Part 15

S mindjobban zengett, ahogy közelebb értünk s mindig jobban zengett! S nem is szünt meg sem a csengetésre, sem az ajtónyílásra, sem semmire ezen a világon, csak zengett! Még akkor sem szünt meg, mikor Reményiné belépett a szobába barackvirágosan.

– No hazajöttél! – mondta az urának a nagy zengésben panasz nélkül, egy egyszerű fejbólintással.

S csak épp hogy meglátta s már leroskadt egy székbe s elgondolta, milyen soká várta!

Mert nyilván ezt gondolta. Mert nem is gondolhatott mást. Mert mit is gondolhatott volna? Ha két ember nem úgy találkozik összhangzatos szívvel, az érzések egységében, akkor úgyis minden hiába, akkor úgyis csak az egyiknek van szíve. Meddő dolog jajgatni ott, ahol a másik nem érez ebből semmit. Meddő dolog kitörni nagy szavakban, ha a másik csak zeng. De nem is volt mit tenni. Reményivel nem lehetett kezet szorítani, se úgy egészben, ahogy volt, megölelni sem lehetett, mert vagy pengette a hegedűjét, mint egy gitárt, ahogy azt szokta, vagy nekidűlt a vonóval s akkor mindennek vége volt. Olyan önkívületekben, olyan viharzással zengett, fel és alá járva a szobában, hogy feldöntötte a bútorokat s nekiment a falnak!

– Hallgasd csak! – mondta, – sokat haladtam! – ezt mondta.

S elveszett a hangokban, a kopasz fejével, a borotvált arcával, a nagy orrával s azzal a két rettenetes fülével, mely jobbról és balról, az arc felé hajlítva, mint egy-egy szemvédő védett két lezárt szemet a húrok fölött.

– Hallgasd csak! – mondta s még jobban zengett, s még jobban elveszett a hangokban, erdőzúgásban s polifoniákban, elveszett a tercekben, kvartokban s oktávákban, elveszett abban a szarvasbőgésben s darumadár-rikkantásban, amit a g-húron dorombolt le, a vonója rátámadásával.

Úgy együtt voltak ketten, ketten? Reményi a hegedűjével, úgy együtt volt a hegedűjével, mint egy rögeszmével. Mint egy halálos vétekkel, mint egy ellenséggel, mint a gyűlölettel, mint a szerelemmel, mint a poklokkal s a mennyekkel! Úgy együtt volt a hegedűjével, mint egy halálos csapással, mint egy szerencsétlenséggel. Úgy együtt voltak ketten, úgy össze voltak ragadva ketten s megátkozva egymással ketten, mintha az egymás sorsát nyögnék s egymást marcangolnák kétségbeesésekben, az ember a hegedűt s a hegedű az embert! S már nem lehetett tudni ki szól itten, a hegedű az ember hangján, vagy az ember a hegedűén!

– Hallgasd csak! – mondta s még jobban dorombolt és zengett s már úgy jött-ment az öt szoba frontján, a nyitott ajtókon át, öt szobán át, mint a végtelenben, mint Virginián és Carolinán át, mint az Arkanzas partján, mint tengerentúli világokon át! S már belekeverte Bachot a Rákóczi-indulóba, ahogy csak dorombolt és zengett!

Hallgasd csak! Vajjon hallgatta-e? Nem hinném. Ha Reményi túl volt röghözkötöttségen, családon s vitákon, felelősségérzésen s minden polgáriasságon, viszont Reményiné túl volt Bachon és zenéken s a Rákócziéval együtt az összes indulókon. Amint ült a székben, a kendővel a vállán, a kis kalappal a fején barackvirágosan, egészen más világokba mélyedt, úgy tünt. Testi masszája, megviselten, még az öt emelet kínját is reflektálta ráadásképpen s úgy ült a székben, fujdogálva, elakadt szívvel, nyugtalanságban, mintha még mindig a lépcsőkön mászna. Elborult szeme, könnyes széleivel maga elé meredt s reszketeg ujjain számlálni látszott nem tudom hány lépcsőfok fölött, micsoda stációkat!

Más világokba mélyedt? Hova? Ha tudnám ennek a léleknek az egész történetét, a titkokat és sóhajokat, a gyónásokat és vallomásokat melyeket még önnönmagának sem mer bevallani az ember, a redők redőit ha tudnám e léleknek, még akkor sem tudnám, micsoda más világokba mélyedt. De ami gyötörte, amin eltöprengett, ami látszólag nyomta ezt a fájdalmas szivet, csak az a pár kérdés volt, amit a nők mind egyformán kérdeznek, ha otthagyták szegényeket. Amit tudni akart, csak az volt, amit a nő mindig tudni akar: a tulajdon szerencsétlenségét az összes adatokkal, részletekkel s magyarázatokkal. Mért maradt el ilyen sokáig ez az ember s ha már elmaradt, mért nem szólt magáról évekig? Hol veszett el, mért veszett el, mi kötötte le olyan mámorosan, olyan hatásosan egy távoli világban, hogy három évig nem volt egy perce, mikor hazagondolt volna, az asszonyára, gyerekekre! S amint itt töprengett, amint ezt kutatta, amint fujt és számlálta az ujjain a sok stációt, már-már nem bírta, robbant! Ki fog felelni neki? Hogy tudja meg? A sok kérdése között az óceán volt. S akkor azt tette, amit soha idáig, semmi körülmények között, ha egyszer ült egy székben. Azt tette, hogy felállott!

– Hallgasd csak! – mondta Reményi s rázendített a «_Repülj fecském_»-re!

Felállott, ment, elvonszolta magát barackvirágosan s a nagy kendőt is vonszolta maga után a padlón. Eltünt a konyhában s megnézte mit főznek. Reményi csak zengett. A «_Repülj fecském!_» Este lett. A gyerekek nagy garral jöttek, csomagokkal, barátokkal, különböző jó magyarokkal s egyetlenegy franciával, aki leült az asztalhoz, az ebédlőbe, még mielőtt terítettek. Két fiatal cselédleány, takarosan, ki-be szaladgált az ajtón, terített régi ezüstökkel s beszegte virággal az asztalt. Az ürücomb illata szállt. Egy kétméteres aranyrúd jelent meg, ami a kenyér volt. Adrienne, festőien, elrendezte a dessert-eket. Egy torta tünt fel, keresztelőien ünnepi és nagy, habos tornyaival, mint egy székesegyház hóban. Tibor, bravúrral, kihúzta a dugókat a borosüvegekből. Bíborban egy óriási langouste, a csápjaival nyúlt ki kék porcellánból. A francia már törte a kenyeret, már készült! Ki volt ez? Senki sem tudta, Tibor barátja! Vollard! Minden este itt ült, minden vacsoránál, még mielőtt terítettek. Reményiné bejött a konyhából s helyet foglalt az asztalnál. Már nem volt barackvirágja. Ősz haja volt. Mind ültünk körülötte, mint egy szerzet.

– A langouste-tal kezdjük, – mondta pontifikálva.

Az öt szobán át, Reményi csak zengett! Útjában eljött az asztal mellett, mint egy vándor, egy falat kenyeret kért, egy narancsszeletet a tátott szájába, mint egy állat, mert nem is evett mást, mert nem is tette le a hegedűjét, s már ment tovább és zengett! S keresztül-kasul, ahogy az öt szobán át, a zenéknek öt világrészén át járt, öt világrészén tercekben s oktávokban, kéjekben s haragokban, a mennyekből a poklokba, a poklokból a mennyekbe, Tartiniből a Szózatba, a Szózatból Mendelssohnba, a vágyakból a kétségbeesésekbe, a kétségbeesésből még keserűbb tüzekbe, csak zengett és csak zengett és mindent összekevert s mindent összezengett és a hegedűjét marcangolta s a hegedű visszamarcangolta s így tépték egymást, így szaggatták ketten, az ember a hegedűt, a hegedű az embert, és soha nem szüntek meg, soha egy pillanatra és csak zengtek! S mikor végül, késő este, már nem bírta tovább s egyszerre csak kijött a szobájából, holtra fáradtan, a hegedűje nélkül, – olyan furcsa benyomást tett, nem is tudom, de olyan furcsa volt ez, hogy már nincs munkában, hogy elhagyta a hegedűjét, hogy bennhagyta a szobájában az ágyon! Ahogy ott állott, felerész ember a másik fele nélkül, hegedű nélkül, ahogy ott állott a fal mentén, – olyan furcsa volt az, olyan szokatlan, szinte bántó, olyan furcsa, mint aki kiszökött volna a nászéjszakából pihenni egy percre.

XXVII.

A mellett, hogy Reményiné órákhosszat eltöprengett lelki rejtélyek előtt, másrészt, leszállván a valóságba, drága lélek, gondja volt a maga nagyasszonyi méltóságára s amit három éven át elmulasztott, azt most bőven kipótolta s helyrehozta olyan pazar vacsorákkal minden este, kivétel nélkül, hogy rue Nouvelle-beli háztartása, permanens díszlakomákkal, étel-ital ünnepi luxusával, halmozásával, fokozásával, kifogyhatatlanságával, valami vendéglői üzem méreteit öltötte. Magyar vérmérséklete a hölgynek, évekig nyomorba fojtva, újra felgyujtotta a konyhában! hagyományos tüzeit.

Mit mondjak? Keserves bőjtjeimben az esti csillagot vártam. Soha esti csillag, költőnek, ilyen áldást nem jelentett, még eschenbachi Wolframnak sem, – _oh du mein holder Abendstern!_ Egész nap nem ettem egy falatot s úgy indultam sápadtan ez intézményes bankettekre, mindenre készen, mint egy harcos, mint egy ét-művész, mint egy ember, aki nem a szónok lesz! A többiek is így jöttek mind, szédülten az éhségtől, mint az izraeliták a sivatagban, de azzal a szent reménnyel s kéjes előreképzeléssel, amit a bizonyosság érzete ad a keresztényeknek is. A francia Vollard, latin szellem! már hatkor leült az asztalhoz, egy órával vacsora előtt s ott kezdte az élvezetet, hogy nézte, hogyan terítenek! Ott kezdte, hogy azt a két takaros cselédleányt, aki terített, felfalta a szemével, de a gyomrára is gondolván, kikérdezgette őket, igen élénk érdeklődéssel, a menű irányában. A menű szellemében ült aztán és várt és készült, mint aki egy koncerten kívülről tudja a programmot. Törzsfőnöki fogsorában úgy benne volt az ábránd és a kéj, hogy az egész jelenség valósága, az egész ember kecskeszakállasan, szinte ijesztővé vált. Tibor barátja! Ez volt az az ember, rejtélyes, hallgatag, _commis voyageur_ külsejű ember, aki később, nem tudom hogyan, Cézanne-t felfedezte!

Az asztal roskadt. Szünet nélkül, Reményi vándorolt és zengett az öt szobán át a hegedűjével, a nyitott ablakok mellett. Az alkony emelte e percet és mindazt, amit érezni lehetett hozzá, ami mind virult, mind fény volt az ablakokon túl: egy gyönyörű Párizs, nagy, zajos, vidám, fülledt, elbűvölőn köztársasági, szellemes, finom, művészi, Renan a _Collége de France_-on, nők a boulevardokon, az Opera zöld teteje a fényben, platánok, Sadi-Carnot az Elyséeben, végtelen kocsisor, virágok s a nap a Madeleine oszlopai fölött, ahogy leszáll az égen. Egy ragyogó nyár.

Az asztal roskadt, Veronese! Virágos szélei között, mint virágos partok mentén, a tálak mint a bárkák siklottak tova a damasz asztalkendőn, mint fehér tavon, amelyre a lámpa fénye tűzött. Reményiné ismerte, árnyalati titkaiban, titokzatos zamatjaiban, keverő-kavaró fogásaiban, mélységeiben, örvényeiben s magaslataiban, tökélyében és rejtélyeiben, vérében és ízében és lelkében a francia konyha minden művészetét, a magyart is, mindent, a _turbot sauçe mousseline_-t csak épp úgy, mint a szegedi halászlét, a _tournedos Rossini_-t csak épp úgy, mint a malacpörköltet, a _Soufflé à la Brillat-Savarin_-t épp úgy, mint a túróscsusza töpörtyűset s ezt mind felváltva tálaltatta, illatoztatta s lobogtatta, vegyesen és együttesen, egyszerre és átmenetesen és meglepetésszerűen, minden gusztusnak kedvezően s minden hazafiságnak!

Reményi jött-ment az öt szobán át és zengett. Két szúrós szeme, egy pillanatra, zordonan villant az asztal fölött, s rosszalóan nézte, egyrészt mint vegetáriánus, másrészt mint megrögzött fukar, a bélszíntömböt dúsan felszeletelve egy fulmináns fatányéros mellett bicskával a tetejében s még rosszalóbban, néhány perccel később, amint jött vissza, zengőn a hegedűjével, még rosszalóbban egy hegyoldal paprikáscsirkét egy mans-i poularde mellett piros aranyra sülve s megszúrva egy ezüstnyárssal, mint egy tőrrel a mellében! És látta az argenteuili spárgákat, mint egy halom szűz gyertyát, olyan vastagon egy tálban s a töltött-paprikákat üdezölden és gúlában egymáson. És látta a tortákat, a grillageokat s üvegszerűeket, mint a kristálypalotákat és látta a sajtokat, azaz hogy érezte inkább, a roquefortot, a chestert, a folyós camembertet, hármas illatukkal, amint az orrába dolgozták a maguk koncertjét s a maguk szonátáját, hogy zeneileg szóljak. S látta a sokféle gyümölcsöt, a calville almákat és a fontainebleaui szőlőt, halovány fürtökben, mint egy-egy szűzleány keble a bibliai hasonlatokban s látta a szamócát nyers fűzfakosárban, ahogy egyenest az erdőből hozták s az őszibarackokat valami álombeli fákról, hamvas-szürkében, kárminnal megkenve, mint legfinomabb vérrel, mint tündérek vérével valami gyilkosságból s mikor mindezt látta, a pommard-t kristályban, a sorbet-kat s a likőröket glédában, mikor mindezt látta, valósággal felágaskodott a hegedűjével, a hegedűjére, mint a legmagasabb faágra, a legszárazabb ágra, lelki kínjának legmagasabb fokára, harmóniájára s agóniájára, a hangjának legkeserűbb csúcsára és tragédiájára, ahol szinte felkötötte magát, dühösen, a melódiára!

A vendégek mind ettek. A vendégek mind nagyon sokat ettek. A vendégek mind éhomra gyűrték a gyomrukba a sokféle kalóriákat s robbanó anyagokat s inkább csak nyeltek, mint rágtak s ettek és mindent megettek s nem hagytak ki semmit s a mans-i poulardra töltöttpaprikát ettek s a tournedos-knak sem kegyelmeztek, valamint a paprikáscsirkének sem s a Brillat-Savarin-re túrós-töpörtyűset ettek annyi szeretettel, honvággyal és nemzeti érzéssel, hogy mikor vége volt a vacsorának, ha ugyan vége volt, majdnem mind rosszul lettek, rabelaisi értelemben! Az előszobában volt egy ablak, mely az udvarra nyílt. Mind idejöttek ehhez az ablakhoz a vendégek s búsan az ablakfának dőlve s könnyedén lehajtva a fejüket, öt emelet magasságából könnyítettek magukon, mint a tűzhányók, füstölögve, az udvarra zajló gravitációval. A nyári éj csöndjében a csillagok alatt, rejtélyes hangok és zajok hangzottak, melyeket könnyű volt megfejteni. A házmester ordított és tiltakozott. Nem használt. Van egy bizonyos neme az emberi rosszullétnek, a lelki agóniának, mikor nem használ semmi, mikor a civilizációnak el kell hallgatnia. Más vendégek, más elborultak, más tragikusak, más agóniások, tengeri utasok s hajótöröttek jöttek, más magyarok és édes honfitársak, akik nem sokat bánták a házmestert öt emelet mélységében s egykedvűen a fejére zuhantották, mint egy sárkányra egy hegyszakadékban, a gyomruk egész revolúcióját. Igazi rubensi kép volt ez, igazi flamand éjjel búcsú után, mert a teli hold sem hiányzott belőle mosolyra ferdült ábrázatával, az ég tulsó sarkában, ahol nézett.

Egy este, ebben az ünnepi hangulatban már csak Vollard ült az asztalnál, aki bírta, egy francia! s jó magam is, aki itt ültem, az asztal tulsó végében immár megkönnyebbülten, mint egy római, túl a válságon s aki elülről kezdheti. A többi vendégek és rómaiak, nagyrészt az ablaknál tartózkodtak, az előszobában. Csak ültem csendesen a hallgatag Vollard-dal az asztal sarkában s Reményinével tőszomszédságban, csak így ültem és cigarettáztam. A cigarettám füstjét, amint szállott, bámulta Reményiné.

A nők számára, minden a szív. Legyen ez a szív tele bánattal vagy örömmel s akkor a nőt nem is érdekli más ezen a világon s nem is kell külön mulattatni. Reményiné nézte a füstöt ahogy szállott s összegyüjtvén gondolatait a füstszálak irányában, már-már beszélni készült, ahogy azt szokta, valami sűrűbb lélekzetvétel kíséretében, a maga szűk körébe fojtva. Csakugyan így volt ez minden este, így készült, így kezdte minden este, valami kis lelkendezéssel, a szomorúságok kis dallamait nagy általánosságban, a banális bánatok és csalódások kis pengetését egy egész emberiség hangján s ebből átvariált, a legszemélyesebben, a legegyéniebben, a legegyénibb hangokra s privát dallamokra, a tulajdon keservére s bánatára, szenvedésére és elmulására a legszürkébb monotoniákban, – ez volt _az ő_ hegedűje, ami zengett! Alighogy beszélni kezdett, már tudtam, hogy ez jönni fog, ez a kis részlet, már előre vártam ezt a finom kis passzust s készítettem a zsebkendőmet.

– A rejtély meg van fejtve, – mondta. – Tudja mért maradt el Reményi évekig? mért hagyott bennünket a nyomorban? Egy barátnője volt Amerikában! Egy barátnője! Akiért bennünket elfelejtett, a gyermekeit, engem, mindent! Egy barátnője!

S előkotort a szoknyája redőiből egy levelet.

– Hercegnőnek szólítja! szerelmes hercegnőjének! _az ő Azrá-jába szerelmes hercegnőjének!_ Mert ez ő, az Azra! ez Reményi! Hatvanéves korában Azra! Ezzel a kopasz fejjel, ezzel az orral, ezzel a két füllel, – Azra!

Ezzel a hegedűvel! gondoltam, de nem mondtam s csak átvettem a levelet s olvastam:

«_Még küldöm a muskegoni lapokat. Most olyan egész kis helyekre megyek, ahol már nem lesznek ujságok!_»

Óh Istenem! gondoltam, egész kis helyek! Amerikában! ahol nincsenek ujságok! Vajjon hol lehetett ez? micsoda világ végén? micsoda naplementékben, micsoda vadonban, orkideák őserdejében, ahol nincsenek ujságok!

– No lám, – mondtam, – csakugyan, a rejtély meg van fejtve! Hogyan is találtuk volna meg, ilyen messze! ilyen messze!

S eszembe jutott a téli reggel! a Newyork Herald terme! Szegény öreg asszony, aki ült ottan a téli reggelben, ezer ujsággal körülötte! és remélt és várt!

S csak néztem a levelet s csak néztem a levél szélén, azt a sokszáz millió csókot, amit végezetül küldött a hercegnőnek!

– Ehhez is idő kellett, ennyi csókhoz! – mondtam. – Hogy ezt mind leadja, ennyi csókot, egy hatvanéves ember.

– Azra! – felelte és fújt, – Azra!

– _Welche sterben wenn sie lieben!_ – idéztem a költőt.

– Ezért kellett nekünk szenvednünk, – mondta Reményiné. – Három évig! – tette hozzá, egészen halkan, – három évig. Ezért kellett nekem félig megvakulnom, – mondta és hallgatott.

De akkor látta a sápadt vendégeket, hogy egymás után megint beszállingóznak.

A szobalányhoz fordult.

– _Apportez la bombe pralinée!_ – mondta.

XXVIII.

Ez este Munkácsyhoz ment Reményi Ede, – felejthetetlen este! A hegedűjével ment. Ez volt Párizsban egyetlen koncertje, ebben a híres szalónban, Munkácsyné védő szárnyaival. Gondolom, ambicionálta ezt a szalónt, ezt a koncertet, ezt a _lady patronesse_-t. Hajdan Liszt Ferenc is játszott itt, Munkácsyné védő szárnyaival, ebben a híres szalónban. Talán ezért ambicionálta.

Szóval ment a hegedűjével, – felejthetetlen este! Én is mentem. Én is közreműködtem, – a jó Isten legyen irgalmas nekem! Egy gyönyörű mondaine-énekesnőt kísértem zongorán. Scotti bárónőt kísértem zongorán. A hölgy magyar dalokat énekelt. A hölgyet én tanítottam ezekre a magyar dalokra, a _Hullámzó Balaton_-ra, a _Maros vizé_-re s még számos ilyen nótákra. Köztük a _Csak egy kis lány van a világon!_ kezdetű exkluzív melódiára, s ezt külön Munkácsy tiszteletére, mert ez a Munkácsy kedvenc nótája volt. Függetlenül a nótától, a hölgy nagyon tetszett Munkácsynak. Innen van, hogy olyan szívesen fogadta a hölgyet ezen a Reményi-estélyen, noha vegyesen velem, ha szabad magam így kifejezni. De sőt, igazság szerint, a hölgy jobban érdekelte, a hölgy a dalos ajkával, mint Reményi a vonójával, ezen a Reményi-estélyen.

A hölggyel, megvallom, sok bajom volt. Pataky Bernát kollégám ajánlott be hozzá énekmesternek egy nap, egy keserű nap, egy reménytelen nap, mikor, miképpen annyiszor! egy fillérem se volt. A hölgy, mint általában a mondaine-énekesnők, inkább testi formáival s kéjes arcával hatott. Hangja kevés volt. Valami kis üde, sipongó, kitermelt hangja volt, amit két gömbölyű melle emelni látszott két sor fehér fog és két piros ajk közé, ahonnan kicsengett vagy kicsordult olyan finoman s olyan csodálatosan érzéktelenül ez a hang, mintha jégbe volna hűtve. Mint általában a mondaine-énekesnők, főként azt a sugallatos »_Versez moi l’ivresse_…« kezdetű csábdalt énekelte a _Sámson és Delilá_-ból, jótékonyan transzponálva s annál fagyosabban, hogy az egész lelke benne volt. A magyar dalok s magyar ritmus iránt semmiféle érzéke nem lévén, mint a szögeket kellett a fejébe vernem, hosszú heteken s órákon át, ezeket az egyszerű s lágy melódiákat, a hangzatokat és formákat, melyek elgörbültek a dobhártyáján. Nem is szólva a szövegekről, melyeknek egész lénye, atavisztikusan, előítéletesen, ellenségesen, mint egy mártír, ellenszegült. Istenem, mit szenvedtem! mit szenvedtem ettől a nőtől! Mit szenvedett ez a nő is tőlem! Micsoda munkám volt ez! micsoda tanítványom! micsoda kínlódásom, hogy olykor már a hajamat téptem, félig őrülten, szegény fejem, aki a szőke Boudorevszkát is türelemmel győztem! Olykor ezt a töretlen nyelvét, mely nem hajlott egy magyar szóra, egy magyar szótagra, egy magyar hangsúlyra s árnyalatra, egy magyar hangsúlynak még a visszhangjára, még az árnyékára sem, ezt a töretlen piros nyelvét kitéptem volna a szájából, ahogy nem bírtam vele! Százszor megismételtem egy szót s százszor nem tudta utánam mondani, elferdült szájjal, mely ragyogott a gőgtől. Megöltem volna, úgy gyűlöltem a magam tündéri Balatonáról s Maros vízéről, ami a sötét éjjel volt neki. Az embernek a maga anyanyelve s az ezernyi kép, amit sodor, olyan világos, mint a fény. Nem is más ez a nyelv, mint a lélek tündöklő ege. Minden szó olyan magától értetődő, oly szervesen élő, zengő, isteni, oly vérből sarjadó, hogy az ember ámul s föl se tudja fogni, hogyan lehet ez másnak idegen? Nem hogy idegen volt a hölgynek, de valami lehetetlen dolog, valami fullasztó kín volt, ami nem fért a szájába. A mellett mindez díjtalanul volt, hogy el ne felejtsem. Egyrészt resteltem jutalmamról szólni, másrészt a hölgy se beszélt jutalomról. Úgy el voltunk gyötörve, holtra fáradtan ettől a _Csak egy kis lány_-tól mind a ketten, hogy nem is gondoltunk anyagiakra.

Nem kívánom felnagyítani báltermi ízzásokig, karthagói ünnepségek charivarijáig ezt a nagy estét Munkácsynál. Egy magasztos ember, pofaszakállal, állott a szalón küszöbén és hirdette az érkezőket, neveiket harsogván, mint egy végítéletben, mint egy tündöklő tengeren, ahol mindenki úgy jön, hogy besiklik egy aranygályán! Az egész mozgásnak, a mozgás ritmusának valami néma pompája volt, az a hangtalan és ájult fönsége volt, az a dermedt, fagyos és izzó felívelése, amit nagymiséken, királyi esküvőkön s koronázáson lehet érezni, mikor úgy tűnik, hogy a tömeg magával hozta a székesegyházat. Ki volt itt? Mit mondjak? Itt volt a párizsi bíborosérsek, mint egy szent gázló, mint egy ibiszmadár olyan magas és olyan sovány, ősz fejjel, skarlátban. Itt voltak, aranyba dermedve, napokkal, holdakkal és csillagokkal beszögelve az összes nagykövetek, köztük a szultán követe, nyájas török, _Son Excellence l’Ambassadeur de l’Empire Ottomane!_ ahogy a pofaszakállas hirdette, félreállván, hogy a nagykövetné, a nagykövet karján, beférjen a küszöbön, napkeleti duzzadtságaival. S itt voltak a feudális szellemiek s az oligarcha pénzkaszások, a sokféle gazdagok és gyomorbajosok, álmatag arccal valami bizonytalanban, s itt voltak a nők, mindegyik mint egy-egy királynő, s itt voltak mind a celebritások, félistenek és uraságok olyan magas rangban, hogy mellettük Tirard miniszterelnök, mint egy díjnok, alázatosan, már csak a küszöbön állhatott.