Part 14

– Igy tetszik nézni az Avenue de l’Operáról, a tengertúlra, a legtávolabbi Amerikába!? – mondtam. – Igy tetszik keresni innen, az óceánon át, ilyen messzire! ilyen messze!

– Igy! igen! – mondta, – ilyen messzire egy hegedűt!

S rámnézett és sírt.

Úgy sírt, hogy ezt sohse láttam, olyan furcsán! Egy könnye nem folyt úgy sírt, nem is tudom. Úgy sírt, száraz szemmel, mint aki talán resteli a könnyeit az óceán előtt, amint áthajlik fölötte. Úgy sírt, hogy nem is tudtam, hogy sír, inkább azt hittem nevet.

XXIV.

Reményi Edénével, talán mondanom sem kell, de nagyon összebarátkoztunk. A nyomor finoman közlékeny, szívesen társalog, ha van módja rá, könnyűszerrel barátkozik is s nem lévén felelőssége, rendszerint titka sincsen s csak úgy érzi kötelékeit a társadalommal, hogy már nem is érez semmit a társadalomból. Az igazi ember, az igazi kozőr, a szegény ember. Ezért a többi rendszerint elkerüli s megy. A többi a tömeg, mellyel Istennek semmi célja. Egyszer fogok írni egy könyvet külön a nyomorról és a kozőrökről, egy nagy külön könyvet, a jó Isten sugallatos segítségével. Mert az ilyen művekhez olyan magas szerzőtárs kell, aki a hűvös tintákat felforralja a lelke izzásával.

Reményinében volt valami egy magányos madár szomorúságából, jobban mondva, egy öreg madár elkárhozottságából. Valami olyasféle öreg madár, aki nemzetségével kihalvófélben van, mint például bizonyos gázlók, mint a nemes kócsag nevezetesen. Valami olyasféle madár, aki ifjúkorában, míg repülni tanult, többször lezuhant az égből. A madár, az emberrel ellentétben, aligha tudna megélni, felnőni, megtollasodni, ha nem szeretnék őtet. Ha nem szállnának hozzá, a fészkébe, az apja és az anyja, akik ellátják minden jóval s repülni tanítják. Később van a párja és mindig van valaki, akinek gondja van rája. Azért olyan megkapó az s olyan rettenetes, mikor a madár el van hagyva. Azért olyan szomorú madár a gém is és a kócsag. Ilyen madár volt Reményiné és Petőfi írt volna egy verset hozzája.

Holott ez a nyomor, évről-évre dúsan gyarapodván s kamatozván, végül már olyan fellegekben volt, olyan szellősen a magasban, vagy olyan fullasztóan a mélyben, hogy alig volt költészete többé, a fellegeket leszámítva. Már filozófiája sem volt, amint mereven egy végtelenség előtt, nemhogy elszállott volna benne és úszott volna a fényben, de egyszerűen lerogyott benne, a maga gravitációs súlyával, igazi nyomor! és csak bámult. Csak bámult és nézett ez a nyomor és nem látott semmit és nem hallott semmit. A dolgok millió változatából, millió rejtélyeiből s csodáiból nem látta a részleteket, csak egy rettenetes egységet látott, melynek fagyos személytelensége összetöri az embert. Mert a nyomort magát, nem töri össze semmi. Az Avenue de l’Operá-ról, Reményi Edéné csak az Óceánt látta két sóhaj között, mint két part között s nem kérdezte a sirályokat, akik a kék távolokból szálltak fehér vitorláikon, ha vajjon látták-e az urát? Képzelet híján, nem fordult se Balzachoz, se Michelethez segítségért s nem olvasta e vigasztaló költőket nagy búbánatosságában. Csak az újságokat bújta, melyekben rendszerint mindent megtalál az ember, csak azt nem, amit keres.

Ötletesen ez a nyomor, meglehetős kegyetlenül is, felfújta Reményinét olyan vérmesen potrohossá, amilyenre csak a szász királyi családban volt példa, hogy valami előkelő hasonlatot mondjak. Szétdúlva, valami ősi eredetet rejtett, mint a rab-királynők a tömlöcben s valami nagyasszonyi borulat lebegte körül, szárnyaszegetten. Állandó idegfeszültsége, megbénult elképedtsége, fájdalmasan ingerlékennyé tették, amit kontaktusa a térrel, a tér végtelenségével, csak még fokozott, mint a légvonat. Testi formája, gyászosan elhízva, úgy engedett időnként benső megrezdüléseinek, az egész lelke vibrálásával, mint ahogy egy hegy jönne mozgásba, beszorítva egy faállványba. Nem is volt annyira öreg szegény, mint amennyire az élet degradálta. Egy zord macskával a lábainál, hatalmas állat, vastag prémben s aki valami benső álmok gyönyöreit követhette szenvedélyes mozdulatlanságban, ezzel a zord macskával a lábainál, a lábainál papucsban, csak ült egy régi székben, egy üres szobában, nem is az ablaknál ült, de a szoba közepében az ürességben, ezzel a macskával az ürességben és nézett, hova? meddig? egy gyertyacsonk lángja fölött nézett. Csakugyan úgy nézett, ahogy messzi vízek partján a gém szokott nézni nagy magányosságában, féllábon, ahogy szokott nézni anélkül, hogy látna s mégis csak néz, vajjon mit? valamit azon a távoli faágon, ami soha nem is volt rajta. Erkölcsi beomlása, kifelé áradván, lassanként úgy összetörte végig, hogy egyetlenegy csontja, egy vonala, egy vonása nem maradt épségben, s letarolva a szenvedésben, megkoppasztva, nem volt se bája, se varázsa, se semmije ezen a világon, még az a kopár virágzása sem, ami gyakran romokon is látszik. Nem volt egy könnye, egy hangja nem volt, olykor napokig. Kötelék nélkül, a nyomorán is túl, úgyszólván nem volt valósága és csak nézett és csak nézett a gyertyalángjához tapadva, névtelenül, megjelölhetetlenül, a macskája hieroglifájával.

Mit érzett? mit gondolt? hova veszett el így letörve önmagában? ez mind olyan ködös, olyan világos is, olyan árnyalatokban tovarezgő, hogy ezt szavakkal meg sem lehet tűzni. Morális becse e szenvedésnek nem is azzal kapta meg az embert, ami e nő szívében megnevezhető volt, mert e szív rég elapadva s eloltván tüzeit, rég túl is volt alacsony végzetén, hitvesi sors banalitásain, túl szerelmen, szerelmen! túl minden vonzalmon és hiten. De attól szenvedett, ami a nő számára, a szenvedések kincsestárában, a lelki gyötrelmek nirvánájában a legnagyobb kín: a bizonytalanság. Mindenre fogékonyan, mindenre fellobbanó, nem tudta mit érezzen, hol kezdje? hol végezze? Nem tudta reméljen, csalódjon, bízzon, vagy megadja magát? nem tudta, hogyan éljen, a léte értelmében? a léte visszájára? nem tudta, holott már pusztán élnie is nehéz volt, ha már tudta is volna, hogyan éljen? Három év óta Reményi egy szót nem írt, egy szót nem üzent, egy fillért nem küldött. Három év óta néma csend. Egy-egy levél, ami ment utána, egy-egy sürgöny olykor, micsoda sürgöny! micsoda áron! úgy jött vissza, hogy nem találta meg. Más ilyen esetben segít a véletlen, egy-egy vándor, egy-egy művész, aki a másik hírét hozza, aki jön! De ki jött volna onnan, még a madár se, Carolinából! Caracas tájáról! ahol Reményi elcsavargott, zsidó! ahol zenélt, cigány! messze tengereken túl! a Sacramento partján, a falvakban, nádkunyhók előtt! ki jött volna? egy félmeztelen, egy néger, egy hóva, egy indián! S ez is honnan tudja e tragédiát, hogy itt van egy nő, aki megőrül, aki vár! honnan tudja? Én megírtam, igaz, a – _Fővárosi Lapok_-ban!

És csak várt és várt és várt. És lement a nap és várt s megint reggel lett és várt és elment az olvasóterembe, a Newyork Heraldhoz és várt s megint jött vissza a lóvonaton, ahol ült és várt s megint otthon volt Neuillyben egy törpe kis házban, az üres szobában és megint leült a régi székbe és várt és meggyújtotta a gyertyát és hívta a macskát és várt.

– _Viens içi Youssouf!_ – mondta a macskának, mert Juszufnak hívták a macskát. S ez volt minden, amit aznap mondott.

Olykor a macska nem ment s megállott a nyilt ajtóban, a küszöbön s úgy felfújta magát, olyan magasra a prémjében, hogy a feje egészen lenn volt, egyszinten a padlóval, ahonnan mint két apró zöld lámpa tűzött a szeme a félhomályban.

– _Je te dis de venir içi!_ – mondta Reményiné ingerülten, azon a határozott és családias hangon, ahogy bizonyos emberek, kedvenc állatukhoz beszélvén, meg vannak győződve róla, hogy ez minden szavukat érti. A macska közeledvén, Reményiné elmerült a székben, egy percig még nézte a gyertyát, a gyertya lángját, ami kinyúlt hegyesre, mint egy fullánk, a csendben. Aztán még mindig nézett, de már nem látott semmit, várt. S aztán már csakugyan, egy szót se szólott többet.

Két gyermeke volt, ikrek, Tibor és Adrienne. Ezek, eleinte, künn játsztak az utcán, végig az utcán játsztak, késő estig, a többi gyerekekkel az utcán s mikor végre bejöttek egy nap, már tizennyolcévesek voltak s egy szót sem tudtak magyarul többé s csak látták az anyjukat, ahogy az ül a székben a macskával a lábainál, a lábainál papucsban, csak ül a gyertyánál és vár. Ezt nem igen találták mulatságosnak, két tizennyolcéves! holott ők se tehettek mást, ők is csak várhattak, ha kevesebb merengéssel is s végtelenséggel, de talán több nélkülözésekkel, több lármával s zokogással, két tizennyolcéves! Nem is jegyzem fel, nem akarom feljegyezni, amit szenvedtek, bús sorsukat és kínjukat e fiataloknak, egész siralmas életüket Neuillyben az anyjuk körül a macskával, Juszuf! aki a legfontosabb lény volt a házban, Juszuf! a ház büszkesége, holott az Reményi is lehetett volna!

S most már öten voltunk, Juszuffal együtt, akik vártunk, mert én is a családhoz s a macskához csatlakoztam és vártam. Azon ösztönösen és szolidárisan vártam, ahogy magamnak is volt mit kivárnom az életemben és vártam. És csak vártam Reményinével s így vártunk ketten.

Már ezidőtájt, kozőrök! rég kibeszéltük magunkat, nem is volt mit mondanunk újat, a kezdet ingere s a vallomások zamatja elmult és csak vártunk. A nyomorunkat letársalogván, elmondván összes titkainkat, bemutatván rongyainkat, learatván penészvirágainkat, már barátok voltunk, már testvérek voltunk, már olyan összeszokott koldustársak voltunk, akik a maguk kis szögletéből az utcán, csak úgy integetnek egymásnak és várnak. Nem mondom, ha jött volna egy új ilyen kozőr, egy hasonló társalgó hasonló sorsban, talán megint csevegtünk volna, s kezdtük volna előlről az egész koncertet _appassionato_ s megkontráztuk volna az új szólót azzal a harmonikus együttdalolással, amit csak koldusok tudnak. De ilyenformán, egymagunkban, már csak hallgattunk és vártunk.

Mégis, olykor, Reményiné felvette a fonalat.

– Mit gondol, meghalt? – kérdezte.

– Ki van zárva! – feleltem.

– Oh Istenem! – sóhajtotta, – miért mondja azt, ki van zárva?

Azt hitte csalok. S már remegett, már vibrált benne, már-már áttörte testi masszáját felzaklatott vére.

– Nagyságos asszonyom! – mondtam, az izgalma elé sietve, – engedje meg, megmagyarázom!

S nekilendülve, nagy magyarázó! borzasztó okos akartam lenni, ahogy bizonyos fiatalok szoktak.

– Az ember nem hal meg, mint a pacsirta, – mondtam rabbinisztikusan, – mint a pacsirta a Coppée versében, amúgy látatlanba! Hogy tudnillik sohasem lehet a pacsirta finom csontvázát megtalálni. Az ember, sajnos, mindig ott marad _sur place_. Ez az a furcsa lény, az ember, akit Isten akaratából, holtában majdnem mindig megtalálnak. Reményi haláláról, ha senki sem, de a magyar lapok tudtak volna! – jelentettem ki sovinisztikusan. – Kolumnás riportok, glosszák, vezércikkek lettek volna! – mondtam, hirlapírói szakértelmem megcsillogtatásával.

– No jól van! – mondta és csak ült és várt. – Mindjárt megyek a Heraldhoz, – mondta.

Sajátos dolog! Egy nap szegény, ahogy száz gondja közt nem tudott elmenni s nem bújhatta a sok ujságokat, már másnap se ment és soha többé, vége volt! Évekig kutatott, ezer amerikai ujságban, napról-napra, eredménytelenül s már bele is törődött, hogy soha nem is fogja megtalálni bennük ezt az elveszett hegedűt. De elmulasztván, egyetlenegyszer, egyetlenegy nap, átnézni az ujságokat, azt hitte, hogy pont ezekben a nyomára akadt volna!

Elvesztvén egy láncszemét a hosszú füzérnek, nem ment tovább e kálvárián.

– Úgyis hiába! – mondta, – elég volt, fáradt vagyok, – és várt.

S most már csak magyar lapot olvasott, hű lapjaimat, amit hoztam. Egész estéken át olvasott. Lámpa nem volt a szobában. A gyertyacsonkot tartotta az egyik kezében, a másikban az ujságot s olyan közel a gyertya lángjához, hogy nem egyszer belékapott, – így világított magának, így látott. Egy rézkeretű pápaszem lógott le az orráról s megmozdult, amint szippantgatott. Igy ült a székben, az üres szobában, a sok árnyékkal a falakon s a macskával a lábainál, így ült, így olvasott és várt.

S egy este megint, egy tavaszi este, ahogy ült a székben és várt, hívta a macskát:

– _Viens içi Youssouf!_

De a macska nem jött, nem mozdult semmi, – Juszuf a kertben feküdt, holtan. No lám, gondoltam, ahogy felfedeztük, elnyúlva a kerítés alján, nem is ember s mégis megtaláltuk! Csak ketten kerestük Tiborral s Isten őrizz, hogy szólottunk volna s csak néztük a homokban, meg is piszkáltuk, felemeltük! Még meleg volt tigrishermelinje. De két zöld szeme, összetörve, nem követte többé a lelkében azt a gyönyörű álmot, amit élt.

– _C’est maintenant que papa va revenir!_ – mondta a fiú jóslatosan.

Magam is ezt éreztem, milyen furcsa! pont ezt! most fog Reményi visszajönni! Ezt éreztem, nem tudom mért?!

XXV.

Reményi úgy jött vissza, mintha csak tegnap ment volna el. Egyszerűen megszállt a _Grand Hotel_-ben, kivette a Stradivariust a tokból, leült az ablakba, a boulevardok fölött, a combjára nyomta a hegedűt, úgy függőleges állásban a hegedűt, ahogy ezt szokta és elkezdett gyakorolni, ahogy szokta, vonó nélkül, csak a négy ujja iramával, futamával, skálájával a hegedű nyakán, mint egy seprűnyélen, mint egy végtelenségben s közben nézte az ablakon át a tömeget az utcán s a hegedűje zengett.

De véletlenül a zsebkendőjét is elővette s egy csomót látott rajta.

– Vajjon mit akartam? – kérdezte magában, ahogy a csomóra nézett.

De azért csak mozgott a sok ujja, négyezer ujja négy ujja helyében, s így skálázott összevissza, harmonikus iramokban s így pengetett néhány órahosszat, függőleges állásban a hegedűjével, miközben gondolkodott is, vajjon mit is akart ezzel a csomóval? S amint így pengetett, így zengedezett, így szélnek kerekedett és gondolkodott, hirtelen felkiáltott:

– Megvan! – mondta, – tudom már! Üzenni akarok a feleségemnek.

Mert az ikrekre csak azután gondolt, csak a feleségével való eszmetársulással.

Az ikrek rohantak, de Reményiné nem mozdult. A centrifugális mozgás visszájára, még akkor is csak ült és várt, mikor már indulhatott volna. Úgy benne volt a mozdulatlanságban, úgy benne volt a várásban, hogy nem tudta hirtelen abbahagyni, mint ahogy, megfordítva, a kerék nem hagyja abba, mikor az egész vonat már meg akarna állni! Csak ült a székben, az üres szobában és várt. Már nem volt macskája. De két öreg fáradt lábán, rétegekre bomolva mállott szét két papucsa. Nem lehetett tudni, ha vajjon a bélés fordult ki rajtuk, vagy a harisnya színe látszik. Nem lehetett tudni, ha vajjon a harisnya színe látszik, vagy a meztelen láb sárgállik ki belőlük. Nem lehetett tudni semmit, olyan komplikált dolog volt ez a két láb ezzel a két papuccsal, ez a két bomlott bocskor, ez a két feslett rétes ezen a két lábon.

Az igazság az, hogy az ikrek is kerestek valamit, amit a lábukra húzhatnának, mielőtt rohannának.

– Ha maguknak volnék, – mondta a házmester e fiataloknak, a házmester, aki megjelent, a házmester! a nagy esemény hírére. – Ha maguknak volnék, – mondta, – így mennék mezítláb! Ezt megérdemelné, – _le papa!_

Keserű szó! haragos szív! destruktív világnézlet! – a párizsi házmester, olthatatlanul, a francia forradalom gyermeke! Azonfelül, hitvesi kettesben, nejével egybeforrva, a legmagasabb tekintély a házban, a háziúrnál is magasabb tekintély, mindenhatóbb hatalom, mert közvetlen hatalom, legfőbb tanácsadó! segélyező! bíró! ügyész! – zsarnoki és elviselhetetlen burzsuj, ha egyszer rászorult az ember s a karjába vetette magát.

– Én odaadom nekik a papucsomat, – mondta Reményiné azzal a fagyos iróniával, ahogy fogadta a dolgokat.

Már olyan mélyen volt a székben, hogy ilyen magasról beszélhetett. És csak ült és várt a két darab almarétessel a lábán, ahogy csak hosszú évek óta várt.

– Maga fel fog öltözni! – mondta a házmesterné szuverénül, mert ez is jött az ura mögött, szolidárisan, e másik forradalmi gyermek, a házmesterné! de bizony jött! Sebbel-lobbal jött, mint egy fejedelemasszony, mint egy apátasszony, mint egy nemzetes asszony, ösztönös haraggal Reményi iránt, egy ilyen férj, egy ilyen apa, egy ilyen _Remini_ iránt, úgy jött, mint egy menyétasszony!

S hozott ruhát, fehérneműt, mindent, a magáéból.

S ezt mind kiteregette az öreg asszony köré, mind felaggatta a szék támlájára, a szék karfájára, mindenüvé, mint egy koronázásra.

– Maga fel fog öltözni! – ismételte.

Volt itt egy perc, ami felejthetetlen. Volt itt egy perc női harisnyákkal, női alsókkal, bugyogóval, dimenzióval! a sok dús színekkel s ordenárésággal, ami ezt az ünnepet, ezt az alacsony kiöltözést még mélyebbre nyomta, vagy inkább olyan magasra emelte, olyan hegycsúcsokra fel, hogy nem is egy nő készült volna itten levetni ruháit, mint inkább egy sas a tollait. Egész fönsége ez a nyomor volt, ez a sok régi rongy rajta, a két papucs, a hosszú évek, amit szenvedett és várt. Testi lényét, elhízva, kiapadva, összetörve, ahogy itt ült a székben, semmi nem kötötte többé, változhatatlanságában, valami megújhodáshoz, hívságokhoz, eleganciákhoz, de főleg nem a házmesterné _kimondhatatlan_-ához, cikkcakkos szélekkel, – egy Fáy-leányt, az igazi Fáy-családból!

El kellett válni egy életnek egy élettől, a fájdalomnak önmagától, a nyomornak királyi palástjától, lejönni a keresztről, elevenen! Át kellett menni a szenvedés másik oldalára, mért? hogy túlonnan még jobban lássa, perspektívában, amit kínlódott és élt! De sőt még nem is ment, még nem is látta, hogy már meglátta hirtelen! Egész testi masszája a székben, alighogy mozdult volna, már meg is rázkódott, robbant! Egy hangja volt, ami úgy szólott, olyan megsebzetten, olyan rettenetesen, olyan kettétört akcentusokkal, hogy egyszerre szólott kifelé, befelé is, a gyomorfalak visszhangosságával. Sírt, de úgy sírt, de úgy sírt hirtelen, olyan záporesővel, hogy a nyakáig elázott. Úgy sírt, mint aki kimulatja magát, mégegyszer, utoljára. Úgy sírt, – nem is tudom. Nem az volt, hogy megváltva e percben, lesírja magáról a nyomort. Hogy megdermedve a székben nem fog várni többé a bizonytalanságban s hallgatni naphosszat és csak kinlódni és várni. De valahogy úgy volt, hogy befejezett életével, most már az se lesz, hogy várhat! Valahogy úgy volt, ahogy az gyakran van az életben, szabályok ellenére! Hogy tudniillik akkor van az ember végképpen leterítve, mikor a kínjai elmultak.

És csak sírt és minden rengett körülötte, a sok fehérnemű s ruha, a két szál harisnya a szék támláján, a cikkcakk a támlán, a vászon alsószoknya, ami lehullott, szárnyaszegetten.

– _Oh ce sacré Remini!_ – mondta a házmesterné, s ráborult a hölgyre, együttérző nőiességgel.

És csak beszélt neki, s addig beszélt neki, addig búgott neki francia pazarsággal, francia maszlagossággal, hogy talpra is állította s rögtön vetkeztette, öltöztette, mint egy menyasszonyt, szegény öreg asszonyt! Még mindig sírt, menyasszony! de a leplei lehulltak, Phryné! micsoda leplei! három év verejtékével, borulatával, sugárzásával, három évszázad sötétjével, történelmi leplek!

Mikor bejöttem a szobába a napfényben, ez már nem volt se tragikus, se komikus, se alacsony, se heorikus, se prózai, se patétikus, ez már nem volt megjelölhető, lefesthető, márványba véshető, zenébe lehelhető, ez nem volt, tudományosan szólva: _tézis, antitézis, szintézis,_ ez már nem volt vegyelemezhető, vizsgálható, felbontható, ahogy Reményiné ült a székben, kiöltözve, megdicsőülve, fodrosan, bodrosan és rojtosan, ahogy ült az ablakban és várt. Mert már az ablakban ült, a neuilly-i égbolt derűjében, ami sugárzott, mint egy távoli szent ég szent földek fölött úgy sugárzott, mint egy érctető, mint egy nagy messzeség, mint millió s millió lámpa és láng, ami mind úgy ég s lobog, hogy magasan van és kék! Benne a fényben, a fény közepében, a neuilly-i égbolt derűjében, benne a kékben és a székben, – nem volt sehol, se a kékben, se a székben, úgy tünt! Különválva a maga világától, a többi világoktól, a földi világtól, az asztrális világtól, már nem tartozott se magához, se máshoz, se emberhez, se macskához, se tárgyhoz, talán csak a jó Istenhez magához, egyenesen, közvetlenül, valami automata kapcsolással. És a két keze, a hasán, össze volt kulcsolva. És az ujján a jegygyűrűje látszott.

– E szerint, – mondtam konkludálva, – e szerint nagyságos asszonyom, isten vele s legyen boldog. Ott, ahol a sors haragja megenyhül s egy jobb világba vezet az út, – folytattam regényesen, – ott számomra nincs megállás, sajnos és mennem kell tovább. Társa a nyomorban, sőt talán olykor vigasza is, ha szabad mondanom, a hivatásom betelt. Most meg fog szólalni a füle mellett, mint egy csalogány, egy hegedű! Legföllebb még arra kérném, ha volna szíves egy interjú erejéig pártolni engem Reményinél, – végeztem zsurnalisztikailag.

De általában, ha ilyen líraian szóltam, ha ilyen drámaian búcsúztam szcenikailag, megvallom, abban a reményben volt, hogy az érzelmek egyensúlyánál fogva, tartóztatni fog. Igy is volt.

– Maga jó volt hozzánk, – mondta, – és semmi értelme, hogy menjen. Az én számomra nincs semmi, ami új és nincs semmi, ami régi, nem is tudom. Az én számomra itt van az élet, jó vagy rossz, mindegy! én rég megadtam magamat. Most szépen várja meg Reményit, – mindjárt jönni fog! S ezentúl is legyen itt, mint régen.

És csak ült a székben, az ablakban és várt. Én is vártam s néztem az udvart, a fal mellől, ahol álltam, az ablak tövében. És így néztünk sokáig és vártunk. Már-már este lett. Valaki szólott az udvaron.

– Még nem jött? – kérdezte egy hang.

– Még nem! – feleltem, kihajolva az ablakon.

A házmesterné volt. S csak álltam s néztem, megint az ablakfának dőlve és csak néztem. Milyen furcsa, gondoltam, nem jön! A gyerekek se, senki, milyen furcsa! milyen szívtelenek! A lóvonat gurult az úton. Valaki rángatta a kút karját odalenn. A víz csobogott. Egy denevér szállt. Este lett.

– Meggyujtsam a gyertyát? – kérdeztem.

Nem felelt. Mélyen aludt a székben.

XXVI.

Soha Reményi nem látta azt a kis szomorú házat Neuilly-ben, azt a két üres, sivár, gyászos szobát az udvar fölött, ahol a felesége s a gyermekei olyan sokáig éltek a nyomorban. Soha nem látta azt a poros utcát, azzal a szürke horizonttal! a kis kertet a fabódéval! Volt esze nem kimenni Neuilly-be s ahogy ő maga nem mozdult, azonképpen nem mozdult benne semmi, semmi a szivében. Soha nem látta a gyertyacsonkot, az ablakot, ahol várták! Az ilyenfajta emléket, tárgyakat, szegénységet és fabódékat fantáziával kell nézni, mint a múzeumok régiségtárait, úgy kell nézni, hogy mindent meglásson s megérezzen belőlük az ember. Ezt nyilván tudta ez a kitűnő Reményi s éppen ettől kívánta megkímélni magát, a fantáziájától! Egyáltalán mindentől meg kívánta kímélni magát, ami idegszálait érinthette volna. Amit a gyermekei beszéltek neki hosszú évek keserveiről, azt is csak úgy hallgatta, hogy pengette hozzá a hegedűjét.

De bérelt sebtiben egy nagy lakást a rue Nouvelle-ben, öt szobát egy frontban az ötödik emeleten s ide telepítette a családját. Az ikrek már itt is laktak az apjukkal s még csak Reményiné hiányzott. Végre ő is jött szegény, megjelent! Reményiné! a hitves! rettenetes súlyával öt emelet alján s felnézett a magasba, egy kis barackvirágos kalappal a fején s egy fekete kendővel a vállán, úgy nézett fel a magasba, a hitves! Kis kézi bőröndjét én hoztam utána, amint kiszálltunk a konflisból ketten.

S csak nézett fel a magasba barackvirágosan. S meg is indult, mint aki nem tehet másképpen. Mint akit tovább hajt a sors. Megindult azon illuzóriusan, mint aki csakugyan menne valahová. Mint aki csakugyan hinné, hogy annak még van valami értelme, hogy felvonszolja magát ebbe a magasságba.

– _Oh ma bonne Vierge!_ – sóhajtott franciásan, e mennybemenetel előtt.

S minden lépcsőfokon megállott, nagyokat fújt, barackvirágok rezgésével a fején s csak kanyarodott a szűk falak között, ahol alig fért el, csak kanyarodott a csigalépcsőn s még mindig a magasba nézett. Olykor, egy-egy fordulónál, még súlyosabbnak tünt. Minden lépcsőfokkal, amit lépett, mindég súlyosabbnak tünt. Már mind a két kezével fogódzott a karfába s így lépett egy fokkal feljebb s megint feljebb a lépcsőn. Felülről, a magasból, egy ajtó mögül a magasból, a hegedű zengett!