Part 16

S itt voltam én, – tessék megbocsátani. Itt voltam én a bárónővel, a Balatonnal s a Maros vízével, mint a koncert első száma. Volt egy fekete nadrágom, amit nyolc napon át, széltében összehajtva, gondosan a matrác alatt őriztem az ágyamban, hogy a súly élesre vasalja. Ehhez a nadrághoz, amelyen nyolc éjjel aludtam, volt egy árnyalattal sötétebb frakkom s egy szál gyöngyvirágom a gomblyukában, s így lebegtem be a nagykövetek tanácsa elé, a bíborosérsek s a többi burgrav, herceg és hercegnő elé, Scotti bárónővel a karomon, így lebegtem be kissé feszes fejtartással, mert az inggallérom az államig ért s így ültem le a zongorához, a fehér nyakkendőm lepkeszárnyaival. De alig intonáltam a _Hullámzó Balaton_-t azon az Erard-zongorán, melyen még Liszt Ferenc játszott, hogy rögtön befúltam a habokba, képletesen szólván, – a bárónő olyan görbén kezdte! Valahogy jöttem utána _recto_, ahogy tudtam s szinte olvadva az ingemben, így jöttem utána s így érkeztünk el, benső meghasonlásokkal mind a ketten, egymás iránt érzett forró gyülölettel, művészetünk végére, miután a _Csak egy kis lány van a világon!_ kezdetű nótát is előadtuk, korlátolt világszemléletével. Mégis tetszett, kissé hűvösen tetszett, ahogy általában földi dolgok tetszenek nagyköveteknek s bíborosérsekeknek, – a hölgy olyan szép volt! olyan szép azzal a két hólabdával a keblén, mely szűzies ritmusával, kigömbölyödve a decolletage-ból, valami téli reggel üdeségébe szállítgatta a hangját. Munkácsy, egészen a háttérben, a falnak dőlve egy csillár alatt, el volt ragadtatva, amint láttam. Azt is inkább láttam, mint hallottam, hogy ott csöndesen, amint áll, fütyörészget magában. Nyilván ezt a kedvenc nótáját fütyörészgette tovább. Nagyon szeretett így fütyörészni s mindig fütyörészett, ha festett is, mindig. Egészen lágy, finom, melódikus füttye volt, mint a fuvolának. Úgy tudott fütyülni, visszafelé a szájába, hogy egészen halkan hangzott, mint a kanári roulade-ja. Mint egy rigó, úgy tudott fütyülni.

De már morajlott:

– _Remini…_

Reményit senki sem ismerte, soha nem is hallotta. Munkácsyné, heteken át, valami excentrikus hírét költötte őserdőkkel, wigwamokkal, majmokkal s főnixmadarakkal, – ezért morajlott: _Remini…_

Bejött egy kis ember, a hegedűjével a hóna alatt s két nagy füllel jobbról-balról, – _Remini!_ Egy kis törpe, zömök ember, filiszteus-ábrázattal, hontalan, mint szent Pál s úgy sántítva is, féllábra, mint Pál, abban az új lakkcipőjében, mely először volt a lábán. Megállt a fényben, a zongora mellett, a féllábát sarkra állította, lehúnyta a szemét, a fejét ráhajtotta a hegedűjére, féloldalt, mint egy párnára. Igy állott egy percig és várt, mintha el akarna aludni. Kissé soká várt erre a kéjes álomra, erre az ataraxiára, túlvilágra s nirvánára, mert itt-ott már suttogtak s valami kis kacaj is hangzott. A bíborosérsek meglepődve nézett, pirosló merevségével, mint egy hegy a naplementében. S a nagykövetek sorában az osztrák gróf Hoyos, igen magasról köhögött kettőt, mint akit nem lehet váratni. Csak a nyájas török volt türelmes s csak ült, olyan boldogan és mohamedánan a felesége hájtömege mellett, mintha tejben s vajban fürödne. A többi tömeg, ízzón, csak feszengett és várt. A sok gyémánt nyugtalanul szikrázott. Munkácsyné idegesen, védőszárnyait rezegtette a legyezője strucctollaival.

Ilyenformán e földkörüli hegedűs nem kezdte kedvező hangulatban. De sőt ez a hangulat fokozatosan romlott, mikor elveszve Bach formuláiban, olyan egyéni érzéssel hangsúlyozta ezeket a szent hangokat, kissé magyarosan, hogy valami hieroglifáknak tüntek. S mikor végül befejezvén a _Chaconné_-t, megint kinyitotta a szemét s felhajtotta a fejét a párnáról, csak arra a sivár világra ébredt, arra a lélektelen és gonosz világra, melyre minden művész ébred s amely elhárította, mint egy Ahasvért!

Nem bánta, örült, hogy vége van, a cipő nagyon szorította a lábát. A büffé sarkában, ahol megvonult, le is húzta a fájósat olyanformán, hogy a lábfejét benne hagyta a szárában, mert így nem fájt, cuggos cipő lévén. Igy ült magában, elhagyva, a féllábával ortopédiásan, s pengette a hegedűjét, ahogy azt szokta, függőleges állásban a térdén, amíg nem jöttem s hoztam egy fürt szőlőt, amit kért. Aztán egy második fürtöt, egy harmadikat, egy tizediket, mert megint kért s megint egy fürtöt s ez mind frankenthali szőlő volt, festeni való gyönyörű szőlő, amit jóízűen nyelt zsugori létére, koncentráltan, hogy másnál van, ahol pusztít.

– No, megyünk haza? – kérdezte, miután megevett egy üvegházat s megint belenyomta a lábát a cipőbe.

Nagyon szomorú dolog volt, ahogy mi innen távoztunk ketten, ahogy Reményi kivonult e Babylonból, negligálva, öreg ember, egy búcsúszó nélkül, lefitymálva, lefitymálva? még csak észre sem vette senki, amint ment a hegedűjével, a két nagy fülével, _Remini!_ amint mentünk, magyarok, mi ketten. Főként a földszinten, a ruhatárban érezhette, hogy bizony megbukott szegény, mert az ilyet csak a ruhatárban lehet igazán érezni. Ahogy ezek a merev lakájok, ostobák! az ujjuk végéről átnyujtották a felöltőjét, már nem is volt számukra a világon.

Elsántikálva az Avenue de Villiers sarkáig, végül egy konflisba szállt, egy vadgesztenyefa alatt s amint nyujtotta a kezét:

– Hazavinném a konflison, – mondta, – ha nem fájna úgy a lábam! Alig várom, hogy otthon legyek. No, Isten vele, jó éjt!

De még kiszólott az ablakon:

– A jövő héten utazom Magyarországba. Viszem haza a feleségem, a gyermekem. Hadd haljanak meg otthon.

Talán nem is ilyen zordan gondolta, mint ahogy ez hangzott. Talán csak úgy gondolta, hogy megint megy a nagy világba, tengeren túl s ne legyen több gondja! No de mégis! A gyermekei! a két tizennyolcéves! Nagyon megbotránkoztam.

– Hát a mester, hol szándékszik meghalni? – kérdeztem kereken, az ablakba hajolva.

– Én? – hebegte elképedve, hogy rá is kerül a sor. – Én? nem tudom! valahol! – s az ülésnek dőlt.

S már döcögött az éjben.

És végül elmentem búcsúzni… Ez volt a vége, – búcsúzni! Megvallom, könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minden búcsúban megszakad az élet. Mindig fájt búcsúznom, holott annyit gyakoroltam! Valaki csak átkelt a Szajnán, a kis hajón, az egyik partról a másikra, hogy már fájt a szívem! Mit mondjak arról, aki elment messze, a hazámba! Arra a gondolatra, hogy Reményiék hazautaznak Magyarországba, kimondhatatlan kínokat éreztem. Micsoda boldogság az, hazautazni Magyarországba! – ezt éreztem. Annál kínosabban éreztem ezt, hogy én nem utazhattam Magyarországba! Milyen furcsa is az, a mások utazása Magyarországba! Nem is az, hogy ezek utaznak, de hogy én mindig itt maradtam magamban! Milyen furcsa is az, – a mások boldogsága! Hogy csak ebben hisz az ember! Hazautaznak! Micsoda gyönyör ez! Hogy lehet ezt érezni! Milyen furcsa! Mikor az embernek semmi része benne! Akkor lehet ezt legjobban érezni.

Könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minél magasabbra jöttem öt emelet lépcsőn, annál mélyebbre szálltam. Annál mélyebbre szálltam a kínokban, a honvágyban. Mikor felértem a küszöbre, az ötödik emeleten, úgy tünt, valami pincébe szálltam.

De csak álltam a küszöbön és vártam. Csengessek? Nem is tudtam, ha csengessek-e? Ha csengessek-e, mint ahogy ezt máskor szoktam. Ha csengessek-e a mások boldogságán? Mint ahogy a más fájáról ráznám a gyümölcsöt, egy idegen kertben. Inkább elmenjek? nem is tudtam. Soha vándor nem állott így egy idegen kertben. Soha Ádám nem állott így az almafánál a paradicsomkertben. Soha koldus nem állott így egy küszöbön, ilyen nyomorúságban!

Van egy fajtája a koldulásnak, amelynél nincs silányabb. Mikor az ember a más boldogságából koldulna, mit? egy gondolatot! a más gyönyöréből egy illúziót, egy pillanatot, egy képzetet! a valóságból egy hazugságot. Mikor az ember, elgyötörten a honvágytól, még egy kuffertől is kéregetne s hozzádörgölné a szívét, egy öreg kufferhez! amit föladnak Magyarországba! Mikor az ember a maga honvágyát hozzádörgölné azokhoz, akik hazautaznak! Mikor az ember utazik azokkal, akik hazautaznak, a nélkül, hogy utazna! Mikor az ember mindig ott marad magába.

Alighogy beléptem az előszobába, már is ráborultam arra a fekete málhára, ami állott ottan, már is ráborultam, mint a boldogság ravatalára! A súlyát, amit éreztem, a szijjakat, amit éreztem, a bőr szagát, amit éreztem, oh Istenem! ez mind az én utam volt, gyönyörteljes utam! ezek mind a tulajdon szijjaim voltak, ez mind a magam nyomora volt. Az egész honvágyam, úgy éreztem, ebbe a nagy málhába van begyűrve s betemetve, az egész szívem bepakkolva a sok rongy közé, amit ide benyomtak. Még mindig nyomtak, még mindig csomagoltak, a tetejébe, az aljára, mindenfelé a málhába, még mindig csomagoltak! Micsoda izgalom volt, micsoda láz és sietség, mennyi kérdés, kiabálás, mennyi mozgás, szaladgálás, micsoda friss élet, ami csapkodta az ajtót, ami itthagyta e falakat, az egész lakást, ezt az egész régi sorsot, ezt a Párizst, – hazautaznak! Minden mozdulat a célt jelezte s megjelölte a helyet, ahová mindez torlódott: Pest! Csak álltam és néztem. Olykor útban voltam, meg is löktek. A falhoz álltam, oh Istenem, Pest! Odáig nem is mertem gondolni, hogy talán Reményit irígyeljem, az ikreket, az asszonyt, a cselédet, akik utaznak. Csak az a kis kézi bőrönd lehettem volna, amit láttam, nyitva még, egy széken a sok toilette-dolgokkal s ezüst szelencékkel benne. Soha egy kis bőröndnek ennyire lelkét nem éreztem, ilyen jó dolgát, pályafutását, világjárását! És soha magamat ennyire nyomorultnak. Hazautaznak! Csak mikor fecskéket láttam elszállani magasan az égben, volt ilyen érzésem. Soha én így nem fogok szállhatni az égben!

Mivel sírtam, Reményiné is sírt. Az a régi, száraz sírása volt, könnyek nélkül, az a borzasztó sírása, amit a Newyork Herald termében láttam. Az a borzasztó sírása a legnagyobb alkalmakra, az a torz sírása! Aki sohasem mozdult és csak várt és várt, asztrális tengerek előtt, aki csak várt, mint egy pingvin a parton, aki vár, most maga is mozdult, utazott, utazott! végre. Egész testi masszája, a lelki nyomorok súlyával, esztendők mázsáival, még rettenetesebbnek tünt. Mint egy tört hajó, olyannak tünt, egy tenger előtt, amelyre rábocsátják. Szinte szemlátomást sodorta a sors. Utazott! Hogyan? Mért volt ez szinte őskori, tragikus? Mint a népvándorlásban, a Kaukázus felől, hegycsúcsok és völgyek felől, úgy tünt föl súlyos árnya valami pokoli mosolygással a széles arcában, szörnyű mosoly! amivel vándorolt és sírt.

– Magától nem búcsúzom, – mondta fogvacogva, néhány utolsó fogával.

– Én sem a nagyságos asszonytól, – feleltem olyan ájult hangon, hogy majd belehaltam ebbe a búcsúzásba.

Az öt szobán át, mind az öt szobán át, mind szilajabb tempóban, mind izzóbban, mind tébolyodottabban, a málhák és bőröndök között, Reményi jött-ment őrjöngve a hegedűjével és zengett! Soha így nem dühöngött és zengett, ilyen magaslatokban, ilyen forgatagokban, melyekben már útra kelt, már rég elszállott, röpült, gurult, mielőtt a családjával a vasútra hajtatott! Olyan furcsa volt az, hogy tőle nem is kellett búcsúzni, nem is lehetett. Amint zúgott s zengett a szobákon át, közel és messze, már rég nem is volt itt! Nagy utazó! mi volt ez neki, ez a kis rövid út Magyarországba? aki a föld végéről a tulsó végre olyan könnyűszerrel szállott, mint ahogy egy más ember lép egyet a boulevardon. Már rég nem volt itt. Hol volt? Sehol. Az öt szobán át, a málhák között, málhák nélkül, poggyász nélkül, valami kék tavaknál, Bengáliában, a hegedűjével! Úgy kellett visszahívni, hogy indulni lehessen.

– _Il est temps papa!_ – ordított Tibor.

Ebben a pillanatban, egy revolverlövés dördült, odakünn a lépcsőn. Mi történt? Mi volt ez? Micsoda szörnyű dráma? Micsoda búcsú! Hazautaznak!

A falnak lapulva künn, Adrienne állott, fátyolos kalapjával a fején. Mellette, revolverrel a kezében, fiatal udvarlója düllesztette a szemét azzal a wertheri melankóliával, amellyel az ilyen merénylők stilizálják magukat szerelmi drámák hőseivé. Rálőtt a leányra? lehet, nem tudom, mindenesetre nem találta, s csak állt sápadtan, halálra szántan, tragédiásan, s nem tudta, ha lőjjön-e mégegyszer, igazi francia, igazi fiatal, – alig volt húszéves! De Tibor rögtön rávetette magát s adott neki egy pofont. Egy rendőr is vitte már a hivatalba s ott is kapott egy pofont. De ki is oktatták ott, igen bölcsen s hazafiasan, abban az értelemben, hogy nem kívánván bántani a kisasszonyt, csak maga ellen használta a fegyvert. Erre oktatták ki, hogy így valljon. Igy is vallott. Mire rögtön el is engedték s már rohant is ki a vasútra, azon feldúltan s felképelve, ahogy volt, igazi fiatal!

Épp indult a vonat, amint kiért szegény, még látta ezt az Orient-Express-t, amint gurult hosszú kocsisorával, kivilágítva, még látta! s utána vetette magát. Rohant, amíg bírta, a perrón végéig, a legvégéig, a fal tövéig s még rohant volna, de ott az alagút volt s ott minden eltünt a sötétben, az utolsó vörös lámpa.

– _Je suis bien malheureux!_ – mondta, mikor jött vissza lihegve.

Nem is feleltem, hagytam, mentem. Hazautaztak, – mondtam magamban, mikor kiértem a boulevard Magentára.

XXIX.

El fogom kérni díjaimat Scotti bárónőtől, – ezt határoztam. Ezt határoztam azzal az elborult jogérzéssel, ami a kizsákmányolt embert olykor bizonyos szélsőségekbe kergeti. Végre is, dolgoztam ezért a nőért, kínlódtam evvel a nővel. Hat hétig tanítottam, mindenap tanítottam! Zongorán kísértem hűvös dalait a Munkácsy-estélyen, sikere volt! ünnepelték! Munkácsy, nyilván külön is megünnepelte, – lehet az, szabad az, ennyire megfeledkezni egy szegény fiatalemberről, kérdem? Kótákat is másoltam érte hosszú éjjeleken át, szegény fiatalember!

Idáig nem igen történt, hogy nők megfeledkeztek rólam, mégha nem is tanítottam őket s nem is másoltam kótákat értük. Ez volt az első, igen bántó eset, amikor magamra hagyva s lefitymálva, teljes zamatjában ízleltem meg szívemben a női szív hálátlanságát. Ennél nincs keserűbb dolog a világon. Nem tudom, mit kíván az ember a nőtől, micsoda abszolút dolgot. Azt sem tudom, miért érzi az ember olyan felfokozottan brutálisnak a nő hálátlanságát. Az igazság az, hogy fellázadva a szívemben, valóságos lelki válságaim voltak.

Keserű haragjaim voltak, amint e nőre gondoltam. Csak keserű haraggal lehetett gondolni e nőre, mint általában a legtöbb nőre, de erre különösen keserű haraggal. Rettenetes munkám emlékeit idézve, zenei kínszenvedésem emlékeit evvel a nővel, olyan dühökbe gurultam, négy fal között, a szobámban, olyan kétségbeesett dühökbe, hogy lázongó szívemben, robbanásra készen, a legzordabb gondolatok ébredtek, valami halálos kísértés legködösebb füzérén. Nem analizálom s nem hordom össze apránként e gondolatok elemeit annak a nagy egységnek a masszivitásáig, amelyben indulatbeli matériák, a mérges atomok nyüzsgésével, kavarodásával s megtermékenyülésével a tragikus cselekvés felé sodorták, mint leghőbb vágyak felé, szegény elkábult fejemet. Ölni szerettem volna. Minden különösebb magyarázat nélkül, egyszerűen megölni szerettem volna ezt a nőt! Nem látván módját, hogy jogos díjaimhoz jussak, csak arra gondoltam, hogy megöljem. Hosszú percekig, gondolatban, gyilkos voltam. Ez volt az egyetlen nő életemben, akit meggyilkoltam.

Hogyan lehet ezt prózaiabban magyarázni? Mi volt itt a lélek titka, nagy harca, tusája? Magyar világnézletemben s úri gavallériámban nem kérhetvén anyagi jutalmat egy nőtől, másrészt a nő sem jelentkezvén önként a jutalommal, azonfelül, marcangoló szegénységemben, nem is mondhatván le e jutalomról, ilyen drámaian véltem elvágni a csomót egyszerre a nő nyakával s a _Hullámzó Balaton_-nal benne! Ez a szegénység romantikája, a büszke szegénységé. Szerencsére nagyobbszerű energiák és terheltségek nélkül lévén, zord lelki viharjaim meddőn lezajlottak bennem s legyőzve a kísértést s a romantikákat, inkább csak magamat gyilkoltam. S megint csak azt határoztam, békés nyárspolgáriassággal s meglehetősen franciásan, akarom mondani francia hatások alatt, hogy egyszerűen el fogom kérni jogos díjaimat. Ezt határoztam, miután hazulról is, lapjaimtól, hasztalan vártam jogos díjaimat. Ezt határoztam, miután harmadik napja nem ettem. Az éhségnek vannak ilyen tragédiái, az összes tragédiák fölött. Mikor az ember egyszerűen elkéri egy nőtől, ami jár az embernek.

Mivel resteltem személyesen jelentkezni, a levélírás silány módjához folyamodtam. Régi emberi gyöngeség és gyászos szemérme az emberi léleknek, hogy amit két élőszóval el tudna intézni, azt bőven kidolgozva hozza levelekben. Az ember úgy áll ösztönszerűleg, tulajdon szívével szemben, mint egy adóhivatallal, ahol mindenhez egy akta kell. Vágyakhoz és fájdalmakhoz levelek kellenek. Az ember sohasem írna leveleket, ha nem gondolná, hogy ez könnyebb, mint beszélni bizonyos esetekben. Könnyebb? Alig hiszem. Ha valami fölényes levélben, szuverénül, azt kéri az ember, amihez nincs jussa, ami csak képzelődés, föllépés és követelődzés: az még lehet eredeti, bátor, vakmerő, ebben még lehet valami elszánt dolog. De azért írni, ami jogosan megilleti az embert, ez, valljuk meg, szánalmas. Az ilyet legnehezebb is írni.

Több levelet próbáltam, olyan stiláris nehézségek, olyan izgalmak s konfúziók, olyan lelki viharzások közben, hogy e benső zajoktól s lármától nem hallottam a mondatom ritmusát, nem hallottam önmagamat. Déltől estig, tíz órán át, tíz olyan sort írtam, hogy nem tudtam aludni ettől a tíz sortól. Az egész éjjel ezt a tíz sort forgattam a fejemben s belemondtam a párnába s magamnak recitáltam százszor és százszor egymásután, a sötétben, ezt a tíz sort, a hatásokat kutatván. Minden szónak a mélyére szálltam, az értéke rezgésére, a tűze fényére, az értelme zengésére, hangmértani rebbenésére s a vége az volt, hogy elkoptatván az egészet, másnap megint elszálltam új levelek szárnyán. Megint írtam egy levelet. Ezt megint átírtam s megint átírtam s jogos díjaimért annyit koncipiáltam s annyi levelet írtam, hogy már jogtalannak tüntek e különböző variációkban. A szavak, ahogy válogattam őket, a mondatok, ahogy konstruáltam őket, az értelmi arányok, ahogy keresgéltem őket, már-már elmosták bennem elborult jogérzésemet. Már rátévedtem az irodalomra. Már kiestem a profán életből és beleestem egy lírai-tengerbe. Beleestem a Vörös-tengerbe, holott az izraeliták itt szárazon jöttek át. A sorsom rejtélyében már úgy írtam, mint húsz évvel később, a »_Levelek egy barátnőmhöz_« című kötetemben. Már csak írtam. Már nem is tudtam, mit csinálok, csak írtam. Jogos díjaimat kívánván elnyerni, rájöttem az egész szerencsétlenségre, önmagamra, költő! Végre mégis írtam egy levelet. Egy egyszerű kis levelet. Egy olyan egyszerű kis levelet, mint egy egyszerű kis ibolyacsokor.

Ezzel a levéllel a zsebemben elmentem a bárónő lakása környékére. Csak a környékre. A leghosszabb úton mentem, azokkal a szándékos szünetekkel s kerülőkkel, melyekkel az ember megprolongálja a terveit, a végzetét. Hátha valami csodába botlom útközben s a levelem tárgytalanná válik. A Place Vendôme-on egy csomó ember állt egy szálloda kapuja előtt és bámult.

– Mit várnak itt? – kérdeztem egy rendőrtől, aki maga sem volt tájékozva.

– Valami királyt! – felelte, – _quelque roi!_ – S ment tovább.

A görög királyt várták, mert ilyet még nem láttak Párizsban, görög királyt. Renan elhitette a franciákkal, hogy csak az athéni köztársaság számított a világban. A görög király! gondoltam, ez segíthetne rajtam. Ez nyilván megőrizte a tradiciókat az írók irányában. Magam is beálltam a sorba és vártam. Gondoltam, ha nem megy máskép, csinálok egy riportot. Már fel is tünt a kapuban, görög király, civilben, de olyan farsangi hadsegéddel katonaruhában, hogy egy egész hattyúmadár volt a sisakján, két tündöklő szárnnyal. Mind kiáltottak: «_Vive le roi!_» Én is kiáltottam, olyan kétségbeesetten kiáltottam, olyan üdén és zengőn a legszebb hangomon, amennyire csak magamra kívántam terelni a figyelmet. Az egész szívem tele volt ragaszkodással a görög király iránt. A nyomora legmélyén az ember, mikor már mindenki elhagyta, csak egy királyban bízik. Ez Isten sugallata az emberben. Mert az ember leginkább abban bízik, ami a legmesszibbre van tőle. Az igazság az, hogy a görög király, mint általában a királyok, valahogy úgy nézte a tömeget, hogy senkit sem látott. Beszállt egy kocsiba. A hattyú is beszállt utána. Vége volt. _Quelque roi!_ Gondoltam, a rendőrnek van igaza, hogy ilyen fitymálva szólott. Ez ismeri a királyokat. Gondoltam, felküldöm a levelemet Scotti bárónőnek.

Néhány lépést jöttem a rue Mont-Thabor irányában. A sarkon megint megálltam egy sor madárkalitka előtt, egy bolthajtásban, ahol egy öreg ember, a kalitkák között, énekes madarait kínálta. Mindenféle apró madárkák ugráltak sipongva a kalitkákban és egy rab fülemülét is láttam, aki csak búsan gubbasztott s nem adott egy hangot s nyilván csak a maga fülemületragédiájára gondolhatott, a szülőlombjára, valami távoli erdőben. Egy másik madár, egy gyönyörű pintyőke, kiszúrt szemmel állott a kalitkában, egy lécen és valahogy félvállról fütyült, igen keservesen az elferdült nyakával s a fejét magasra tartva, ahogy nyilván a fényt kereste, amelyre még emlékezett.

– Vak? – kérdeztem.

– Csak így fütyül szépen, – felelte az öreg ember, mint egy barbár a bolthajtásban.

Oh Istenem, fel lehet-e ismerni egy pintyőke két holt szemében az élet egész silányságát? Már nem haboztam, mentem. Nem is tudom, hogyan bátorodtam föl, micsoda szolidaritásban, ezzel a szegény művész-madárral. Világtalan fütyörészése, valahogy kitárta elém, micsoda hangokon! a magam vak líraiságát s úgy sejtettem meg benne testvéri magányát emberi bűnnek s fájdalomnak, testvéri magányát, ami a kis lécről s a kalitkából szólott s messze elhangzott az utcán. Felküldtem a levelemet a házmesterrel és vártam.

Nem telt bele öt perc s már jött vissza a válasszal.

– Nem jár semmi! – mondta. – Ezt üzeni a bárónő.

Csak néztem.

– Nem jár semmi? – kérdeztem azon elbárgyultan, ahogy olykor a legvilágosabb dolgokat nem érti meg az ember.

Mikor kiértem a rue Castiglione-ba, a Tuilériák elé, már kitöröltem a szívemből Scotti bárónő emlékét. Ennek örökre vége, gondoltam, lemondok díjaimról, nem is fogom kérni többé, soha többé ezeket a díjakat, se szóban, se irásban, soha többé, egyszerűen megadom magam, vallásosan, Isten akaratának s annak a sivár lelketlenségnek, ami ezt a világot alapjaiban összetartja. A különös az, hogy vallásos érzelmeim voltak. Soha többé nem foglalkozom evvel a nővel, fűztem tovább, nem érdekel többé, haljon meg. Nagyon közelről érezvén a sorsomat, mert már két napja nem ettem, a bárónőt a Gondviselésre bíztam s bizonyos francia hatások alatt, melyeknek ezidőtájt már áldozatja voltam, azt a bizonyos történelmi szót adresszáltam fagyos lénye irányában, mely minden helyzetre alkalmazható lévén, az örök búcsú számára sem volt hatástalan. Azt a bizonyos történelmi szót, mely Cambronne-tól származik Waterloo síkságán s amelynek zord fonétikájában minden lelki válság megkönnyül s feloldódik. Azonfelül azt is tapasztaltam, mennyire üdítő e szó, e történelmi szó, főleg nőkkel szemben való alkalmazásában, üdítő? több! egyenesen megváltó, páratlan, boldogító! Bejöttem a Tuilériák kertjébe, mint egy hajótörött, mint egy sorsüldözött, mint egy igazi árva, mint egy költő, aki az egész világból, érzésből és tudományosságból beéri egyetlenegy szóval. Egyetlenegy történelmi szóval. De mivel a jó Isten kitüntetett a könnyek adományával, lágyan el is sírtam magam, magyar érzelmességemben, amint ültem egy fa alatt egy széken. Most már csak meg kell köszönnöm Pataky Bernátnak, ha találkozom vele, ezt a sibylla tanítványomat, gondoltam és csak ültem a széken.