Part 22

Mikor kiértünk a boulevardra, már mindenütt oltogattak s zártak. Egy perccel később minden sötét volt, utcahosszat minden sötét és zárva. Csak a gázlámpák tüzei fénylettek az áttetsző levegőben. Egy-egy utolsó diák tartott hazafelé, egy-egy női árnnyal a karján, aki a féllábszárára emelte föl a szoknyáját, diadalmasan, szerelmi foglalkozásában. Az út legmélyén, Montrouge felé, a láthatáron, derengett egy ablaküveg, sápadtan a járda mentén, messze.

– Még ott látok valami világosságot! – mondta a barátom s megindult vidáman, a két rongyos végű nadrágszárban.

XXXVI.

A rue de Seine-ben, az Institut épülete mögött, volt egy kis miszteriózus bolt, egy töredezett faküszöbbel, egy régi ablakkal s egy alacsony üvegajtóval az utcára. Már korán este egy függőlámpa égett a szűk helyiségben, két könyvpolc s egy kis tölgyfaasztal fölött, dúsan megrakva kartonfedelekkel. Időn és világon kívül égett ez a lámpa s az egész kis bolt be volt nyomva a falba.

Ide beléptünk ebbe a falba, ebbe a kis boltba, ahhoz a sötét kis izraelitához, aki a falban ült, a lámpa alatt, a tölgyfaasztal előtt, a sok kartonfedél között, a dohos homályban. Egy lupával ült a maga fénykörében, gloriolásan és nézett, két apró szemmel egy cvikker mögül, ami az orra hegyén lebegett elgörbült keretével, igazi kopott pillangó, két görbe szárnnyal, üvegből. Valami furcsa szag terjedt a dohos homályban, valami furcsa szag és pára a kis sötét izraelitából, mint a legrégibb sötét izraelitákból, rabbikból s teológusokból Korinthusban még szent Pál idejében, vagyis nagyon messze a szent történelemben és hasonló szagok szálltak a falból, polcokból, lámpából s a sok kartonokból, a sok régi papírokból, emberi emlék, emberi könnyek, lelki lim-lom bánatosságából, feloszlásából, hervatagságából, sorvadásából s rothadásából, ami itt fel volt halmozva s ami itt elakadt a polcokon s az asztalon, mintegy az élet sodrán, ahogy a szemét akad el csomóstul egy folyón s megáll a vízen. Ez a kis sötét izraelita, mint annyi társa utcahosszat s a szomszédban, mint annyi bűntársa, elvtársa, mint annyi testvére a héber vallásban, kéziratkereskedő volt. Ez a sok kézirat, ez a rengeteg levél, ez a rengeteg emlék ebben a rengeteg levélben, ez szaglott itten, mint egy erdő.

– Jó napot! – mondtam s szerényen közeledtem, Ivánfival a sarkomban, aki lengett. Mivel én jobban tudtam franciául, én vállaltam a beszédet, az üzlet lebonyolítását.

Már meg is kezdtem, könnyedén a mondókámat, párizsias kanyarulatokkal, mikor még rám se nézett s csak bámult a lupába, meggörnyedve, egy szál sárga papír fölött. Éreztem, hogy nem is vagyok a világon. Éreztem, milyen nehéz lehet meghódítani ezt az embert. Éreztem, mint rendszerint az ilyen pillanatban s franciákkal való kontaktusaimban, milyen mások ezek a latin zsidók, mint azok a drága mieink! Hazai emlékeim s paralleláim rögtön megint a szívemre szálltak abban a permanens honvágyban, amit soha, egy percig, nem tudtam leküzdeni magamban. Ivánfi is valami ilyesfélét érzett, amint összenéztünk. Egy Ruzicska, az valami egészen más, gondoltuk mind a ketten. Annak van szíve!

Nem kívánok definiálni s mélyen rajzolni itten, bármilyen csábító is számomra e matéria, bármilyen ellenállhatatlan! mégsem kívánok itt, ezt már többször mondtam.

Egy antikvárius lelke, mint nagy általánosságban, minden ember lelke, minden szakmában, inkább silány, mint magasságos. Mégis, odahaza, gondoltam, egy ilyen kis intellektüel boltos, noha zsidó, még van más is benne. Mindenesetre az van benne, igen gyakran, hogy másnak lássék, nem tudom, jobbnak vagy tetszetősebbnek önnönmagánál s valahogy mentegesse, finoman azt a szerencsétlenséget, amelyben a világra jött. Leszámítva a professziót s a kis üzleti csalafintaságokat, amelyek az ősidőktől fogva a kereskedelem lényegét teszik, sohasem hangsúlyozza, sohasem élezi ki adás-vétel közben a maga egyéniségét a felekezetiség értelmében, jut eszébe! sőt! Pont az ellenkezője ennek egy ilyen gall, egy ilyen ódon, egy ilyen pergamen- és foliánsféreg, egy ilyen papírhandlé a rue de Seine-ben, egy ilyen Magus apó vagy Gobseck, akiket báró Balzac éppen ezért a pittoreszkért ápolt és szeretett. Ahogy ez nem mozdult, elroskadva az asztal fölött, ahogy nézett, a selyemsipkás fejével begörbülve, a lupán át, olthatatlanul, szinte megrajzolta itt a bolt mélyére maga körül, annak a gyilkossági regénynek röpke szcenériáját, amelyben leütik hátulról… Holott nem törődött. Úgy tünt, érez a hátával, mindent tud, tisztában van velünk. Általában, az ilyen antikváriusok, a kis utcákban, inkább fölényesek, mint gyávák. Sajátságos dolog! Az izraeliták nem félnek!

Akkor, mégis, végre, letette a nagyítót, nem állt fel, csak felém fordult s nyujtotta a karját. Semmi nem volt a kezemben, semmit nem látott a kezemben s mégis csak nyujtotta a karját. A legszűkebb keretre fogva, leszorítva időtartamra s térbeli atomra, csak az érdekelte, ami ezzel a mozdulatával a magam kapcsolatja. Ahogy rám se nézett, se Ivánfira, aki lengett, ahogy szipákolt egyet az üvegje rezgésével az orrán, ahogy hosszú, vékony keze, opálos színekben, öt ujj öt körmével nyúlt elő feketéskék bársonnyal bélelve s billentyűzött a levegőben, ez _csak_ zsidó volt, tőrülmetszetten, hangban, szagban, zsoltárban és formában, mint egy fagally frissen, mint egy ősrégi tölgy lombja, levágva a törzsről. Nemhogy más akart lenni, magába határolva, de még szorította bele magát mintába, öntésbe, úgyszólván nyomtatásba, valami algebrai egytagúságba az egyisten-imádásban.

– _Motus!_ – mondta, ami annyit jelent, hogy _csitt!_ – Mit hozott? – tette hozzá türelmetlenül s vibrálta az ujjait.

Mert megvallom, talán egy kissé hosszabban beszéltem, hogy megnyerjem szimpátiáit, még mielőtt az üzletre térnék. Nem volt más hátra, mint gyorsan kivenni a zsebemből az árut s átnyujtani alázattal…

Csak belepillantott a kézírásba s már mondta:

– _C’est de l’Erckmann!_

Megremegtünk Ivánfival, aki lengett.

Csalódásokhoz szokott szívünk elrémülve érezte e hangban a szakértőnek azt a lekicsinylő akcentusát, azt a fitymáló borulatát, mely a lelkünk elé, rögtön, egy egész nagy éjszakát vetett! Olyan biztosak voltunk a levél ritka értékében, hogy szinte szédültünk valami sötétben s Ivánfi, amennyire láthattam, már nem lengett. Most ő próbált beszélni.

– Tetszik ismerni Erckmannt? – kérdezte azzal a gyors beavatkozással, mely színészi képességeire számított e harcban.

A helyzeten javítandó, küzdve a jövőért, a jövőért! az egész létért, küzdve önmagáért s értem, a kettőnk vacsorájáért színház után, ő is szegény, a rongyos végű nadrágban, cafrangosan, ő is a finom társalgás fonalával próbálta behálózni ezt az embert, egy ilyen embert! egy ilyen rókát, egy ilyen selyemsapkásat, egy ilyen szemüvegeset, egy ilyen izraelitát a rue de Seine-ben, a fekete körmével egy falban!

– Hogy ismerem-e?! – fújta, – Erckmann Emilt?! hogy ismerem-e!? – s fújt.

– _A lengyel zsidó_-t írta! – folytatta Ivánfi, szerencsét próbálva ezzel az áttetsző irányzattal, minden chance-ot megjátszva: – _A lengyel zsidó_-t! – mondta, mély tisztelettel.

– _L’Ami Fritz_-et! – fokozta a boltos, ahogy ez a lengyel hitsorsos egy cseppet sem hatott rája. – _Erckmann, c’est un bonhomme!_ – mondta. – _Peu d’intêrét!_ – tette hozzá s már visszaadta a levelet.

Nem vettük vissza, nem is nyúltunk utána, nem volt erőnk utána nyúlni s csak álltunk, ágrólszakadtan egymás mellett s most biztosan tudom, hogy Ivánfi nem lengett.

– Mondjuk meg neki, hogy magunk is zsidók vagyunk! – súgta oda hozzám, azzal a vidékiszínész könnyedségével, mely nem hagyja vízbe magát.

– Én nem azért vagyok zsidó, hogy ezen keressek! – feleltem büszkén és indultam.

Holott még nem tudtam akkor, milyen igaz ez, az én esetemben.

– Tessék adni akármilyen keveset, – fordult a barátom az antikváriushoz, – de csak tessék megvenni! – könyörgött keserű franciasággal, amelyben az egész szíve rezgett

– _Peuh!_ – fújta, – tíz frank! ha ez tetszik…

– Várjon! – hebegte Ivánfi utánam, majdnem önkívületben

Tíz frank! Hallottam! Már meg is álltam s lehúnytam a szemem a gyönyörtől.

A lámpa fénykörében, csendesen kihúzta az asztal fiókját, kivett egy tízfrankost, letette az asztal szélére, egy karton után is nyúlt s még nézte egy percre a levelet, a címzést a borítékon, mielőtt becsúsztatta volna a kartonba, a többi papírok közé. Ivánfi közeledett, lecsípte két ujja végével a tízfrankost az asztal széléről, meghajtotta magát s ment.

– No de mondja csak, – szólott utána a lámpa alól s még mindig a borítékot szemlélve, – hogyan jutott ön ehhez a levélhez? Ki ez a _monsieur Ivan fils?_ – kérdezte, ahogy ösztönös franciasággal _Ivan fils_-nek olvasta _Ivánfi_-t a borítékon.

– Az én vagyok, kérem, _monsieur Ivan fils!_ – felelte, mert ki se javította, hogy semmit el ne rontson.

– Hogyan?! – kiáltott s megfordult a székben. – Ezt önhöz írta Erckmann, ezt a levelet s ezt ön eladja?! Nagyon jó! Nagyon jó! Ön egy filozóf! – mondta s meg is nézte mostan ezt a filozófot, ezt az _Ivan fils_-t, mélyen a szemüveg s a szemöldökök alól, valami különleges nagyrabecsüléssel.

Megvallom, szégyeltük volna magunkat, ha nem örültünk volna annyira a tíz franknak, ha egyáltalán lett volna hely e tíz frank gyönyörén kívül egy más érzés számára is a szívünkben. Rohantunk a _Français_-ba, ragyogó esténk elé! Csak át kellett jönnünk a hídon, a Louvre udvarán s már ott voltunk a színházban.

– Még van időnk felmenni a színpadra, Mounet Sullyhez! – mondta Ivánfi s egy ajtó elé vezényelt, benn mélyen egy bolthajtásban.

Meglepődve láttam, mint nyílik meg az ajtó valami jelszavára, mint fogadja hajlongva egy frakkos lakáj rövid selyemnadrágban s selyemharisnyásan, egy hosszú acéllánccal a nyakában nagy karikákkal, hogy fogadja barátsággal, mint régi ismerősét s még a kezét is nyujtja, demokratikusan!

– Maga itthon van itten! – mondottam elámulva s fölértem mögötte, egy sor lépcsőn s egy mozaik-küszöbön túl, a _Foyer des Artistes_ parnasszusi magaslatára!

Azt hittem álmodok e márvány-atriumban, ahol a színészek már jelmezben s kifestve jártak fel és alá, mint egy rég letünt világban s fáklyafényben. A művészi magasságnak, eszménynek s titokzatosságnak olyan kábító atmoszférája volt ez, olyan mélyreható varázsa álomnak s illúziónak, mindenféle nehéz szagok párolgásával s fuvallatával a fényben, hogy kétségbeesetten állottam meg a magam nyomorult életével s már nem is láttam a barátomat, aki ellengett a messzeségben.

De megláttam Jeanne Delvair kisasszonyt, azokban a transzcedentáliákban, ahogy az ember megismer egy színésznőt ó-görög viseletben s felismerhetetlenül kifestve! Egy oszlopnak dőlve, már Jocaste volt, ahogy itt állt és várt révetegen, a két meztelen lábával egy szandálra szíjazva. Valami kökörcsin-, mirrha- s gyantaszag szállt belőle, a piros szájának szellőrózsa illatával és vérfertőzésével.

Szédülten, mámoros fiatalságom kitárta a két karját elébe! Mint a villám sujtott belém, kigyulladt szerelmem bárgyúsága.

– Kicsoda ön? – kérdezte meglepődve s talán meglátva is a lángot a szívemben, egyszerű női ösztönével, a királynői ruhában. – Kicsoda? – ismételte, ahogy nem értette a nevemet s ahogy nyilván kíváncsi is volt, vajjon ki lehetek én, aki csak úgy egyszerűen beléphetek ide, ebbe a szent csarnokba, félistenek e márványtornácára, ebbe a tiltott Protáneumba, a Király, a Szfinx, a Rejtély s a többi minden elé, az egész tragédiába, végzetbe, zűrzavarba és Zeusz akaratába, egyszerű halandó, kis fiatalember!

XXXVII.

Ez a Jeanne Delvair gyönyörű leány volt. Sudárfák nem nőnek olyan magasra s olyan nyúlánkra, mint amilyen növése volt. Egész fizikai formája valami kivételes hajlékonyságba volt idomítva. Barna haja, bronzszerű árnyalatokkal, súlyos kontyban tömörült, görög-latinosan a nyakszirtjén s mint a zuhatag omlott alá majdnem a sarkáig, mikor kibontotta. Mint a cédrusfa lombja, amelyen áttűz a nap, olyan volt ez a haj. Érzékies vonásai, két barna szem s két szempilla kíséretével, egy skarlát szájban kulmináltak, mely meghasadva, a legnagyobb vágyakra nyílt s főként a vers gyönyörére! Még nem volt huszonnégy éves s már a legzengőbb tragikai hősnőket játszotta a _Français_-ban, a Racine _Phédrá_-ját játszotta, ami a francia színésznők számára a csúcspontja álmoknak és boldogságnak! Nagyon szerettem ezt a tüneményes leányt, ha nem is mertem bevallani brutális szavakkal, ahogy az ember általában bevallja szerelmét. Ő is inkább hallgatott, holott olyan hangja volt, mint a gordonkának. Egyike volt azoknak a különös nőknek, akiket egy igazi nagy festő egy fenyveserdő szélére festett volna, esthajnali világításban. Amint éppen kijön, egy fátyolkendővel a nyakán, a fenyőfák gotikájából. Valami végzetszerűség volt benne. Az ember úgy érezte, hogy talán nem is élte volna igazi életét, ha ezzel a nővel nem találkozik. Általában azt a benyomást tette, mint egy finom úrileány, aki megszökött hazulról.

De a leggyönyörűbb az volt, hogy egy magyar családdal volt a legkitünőbb barátságban, Adorjánékkal, a rue Miltonban! A családfő, Adorján Gyula, Paulay Edéné testvérbátyja, ritka ügyes ember, mindenhez értő s leleményes, _billiárdművész_ volt Párizsban! Úgy volt billiárdművész Párizsban, mint például Dohnányi zongoraművész Pesten, híres, ünnepelt, csodált! A _Grand Café_ szuterénjeiben billiárdozott, azokban a mély, füstös és félhomályos helyiségekben, ahol zöldernyős lámpák, hatásosan, csak az asztal zöld síkja fölött sugároztak, míg köröskörül a falak mentén, a padokban amfiteátrikusan, a nézők ültek, vegyesen hölgyek és urak, mindenféle likőrök és _cerises à l’eau de vie_-k előtt és figyelték a játékot és bámultak halálos csendben és dobogtak a lábukkal s dörömböltek botokkal és esernyőkkel egy-egy bravúros lökésre, mert ugyanis megfogadván a művészeket, anyagilag is érdekelve voltak. Ez volt itt az _Academie de Billiard_, ahogy a franciák oly szívesen és toleránsan, rögtön akadémiának neveznek egy pincét, ha ott valamit művésziesen csinálnak.

Egy ember, egy nagy fekete tábla előtt, krétával jegyezte a karambolok számát és kiáltott:

– _102 pour Monsieur Adorján!_

– _95 pour Monsieur Vignon!_

Ez volt minden, ami hallatszott s csak a golyók csattogtak a csendben.

Egy olyan billiárdasztal előtt, mely négyszer akkora mint a miénk, állottak _monsieur Adorján_ és _monsieur Vignon_, ingujjra vetkőzve s mérkőztek egy ötszázas pártiban. Átlag 100–150 karambolt csináltak egyfolytában s ha kihagytak végül egyet, ez nyilvánvalóan szándékos volt, mert mindent meg tudtak csinálni, amit csak akartak. Olykor, egy-egy lökés előtt, a hatás kedvéért, percekig álltak elborulva, a legsúlyosabb gondokban és töprengtek és kalkuláltak a zöld mező és a három golyó fölött, halálos csendben, mint a legnagyobb tudósok vagy szent pásztorok, három kis bárányka fölött. Az egész játszma folyamán legföllebb ha négyszer-ötször váltották fel egymást az asztalnál s az egyik rendszerint csak ült egy széken, a dákóval a két combja közt, mint egy vándorbottal, mint egy pásztorbottal, mint egy árboccal, amelynek nekidűlt s várta, hogy a másik kihagyván egyet, végre felállhasson, jöhessen s folytathassa a maga javára és lökjön. Az asztal síkja, krétával, szabályos négyszögekre volt felosztva s minden karambolt egy ilyen négyszögben kellett megcsinálni. Egy-egy golyó, olykor kettő is, messzire is elszaladhatott, de vissza kellett térnie az eredeti négyszögbe, mert csak ott volt szabad találkoznia, csatlakoznia s összekocognia, belül a kerítésen. Azt lehetett volna hinni, ahogy ezek a golyók rohantak, kanyarodtak, találkoztak, pattogtak és borzongtak, hogy szinte lelkük van és élnek, éreznek és gondolkodnak. Vagy legalább is átveszik és végrehajtják, hajszálnyi pontossággal, az ember érzését és gondolatát, egész művészi aritmétikáját, hűséges engedelmességgel. Az emberi szellem, gondolat és spekuláció oly szemmelláthatólag impregnálta őket, oly szuggeráló erővel rohant s gurult bennök, hogy tárgyi élettelenségük valami vibráló öntudatossággá változott. Mindig sorshúzás döntötte el természetesen, hogy a mesterek közül melyik kezdi a játékot. S ha véletlenül Adorjánnak kedvezett a sors, fogta magát olykor s lejátszta egy szuszra mind az ötszázat, úgyhogy ellenfele szóhoz sem jutott. Ilyenkor tombolt az _Akadémia!_ Sokan pénzüket vesztették, franciák, akik inkább Vignont fogadták s nem a magyart, úgy kell nekik! Oh a tehetséges ember! magyar ember! Egy dákótalálmánya is volt, azonfelül három gyönyörű leánya! Ezek közül a középső, Irma, felejthetetlen Irma! igazi junói jelenség, olyan nagy és ünnepélyes, forró, mint egy kemence, színinövendék volt. Innen eredt barátsága, az egész család barátsága Jeanne Delvair kisasszonnyal.

Ez a tüneményes Delvair, ez a huszonnégy éves tragika és Phédra, szerény mint minden tünemény és tehetség, boldog órákat töltött Adorjánéknál a rue Miltonban, ahová engem is a szívem vonzott. Olykor, vasárnaponként, kitünő vacsorák készültek itt magyar zamatokkal. Kitünő vacsorák, mikor hosszas keresés után megtaláltuk azokat a borjúszeleteket, melyeket Adorjánné személyesen vásárolt, a legjobb mészárosnál a környéken, de hazajövet letett valahová, s már nem tudta hová? Éppen sütni akarta őket, már forrt is a zsír a serpenyőben, már finom hagymaillatok is szálltak, amikor csak szaladt, drága nő, feldúltan a szobákon át s kereste a szeleteket, mindenfelé az appartementban!

– Hol vannak a sniclik!? – kiáltotta, – hova is tettem őket? – s csak szaladt és keresett s minden fiókot kihúzott, minden szekrénybe belenézett, még az ágyak alá is nézett.

Mind indultunk keresni a «sniclik»-et, különböző irányokban, jómagam is, buzgón kerestem minden zeg-zugban s titkos bútorokban, mert Adorjánné nagyon buzdított s leginkább bennem bízott, hogy meg fogom találni a «sniclik»-et, mint aki leginkább érdekelve vagyok ebben a kérdésben.

– Kicsit rosszul voltam, amikor hazajöttem s valahová lecsaptam a snicliket! – mondta.

E nyomon kutatva, csakugyan meg is találtam őket, szépen becsomagolva, egy kis faliszekrényke tetején, egy olyan helyen, ahová, ha szabad mondanom, idő előtt kerültek, anakronisztikusan.

Ez nem zavarta a hangulatot, sőt! mindenki boldog volt, s már be is vonultunk az ebédlőbe s már meg is jelentek párolgón a tálban, az összes szeletek becsületükben helyreállítva, köztiszteletben és szeretetben megerősödve s finoman illatozva egy virágfüzér között, ami diszítette az asztalt! Ez az élet!

Vacsora után, junói Irma, ott rögtön az asztalnál, közkívánatra, kinyitott az arcában egy tragikus szájat féloldalt görbülve és szavalt. Utána, felszólítás nélkül, de hasonló tragikusan s még több tűzzel, hévvel, gyönyörrel és énekléssel Delvair kisasszony zengte Musset-ből:

_Lorsque le pelican après un long voyage…_

Igy állott és zengett skarlát szájával, a fogai fehér villanásával talán egy félórán át, belemámorosodva a versbe, ütembe s rímekbe, fiatal lelke hevületébe olyan szilaj imádkozással, olyan borzasztó viharzással a keblében, hogy két gömbölyű emlője mint két hullám dagadt s torlódott magasra s egész hajlékony lénye, mint egy ciprusfa a szélben, elhajlott a térben s messzeségben.

Végül érezte a kontyát, ahogy meglazul a fején, egy nagyot fújt és befejezte.

– No gyerünk haza! – mondta, a két karjával a nyakszirtjén, azzal a gyönyörű női mozdulatával, mely a hajtűit tüzdelte vissza a hajába.

Én kísértem. Csillagok voltak az égen, olyan finom, távoli, csöpp kis csillagok, narancs, opál s ametiszt fényekkel… Az Opera fölött, a téren, az egész mennybolt szédítő magassága, mélye és sötétje Párizs fölött, tele volt rakva ilyen kis fénycsöppekkel, amelyek csillogtak és világítottak, vajjon mire világítottak? ki tudja! önmagukat őrző mécsesek. S még magasabban, egészen fenn, mint egy kék gyémánt, égett magában egy csillag.

– Ez a Vénusz, – mondtam. – Ez olyan, mint maga! – mondtam a kisasszonynak.

– Milyen kár, hogy az emberek nem tudják az igazi nevét a csillagoknak, – felelte.

Éppen jött a nép az Operából. Egy kis kövér ember gurult elénk, szinte csont és izomzat nélkül, egy olyan kis kövér öreg ember, mint egy hordó s aki megemelte a kalapját.

– Oh Istenem! – hebegtem, – nem tudom, ha jól láttam-e? – s megfordultam a kis kövér után.

– Jól látta. Renan…

S ő is megfordult s így néztünk utána ketten.

– Ez egy nagy ember! – mondtam és bámultam. – Ez egy ritka ember, aki megmentette a zsidókat örök életükre!

– Azt nem tudom, – felelte a tragika egyszerűen. – Azt tudom, hogy ez egy kitünő ember! Egy nagyon finom, drága ember, csak sajnos, egy istentagadó ember! – mondta.

S akkor megint megindultunk s mentünk.

Mikor hazaértem és meggyujtottam a gyertyámat a szobámban és leültem egy székre: gondolatban még mindig Renan után néztem. Nem tudom, de az a magányos gyertyafény, ami az asztal közepéről csak maga körül világított az asztalterítőre, az a tompa láng valami kis narancssárgára s ibolyára osztva szivárványosan, az az egy szál gyertyám az asztalon egy réztartóban, mint egy szemafór a pályán, szinte úgy irányította a szívemet, hogy még mindig Renan után nézzek. Kis szobámban, az éj csendjében és sugallatosságában, úgy láttam menni a gyertyám alatt, térnek és formáknak abban az elvarázsolt arányosságában, hogy az egész fény, az egész utca benne volt e gyertyafényben, az egész est az utcán, ahol kis kövér alakja gurul hazafelé.

Milyen különös dolog, milyen transzponált élet az én életem is, gondoltam félig ájultan a gyertyafényben, milyen transzponált élet, hogy Renant láthatom az utcán s nem Friedmann főkántort, mint otthon. Milyen kivételes és tündöklő magányosság ez, mikor éjnek idején, négy fal között egy gyertyával, odafűzhetem magam, távolodó silhouette-je mögött, akár a Safed csúcsához fenn, ahol a Messiás megjelenvén egy nap, nekem is világít szűzi magaslatáról a kökörcsin-mezőkben s a hajnalcsillag alatt! Mikor azon magányosan és szegényen, ahogy itt ülök, odafűzhetem magam annyi szépséghez s költészethez, s nem tudom, de valahogy magam is meg vagyok világítva abban az egyórai álomban, ami az élet, abban a mulandóságban, szenvedésben és szerencsétlenségben, ami a népek sorsa ebben az egy órában, s az istenek sorsa is a népek fölött. Mikor megértem, amint követem az útján, a gyertyafényben, a tulajdon sorsomat egyenest az ő kezéből s megértek annyi mindent, mert minden olyan világos, – földi végzetek, szépségek és művészet, egész nagy tömegek, népek és nemzetek, maga Jehova, aki dörög s olyan mérges, hogy ez mind megy s gurul micsoda vándorlásban! micsoda viharban! s az örvény fölött, ahol örökre elmerül, jön valaki más, kicsoda? egy szegény fiatalember. Oh ez, ha megmaradt nekünk, a szívünknek, az életünknek, csak a bús emléke az, amit érezni lehet, fájdalmas emberi sorsa, mely istenné emelte, mert szép volt és panasz nélkül szenvedett. Ez mind gyönyörű, de hát csak ez volna minden? gondoltam, a szépségért minden, egy percre? Beérjem ezzel, csak egy embert imádjak Istenben, csodák és rejtélyek nélkül, mégha olyan szép is ez az ember, olyan mennyei és utolérhetetlen az alázatban és tiszta szerelemben? Elég ez vajjon, a lélek gyönyöréhez, csak az értelem s a művészet? Renan… mit tudtam akkor! Kis kövér öreg ember, aki megy hazafelé, a Szajnán át, hazafelé, a maga tiszta életével. Az összes emberek között, gondoltam, talán ő tudja leginkább földi sorsunk és végzetünk ragyogó siralmasságát, amit megpenget egy végtelenben. Az összes emberek közül talán csak ő ölelkezik a mennyekkel a földről az emberek javára, egy kis vigasztalásért. Ha nem is hisz e vigasztalásokban, mégis tanítja s nyujtja, mit nyujthat mást? költő! egy szép mesét gyermekeknek. Ha ki is tépett a szívéből mindent, az utolsó idegszálig mindent, ami nem értelem és művészet, mind élvezi is, amit leront, mind élvezi is titokban s kibontogatva Istent sötét ködeiből, a legnagyobb gusztust csinálja hozzá, ahogy megmutatja Embernek a fényben és a szenvedésben! S csak néztem utána a gyertyám alatt.