Part 20

Csak néztem ezt a kitünő hazánkfiát s már nem is csodálkoztam. Bizonyos helyzetek szinte átmenet nélkül sodorják az embert az egyik érzésből a másikba, főként ha az ilyen helyzetekhez van némi korrespondenciája az embernek, a tulajdon számlájára. Reményeimen át, melyekkel, szükségképpen, jó magam is azokhoz a földi hatalmasságokhoz fűződtem, akik Magyarországon miniszterelnökök voltak, könnyen megérthettem azt az izzó gyönyört, amelyben Bertha grafológikusan, szimbolikusan s _in effigie_, Wekerlével egyesült. Emberi létünk fájdalmasságához tartozik, hogy az érdekből való szerelmet jobban meg lehet érteni, mint ami tiszta szerelem. Ez a magányos ember is a hosszú hajával, ez a boldogtalan ember (mert csekély kivétellel minden boldogtalan embernek hosszú haja van), ez a magányos ember is hazafelé kívánkozott Magyarországba s egy-egy biztató jelre, egy-egy homályos igéretre, egy-egy kilátásos mondatra egy szál levélpapíron, már nyalta a tintát ezen a levélpapíron, – mert az ember nem tudja, csak akinek része volt benne, micsoda szomjúság az, micsoda vágy, hazamehetni Magyarországba!

Amint szemtül-szembe kerültünk egymással s hirtelen megfigyelhette vibrációimban, tetőtől-talpig, egész bozontos ifjúságomat, úgy láttam, ez nem tetszik neki, az ifjúság! Egyike volt azoknak az öreg embereknek, akik természetüknél s irányzatuknál fogva is öregek. Nyilvánvaló volt, hogy már első szempillantásra csalódott bennem s tisztában volt társadalmi s politikai jelentéktelenségemmel, amelyekről, igaz, nekem sem voltak illúzióim. Szinte jólesett, hogy a dolgok rendjeképpen én kerülök kettőnk közül arra a serpenyőre a mérlegen, amelyhez még jócskán hozzá kell adni, hogy valami kis súlya legyen. Már jól is éreztem magam attól a perctől fogva, hogy itt nem várnak tőlem semmit s még annyit sem, hogy csalódhassanak bennem.

Viszont, hogy ne nagyon mélyedjek el, intencióim ellenére, e lélektani hangfestésben, csak arra a torz látásomra utalnék, amit e lelkiek összevisszasága kiváltott a szívemben, reakcióképpen. Azon a tükrön át ahogy nézett engem, őt magát is láttam, mert én is belenéztem ebbe a tükörbe, a sugarak visszájára, talán túlzott fogékonysággal. Az egész embernek, nem tudom hogyan, de valami sárga alapszínét láttam, valami ingatag talapzatát, amelyen földúltan a bizonytalanban, egész formája reszketegnek tünt. Nagy feje, nagy mongol feje, merő homlok volt viaszos árnyalatban, egy tágas sárga homlok a fülek tájékáig, ahol a magasban, véget ért. Dús haja, eleinte gyéren, csak a feje búbján kezdődött, mint a szálas bozót egy sziklán s onnan termelte ki magát, áthajolva a koponyaalapra, azzá az egyenlőtlen s ápolatlan vegetációvá, ami bizonyos tudósok vagy koldusok fejét oly jellegzetessé teszi. Két sárga szeme a csíptető mögül, elfoghatatlan sugarával, rövidlátón és céltalanul, úgy nézett, sűrűn, hogy nem nézett semmit s míg maga az orr, omlatagon, alig szelte ketté az arcot, a száj, a száj! mely Wekerlét elhalmozta csókjaival, ez a száj sem látszott. Egy vastag bajusz, e száj körül, egy-egy félkörben jobbról s balról, eltemette e szájat, mint egy-egy zárjel közé, sárga szőrből. A cvikkerzsinór lazán lógott, kettős vonala hieroglifáival s a két üvegkör világához látszott kötni Berthát, az orra körül, a bizonytalanba. Időnként, elég gyakran, egy-egy nyugtalan kézmozdulata beleakadt a zsinórba s az üveget lerántotta, a véletlenség olyan tragikumával, zörejével s robbanásával, hogy az egész ember megrázkódott bele, mint egy katasztrófába.

– Nem! nem! nem! – mondta szapora triólákban, miután beavattam titkaimba. – Nem! nem! nem! – ismételte s még sokáig ezt mondta, mindig csak ezt, termékenyen és terméketlenül: nem! – Ne is álmodjon róla, – mondta, – hogy a könyvét kiadja franciául, mert ezt nem lehet. Ez itt egy óceán, Párizs! ahol minden elmerül, ami idegen elem úszkálna ebben az óceánban, egy könyv, egy kép, a legszebb zene!

Oh! a legszebb zene! – gondoltam, ezt nyilván tulajdon termékeire érti s remegtem, hogy vitatkozzam.

– Pardon! – mondtam azzal a kazuisztikus finomsággal, ahogy hajdan a _Pesti Napló_-nál szoktam volt Acsády Ignáccal, – pardon! Hát Munkácsy!? az nem merült el lássa, kedves mester! – szólottam fiatalos bölcsességgel.

Egy kést, egy éles kést döftem volna a szívébe, hogy ez nem hatott volna ilyen szörnyen. Vér folyt volna igaz, de ezzel vége is lett volna. De így szárazon e néhány szóval, csak agonizált s nem halt bele. Ha tudtam volna! Ha ismertem volna ezt a keserű lelket, ezt az elkábult lelket, mely elveszve, lemaradva s lealkonyodva körforgásán, a Munkácsy fényes csillagától szenvedett a legtöbbet. Együtt kezdték Párizsban, két fiatalok hajdan! Az egyik szállt mind magasabbra, a másik lenn maradt a földön s bámulta fulladozva. Az egyik zseni volt, a másik… a másik egy szerencsétlen, ami csak a fele a zseninek. Munkácsy minden sikerében, dicsőségében s rendkívüliségében, Bertha vérzett, mint egy áldozat.

– Munkácsy, az egy egész külön dolog, – mondta, mikor magához tért, – Munkácsy benne van a kerékforgásban! – magyarázta s egy reszketeg kézmozdulatával megint lerántotta az üveget az orráról. – Én nem vagyok benne a kerékforgásban, – vallotta be, mert ezt nagyon szerette, ezt a bölcseleti szisztémát a kerékforgással. – Én nem vagyok benne, – ismételte s látszott rajta, hogy szenved. Úgy szenved, aprólékosan, ezernyi tűszúrástól, minden nap, este, reggel, ezernyi tűszúrástól, ahogy az ember csak szenvedhet egy bölcseleti szisztémában, amit a maga kárára, bolond ember! felállít magának. A nyilvánvaló okok helyett, melyek mindent világosan megmagyaráztak, inkább az ilyen magyarázatokba szállott, melyek nem magyaráztak meg semmit. Az analógiákat figyelve Munkácsyval, nem értette a differenciákat. Az analógiákat! Neki is volt egy olyan öreg felesége, mint Munkácsynak.

De akkor valaki, kívülről, csak éppen hogy megnyomta a kilincset az ajtón s az arasznyi nyíláson át a csendben, szertartásszerűen, beeresztett egy állatot. Egy kis rövidszőrű, sárga korcs kutyácska csúszott a hasán Bertha felé, mert olyan kövér volt, hogy nem tudott járni. Tüneményesen fölhízlalva, a sok zsír és háj mind kinyomta helyéből a csontját s csuszkálva a szőnyegen s farkcsóválva, valami furcsa kis malacnak tünt két bánatos kutyaszemmel, mint egy asztmatikus ember. Bertha lehajolt hozzá, üdvözölte, megsímogatta, sűrűn a nevén szólítgatta, azzal az atyai ragaszkodással, intimitással s egyenrangúsággal, amellyel az ilyen gyermektelen öreg emberek szoktak lenni, az ilyen kis kövér kutyácskákkal.

– Hogy hívják? – kérdeztem, mert nem jól hallottam a nevét, ahogy olyan sűrűn mondta, becézgetve, triolákkal, ahogy szokta.

– Duna! – felelte.

Dunának hívták a kis kutyát!

– Oh Istenem! – rebegtem.

S magam is lehajoltam hozzá.

Hármasban a kis kutyával, Bertha nyilván közelebb érzett magához s ifjúságom ellenére meghítt vacsorára.

– Egész egyszerű vacsora, de szívesen látom, – mondta.

Beléptünk az ebédlőbe. Egy hosszú asztal fölött, fogyatékosan megterítve, egy sárga lámpa lógott le a mennyezetről s valahogy úgy világított, mint egy sivatagban. Mint egy lappföldi sivatagban a nap, amelynek nincsen fénye, úgy világított. Valami sercegett a levegőben s megtöltötte a szobát annak a furcsa duruzsolásnak a zajával, ami tulajdonképpen fokozza a csendet, mint egy tücsök ciripelése éjszaka, egy kertben. A legkülönösebb az a sárga színegység volt, ami a Bertha bajuszát, egész mongol fejét, az egész emberi jelenséget magához látszott kötni valami vajaskenyér árnyalatban, a sárga lámpa alatt. Kívülről lehetett hallani az omnibuszok dübörgését a kövön. S távolodó lámpásaik is látszottak, homályosan az ablak csipkefüggönyein át, mint a bárkák mécsei rejtélyes utcákon, melyek tengereknek tüntek, egyszinten a földszinti szobával.

De akkor bejött a kis sápadt szobaleány ebbe a sárga szimfóniába s merő topázzá változott az általános sárgaságban. Az első dolga az volt, hogy felemelte a kis sárga kutyát, aki csuszkált a szőnyegen s nyilvánvalóan várta ezt a segítséget, mert összekuporodva, egy sárga hájtömeggé vált, élettelen odaadásban.

– _Viens Duna, viens mon chéri!_ – mondta a kis szobaleány s elhelyezte egy széken a kis sárga kutyát, egy másik szék mellett, az asztalfőn.

Úgy tünt, hogy túlvagyunk a legfontosabb szertartáson és teológiákon. Most már csak a háziasszony hiányzott s lehetett vacsorázni.

– _Va-t-elle venir, Madame?_ – kérdezte Bertha a szobaleánytól azzal a párizsias franciasággal, amelybe az egész feje belerezgett a cvikkerzsinórral, anakronisztikusan.

– _La voilà_, – felelte a kis sápadt.

Csakugyan, a küszöbön feltünt Bertháné, maga is sárgán, holott ősz frizurával a fején süvegformában, de mégis sárgán, masszívan sárgán, mint egy régi bálvány, egy régi bronz, mint egy öreg barackfa, olyan sárgán. És jött az asztal irányában.

Beleolvadván, tekintélyesen, a sárga színegységbe, a vaj- és viaszközösségbe, a lámpafénybe, a bajuszba s a kis kutya szőrébe, leült a a székbe, az asztalfőn, a kis kutya szomszédságában, mintegy pontifikálva a kis kutyával, aki dús farának s dús hasának egész súlyával ágaskodott szegény, két elülsőlábával a levegőben s a szék támlájának dőlve. Két gyönyörű, alázatos szemén, szűzleányos tekintettel, áttüzelt a lámpa sárga fénye. És sűrű emlői látszottak a hasán, egy-egy zsírzacskó formájában, sűrű apró bimbókkal sárgán, mint az árpaszemek.

Senki egy szót nem szólott s csak ültünk mind sárgán. Valami feszültség volt a levegőben, a sercegés monotoniájával. Künn minden dübörgött az utcán, a sokféle fények tovasiklásával. Nagyon éhes voltam s csak vártam azzal a kimért magatartással, úriasan, ahogy lepleztem a gyomromat, mint egy hegyszakadékot, mint egy örvényt a hasamban. De már láttam, derengőn, sárga szeleteket egy sárga tálban, a kis szobaleány karján. Láttam a sárga mártást, amelyben a szeletek úsztak a kis szobaleány hüvelykujjával, mert az is benn úszott a mártásban, ahogy hozta a tálat. De még le se tette az asztalra, mikor a kis kutya a maga őrhelyéről sárgán, belenyalt a sárga mártásba. Oly röpkén nyalt bele, oly villámgyorsan s olyan technikával s gyakorlottsággal, a nyelvnek olyan virgoncságával és célirányosságával ösztönben s kívánságban, hogy szinte Isten parancsolatjának tünt, hogy belenyaljon s nem lehetett semmit mondani. Aminthogy senki nem is mondott semmit, abba a hallgatag flegmába s megadásba zárkózva, ami a tradíciókat s bevett szokásokat kíséri az emberiség történetében. Egész egyszerű vacsora, gondoltam s a lelkem mélyén, filozófikusan, valami közös sorsban éreztem magam a kis kutyával, aki csak éppen hogy megelőzött.

Kaptam egy jókora szeletet, jócskán mártással s a többi hozzávalókkal, sok krumplival, zsírba pároltan s pirított hagyma vezérszólamával, s mindennek rögtön azt a különleges illatát s zamatját éreztem, ami kellőképpen megmagyarázza az embernek, miért nem tud egy kis kutya ellentállni. Ez mind szabályosan elhelyezve s elrendezve a tányéromban, a tulajdonjognak, birtoklásnak és szabad rendelkezésnek azzal a szédítő érzésével töltött el, ami minden emberi vágyban a kéj imminens beteljesedése. Sajátságos dolog! Soha ennyire nem ízlett étel, mint egy-egy honfitársam asztalánál. Ez nyilván valami fizikai eleme lehetett annak a marcangoló honvágynak, mely sajgó csápjait kinyujtotta minden felé s minden irányokban, ahol az érzékek s fantázia a hazai hangot vélték megtalálni.

Oh ifjúság! gyomor a te neved! Majdnem szégyeltem, olyan boldog voltam ebben az idegen családi körben, e sárga lámpa alatt azzal az egyhangú sercegéssel, mely nem szünt meg egy pillanatra. Ettem, még kaptam egy szeletet, megettem, elszántan és hősiesen azon a hegycsúcsszerű állomáson, ahonnan multbeli és leendő böjtjeimre láttam, mint egy csillagvizsgálóból közeli s távoli csillagokra, a végtelenségben. Fölpillantva olykor, derűsen és barátsággal néztem Berthát, aki szembe ült velem s gondterhes konfúzióval piszkált fel apró falatokat a tányérjáról s dugta őket ama két zárjel közé, ami a szája körül a bajusza volt. Közte és Bertháné között ült őrhelyén a kis sárga kutya alaktalan zsírtömegével, emlőivel s bimbóival, a hája dús redőivel szalonnás élettelenségben s ellankadt törzsén csak a feje élt, kis rövid feje mint egy búb, két tündéri szemmel. Mereven, koncentrálva, egész élete hevületével, egész lelke feszültségével figyelte Bertháné minden mozdulatát, minden mozdulatának rezgését s árnyékát egyetlenegy összefoglaló tekintettel, a pilláknak egy-egy ritka rebbenésével időnként. Semmi ezt a tekintetet el nem téríthette útjáról, rögeszméjéről, odaszegezettségéről valami olthatatlan hithez s boldogsághoz. Mindent megértett, az árnyalatokig mindent, minden kis részletet és hangot, meghatva és alázattal valami felsőbbrendűség előtt, mely az ő javára dolgozik. Azokból az apró húskockákból, melyeket Bertháné csakugyan az ő javára vágott a tulajdon tányérjában, valami delejes áram áradt az orra csücskéje felé s kipattantotta a virgonc nyelvet a szájából egy-egy villámgyors körforgásra egészen a szeméig. Soha érzéknek s gondolatnak ilyen fantáziáját nem láttam, mely így előre tudná, még távolokon s időn át, a jó ízeket és zamatokat.

– _C’est pour Duna!_ – mondta Bertháné gyöngéden, mikor elkészült a sok kockákkal.

Csak embernek hallottam ilyen hangját, ahogy ez a kis sárga kutya felelt, egyetlenegy, rettentő nyögéssel! Csak embernek, mikor künn van a foga végre! Megváltva idegfeszültségében, egész testi masszájával rávetette magát arra a kéjre, ami percekkel előbb még kínszenvedése volt. Vastag törzse fölött, mellyel az asztal szélének dőlt, parányi feje mohón dolgozott a tányérban azzal a létfentartó izgalommal, ami az ilyen kis kövér kutyáknak egész lelkét adja. Fogak híjával, már nem rágott, csak nyelt, sűrűn nyelt, nyomva a falatot a torkán, félig ájultan s kidülledt szemekkel abban a nyers ösztönben, mely csak arra látszik törekedni, hogy a test súlyából, zsírjából s hájából ne veszítsen el semmit. Nem telt bele egy perc s már csak nyalta a tányért, a kockáknak hűlt helyét a tányérban, a széleken, kívül, belül, mindenütt. S megint visszadőlt a szék támlájának, kis rövid fejével még kurtábban, vastag hasával még duzzadtabban, két elülső lábával a levegőben és nézett. Valamit várt nyilvánvalóan, egy szót, egy hangot az asztalnál és csak nézett.

– _Y a-t-il un entremets?_ – kérdezte Bertha.

– _Il y a un gâteau de riz_, – felelte Bertháné.

Mindketten a kis kutyára néztek. A kis kutya visszanézett s megint nagyon feszülten nézett. Odakünn dübörgött az utca s tűnő fények szálltak az ablak alatt az estében. Gondoltam, illenék valamit beszélnem, vendég létemre, e kedves társaságban. A lámpa szünetlenül sercegett. Már Bertháné felé fordultam azzal a mondain oldalkanyarulással, ahogy az ember valami szépet készül mondani a háziasszonynak… De Bertháné nem kívánta, hogy beszéljek. Láthatólag Bertha sem kívánta, hogy beszéljek. Ők maguk sem beszéltek. Csak ültek sárgán a kis sárga kutyával közöttük és nézték. Úgy nézték, mint egy új szituációban. Mint egy újabb élmény előtt, úgy nézték a rizstortával kapcsolatban.

Magamban e hármak között, a lámpa alatt, a sercegésben, csakugyan nem volt mit mondanom. Fiatalos ékesszólásommal merőben feleslegesen, már csak a rizstortát vártam.

Szép sárga építmény volt, igazi barokk forma! igazi _gâteau de riz!_ ahogy azt a franciák készítik. Elbűvölve néztem azt a jókora darabot, amit Bertháné gyorsan a tányéromra rakott, hogy túllegyen rajtam. Mert rögtön egy másik darabhoz fogott, amit nyomkodott egy kis ezüstkanállal.

– _C’est pour Duna!_ – mondta.

– _C’est pour Duna!_ – mondta Bertha is, gyöngéden, noha zárjel közt.

– _C’est pour Duna!_ – mondtam magam is, hogy résztvegyek a társalgásban.

És csak ültünk sárgán és a rizstorta lassanként beomlott, mint egy ház, szimbolikusan, s már csak egy utolsó kis rizsbucka maradt belőle a sárga mártásban, a tálban. Mereven a kis sárga kutya, szűzleányos tekintetét felváltva jártatta a buckáról Berthánéra s Berthánéról a buckára azzal a szinte vallásos áhítattal s elfohászkodással, mely lelki mélységekből fakad s annál hangosabb, hogy hangtalan. De ez a végső rizsrom, omladék és mártás, nyilvánvalóan a szobaleánynak volt fenntartva. Meg is jelent érte s vitte a tálat. Aztán már be sem jött többet. Homályok nélkül, mint mikor már nem lehet tévedni, mint mikor már leszáll a függöny a színházban, úgy éreztem, hogy vége van a vacsorának. Semmi dessert. Kávé sem volt, cigaretta, semmi. Az a pedáns ház volt, rendre s szabályokra épített, puritán! ahol senki nem dohányzott.

Hármunkkal az asztal körül, mozdulatlanul, a kis kutyával negyediknek, aki bámult alázattal, valami olyasféle furcsa hangulat volt, mintha le volnánk tartóztatva. Olvasmányaim emlékében, nem tudom hogyan, de a Temple képe kísértett XVI. Lajos királlyal, a királynéval s a kedves kis kutyával, akik mind meg fognak halni. Magamról is ugyanezt éreztem, holott olyan fiatal voltam! Éreztem, hogy meghalok ebben a társaságban. A lámpa sercegett a fejem fölött. S amint kívülről dübörgött az utca az estében, elgondoltam, milyen jó volna utazni, magasan, egy omnibusztetőn!

De akkor, hirtelen, a rizstorta után, ami eltünt, a kis kutya is beomlott. Úgyszólván olvadásosan dőlt önmagába, a tulajdon hasába, emlőibe és bimbó-miriádjába, hájas masszáinak olyan elaléltságával, olyan ájultságával és elkívánkozásával, mint aki nem bírja tovább e földi boldogságot. Kis búb feje eltünt, ahogy az ész tünik el a világból. S rögtön emberfölötti hortyogása hallatszott egy túlonnan való nirvánából.

– _C’est bien. Elle dort!_ – mondta Bertháné, valami eszményi magaslatról.

– _C’est bien_, – mondta Bertha kevesebb klasszicitással, mert ő nem tudott szegény, azokra a lelki csúcsokra emelkedni, amelyekre nők oly könnyűszerrel lépnek, a nélkül, hogy szédülnének. Általában e matróna mellett, aki masszív lényében sárgába borulva, a versaillesi alkonyatok hősbánatát sugározta valami hervadásos történelemben, Bertha valóban annak a másodrangú anyagnak tünt vízalatti inferioritásban, ami bizonyos férjeket oly szembetünően megkülönböztet bizonyos feleségektől s úgy állít oda melléjük, a dolgok visszájára, mintha ők lettek volna az oldalbordából. Szenvedő, pislogó, fénytelen szemei az üveg mögött, nyugtalan forogtak olyan közelségek körül, melyeket az orra is érinteni látszott s követtek, nem tudom micsoda konfúziókat, álmokat s bizonytalanságokat azzal a százrétre oszlott tekintettel, amit az ember akarata ellenére is nézett és szenvedett, ha nézett.

– Wekerle, az egy nagy ember! – szólott hirtelen. – Wekerle, az a legnagyobb ember! Wekerle, az maga az Állam. Aki hozzányúl, az az Államot ingatja meg. Még előbb van Wekerle s csak aztán van az Állam. Még a törvények előtt van!

Talán csak római estéken, a Palatinus borókái alatt sétálgatva az örökzöldben, beszélhetett így Seneca a testvéreinek s más fiatalembereknek, Jupiterről az Olympuson! Csöndesen az asztalnál, csak hallgattam. Imádata hevében s alázatosságában, egy egész nagy furcsa regényt csinált államtudományból, jövőből s politikából s kábult lelke, mintegy a cvikkerzsinórján rezegve fel és le, messze elszállt az abszurditásban. Soha nem éreztem, mennyire el tudja mosni a hatalom presztízse, az igazi nagyság és szépség érzetét s fogalmát egy ember szívében. Ez a szív, mint egy malomkő, Wekerle körül őrölt. S hogy végül semmit nem őrölt ki belőle, önnönmagát őrölte agyon.

Csak hallgattam, a kenyérmorzsákat szedegetve magam előtt az abroszról, mintha a gondolataimat szedegetném csendben. Megedzve csalódásoktól, bánattól s keservektől, elázva a honvágyban, már nekem megvolt akkor, fiatalos forradalmiságomban, a magam államtudománya, egyéni tapasztalatok alapján, készen a szívemben. Már én tudtam akkor, micsoda álmok fűzik az embert többezer kilométernyi távolságból, mint egy erdő közepéből, kormányhoz s hatalomhoz! Nem is Wekerléről beszélek itten, aki valóban kitünő ember volt, mint inkább általában azokról az efemer férfiakról, akik a napsütésben, ügyesen s szorgalommal, miniszteri rangra emelkedvén, különfelé ágaznak egymástól a különböző reszortokban, de abban mind összetalálkoznak, abban az egy reszortban, ami az ember csalódása bennök. Azonfelül, Berthával kapcsolatban azt is tudtam s ezt már történelmi olvasmányaim nyomán, hogy kormányok és miniszterek, ha el is fogadnak olykor bizonyos szolgálatokat és csókokat, viszont meg is van ezekről a maguk véleménye s rendszerint úgy is jutalmazzák e szolgálatokat erkölcsi értékük szerint. És csak hallgattam és csak szedegettem a morzsákat és éreztem a malomkövet, mint egy tragédiában.

Kiérve az utcára végül, egy nagyot lélekzettem s csakugyan szaladtam egy omnibusz után s felkapaszkodtam a tetőre. A Madeleinenél, amint leszálltam, egy fiatalember jött felém, egy honfitársam az is, de egy igazi kedves, finom, egy szűcsmunkás, akit az egyletből ismertem.

– Hallotta a szomorú újságot? – kérdezte elborulva.

– Nem én, – feleltem, – nem hallottam semmit. De micsoda szomorú újság lehet még a világon? – tettem hozzá azzal a szolidaritással, ahogy az ember munkásokkal beszél.

Nem vágott a szavamba, csendesen kivárta, türelmesen, amíg befejeztem. S még akkor is csak kisvártatva szólott:

– Kossuth meghalt, – mondta. – Most jött a sürgöny Torinóból.

Valamit dadogtam, egypár zavart szót s elköszöntem.

– Holnap tessék feljönni az egyletbe, – mondta a fiatalember s ő is köszönt és ment.

Bekanyarodván a boulevardra, csak mentem a fényben, a tömegben. Olykor megálltam, eltünődve, egymagam a járda szélén, különválva ettől az idegen világtól, valami furcsa súllyal a lelkemben, ami megmozdult, hogy kiszálljon a lelkemből ez a furcsa súly, hogy kiszálljon! erre a szomorú hírre! Meghalt… Nem restellem bevallani, annyira emberi, annyira lelki dokumentum: az első érzésem magamért volt, a magam életéért, Kossuth halálában! A honvágy sajgó csápjai, e gyászeseten túl, távolibb perspektívákba nyúltak s tologatván kínjaimat a szívemről, egy jobb élet kapuján kúsztak fel magasan, mint a pók. Valami fordulatra gondoltam, nem tudom hogyan, valami fordulatra a szívekben s dolgokban, valami gyönyörű harangszóra, ami egyszerre kondul multak s jövő fölött, valami amnesztiára minden vétkeseknek, minden szenvedőknek, erre gondoltam, költő! Gondoltam, elhalálozván nagy ellensége, a király meg fog bocsátani mindenkinek, ezt gondoltam. Gondoltam, Kossuth meghalt, mint Jézus, egy keresztfán. Én meg vagyok váltva a keresztfa alatt, ezt is gondoltam, ilyen szépeket gondoltam, eltünődve, különválva, egyedül a járda szélén, egymagamban mint egy hajnalban, ami ébred, egymagamnak a boulevardon egy hajnal! egymagamnak ezen a nagy világon!

És megint mentem és sok mindent magyarázgattam magamnak és csak mentem. A honvágy, az borzasztó, magyaráztam magamnak. A honvágy mindennél borzasztóbb. A honvágy erősebb minden fájdalomnál. A honvágy erősebb a halálnál. A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan borzasztó mérge van. Az enyém megmaradt mindenek ellenére, izzó tűzében, tisztán!