Part 21

És csak mentem. És százszor annyi embert láttam, ezerszer annyit, mint máskor ebben az estéli órában, a mellett, hogy nem láttam senkit. És valami nagy hangokat hallottam, valami őserdők zúgását körülöttem, a mellett, hogy nem hallottam semmit. Az omnibuszok dörögtek, hosszú sorban egymás után, egymás mellett, párosával, a vastag lovak sörénylobogásával, az ostorpattogással a magasból, ahová hármas száron a három ló fölött felnyúltak a gyeplők, kifeszülten, rövidre fogva, mint egy napszekér kocsisához, magasan a fényben. Száz más kocsi tolongott, más kerék forgott s zord lovasok száguldtak a kocsirengetegben, ezer kerék között, zord lovasok vértben és sisakban, mint valami bosszúállók, hosszú lófarkokkal, ami a sisakjukról lógott s lobogott utánuk. Az Opera, tárt kapui máglyafényét vetette ki a tér magas lépcsőzetére, ahol a tömeg mint egy hegyre ment fel, nők! bálványok! mint egy hegyre százféle fátylakban, selyemtiarákban, infulákban és brokátban s abban a lilafényben, ami az erkélyek ablakaiból sugárzott tűznek s tündöklésnek azzal a felfokozottságával, pátoszával s drámaiságával, ami egy kigyulladt tető, egy égő torony pátosza s drámaisága a többi tetők s tüzek fölött. Mindezt nem láttam, láttam? Kossuth meghalt, tünődtem és csak mentem. S végig minden, a végtelenben, a platánok fölött súlyos lombokkal, minden izzott a tetőkön s a kövön, minden ki volt világítva, minden üveg, minden portál, minden kapu a boulevard két oldalán tündöklő messzeségben, a sok ékszerész, péküzlet aranytükrökkel s csillárokkal, a sok fodrász, cukrász, könyvesbolt, vendéglő és kávéház, ahol a teraszon, a zsúfolt asztalsorok előtt, utcai erőművészek, félmeztelen s kidagadt izmokkal lejátszták olympiádjaikat néhány perc lendületében, amíg csak egy rendőr árnya nem közeledett a mélyben, amit egy távoli koma a sarokról, ahol állott és őrködött, egy éles füttyel jelzett az atlétáknak. S utánuk, amint elrohantak s a rendőr is elvonult, dolga híján, kocogva a tömegben, már mások jöttek a fényben, méla aggastyánok jöttek hosszú fekete kabátban, a tenyerükben egy-egy kölyökkutyával, amit felajánltak, olyan áhítatos arccal s magyarázatokkal a legmélyebb basszusban, mint ahogy Mózes szólott volna kis kutyákról a zsidóknak. S madárjós-asszonykák, egy vak pintyőkével egy kalitkában, szonóran kínálgatták a jövőt sibyllai cédulákon, zajos zenék kíséretével, ami belülről hangzott a kávéházból, a tárt ajtókon át. És koldusok is jöttek, félszemmel s olyan mankókon, mint egy árboc és gyönyörű hölgyek, akiket Shakespeare _whore_-oknak nevez, az alkalmi szeretőket keresték azokkal a komor szemekkel s drámai tekintettel, ami illik a szerelem sötét szenvedélyéhez. És karcsú ifjak is jöttek, kifestve, hajlékonyan mint a nád, valami nagyon enyhe tánclépésben, amelyen a csípőjük rengett. S egy leány szaladt egy kosár ibolyával. És a Vendôme-oszlop felé, mely császári fantómja magányosságával nyúlt fel sötéten, a vörhenyes egekbe, rikkancsok rohantak újságkötegekkel, mint az agarak olyan fürgén s elharapott szótagokat ugatva, míg csendesen a rue de la Paix hármas lámpásai alatt az estében, egy öreg asszony haladt két tizennégyéves leánykát vezetve a nagy szállók irányában, ahol árulta őket méltósággal és szótlanul, mint ami magától értetődik s csak egy-egy áhitatos szemforgatással hangsúlyozta ezt a vásárt, csak egy-egy áhítatos szemforgatással a járdáról a magasba, a levegőbe, az oszlop felé, Napoleon felé, mint a legmagasabb kulminációkba. És minden zúgott és zajlott és harsogott a fényben.

S csak mentem s tünődtem: meghalt! S míg haza nem értem, amíg le nem feküdtem s amíg nem aludtam és másnap is és harmadnap is, mindig csak tünődtem: meghalt! S így mentem el, harmadnap végre az egyletbe hírek után, hogy írhassak hű lapjaimnak.

Alighogy beléptem, már rohant elém a fiatal szűcs, igazi honfitársam, igazi magyar, lobogó szemekkel!

– Jöjjön, – kiáltotta, – nézze! Olvasta ön a Bertha cikkét Kossuthról, a _Figaró_-ban? – kérdezte míg vonszolt magával befelé az egyleti szobákba. – Elébb Madame Adamnak vitte ezt a cikket, de az nem közölte, mert az a magyarok barátja! Akkor elvitte a _Figaró_-nak! Jöjjön, nézze! – kiáltotta.

Két sor ember között, aki őrjöngött, utat kellett törnöm, hogy meglássam ez embergyűrű közt, a szoba közepén, a padlón, a Bertha portréját, leszaggatva a falról! Százan rugdosták, taposták s táncoltak rajta, mint a vadak s néhányan olyan műveletekbe kaptak dús öntözésekkel s egyebekkel, hogy mindezeket az obszcenitásokat csak úgy írhatnám le pokoli fönségükben, ha olyan szabadságom volna, mint Anatole France atyánknak.

Mikor a kedélyek egy kissé lecsillapodtak, az egész társaság átvonult a nagyterembe. A fiatal szűcsmunkás, izzón és elborultan, nem igen tudta, mit csináljon velem, aki itt, mint a nyilvánosság képviselője voltam jelen, levelezői tisztemben. Meg kell vallanom: nem azzal látszott törődni, hogy micsoda tudósítást fogok szerkeszteni erről a bús esetről hű lapjaim számára. Inkább az etikai igazságot kívánta megérttetni velem s azt a különleges lelkiállapotot, ami ez egyletbelieket megszállotta, mióta Párizsban élnek. Barátsággal a terem sarkába vont magával s egy-egy jelentős szempillantással magához invitálta társait.

Ezek mind közeledtek, mérges képrombolók, és locsolók, s megálltak önérzettel, mint katonák a csata után. Lehetetlen volt nem érezni bennök a maguk törvényét és szuverénitását. Ezek mind becsületes emberek voltak, kertelés nélkül becsületes emberek, ezt is érezni lehetett. Szinte fizikailag sugározták ezt a becsületességet, olyan nyersek és tagbaszakadtak voltak, erkölcsileg szólván.

Volt köztük, különösképpen, egy nagyon sovány fiatalember, egy olyan magas fiatalember, hogy alig fért el a mennyezet alatt. Csupa csont volt s csupa magasság ez a fiatalember, sötét s kemény, mint egy ciprusfa. Rettenetes ereje lehetett azzal a két abnormisan hosszú karjával, melyeket az ember meg szeretett volna mérni. Nem is tudta hova rakni ezt a két karját, mely csak úgy lógott s lebegett a válláról, fenyegetőn. Nyilván valami feszítőmunka, valami zord műhelyben, nyujthatta meg e karokat ilyen tüneményszerűen hosszúakra, hosszú évek alatt. Mindehhez volt egy sápadt arca, egy merőben négyszögletes sápadt arca kurta homlokkal, amelyből durva haja, vaskos csomókban s dús tömegekben fölfelé ágaskodva, mint egy kaktusz nőtt elő egy kődarabból. S még volt ehhez két lobogó szeme, szinte szemfehér nélkül, két mélytűzű szeme, mint egy fiatal pápának a középkorban. Most a falnak támaszkodva állt és várt, az óriásnak azzal a harci készségével, hogy itt van közel, ha szükség volna rá…

– Kérem, – mondta, a fiatal szűcsmunkás felém fordulva. – Kérem, – mondta s egy cigarettát sodort vastag ujjaival. – Mi itt mindannyian függetlenségi magyarok vagyunk. Ha az élet úgy hozta magával, hogy el kellett szakadnunk hazánktól, csak annál hűbbek maradtunk ahhoz a férfiúhoz, aki nekünk a haza fogalma, érzése, gondolatja, Kossuth! Nem lévén helyünk a hazában, a szívünk áthajlott az eszméknek és gondolatoknak abba a másik hazájába, amit számunkra Kossuth neve jelent. Ezt nem engedjük bántani.

Itt elhallgatott s várt, ha talán más valaki akarna szólani. De mivel nem akadt szónok, ő maga folytatta mint egy második szakaszt a maga evangéliumából, miután rágyujtott a cigarettájára.

– Kérem, – mondta, – mi itt mindannyian, csekély kivétellel, köztársaságiak vagyunk. Mi itt napról-napra élvezzük, gyakorlati megvalósulásában azt az álmot, amit Kossuth álmodott. Mi itt szabadok vagyunk egy szabad demokráciában. Mi itt látjuk azt, hogy minden ember egyenlő egymással s csak a munka s a képességek számítanak. Mi itt mindannyian dolgozunk, ahogy ez méltó az emberhez.

– Nem mondjuk azért, hogy itt fenékig tejföl minden, – szólt közbe mostan a hosszú sovány fiatalember, a két karjának olyan hullámos belevetésével a vitába, mintha kígyókat hajítana. – Nem mondjuk, hogy a teljes igazságot látjuk az egész vonalon, mert hiszen arra nem is lehet számítani, az soha nem is lesz, teljes igazság!

– Az nem e földről való! – mondták többen sűrű fejbólintással egy öreg ember körül, aki tiltakozni látszott. – Az nem e földről való! – ismételgették azzal az irónikus hangsúlyozással, mely nem értett egyet az ilyen skolasztikával.

Akkor a fiatal szűcsmunkás a harmadik szakaszba fogott:

– Kérem, – mondta, – mi hálásak vagyunk Franciaországnak, mely nekünk kenyeret ad. Mi hálásak vagyunk azért a szabadságért, amit élvezünk. Mi itt mindannyian, francia munkástársainkkal egyetemben, a forradalom gyermekei vagyunk. Annak a forradalomnak, – kapta föl a mondatot magyaros kanyarintással, – mely megváltotta a világot!

– A francia forradalom, – feleltem rojalista nyugtalanságomban, – nagyon sok embert levágott!

– Távolról sem annyit, mint a keresztény inkvizíció, – replikázott a hosszú sovány, a két karjának olyan karmesteri dialektikájával s mindenhatóságával, mintha egy százfőnyi zenekart vezényelne a legdörgedelmesebb pillanatban. – Egyetlenegy kis spanyol városban többet levágott az inkvizíció, mint amennyit az egész francia forradalom! – magyarázta, kis kurta homlokát összeráncolván tüneményes aglává-ja alatt.

Meg kell vallanom, szinte szóról-szóra előre láttam ezt a választ.

– Ön nagyon tudós ember, – mondtam ostoba fölényességgel s legyintettem a kezemmel.

Majdnem pórul jártam.

Ez a hosszú sovány, a maga gorillakarjaival és sündisznó hajkoronájával, amolyan gyermeki agyvelő volt, amelyet forradalmi eszmék s energiák, a maguk díszeivel, az abszurditásig megtüzdeltek. A történelem néhány szögletéből, amelyekbe elmélyedt, megalkotta magának a maga egész világát s e földi dolgokból s emberek életéből csak azok a nyers principiumok érdekelték, amelyeket harmonikusnak talált a maga életével. Mint a fenyőillatot feloldva forró gőzben, úgy inhalálta magába a forradalmi gondolatok és érzések zamatját a tiszta erő és energia értelmében s azzal az elszánt kizárólagossággal, mely nem tartott sem helyesnek, sem egyenesnek mást, csak amit ő maga érzett s mondott. Még nem felelt s már előre éreztem, hogy el vagyok veszve. Mint ahogy a szabadban, a vihar elől szaladván, érzi az ember, hogy meg fog ázni, mert nagyon messze van a háztól. Éreztem, hogy egy egész más sarkán vagyok az életnek s emberiségnek.

– Kérem, – mondta, – én nem tartom magamat annyira tudósnak, hogy az ön dícséretét megérdemelném. Mindössze van egy hitem, ami önnek nincs. De amit ön nem ért meg, vagy nem helyesel, azt még nem szükséges, hogy le is nézze.

– Ezt ön teszi! – feleltem felfuvalkodva.

– Ön nem tudhatja azt, hogy én mit teszek, – szólott vissza egy kettős mulinéval a levegőben. – Ön engem látszatok s külsők után ítél meg, mert hiszen sejtelme sem lehet arról, ami bennem él, – a szívemben! Ezt mi ismerjük, mi munkások, ezt a zsánert s ezt a modort. Mi vagyunk belül a falon, ez minden, amit önök látnak. Amíg csak magukra nem döntjük a falat.

Ezeket mondván, megfordult és ment olyan magasan, mint egy sudárfa ami megindulna.

A terem túlsó végében, a fal mentén, leült egy székre Ferenc József portréja alatt, mint aki nem is tudja, soha nem is látta, hogy ez itt lóg a falon ez a Ferenc József, tábornoki díszruhában…

– Kérem, – mondta a fiatal szűcsmunkás, a negyedik szakaszba fogván, – bennünket főként a jövő érdekel. Az a jövő, – hangsúlyozta, visszakanyarodván a mondatába, – amelyet Kossuth, prófétai szemmel, megmutatott nekünk.

– Ez a helyes! – mondták a többiek.

– Úgy van! – mondta az öreg ember dühösen.

Megint éreztem, hogy valami baj lesz, ha nem vigyázok. De már nevetségesnek is tartottam, hogy itt álljak munkások között s a magam ezernyi bajával s bánatával még vitatkozzam velök, mint egy államtitkár, akit sarokba szorítanak. Mit akarnak ezek tőlem, akik mind boldogabbak is mint én? Mi célja ennek a vitának, bölcsességnek s szociológiának, melyekben már amúgy is alul maradtam, megtépázott presztízsemmel, ahogy az imént az a hosszú letorkolt? Sajátságos dolog! A konyhából a legjobb szagok érkeztek a tárt ajtókon át, egész nagy fuvalatokkal s mindenféle vezényszavakkal. Ez szögezett a falhoz. Már tologattak egy hosszú asztalt, már terítettek is abban a gyors tempóban, ami az imminens tálalást jelezte. Az a két-három frank, amit a zsebemben éreztem, hirtelen visszavarázsolt megingott önérzetembe.

– A jövő, – mondtam, – a jövő! – ismételtem líraian, – a jövő, uraim, az ismeretlen! Ezt már Renan is megmondta. De sőt, nem tudom ki mondta azt, hogy még azok előtt is ismeretlen, akik előkészítik. Mert ha ismernék, egészen máskép készítenék elő.

– A jövő, – kezdte a fiatal szűcsmunkás az ötödik szakaszt, – a multak méhében szunnyad. A multak észleleteiből s tapasztalataiból kell megállapítani a jövőt. A jövő nincs megtiltva senkinek! kiáltja Gambetta felénk. Már ez is jelzi, hogy csak jobb lehet. Nem mondom, hogy nem lesznek harcok, talán még véres harcok is ezért a jövőért, – minden fejlődés törvénye a harc. De tessék csak emlékezni egy régi világra s ezt összemérni a maival. Tessék csak emlékezni, mi utat tettek a franciák a Bastille-tól a Jaurès-féle kollektivitásig. Ebből kell kiindulni, ha a jövőt kívánjuk kutatni. Nem mondom, hogy a jövő az igazság uralma lesz…

– Jaj, kérem, még az sem? – szóltam közbe, mert már nagyon úntam ezeket a naív dolgokat.

– Nem, kérem, – felelte egy olyan tekintettel, hogy elszégyeltem magamat.

Minden szó, amit itt mondott, minden banalitás, a szíve mélyéből nyilt elő, mint egy virág, amit ápolt. Ezt lehetett érezni ebben a tekintetben.

– De igenis, az igazság lesz! – mondta az öreg ember s dobbantott a lábával. – Mégis azt mondom, hogy az igazság lesz! – kiáltott és remegett, igazi öreg ember!

– Az túlsok volna gyönyörnek! – felelte a fiatal szűcsmunkás egy divatos operaszöveggel s azzal a rezignációval, ahogy az ember valami komoly dologhoz, egy dal szövegét idézi. – Nem kérem, az igazságról csak álmodni lehet, – sóhajtotta. – Mióta a világ fennáll, talán nem volt tíz percig igazság a földön. Amit remélni szabad s remélni kell, az a jogok kiterjesztése. Merem állítani, hogy a jövő a jog uralma lesz!

– Ez lehet, – mondtam, – ez valóban nincs kizárva, – mondtam a legnagyobb önmegtagadással, ahogy megláttam az egyleti szakácsnét, aki behozta a tálat.

Zajtalanul hozta, mert papucsban volt, de olyan gusztussal az ajkán, olyan önmegelégedéssel, hogy az csak valami ritka finom dolog lehetett a tálban, dús füstölgéssel s bódító hagymaillatokkal. Amint közeledtem, kimeresztve a szemem, a hosszú sovány fiatal ember őskori üstökével, már a tál fölé borult és bámult, elragadtatva! A legközelebb lévén, ő ült le elsőnek az asztalhoz.

– Borjúpörkölt! – mondta.

XXXV.

Éjszaka, mikor eljöttem az egyletből s kiértem a Saint-Germain boulevardra, már kihalt volt az utca, az egész tájék nagyon szomorú s elhagyatott körülöttem. A házak kőmasszái elzárták az eget s az égen a csillagokat, amelyekből csak egy-egy kis távoli fény látszott, egy-egy távoli szikra halványan színezve, egy-egy fehér- vagy narancsszínű mécses az ég ormán, egészen messze. A lépteim kopogtak a kövön és Diderot ült a boulevard sarkán, két fa között egy kőtömbön, Diderot! mint egy fehér szellem. Két rendőr is jött, feketén egymás mellett a pelerinában és nézte a tájat, a házakat, a fákat valami egykedvű tanulmányúton s az utcai leányokat is nézte már nem annyira flegmával, mint inkább arról a hivatali magaslatról, ahová semmi föl nem ér. A gázlámpák tüzei, sűrűn egymás mellett s egymáson túl az utcák kereszteződésében, a messzi távolokig világítottak néptelen járdákra. A Saint-Germain des Prés előtt egy fiatalember állott, a templom falának dőlve. Egy gázlámpa alatt, egy almát evett, így magába.

– Ivánfi! – kiáltottam fel örvendezőn, amint megálltam előtte, a világosságban.

– Jó estét! – mondta és csak nézett. – Itt van egy alma, – mondta még, átmenet nélkül, mint ami magától értetődik.

S már nyujtott is egy kis sárga, ráncos almát, egy olyan kis korcs sárga almát, amilyet ritkán láttam.

– Köszönöm, vacsoráztam, – mondtam.

– Ne szégyelje! – felelte derűsen, kedves intelemmel. – Ne szégyelje! – ismételte, ismerve tartózkodásomat. – Én már ettem hármat, – tette hozzá, hogy megnyugtasson.

És csak nézett szolidárisan, noha fölényesen.

Magam is a templom falának dőltem azon ösztönösen, ahogy a közös sors az ilyen egyforma állásokba tereli az embert. Igy állanak egyformán az emberek a zálogházban, így állottak hajdan a sorozóbizottság előtt s így állanak még ma is koldusok a templomok küszöbén, mintha egymástól tanulnák. Talán nem is kell ezt tanulni. A nyomornak van egy olyan mindenható törvénye, egy olyan gyönyörű egysége, hogy minden szegény ember alapjában, egyformán áll a lábán.

– Hogy megy dolga? – kérdeztem. – _Comment va?_ – toldottam meg párizsiasan, ahogy már amúgy is minden mindegy volt, szó, hang, beszéd, minden!

Nem is felelt. Lehet ilyet kérdezni egy embertől, aki áll egy templomfalnak dőlve éjjel, _comment va?_ Csak ette az almát s köpködte a rohadt részeket messzire a szájából. Feltünően piros szája látszott, fiatal szája egy gyér szakállban, mert szakálla volt, mint azoknak a legjelesebb francia színészeknek akiket utánzott.

– A _Français_-ban voltam, – mondta. – Most itt vacsoráltam. Itt szoktam vacsorálni a templom tövében, – ezt mondta, elbűvölő kedvességgel. – A _Français_-ba úgy járok be szabadon, mintha otthon volnék Szeghalmon. Mint Szeghalmon a zsinagógába! A _Français_-ba! – és kacagott.

S ez mind, valami vagabund-költészet volt benne.

S még köpött egyet, egy utolsót, egy nagyon messzit s aztán levált a falról s megindult lengén, a két kezével a nadrágzsebében. Szótlanul jöttünk a gázlámpák alatt, egy-egy jóindulatú hölgy ideiglenes társaságában, amint hozzánk csatlakozott néhány világnézleti szóval, ami elhangzott az éjben. Szegények lévén a legjutányosabb szerelemhez is, csak mentünk előkelően, a sorsunk magaslatán, mint akik még csak kísértésbe se jöhetünk. Azonfelül, a magunk világába zárva, egy fokkal feljebb is voltunk egy átlagos emberiségen kéjes óhajaival s szinte kívül azon a testiségen, amit a nyomor megpárolván, csak a lelkét hagyja meg, vibrálón az embernek.

– Oh Istenem, egy Mounet-Sully! – mondta Ivánfi, e színházi estéje hatásában nyilván, – egy Mounet-Sully! micsoda magaslat ez! – mondotta és ment.

De aztán megállott hirtelen, megállott! elborulva, megihletten egy gázlámpa alatt, a félkarjával átölelve a vasrudat, a másikat kinyujtva messze, mint egy örvény fölött, ahonnan ellendülne a végtelenségbe. És ez az est emléke volt, a Mounet-Sully hangja, modora, szonoritása, a végső szótagoknak franciás elnyujtása, ahogy szavalt, ahogy kiáltott az üres utcába:

«_Ce que vous avez fait, ne suffit point, je crois._ _Il faut monter encor, monter jusqu’à la croix!_»

Ezekre az alexandrinusokra, harmonikusan, a két rendőr felelt, aki jött visszafelé a tanulmányúton, feketén egymás mellett a pelerinában, s nem tudta, hogy ez színház, a Richepin új drámája, a _Par le glaive!_

– _Pas de bruit messieurs!_ – mondta az egyik inkább barátsággal, mint szigorúan s ment tovább a másikkal.

A lépésük kopogott a járdán s még messziről is hangzott.

– Mounet-Sully! – mondta Ivánfi s megint megindultunk.

– Még jobb, mint Mounet-Sully! – mondtam, nem is mondhattam mást, ahogy e két francia verssor izzásán, e fiatal színész szent hitét és szerelmét éreztem, mámoros búfelejtését, néhány rossz almával a gyomrában. Az egész lelkét.

Csak ment, csak ment, önfeledten, boldogan, olyan boldogan, hogy nem hiszem ha ment-e valaha ember ilyen boldogan a világon, ilyen boldogan, ilyen csekély boldogsággal, – Mounet-Sully! Csak ment a két kezével a zsebében s a bő nadrágja büszkén lengett a két lábszárán, feslett végeinek dús rojtjaival, melyek seperték a járdát.

– Akar jönni a Soufflet-ba? – kérdezte, mikor kiértünk a Saint-Michelre. – Ott van hitelem két fekete erejéig.

– Nekem van egy frankom, – vallottam be, mint egy angyal, azzal az őszinteséggel, amit kötelezőnek éreztem egy ilyen ritka egyéniséggel szemben.

A kávéházban aztán, a márványasztal előtt, két nagy pohár feketekávé boldogságos füstölgésével, a magam jelentéktelenebb egyénisége is kibonthatta szárnyait, szerény kis szárnyait, mint kezdő repülő egy ilyen kész sólyommadár mellett! – jó pár évvel fiatalabb is voltam. De összeszedvén minden líraiságomat, minden sebeimet a mélyről, legott kiöntöttem az egészet, hangokban és pengetésekben, azzal a művészi gonddal és gitáros finomsággal, ami a költőt revelálja legsivárabb panaszaiban is. Úgy beszéltem, abban a zengő kétségbeesésben, ahogy egy fülemüle mondaná el az ágról, hogy napok óta nem evett egy hernyót. Hangról-hangra, fokról-fokra, árnyalatról árnyalatra olyan mélyre hatoltam abban a tudatos kompozícióban, ami önnönregényemet szőtte keserveim fonalával, hogy végül, szokásom szerint, sírva fakadtam, feloldva valami vigasztalan gyönyörben, ahogy gurultak a szememből a könnyek az ajkamra. Gyakran gondoltam arra, micsoda exaltált keresztény lettem volna a szó dogmatikus értelmében, micsoda illuminált s izzó hitű minden titokzatosságok irányában, micsoda falánk élvezője önnönkínjaimnak, Krisztusnak s a szenteknek, ha véletlenül ortodox-katolikus nevelésben van részem! Mindezt csak úgy adta a sors merőben feleslegesen, ironikusan, díszek és előnyök nélkül, hogy nem vetett rám egy bíbornoki köpenyt. A honvágy marcangolt.

– Talán ma este is éppen az _Ember tragédiájá_-t játsszák, Jászaival Éva szerepében! – mondtam és faltam a könnyeimet a feketémmel vegyesen.

– Hagyja ezeket a szamárságokat, – felelte. – A bánat csak úgy számít, ha megáll mellette az ember. Az mind elmúlik, ahogy megy az ember.

– Magának könnyű, – mondtam, – maga mehet haza, amikor akar!

– Nincs semmi, ami könnyű és semmi, ami nehéz, – felelte bölcselmi magaslatáról. – Csak az élet van. Ezt meg kell vívni. Egy szegény színész vagyok, Kolozsvárról, s akinek nincs szerződése…

Kért egy szivart a pincértől, leharapta a végét, kipökte a nyelve végével majdnem az arcomba, rágyujtott s eldőlt a piros plüss pamlagon, mint egy római, a két lábát is felrakta a rojtosvégű nadrágszárakban, fújta a füstöt s nagyon boldog volt. Jelentősebb sikerek nélkül mondván el bajaimat, kissé letörve ültem nyilvánvaló másodrangúságomban az asztal sarkában s néztem, fiatalon, a nagy pohár feketémet magam előtt, olyan feldúltan a lelkemben, olyan elkínzott fantáziákkal, dimenziókkal s nagyralátásokkal ezt a magas vékony poharat emelkedő feketeségében, mintha egy ciprust néznék egy szikla tetejében. Már nem sírtam. Már nem volt könnyem. Valahogy úgy éreztem, hogy már megszültem magamat összes könnyeimben.

– No mindegy! – sóhajtottam, csak éppen, hogy mondjak valamit.

– Nézze csak, – fordult felém, magasra fújva a füstöt, – én minden francia írót, minden színészt személyesen ismerek, mindenkit, aki számít! – mondta azzal a felelőtlen dicsekvéssel, ami még a vidéki színész hősi tónusa volt benne. – Ezekhez mind bevezethetem. Általában jól teszi, ha hozzám fűzi a sorsát. Már rosszabb nem lehet magának, Szomory! Holnap elviszem a _Français_-ba, az _Ödipusz király_-hoz! Meg fogja látni Mounet-Sully-t, – s fújta a füstöt, ahogy csak bírta, olyan magasra.

– Mounet-Sully! – hebegtem, megint csak éppen, hogy mondjak valamit.

– Meg fogja látni!

– Meg fogom látni! – bólintottam s megittam a feketémet, csakugyan mintha egy sudárfát nyelnék.

– Maga nincs megelégedve! – mondta s egy második szivart is kért a pincértől, egy második kávét is, ezt megitta, egy hajtásra. – Fordítom a _Lengyel zsidó_-t a Nemzeti Színháznak, – mondta. – Erckmanntól kaptam egy levelet. Az összes műveit megküldte. Ezeket már eladtam. Most már csak a levél van, – s kihúzta a zsebéből. – No gyerünk, – mondta, – már itten bezárnak.

– Fizetek! – kiáltottam.

– Jaj, dehogy fizet! – intett le s lefogta a karomat, ahogy kopogtam a frankommal a márványon. – Tartsa meg a frankot, megyünk egy másik kávéházba.