon… Ilyenkor kibujt az ágyból, az ablakhoz jött, kitárta s átszólt a fal mentén hozzám, aki magam is az ablakomban álltam. Igy tárgyaltunk és kollaboráltunk, két szomszéd ablakban egymás mellett, így adtam át patétikusan, az utca fölött az éjben, sűrű kézmozdulatokkal s magyarázatokkal, omlatag frazeológiámat s már olyan ízzó szavakat mondtam s olyan szenvedélyes fordulatokat, melyek nem is voltak a novellámban, de amelyeket mind visszaadott s átformált a keskeny ajkán a legtisztább tökéletességbe, félig látatlanul a halovány arcával, s egy szál ingben a csillagok alatt! Olykor jött egy rendőr az útján, nézett, figyelt, megesküdött magában, hogy tudja miről van szó és ment. De egy diákcsapat megállt nagy garral az utca szögletében s beleüvöltött ebbe a shakespeari kettesbe, harsány aposztrofálással! Mind fölsorakoztak, ostobák! egy hosszú sorban a járda szélén, mint egy kórus a gázlámpák alatt s nem hagyták abba, nem hagyták abba s mindig jobban üvöltöttek!

Akkor eltünt az ablakból, eltünt, szaladt, a tiszta lelkével olyan üdén és finoman, hogy ezt mind éreztem a fal mögött, a könnyed lépteit mint szárnyakon, egy szál papucsban, ami csattogott! Úgy maradtam ott tanácstalan, a fél mondatommal a szívemben s a gondolatomban, tanácstalan! s visszaültem az asztalhoz. A gyertyáim lángja fellobogott, amint becsuktam az ablakot, de aztán megmeredt, fullánkra nyúlva, háborítlan s őrködött négy fal között, a csendben, két gyertyaláng, skarlát felkiáltójelben!

Nem telt bele egy perc és behajlott a küszöbön, kis női árny soványan, mint egy fehér virág olyan soványan és lágyan, úgy hajlott be a küszöbön. Mint egy kísértet olyan haloványan, egy köpennyel a vállán, amit az ingére vetett.

– Tehát, hogy is van az? – kérdezte, ahogy felvette a fonalat ahol meg lettünk zavarva.

S rámmeredt két kerek szemmel nagyon figyelmesen, ahogy várta, hogy beszéljek.

Rose Michaut-nak hívták ezt a kis tanítónőt. Renan hazájában született, Lannion vidékén, abban a zord Côtes du Nord départementban, ahol a sziklás partvidék darabokra szaggatva, az óceánt visszhangozza s bámul, elázva kőtörzseivel s szörnyeivel széttört hullámok gyémántporzásában, egy ködös végtelenbe… Már nem tudom, micsoda kis városban élte gyermekkorát szűk falak között, kis görbe utcákon, melyek közül, mint kőszalagok közül, egy fekete katedrális emelkedett az égnek, mindent leaprítva s lelapítva maga körül, a házakat, az utcákat, az emberi formákat, mindennél magasabban, emelkedettebben és sötétebben a kettős tornyával, ahol, a réseken át, a harangok látszottak, súlyosan és hangtalanul, felaggatva az ürben. Az apjával, aki halász volt s elhajózott a maga kelta csapatjával, egy régi bárkán, barna vitorlásan a poláris tengerekig olykor, az anyjával, aki a vásárokra járt fehérfőkötősen s egy kosárral a karján, sokat hallotta s mindig áhítattal ezeket a szent harangokat borzalmas multak zengésével, _Vendée!_ s főként husvét táján járták át a lelkét ünnepi hangjukkal ama kivételes csütörtökön, mikor elszálltak csipkeköpenyben, Rómába, a pápához… Rose Michaut! Ahogy kijött a templomból, kis szőke leány a két szülője közt, ahogy így jöttek hárman a szentély felől, még kábultan tömjéntől, imádságtól és gyönyörtől: az utolsó bolthajtásokban a kijárat előtt, már elébük fújt a szél s szinte kivágta őket a kapun. A küszöbről a nyilt tengert lehetett látni egy viharos horizontban.

Mindezt így beszélte el apránként, darabokra tördelve, valami kis lágy szemléltetéssel árnyalatokig menőleg, megfoghatatlan jelzésekkel, egy félsóhajjal, egy-egy atommal olykor, amelyen átsüt a hold. S mindezt egy olyan bús kis megriadt hangon, olyan kábultan emlékben s idézetekben, szinte hangsúly nélkül olykor, ahogy gyermekek beszélnek álmukban. Hol félbehagyott egy mondatot, hol kezdett egy másikat, hol visszatért elakadt szárnyon s megállt egy szótagon, egy hangon, mint egy ágon s megint indult valami távoli intonálással, ahogy egy nagyot lélekzett, megint indult! S úgy jött mint egy szál virággal egy másik gondolattal, egy másik képzettel, egy másik lélekzettel, olyan messziről, olyan messzire s olyan homályos összefüggésekben, olyan tökéletlen kapcsolatokban, amíg végül ez mind összetalált s egymásba fűzve térben és időben, nem tudom micsoda festőművészetnek tünt, micsoda keserű gyönyörnek az ajkán. Lehetett érezni a szívét, minden érzékét kicsiszolva a legkéjesebb érzelmességig, egész forró szerkezetét önnönvilága forgásában, a tulajdon tengelye körül. Lelki borulatai, elmélyedése, fantáziája, szinte átitatták a teste vonalait s megrajzolták a kontúrokat a legizzóbb kívánatokra. Ahogy ült mellettem, egy kis vékony battiszt ruhában, a Luxembourg kertjében egy padon, ahogy beszélt és hallgatott, ahogy elnyúlt a keskeny vállával két karja szárnyán, mint egy madár aki röpülne, – soha nőnek ilyen egyedülvalóságát, ilyen rejtélyét nem éreztem. Úgy tünt, hogy csak ő maradt meg nő egy távoli törzsből, mely rég letünt a tenger partján, mint hajdani népek a bibliában. Úgy tünt így egyedül, magában, mint azok a kis pislogó tüzek az egek legmélyén az ürben, melyeket még nem ismernek a csillagászok. Úgy tünt, mint egy Izolda, kis breton szőke, mint egy Izolda, aki tanítónő…

Már olyan kétségbeesetten szerettem, hogy nem mertem hozzányúlni, nem mertem szólani, fiatalos fölényem ellenére, a porba sujtva, olyan kábultan szerettem! Holott mindig próbáltam, ahogy így együtt voltunk, mindig próbáltam felülmúlni magamat, kiválni valami eredetiséggel, valami emelkedettséggel, valami előkelőséggel, valami érdekes búbánatossággal s már nem tudtam mit csináljak, ahogy tetszeni akartam! Próbáltam lelki s szellemi kincseimmel valami kis zenéket s mindenfelé elkalandoztam mindenféle szolféggiákkal s jobb híján ebben a Luxembourg-kertben, a fák és a madarak magányát hangszereltem szubjektiv líraisággal, egy keserű szonátába, a Mediciek kútjával mögöttem, ahol a mohos falak között a vízcseppek üde csengése a medencén, mint a gitár pengése kísérte fiatalságomat. Máskor, amint megláttam a kertben a költő Verlaine-t nagy kopasz fejével, céltalan ahogy jött, mint egy assziszi szent Ferenc egy megriadt verébsereg felé, gyorsan felálltam, a kalapomat lengetve feléje, jelezni kívánván a kisasszonynak, értékem emelendő, e nagy férfiúval való barátságomat, – mindezt merőben hatástalan! Nem volt egy szó, egy hang, egy mozdulat, ami különösképpen megfogta volna s csak elsiklott a sápadt arcom fölött, bárhogy is próbáltam fölborzolni a hajamat sorsüldözötten és beethovenszerűen, a homlokom fölé. Egyszer, kiapadván az összes hangnemekben, már sírtam, sírtam! olyan melódikusan, ahogy csak tudtam, olyan művésziesen, s akkor is csak nézett, kerekre nyílt szemmel mint egy bálvány, akkor is csak nézett, engem? nem! csak elvontan a fájdalmat, egy kertben. Olykor, mégis, megsebzett lelkem jutalmául, a keze után nyúlhattam, mint ami megillet keservemben s szorongattam, az egész kezét a kezemben, míg lement a nap a fák fölött, mert ilyenkor bátrabb voltam. Az ujjait egyenként szorongattam, mint szent dolgokat, mint kincseket s már csak a kis ujját végül, mint olyan keveset, mikor annyi mindent akartam! De ezzel a mozdulatommal is, amit ez sejttetett a szívemből, ezzel is, nem tudom, csak elszégyeltem magam. Ahogy lelkendező öntudatommal tisztába jöttem magammal, az életemmel s nyomorúságaimmal, csak szégyeltem magamat. A magam pesti származásával, emlékeivel, barátaival, Rákóczi-útjával és Mátészalkájával, egész színtelen etnografiámmal szinte elvesztem e breton leány poézise mellett, feltüzdelten sziklákra s szelekre egy halálos végtelenben, ahol a legmagasabb ponton a part fölött, egy reménytelen Krisztus, a holt szemével, két széttépett karján egy árbocra szögelve mered, a halászok után, akik indulnak az éjjelbe, egy hosszú sorban a bárkákkal.

– Mondja csak angyal, én úgy képzelem, – szóltam a kis ujját tördelve, – hogy maga kiszállott egy fehér csigából, az Atlanti-óceán apálya idején, egy este!

– Oh én! – sóhajtott, s nem mondott semmit s csak nézett olyan messzire a kertben, hogy a tekintete füzérén, amint próbáltam követni, nem tudom micsoda távolokba értem. – Én nem láttam soha egy szál virágot gyermekkoromban, – mondta később, egy mély lélekzéssel, ahogy szokta. – A papnak volt egy cserép rezedája az ablakában, amit öntözött, – folytatta. – A parton nincs virág sehol, mérföldekre, éjjel süt a hold kis vézna füvekre s csigákra a fövenyben. Olykor kihajlik egy vízi növény a fövenyre, széles levelekkel, mint egy pálma. Akkor erre is ráborulnak a csigák s felülről a hold. A hold egy pálmára és csigákra.

– Oh várjon csak, – mondtam, – ezt leírnám, ha mégegyszer elmondaná, – s kotortam a zsebemben ceruza s papír után. De kivette a kezemből a papíromat, már fel is állott s ment.

– Késő van, – mondta.

Most már minden este bejött hozzám a szobámba, ha dolgoztam. Úgy láttam, a két gyertyám vonzza, két szép halovány gyertyám az asztalon, ami égett. Ezt nézte és csak nézte. Olyan egyszerűen nézte, olyan harmonikusan önmagával, hogy szinte beleolvadt kis finom lénye valami természetes egységbe, ezzel a két gyertyával. Soha még nem láttam nőt, aki így néz bele gyertyafénybe. Olykor látni színésznőket a színpadon, akik állnak s néznek a rivalda fényébe. Úgy nézett bele a gyertyafénybe. Úgy állott ott a két gyertyánál, a féltestével megvilágítva, mint egy női szent az oltáron, akihez nem szabad hozzányúlni. Főként azt éreztem, mennyire nem szabad hozzányúlni. A két gyertya úgy tünt, ő érte ég. Ő érte volt csend a szobában, ő érte volt az éjjel. A sorsával olyan beteljesedettnek tünt, a végzetével olyan végérvényesnek, hogy úgy éreztem, nem lehet beavatkozni a szívébe s az életébe. Úgy éreztem, hogy ez egy tanítónő. Hogy soha máskép nem tehetett volna, hogy akárhogy tehetett volna, csak tanítónő lehetett. Hogy nem lehetett csak amire született. Úgy éreztem, hogy mindenben boldogult volna, ami irgalom és szépség kínálkozik ezen a világon. Hogy mindenben elveszett volna, ami érdek és számítás az életben. Ezen a ponton éreztem magamat olyan hasonlónak hozzá, hogy nagyon szerettem volna magamhoz ölelni. Az asztalhoz szorítva magamhoz ölelni, a két gyertyával párhuzamban. Éreztem, ahogy ebben a magányosságban halálos vétkek kísértenek annak a két gyertyának az őrtállásával, ami várni látszik a történendőket. Éreztem, amint a tárgyak is, négy fal között a csendben, bűntársai az embernek. Éreztem, hogy a természet elhibázza a célját, mikor egy örökkévalóság óta, keresztényietlenül, a vágyat sugallja az embernek! Milyen büntetlenül téved, ez a természet, ezt is éreztem, milyen felelőtlenül! S csak az ember az, aki bűnhődik, a szerencsétlen!

Akkor megint csak a kezét szorongattam, megint külön-külön mindenik ujját s végül olyan félénken, hogy már nem lehettem bátrabb, az ajkamhoz emeltem az egészet. Ha csak szólani tudtam volna! Ha csak tudtam volna logikusan, elmenni a sorsunkban! Ha azt tudtam volna kérdeni: mi lesz kettőnkkel? olyan fiatalok vagyunk! Ha mertem volna kérdezni: leszünk mi szeretők? milyen borzalmas lett volna, holott ilyet nem is kell kérdezni Párizsban, annyira magától értetődő ez, két fiatal szomszéd közt, egy kis garniszállóban. Ha azt mertem volna, mint egy Baudelaire: én el tudom magát képzelni meztelenül, – hogy ez úgy tünt volna vele, mint egy kettős öngyilkosság. Nem mertem semmit, csak majdnem megettem a kezét. Egyszerre csak azt mondta: fáj! s ez úgy hangzott, ahogy egy más nő már meg is hal egy ilyen hanggal. Nem mondtam semmit, csak hallgattam és úgy néztem, hogy nem is akartam meglátni. Arra gondoltam, hogy a XII. században egy máglyán végzett volna, olyan boszorkányos varázsa van. A XIX-ben egy Habsburg vette volna el s lemondott volna rangról, címről, mindenről miatta. S már nem gondoltam régi kínjaimra. Már nem gondoltam az _Ember tragédiájá_-ra Jászaival Éva szerepében. Már nem gondoltam Delvair kisasszonyra. Mindent el lehet felejteni. Csak a honvágyam nem enyhült. Szerettem volna utazni ezzel a tanítónővel, Svájcon át, hegyek között, egy éjjel. Szerettem volna egy vasúti fülkében, kéz-kézben utazni vele, két éjjel. Szerettem volna utazni vele, hazautazni Magyarországba!

De csak leültem a munkámhoz, a két gyertyám elé. Ő is leült mellém és nézett és várt. A két karját kinyujtva az asztalon, összekulcsolt kezekkel a gyertyák alatt, úgy ült mellettem és várt.

– Hát csak mondjon minden mondatot, minden szót! – mondta kedvesen és várt.

– Már nincs sok, – feleltem a papírjaim forgatva, – mindjárt megleszek!

Oh mindjárt! Még hány éjjel! Még hány éjjel ült így mellettem, amíg csak hirtelen, megriadva szürke derengésekre, kisiklott az ajtón s ment aludni, alig egypár órát szegény…

Igy történt, hogy egy éjjel, nagyon későn, egyszerre csak elkészültem, így magamban, az egész könyvemmel francia nyelven, szerencsétlen! Félig őrülten, hogy tudassam vele ezt a dicsőséget, kopogtattam a falon, szokásom szerint. Nem hallotta, olyan mélyen aludt. Csak kopogtattam, csak kopogtattam, mint egy sürgönyt lekopogtattam a falon ezt a jó hírnökségemet. Nem mozdult, csak aludt. A falhoz tapadtan, ahogy odaszorítottam a fülemet, hallottam tiszta álmát, olyan mély és szabályos lélekzetvétellel, hogy öntudatlanul számláltam s el voltam ragadtatva! Kijöttem a folyosóra, az ajtajához, hogy még jobban halljam, a vékony deszkalécen át, ezt az álmába merült bájos lelket. Megnyomtam a kilincset, amúgy kísérletképpen, hogy így tennék, ha mernék, ha nem volna bezárva! A kilincs engedett. Egy vékony rés nyílt, szürkén, a szobára. Egész közelről hallottam egy pillanatra, ahogy lélekzik és alszik, ájultan a nyitott szájával. Mert rögtön be is tettem az ajtót, nagyon óvatosan s visszaosontam a szobámba.

XL.

Azzal a különös kis öreg emberrel, akivel Kont honfitársam ismertetett meg a Le Soudier könyvesboltban, már alig akadt jelentősebb dolgom. Megjelenvén a lakásán, az Avenue Parmentier legsötétebb tájékán, a hetedik emeleten, elébe raktam kézirataimat felborzolt hajam dicsőségével és vártam a hatást. Ingujjban az asztala előtt, két rettenetes kézelővel felkapcsolva ezekre az ingujjakra mint a vívókesztyűk, rögtön olvasni kezdett, azzal a reszketeg fogékonysággal, ami az ilyen kis öreg emberek sajátossága, ha szellemileg fiatalok maradtak. Mindjobban elmélyedt, ámult, bámult s dühbe gurult. Minden második mondatnál csapkodta az asztalt a kézelői zörgésével s mérgesen rázogatott két ujja közt, mint egy vegyész, egy kis vékony üvegcsövet, ami az írótolla volt, nyilván tulajdon találmánya a töltőtoll előtt.

Nem tudom, de ez az üvegtollszár, a maga hajlíthatatlan természetével, a maga molière-i fonákságával, unalmával s szkolasztikájával, olyan keserű hatással volt reám, hogy rögtön kikapcsolta ezt a munkát az irodalom világából. Kiábrándulva, nem sok jót reméltem ettől a kis öregtől s az üvegcsövétől. Mondhatnám, semmi jót nem reméltem tőle. Irói egyénisége, valami kirurgiákhoz kötötten, annál kínosabban hatott, hogy egy ilyen bizarr tollat forgatott a két kézelője fúvócsöveivel, melyekből csak az ujjak tüntek elő, utolsó izületükben, körmök nélkül, kis húsos párnákkal, mint egy urológus körme. Azonfelül ez az üvegtollszár, a maga hegyes végével, nemcsak hogy javítani kívánt a kéziratomon, de lépten-nyomon felszurkálta s felszaggatta a papíromat olyan apró lyukakra és sebekre, melyekben a tinta volt a vér. A szívem vére! Gondoltam, ha ez így tart még egy óráig, rongyokban viszem haza az egész munkámat.

– Jaj! – mondtam, – inkább egy ceruzával! – sóhajtottam.

– Dehogy ceruzával! – felelte makacsul. – Ez egy szonda ez a toll, egy igazi szonda! – mondta. – Ez behatol a dolgok mélyébe s velejébe! – ezt mondta, metaforikusan.

S csak szúrt, hasított, szaggatott s lyukasztott.

– Most már, – mondtam finoman, – az én szívemet tessék keresztülszúrni!

– Az is jön, – mondta, – de előbb ezt átírjuk franciára!

Oh Istenem, franciára! ahogy ő gondolta ezt a franciát, szegény kis öreg ember, Párizs fölött, a hetedik emeleten! A szomszédból a konyha szaga áradt. Ez nem volt a zseni hetedik emeletje! Ez csak ennek a különc kis öreg burzsujnak a stílusbeli ólomkamrája volt. Már innen nem lehetett mélyebbre zuhanni, mondattan és gramatika kínszenvedéseibe. Alig vártam, hogy elbúcsúzzam s rohanjak a széttépett szívemmel és papírjaimmal. A konyhában csörömpölve mosogatták az edényt. Soha ilyen mélyről nem jöttem valami kitisztult magasságba, mint amikor erről a hetedik emeletről leértem az utcára. Rohantam, egy omnibusszal versenyt rohantam, hazaértem, végre! Megint lemásoltam az egészet eredeti szépségében s bús sorsom jobbravágyódásával, kopogtattam a falon. Már megint éjjel volt s a két gyertyám égett. Rose Michaut belebegvén, csendesen leült a pamlag sarkába és várt. A két szemét tágra nyitva várt, ahogy szokta. Ahogy mindig valami rendkívülit várt s aztán elsiklott minden fölött, amit várt, elsiklott könnyedén s közönnyel, mint ahogy a madár száll rétek s erdők fölött.

– No de minek ezt feldúlni, korrigálni? – kérdezte. – Ez mind úgy van, ahogy ezt maga érzi, gondolja, ez mind a maga világa, _que sais-je!_ Ezt meg kell hagyni, ahogy meg van írva. Ezt akár Ronsard javíthatja a sírjában, hogy ez nem lesz soha francia. S végül is az író csak azzal hat igazában, ami a hibája, – ezt mondta.

No hát csak néztem! egy ilyen okos! egy ilyen tündér! a pamlagom sarkában gyertyafénynél, egy ilyen tündér, késő éjjel a szobámban! Egy ilyen megváltó tündér magányosságomban, azzal a kis barna köpennyel a vállán, mint egy vitorlával, ahogy be van vonva a testén. Hát ez nem! tévedtem! ez nem egy tanítónő ez az angyal! s rögtön át is revideáltam minden érzésemet iránta. Az igazság az, hogy még izzóbban kívántam ebben a revelációban, ebben a hozzáértésben és szolidaritásban. Már egészen az enyém volt, szellemileg szólván. Milyen furcsa! Testi formáit még üdébbeknek éreztem, ebben a spiritualitásban! Már-már térdre roskadtam előtte azzal a néma áhítattal, abban a mámoros végzetszerűségben, amellyel a költészet hajt össze, legfőbb kerítő! két emberi lelket. De felállott és ment.

– Késő van, – mondta olyan messziről, olyan kapcsolat nélkül a szívemmel, mintha a világ túlsó részéről szólott volna.

S ahogy összevonta a köpenyét magán, megint csak egy kis rövid ing volt rajta, úgy láttam. Egy pillanatra, két meztelen térde villant, rózsaszín szegéllyel, ahogy ültében összeszorítva, a vér nyoma látszott a bőrfelület alatt. S már nem is volt itt. Nem is hallottam, ahogy becsukta az ajtót. Egy lepke száll ki így egy ajtón.

Ifjúság! Talán csak itt van az élet értelme ebben az egy órában, ami száll! Ami mind gyönyör, feltüzdelve egy végtelenségre, holott nem több egy illatos tavasznál s csak az élet az, ami tart, letaroltan, olyan soká! Elment! Ezt nagyon megtanultam ezt az éneket, mikor egy nő elmegy egy ajtón, elmegy! aki tudja, hogy ez mit jelent! A rejtélyes az, ahogy éppen a logika csalja meg az embert, összes vágyai visszájára. Miért megy el egy nő, egy szál ingben, rózsaszínű térddel, miért megy el egy ajtón, mikor minden ezen a világon s a természetben, a mellett szólna, hogy maradjon?

Úgy ruhástul ledőltem az ágyra, hogy megmaradjak ezen a fonálon, hogy semmi meg ne szűnjön, minden tovább tartson felkuszált fantáziámban. Bámultam a gyertyákba, a fénybe s az árnyékba a négy fal szögletében, a papírjaim céltalan keservébe a gyertyák alatt, egy elnyűtt asztal letöröttségében, bámultam, hova? micsoda szemekkel? micsoda határokig? micsoda álmokig? nem is tudom, ahogy el voltam ázva százféle kimérákban, ahogy szálltam, ahogy szálltam! S még mindig volt, álmokból ki s álmokból be, egy másik álom, egy másik kép, egy másik képzet, egy másik véglet s még mindig mehettem az utak aranyporzásában, más szirtek s más csúcsok felé azzal a légies biztonsággal, ahogy egy alvajáró jár a háztetőkön. Holott zuhantam is közben, egyenest vissza az életembe, micsoda magasról! s megint csak kezdtem, megint elvesztem, megint zuhantam s megint kezdtem, micsoda elkívánkozással magamtól magamhoz, erről a szomorú ágyamról messzi magasságokhoz! Hogyan lehetne azt megmondani, hogy semmi nem sarjad, nem éled annyira, nem burjánzik olyan regényesen, mint ami a nyomorba van elvetve? Hogyan lehetne azt analizálni, micsoda üvegcsővel s kirurgiával azt a lelki tüneményességet, mikor egy kis női árny mögött, mely kisiklik egy ajtón, négy fal tövében, amit két gyertya világít meg egy kis hotelszobában, az ember elsodródik, olthatatlanul, egy fiatalember! újabb irodalmiasságokba?! Hát csakugyan nem lehet megmenteni a végzete elől, egy szegény fiatalembert? Hát csakugyan olyan kérlelhetetlen az a sors, mely belefullasztja egy tintásüvegbe? Alig tünt el Rose Michaut a képzeletemből, alig halkult el kis megriadt hangja az ajkamon, ahogy ezt megzenésítettem, máris egy másik álmomat szőttem, alvajáró! még magasabb tetőkön. A sok papírom a két gyertya alatt, mind élni látszott, franciául! S mikor a reggel bedugta piszkos orrát az ablakomon, olyan fényeket láttam ebben a szürkületben, hogy ilyen nem volt soha a világon! Már alig volt kötelékem azzal a fizikai életemmel, mely például, egy ilyen éjjel után, egy csésze kávét kívánt meg volna ebben a reggelben. Már nem gondoltam a tulajdon sorsomra abban az értelemben, hogy küzdök-e ellene vagy sem? Szemtől-szembe ezzel a sorssal, közvetlenül, úgy láttam magam benne, mint egy tükörben. Valami olyan tiszta érzésem volt, olyan tökéletes, mint amit csak az abszolút érzése nyujthat s a két fülem zúgott bele. Igy gyúlhat ki a csillag, születése napján, a fénye csírájában, egyedül az egekben. Elmegyek Daudethez! ezt terveztem. Már csak ő hiányzott a galériámban.