Part 19

– Le kell fordítani franciára! – mondta Justh hasonlóképpen könnyedén, de a finom szőke szakálla rezgésével. – Én is lefordíttattam _A puszta_ című könyvemet, – mondta. – _Le livre de la Pousta!_ – így mondta finom franciásan s nagyon boldognak látszott a finom szőke szakállával, ahogy ezt így mondta, a könyve címét lendülettel, franciásan. – De Ollendorfhoz ne menjen, az nagyon drága, – mondta még, de már ezt kevésbbé lendületesen.

Drága? gondoltam, hogyan? Én nem így gondoltam ezt, a saját költségemre, mint egy magyar főúr, gavallérosan! Ez egy más világ itt, gondoltam, _Le livre de la Pousta!_ Neki van pusztája, Justhnak! Magyarországon, nekem is van, a zsebemben! nekem! pusztám! s megint szaladtam Türr Istvánhoz, hogy vele is megtárgyaljam az esetet.

– Nagyon fontos dolog ez, – mondta Türr barátsággal, holott sejtelme nem volt róla, miről van szó. Annyira nem volt sejtelme, hogy Massenethez adott egy levelet.

– Itt lakik a szomszédban! – mondta, mintha csak azon múlna az egész, hogy Massenet hol lakik.

– Mit tehet Massenet ebben az ügyben? – kérdeztem ámulva. – Hiszen az zenész.

– Magyarország barátja! Ez már valami, – felelte Türr katonásan.

De végül Bertha Sándorhoz is adott egy levelet, azzal az atyai készséggel, tájékozatlanul, mint aki minden problémát megold s elsöpör minden bajt és nehézséget ebből a világból.

Megint mentem a könyvemmel, megint mentem. Bertha Sándor! Ez már olyan reménytelen volt, hogy már semmi sem volt reménytelenebb s akkor megint nekivágtam a térnek, a nagy utaknak, a végtelennek, hogy lejárjam benne a két lábamat s valahogy összetörjek minden idegemben, ahogy ezt szoktam, a végső reménytelenségben. Megint mentem, megint mentem! Nem egyszer, a háromlovas omnibuszok előtt, melyeket szerettem, egy-egy olyan spontán félmozdulatom volt, hogy elébük vessem magamat. Energiák nélkül az öngyilkosságra, csak éppen ez az egy mozdulatom volt hozzá, csak egy lelki omladásom, csak egy benső hangom az elhatározáshoz, mint egy költőnek egy érzése egy vershez! S megint mentem a könyvemmel Neuilly-be, Rippl-Rónaihoz, mert itt már nem lehetett csalódnom.

Az első az volt, hogy elkérte a könyvemet.

– Nincs mit olvasnom! – mondta.

Mikor elhárítottam, bevallván nagy céljaimat a könyvemmel, egy képet ajánlott cserébe. Néztem a falakat, ahol ezek a képek lógtak, a falak alját, ahol sorakoztak abban a sivár szobában, mely pedig egy kertre nyílt, de micsoda kertre búbánatosságban, egyetlenegy fával, egy keserű fűzfával, mely villámsujtottnak látszott. És micsoda képek ehez a sivár szobához, ehez a kerthez, ehez az egyetlenegy fához, ehez a keserű fűzfához, micsoda borzasztó képek! Mind szürke és fekete képek, egymásra rakott s egymásra kent szürkeségek és feketeségek s még szürkébb szürkeségek s még feketébb feketeségek, mintha egy pince mélyén, koromsötétben festették volna őket, amúgy látatlanba!

– Akarod ezt? – kérdezte s levett a falról egy ilyen képet s levett egy másikat, egy harmadikat, egy még szürkébbet és feketébbet s mindig kérdezte: »Akarod ezt?«, »Vagy talán ezt?« s egy almárium árnyékából mutogatta, szakszerű állásban, félig elbújva az almáriumban, amivel annyit nyertek ezek a képek, hogy kevésbbé látszottak. A mellett mind, tagadhatatlanul, az igaz valót kívánták ábrázolni, szép, egyszerű tárgyakat kívántak ábrázolni, egy asztalt virággal, két széket búsan egymás mellett valami tragikus magányban, egy tálcát egy könyvvel, két narancsot egy tálban, egy egész kertet egy almafával kívül a kerítésen, de mindezt szürkében és feketében, mindezt olyan formatitkokban s lehetetlenségben, olyan álmokba és ájultságokba vetítve, olyan síkokra feszítve és kenve, hogy megszűnvén anyagszerűségük, térbeliségük, minden néven nevezhető megtapinthatóságuk, az élettel is megszünt közösségük s korrespondenciájuk, az élettel? nem! még illúziókkal s kimérákkal is megszünt kötelékük s valami kiszámított gyermekesség benyomását tették. Ez az omlatag modor, ha ennek mondhatom, ez a festészeti ákombákom és kígyóbűvölés, ez a szent naivitása a zseninek, aki felmegy aludni a legmagasabb magaslatokra, annál meglepőbb volt, hogy Rippl, egyénileg, nem igen adta oda magát a tulajdon regényének s nem igen kedvelte, az élet útján, azokat a kis fekete lángokat és villanásokat a messzeségben, melyek a képein oly közelről lobogtak. Soha ember, legalább e neuilly-i időkben, nem volt reálisabb és izzóbban és áhítozóbban a földhöz kötve, javakhoz és örömökhöz! Soha senkit nem éreztem ennyire tudatában az igaz valóságnak, plaszticitásnak, reliefnek, megtapinthatóságnak. Az álma az élet volt, az egész élet, szinte kontúrok nélkül, az egész élet a maga számára. Nem is tanácsolt, az egyetlen! aki nem tanácsolt semmit. Egyszerűen elkérte a könyvemet. Majd bolond leszek! gondoltam, egy képért, egy ilyen képért, jut eszembe! Holott egy nap, amint energikus fejlődésével, kivágta magát ezekből a ködökből és káoszokból az életbe s a szépségbe, már egyik leghíresebb képét nekem adta volna, – »_azt a hosszú fekete női alakot (virágvázával a kezében)_«, ahogy írta. Ez sem kellett, nem is tudom, miért? Nem kutatom, mi zárta el a szívemet e művész szíve elől, mi vette el a kedvemet, holott máskülönben oly könnyen tudtam fölengedni, szeretni! oly könnyen!

Inkább kimentem a kertbe, csalódás nélkül a kertbe, s nem hagytam el a könyvemet egy percre sem s csak vittem a hónom alatt a kertbe. Körülnéztem a kertben, megint csalódás nélkül, mint az olyan kertben, ahol nincs egy szál virág s azon az egyetlenegy fán is, ami van a kertben, fehérneműt szárítanak. Amerre csak néztem a távolban köröskörül, a fortifikációk kőmasszái álltak kietlen házfalak alatt, amelyek tetejében a megszámlálhatatlan kéménycső, mint egy fekete népség füstölgött az égnek, felhőknek és kéknek, halovány és elborult kéknek, amelyben fecskék szálltak, rézsútosan, hanyatthomlok, mintha hullanának.

De a fa alatt, az egyetlen fa alatt a kertben, tele aggatva ingekkel és gatyákkal, egy fiatalember állott e vásznak árnyában, mint levegő-szufiták alatt egy színpadon. Egy gyönyörű fiatalember, Knowles skót festő, felejthetetlen Knowles! aki Ripplnek lakótársa volt. A fa alatt állott magányosan, mintha őrizné a ruhákat, a vásznakat, a szufitákat, holott imádkozott! Igen elegáns fiatalember volt, igazi skót fiatalember walterscott-i messzeségekből, kék messzeségekből, ibolyaszín szemekkel, mint egy nő, hullámos szőke hajjal, mint egy másik nő, karcsú, nyulánk, finom, mint egy zerge a hegyekből s aki csak állott a fa alatt és csak imádkozott. Nemrég tért át héberségéből a római apostoli vallásra s el volt bűvölve szentségtől, szimbolumtól, dogmától s skolasztikától s a fa törzsén is volt egy kis oltára, egy kis Szűz Máriája, kék porcellánból! Elragadtatva, a mennyekbe szárnyalva, főleg a Szent Szűzhöz ájult el neophita lelkének miszticizmusában s úgy imádott egy álmot, annyi szent gyönyörrel, annyi valósággal, annyi reménységgel a rögtönös megvalósulásban, hogy a könnye folyt, amint hebegte: »_Oh ma sainte Vierge! Oh ma bonne Vierge!_«, amint ezt hebegte százszor. Az ajka, amint néztem, véresre volt harapva.

Nem mertem szólni és csak álltam és hallgattam s egy kicsit elkerültem messzebb, ahol vártam. Időnként a ruhákról az ágon, egy-egy vízcsöpp pötyögött a fejére, egy-egy lassú vízcsöpp, ami meggyűlt és hullott a hullámos fejére, amint azt láttam a távolból, ahol vártam. Nem is érezte nyilván. Végül jött felém elázott arccal, két olyan szemmel, hogy ilyet sohase láttam, két ilyen szemet és csak bámultam és álltam és nem értettem, micsoda kék ez, micsoda kéj ez, micsoda fény, micsoda imádat, micsoda sugárzás ez ezekben a szemekben, mint egy ködkép felé a jegestengeren.

– Oh drága Knowles, – mondtam, miután üdvözöltük egymást, – mindenki nem olyan boldog, hogy miként Ádám a paradicsomban, egy fa alatt imádkozhat. Lássa, – folytattam, – itt van a könyvem, az én fájdalmas könyvem, amivel szaladgálok, az én egész kínos életem! Nézze csak, mondja, nem tudom, mit csináljak, hogy egy kicsit segítsek magamon…

S azzal sebtiben és lágyan és melódikusan, elmondtam nagyjában minden keservem, a sok nélkülözésem, lírai szegénységem, a sok tervemet is a könyvemmel, hogy lefordítsam, az általános vélemény szerint…

– A könyv, – felelte, mint egy hegedű, olyan hangon, a legfinomabb ondulációkkal s választékossággal, hogy minden szavával s hangjával, minden árnyalatával és sóhajával művészi legyen, – a könyv, – mondotta, – csak egy ember s igen gyakran még annyi sem. _Ez nem az út_, – tette hozzá s leült egy padra s nézett olyan tündéri kékségben, mint egész nagy ibolyarétek.

– Az út? – kérdeztem aggódás nélkül, mint akinél nem számít még egy pár kilométer. – Az út? – kérdeztem, mert nem felelt mindjárt.

– A lelkét fordítsa át, az egész lelkét egy másik lapra, egy másik partra, – mondta végre, mert így gondolta az utat. – Térjen meg a valláshoz, – mondta, – imádja Máriát! _It’s the only way to happiness!_ – így mondta.

S összekulcsolt két fehér kezet a térdén, két fehér kezet, mint két műremek, olyan hosszú, vékony, hegyes ujjakkal, mint egy-egy csáp.

Imádja Máriát! Még ez volt idáig, a könyvemmel kapcsolatban, a legfinomabb tanács, ami e kék szemek tekintetével, mint az ibolyák hullottak le rám. Csalódás nélkül, én is összekulcsoltam a kezemet a térdemen, a könyvem fölött. S így ültünk szótlanul, egymás mellett, sokáig.

Már késő este volt, mikor hazafelé tartottam, már éjjel is, mikor még bandukoltam gyászos utcákon a banlieuben, holtra fáradtan, ahogy bandukoltam s abban a csöndes rémületben, mi lesz holnap és megint holnap és azután is, éveken át? Gyér lámpák világában, a könyvemmel a hónom alatt, csak mentem és csak mentem, más gyászos utcákon s rossz köveken csak mentem s beértem Párizsba végre, jobb vidékre s nagyobb fényekbe, s átjöttem a Szajnán s a hídról bekanyarodtam, a rue des Saints Péres-be kanyarodtam s fordultam itt és csak bandukoltam, magányos árny az éjben, a falak mentén, a rue Jacob-ba kanyarodtam és vándoroltam s bandukoltam és néztem is, az orrommal a levegőben, mit néztem? egy régi házat ebben a rue Jacob-ban, egy régi házat, _Hotel Jacob_-ot! Jakabházá-t! ahogy magamnak mondtam s ahol Jászai lakott hajdan, mikor még nem ismertem, – s a szívem elszorult a kíntól, honvágytól, minden rossztól s fantáziától s már nem is néztem s csak mentem és szenvedtem s a lépteim kopogtak a kövön utcahosszat, a nagy visszhangban s a nagy ürességben. S amint így mentem, kiértem a Saint-Germain boulevardra s megint fordultam és csak mentem, s amint így mentem, a rue Saint-Jacques magaslatán, elértem a kis templomhoz, melynek érctetőzetére, mint egy régi nagy zöld esernyőre, rásütött a hold. A járdán itt, arccal a templomnak, mint egy másik vándor, egy másik utas az éjben, Verlaine állt és bámult, nem tudom mit, csak állott ott és bámult, a holdfényt a tetőn, az ereszen, az íveken, a holdfényt a nagy semmiben, nem tudom, de csak bámult, két szétvetett lábával, ittasan, ahogy állott, kőből faragva, ahogy csak állott és bámult. Mellette valami munkásasszony, nyilvánvalóan élettársa, kendővel a vállán, hajadonfőn s egy kosárral a karján, hívta, hogy jöjjön s húzgálta a kabátja szélét, amint csak állott ott, makacs koma s nem mozdult s csak bámult.

– _Viens donc Paul! Viens donc!_

XXXIII.

Elmentem Massenethez. Már az olyan mindegy volt, kihez megyek, Massenethez, vagy máshoz. E nagy férfiak életében, őszintén szólva, nem sokat jelenthetett az, hogy én meglátogatom őket. Sem erkölcsileg, sem anyagilag nem sokat jelentett, anyagilag! Egy percnyi fiatalos rajongás volt, amit kitártam elébük a szívemben. Ők ritkán tártak ki valamit. Az én sorsom sem változott azzal, hogy sorra meglátogattam a nagy férfiakat. A legtisztább reménytelenségben közeledtem feléjük, mintegy az élet túlsó partjára, ahol minden fagyos, fönséges és nagy. Annyit nem remélhettem, hogy meghívnak ebédre. Általában azt éreztem, valahányszor a déli harangszó belekongott a nagy férfiakkal való beszélgetéseimbe, hogy ezek a nagy férfiak csak állanak talapzataikon, csak állanak a Helikon kettős ormán, egy-egy lábukkal egy-egy csúcson, úgy állanak a Helikonon, s egyáltalán nem ebédelnek. Vagy csak akkor, ha én elmentem. Általában mint szobrokhoz közeledtem a nagy férfiakhoz. Mint ahogy például, napjainkban, Deák Ferenchez közelednék a legtisztább reménytelenségben, a Ferenc József-téren.

Mégis, szokásom szerint, ezúttal is sorshúzás útján döntöttem Massenet javára, Bertha Sándorral szemben. A sors itten véletlenül azt a jobbik kívánságomat segítette, amellyel inkább Massenethez vonzódtam. A sors egyébként, ezt meg kell vallanom, mindig segített az ilyen apró dolgokban, melyek éppen csak annyit lendítettek rajtam, hogy nem voltak se káromra, se hasznomra s csak tovasodortak egyhangú életemben. Amint figyeltem a sorsomat, már gyakran mosolyogtam, olykor durva iróniáin. Egészen világosan éreztem, hogy semmi befolyásom a sorsomra s ez mint valami idegen hatalom, úgyszólván rajtam kívül dolgozik a sötétben, függetlenül és felelőtlenül, a sorsom! Amit próbáltam ellene, energiákban s cselekvésben, olyan szomorú tapasztalatokhoz vezetett, hogy már inkább nem próbáltam semmit s megadtam magam azzal a keresztényi alázattal, amelyre csak egy izraelita képes. De ösztönösen is vonzódtam Massenethez, szívem szerint, napkeletiesen, mint hajdani aranyhárfákhoz egy történelmi rengetegben. Ez a francia zenész gyermekkorom álma volt azokban a dús s színes zenékben, amelyekre magam is készültem. Zenékkel készülni az életre, az egész nagy életre, nyilván itt volt a dolog elhibázva. Még az apám játszott nekem, téli estéken, gyertyafénynél, ősi zongoránkon, mint egy ravatalon, kesergő részleteket a _Lahor királyá_-ból… Erről bőven írtam máshelyütt, e zengő multak imádatával s kellő maszlagokkal. Most csak felsóhajtok.

Még akkor nem tudtam, gyermekkoromban, téli estéken, gyertyafénynél, szepulkrális zongoránk tövében, kicsoda ez a Massenet a szívében, micsoda dalos madár aki száll. Még akkor nem tudtam, milyen könnyűszerrel komponál, hogy vet oda mindent sebtiben a papírra s nem válogat s nem símogat s csak csinálja melódikusan, finoman s felületesen, mint ezer és ezer falevél a fákon egy erdőben, úgy csinálja s ami mind rezeg és cseng a szélfuvásban, a sok ezer és ezer falevél a fákon. Akkor csak szerettem. Akkor csak az apám ujjait figyeltem a billentyűkön. Minden hangra egy-egy pálmát láttam a lahori sivatagban, az egek azúrjában úszva, súlyos levelekkel. Akkor csak szerettem.

Most is szerettem még, de már, sajnos, azzal a megfogyatkozással, azzal a leapadt mámorossággal, ami a nagyobbszerű tájékozottság s verzátusság hatása az ember szívében, mikor már úgy látja a dolgokat, egy kevés kritikával, sajnos, az álmok hátrányára. Csodáltam a vastag szőnyeget a lépcsőkön, ahol a lépteim nem hallatszottak, ahol halálos csend volt, mint egy örvényben, halálos csend az egész lépcső csigakanyarulatában egy magányos tölgyfaajtóig a falban, a magasban! Itt megálltam szívszorongva, kifújtam magamat s az orromat s megnyomtam a csengőt. Rögtön éreztem belülről azt a barátságtalan indulatot minden jövevény iránt, mindenki iránt, aki megnyomja ezt a csengőt. Azt a barátságtalan indulatot, amit különösen koldusok éreznek olyan kitünően, mikor csengetnek egy ajtón. Semmi nem mozdult. Lehetett érezni belülről, hogy még nagyobb csendben vannak, amiért megszólalt a csengő. Lehetett érezni azt a lélektani tudást, mely az akarat s a cselekvés ingadozására épít, az egész emberi lemondásra épít, mikor egy zárt ajtó nem nyílik meg rögtön. Lehetett érezni azt az emberismeretet, mely a félénkségemre s a diszkréciómra számít, hogy nem fogok csengetni mégegyszer. Mindezt főképpen azért, mert személyzet híján, maga Massenet nyitott ajtót.

Csakugyan ő volt, Massenet, aki megjelent az ajtó nyílásában, nem tudom hányadik csengetésemre, de csakugyan ő volt, egész kicsi ember, egy kis selyemsapkával a fején, aki megjelent a küszöbön, olyan automatikusan, olyan pontosan és rejtélyesen, mint ahogy bizonyos faliórákon, a félórák csengésére, kibukkan a kis remete. Ez annál furcsább volt, hogy oly soká vártam. Meghajtottam magam s átnyujtottam a Türr István levelét, mint egy mennyei üdvözletet. Egész véremben fölpezsdültem abban a tudatban, hogy egy tábornok áll mögöttem, erkölcsileg szólván. Átnyujtottam a levelet mint egy levélhordó.

– _Entrez Monsieur!_ – mondta nagyobbszerű meghatottság nélkül, miután átfutotta a levelet.

S megindult előttem azon tájékozottan, ahogy egy múzeumi őr vezeti az embert.

Bejöttünk egy nagy, világos, pontosan négyszögletű szobába. Főleg a kilátás volt gyönyörű, micsoda kilátás, három ablakon át, a Luxembourg-kertjére, a magasból! Zöld rétek látszottak, egy-egy orgonabokorral a közelben s a távolban s amelyek mind virultak a legdúsabb virágfürtök lila és fehér masszáival a lombok tetejében. Még távolabb, egészen a mélyben, egy görög istennő szobra fehérlett szent meztelenségben, duzzadó idomokkal, amint háttal volt fordulva felénk.

– Ez csak szép? – kérdezte Massenet, az istennő formáit jelezve az orgonabokrok távlatában.

– Nagyon szép! – feleltem azzal a meggyőződéssel, mely teljesen megegyezett egyéni ízlésemmel s csak a távolokat fájlalja.

Leültem egy székre s vártam. Nem is tudom, mit vártam. Csak ültem és néztem. Az istennő szobra felett, a végtelenségben, az égbolt látszott angyali kékségben. Ebben a nagy égboltban, egészen messze, már a kerten túl, egészen fönn és messze, egy madár repült, mint egy fekete pont az angyali kékségben. Azt hittem, Magyarországba repül az a madár. Massenet a Türr levelét olvasta.

– Szeretem a tábornokot, – mondta, – általában szeretem az ilyen hősi katonákat! Két nagybátyám is tábornok volt. Van egy Massenet, Soult barátja, aki elesett Moszkvánál. Ez is tábornok volt. Az apám is tábornok volt, két testvérem is tábornok s két unokabátyám közül az egyik tábornok, a másik tengernagy!

Ennyi tábornok! sőt egy tengernagy is! mi reményem lehetett itt nekem? Hogy beszéljek itt a könyvemről, magamról, az életemről, és ültem csendesen és vártam.

– Csak én nem voltam katona soha, – mondta Massenet.

– Én sem! – feleltem felderülve.

– Kilencéves koromban már a konzervatóriumba jártam.

– Kérem, én a Zeneakadémiába jártam Budapesten, – feleltem párhuzamosan. – Sőt Liszt Ferenc előtt is zongoráztam.

– Oh, ha ön zenész! – szólott, nyilvánvaló félreismerésével egész szomorú helyzetemnek, – ha ön zenész, csak azt mondhatom önnek, amit tanítványaimnak, Charpentiernek és Debussynek mondok: »A tulajdon szívedre hallgass, ne utánozz, légy önmagad!« Akik Wagnert utánozzák, duplán hibásak, lássa. Először mert utánozzák, másodszor mert rosszul utánozzák. Én is csak azt próbálom, hogy a szívemre hallgassak mindig…

Oh Istenem, gondoltam, emberi szó hivsága! A szív! a szív! az érző szív! tünődtem, milyen messze van ennek az embernek az érző szíve én tőlem! Micsoda kis furcsa gépezet ez az érző szív az emberben, micsoda kis tökéletes, hogy csak éppen oda ne hajtsa abba az irányba, ahol egy másik ember várja ezt a szívet! Micsoda finom kis apparátus, hogy mindent félreismerjen, semmit meg ne lásson, meg ne tudjon, meg ne érezzen, emberi szív! Hát lehet az, fűztem tovább merengésemben, hát lehet az, hogy meg se sejtse szegénységemet, keserveimet, amint itt ülök előtte! Hogy ne halljon egy hangot kétségbeeséseimből, keserű zenéimből, zenész! aki csak azt próbálja, hogy a szívére hallgasson… Hogy egy jó szót ne mondjon, ne kérdezzen, ifjúságom álma, Massenet! S csak néztem az orgonabokrokat a kertben s az istennő hátsó testének kettős kövérségeit messze.

– A művész mindig a szívére hallgasson! – ismételte. – Ez nem csal.

– Oh ez nem, soha! – feleltem.

S akkor a bútorokat mutatta a szobában.

– Ezek mind családi bútorok ebben a szalónban, – mondta. – Még öregapáim s öreganyáim ültek ezekben a fotöjökben és beszélgettek és álmodoztak… Mind régi bútor, – ismételte.

Hát mind régi bútor, gondoltam, legyen! S inkább felálltam, hogy annyit dícsérte. Akkor egy kis üvegszekrényhez ment. A selyemsapkáját megigazítva a fején, kitárta a szekrényt, mint egy törpe, aki a kincseket mutatja.

– Itt vannak kézirataim, – mondta. – Itt van a _Werther_ és a _Manon_ s itt van egy kis egyiptomi szobrocska, egy múmia, aki fekszik mellettük. Ez azért fekszik mellettük, mert ezeket a műveket nem játsszák mostanság. Mindig azok mellé a műveim mellé fektetem, amelyeket nem játszanak. Ha megint színrekerülnek, elveszem a múmiát.

Csak álltam és hallgattam, a könyvemmel a hónom alatt, meg se mertem mutatni… Nem is kérdezte, micsoda könyv az, meg se látta, holott húzgáltam is a hónom alól, el is ejtettem egyszer, hiába! Már indultam is.

Az ajtóban megálltam mégegyszer, kéz-kézben a művésszel, magam is mint egy öreg, úgy állottam meg és néztem. Gondoltam, jól megnézem, mint akit nyilván sohasem fogok látni többet. Mintha a gyermekkoromat nézném, ami itt van és eltünt.

– Engedje meg, hogy tanácsa szerint, – mondtam, – csak a szívemre hallgassak s valamit mondjak. Még egész kis fiú voltam, mikor az apám az ön _Lahor királyá_-ból játszott nekem, téli estéken, gyertyafénynél, egy régi zongorán…

Megvallom, éreztem, hogy valami nagyon szépet mondok. Meg sem érdemli, olyan szépet. Talán soha szebbet nem is mondtam senkinek életemben, ha nem számítom, amit nőknek mondtam.

– Oh! – felelte, – csakugyan! a _Lahor királya!_ jó, hogy mondja! majdnem elfelejtettem! Oda is kell hogy tegyek egy múmiát! – mondta s befordult az ajtón.

XXXIV.

Istenem, micsoda kis sápadt szobaleány ez, gondoltam, mikor megláttam az ajtóban, a kis földszinti ajtóban, Bertha Sándornál, a square du Roule-ban, ezt a kis sápadt szobaleányt. Soha ilyen kis sápadt kis szobaleányt nem láttam, fehér főkötővel a fején, ami egyszínű volt az arcával. Mindjárt nyitotta az ajtót, az első csengetésre s azzal a nyájas barátsággal fogadott két kék szem derűjében, amellyel az ilyen kis szobaleányok olykor, valami váratlan vendégtől remélik a gazdájuk sorsának jobbrafordulását. Micsoda reményem lehetett itt, ahol ilyen barátságosan fogadtak? Ahol még én is segíthettem, valami váratlan jót jelenthettem? Egy percig álltam s néztem, a könyvemmel a hónom alatt s csak néztem. Soha ennyire nem éreztem a szívemben a mások csalódását. Már haboztam, ha valami ürüggyel ne forduljak-e vissza?…

– Tessék bejönni! – mondta a kis sápadt, a túlzott vendégszeretetnek olyan gyanús melegségével, hogy már nem tudtam mit gondoljak. Ez egy jó ház, gondoltam. – Bertha úr itthon van, – folytatta bátorítólag, a nélkül, hogy kérdeztem volna.

S a folyosó végében, egy kis függönyös ajtó felé irányított, ahol félrehúztam a függönyt, kopogtam az ajtón és beléptem.

Beléptem egy kis sötét földszinti szobába, ami a square bokraira nyilt, egy sötét kis szobába, ahol az íróasztalnál egy ember ült, háttal fordulva felém. Az első érzésem az volt, hogy csakugyan a földszinten ül. Soha ennyire nem éreztem, a kép és érzés teljes egységében, egy földszinti szoba hangulatát. A háttérben, az ablak előtt, ahogy ült, csak a dús haját láttam, ami az inggallérjára omlott s a korpái fehér pettyeit hullatta. Ez a szőr- és korpatömeg egy papírlapra volt borulva, áhítattal, mint egy szent szövegre. Amint közeledtem, láttam, hogy kitünő hazánkfia, fejével a papírlapon, az aláírást csókolja, olyan odaadással, boldogsággal s főleg olyan gurmandériával, olyan teológikusan, mondhatnám liturgikusan, hogy valósággal körülnyaldosta, mint valami vadzamatú, remek dolgot, hogy azt ki sem lehet mondani.

– Nézze csak! – mondta, elbűvölt szemekkel, úszva a kéjben s megmutatta az aláírást. A Wekerle Sándor névaláírása volt, a papír végében, _manu propria!_

– Ezt tetszik így csókolni? – kérdeztem ámulva.

– Ezt! igen! – felelte határozottan, – vagy talán van valami kifogása? – kérdezte irritálva, emberfölötti szerelmében.