Part 17

Körülöttem karcsú fiúgyermekek játszottak a kertben. A nagy medencén vitorlás gályáikat irányították a szélnek, hosszú nádpálcák segélyével. Még csak nem is olyan régen, gondoltam, én is ilyen karcsú fiúgyerek voltam, ha nem is volt vitorlás gályám, mert én inkább csak álmodoztam, valami gonosz könyvvel a kezemben, a Kraszna partján, Szalkán. Még csak nem is olyan régen! Vannak szavak, amelyek, ha nem is történelmiek, ha egyszerűen csak magyar szavak, az ember lelkét véresre sebzik. Melyekkel egész világok gurulnak, olyan szavak. Olyan szavak, hogy nem is lehet kifejezni, amit kifejeznek. A honvágy marcangolt. A Jászai tündéri képe tünt föl a horizontban, kelet felől, a nap sugártörésében, mint valahol Antiochiában. Rózsák illata szállt valami rejtélyes mulandóság szárnyán, ami észrevétlenül sodorta az életet, a történelmet, a dolgok minden hívságát a földön s az árnyakat is mind sodorta, lovagolvást a Tuilériákban s Mária Antóniát a kert végében, hajdani rózsákkal, sápadt női fantóm! Gondoltam, fogok írni egy drámát Antóniáról Jászai Marinak, hogy kimutassam ragaszkodásomat. Miért, hogy mindig arra gondoltam, rendszerint legnagyobb szegénységemben, hogy valami súlyos dolgot írjak. Ha nem voltam boldog ötéves koromban, nyilván azért volt, mert akkor még nem gondoltam arra, hogy egyáltalán írjak valamit.

S csak ültem a széken a Tuilériákban, mert itt a világ végéig ülhet, egy szalmafonatú széken, díjtalanul, a magányos ember. S csak válogattam a lelkemben, keserveim füzérén, a legfinomabb hangulatokat, mert a magyar honvágy, mindennél erősebb lévén, legfinomabb hangulataival, már elfojtotta a szívemben a francia hatások varázsát. _Még csak nem is olyan régen!_ Csak ezt variáltam abban az egyhangú vonatkozásban, ami a mult életemnek tűzte a lelkemet, mint egy bús növényt a fénynek. Minden olyan közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Tegnap, hogy eljöttem hazulról, hogy a Nemzeti Színházban az _Ember tragédiájá_-t láttam! Vajjon csakugyan _ez_, az ember tragédiája? kérdeztem aggódással, Madách iránt való mély tiszteletemmel. Az a legsötétebb perce az emberi léleknek, mikor remekművek irodalmiasságához méri a maga egyéni keservét. Shakespeareből ki lehet ábrándulni ilyenkor. Ki tudott ezen a világon, az én tragédiámról? Minden olyan közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Minden olyan közel volt! Csak az volt olyan régen, hogy utoljára ettem.

Talán semmi annyira nem izgatja s nem kísérti meg az ember lelkét, mint ami hiábavaló s lehetetlen. Innen a mindenféle újítók s forradalmárok vállalkozása, a sarki utazók zord nosztalgiája is, hosszú évszázadok óta a sarki világok felé. Én nem vágytam ilyen messzire, a föld végére, kísértetéseimben, én csak valami tűzijátékban kigyujtottam magamnak, a képzeletem lobogásán, a hazatérésem szceneriáit, minden részleteivel, mint ahogy külön magamnak egy drámai jelenetet írnék. Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy ezt magamnak megírnám. Ahogy ültem a széken a Tuilériákban, úgy magamba szálltam, koncentrálva magamat, hogy álmaimat szőve, a valóság gyönyörébe estem. Mert a valóság csak akkor gyönyör, ha azt az álmok szövik. Mindent elhittem magamnak, mindenüvé követtem magamat azzal a stiláris készséggel s engedelmes hűséggel, ahogy az ember a vágyait tudja követni, a vágyait a nyomorban, a gondolatok szárnyán. Amennyire szenvedtem a valóságban, épp annyira boldog is voltam túlonnan a képzeletem világában, mert a szenvedés csak addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió. Apránként kidolgoztam, pedantériával, egy egész tervet, egy egész programmot azzal a könnyed építkezéssel, ahogy légvárakat épít az ember, ahogy utazna az olyan ember, aki egyáltalán nem utazhat, ahogy mindent megenged magának az ember, ha semmit meg nem engedhet magának s ha két napja koplal és csak hallgat. Kidolgoztam egy egész rendszert, egy egész álmot, egy egész új világot arra a napra, mikor haza fogok utazni! Korán fogok kijönni a vasútra, gondoltam, legalább is egy órával indulás előtt s gyalog fogok kijönni a vasútra, hosszú utcákon át, százféle kerülőkkel, hogy élvezzem térben és időben, még mielőtt utaznám, az utazás gondolatát. Mindent apróra kidolgoztam. A szerelvény előtt, a perronon, egy óráig fogok sétálni s külön megszemlélem a gépet, imádattal, imádattal a gyönyörű gépet a fehér gőzöktől robbanón, ahogy vár a jelre, hogy nekirohanjon az éjjelnek s a végtelennek. S ahogy be fogok szállani a kocsiba, végre, mikor szólni fog a jel, ahogy be fogok szállani, micsoda mozdulattal, micsoda érzéssel, micsoda gondolattal, micsoda magányosan mint az igazi boldog ember, – ezt mind kidolgoztam, ezt mind láttam, ezt mind írtam, ezt mind elképzeltem, s már ültem a fülkémben s már utaztam Strassburgig, egy fél éjjel, annyi kéjjel, hogy nem bírtam tovább s megrázkódtam a széken. A képzelet is csak úgy viszi az embert, mint minden egyéb az életben, hogy tudniillik van egy perc, mikor elakad az ember. Van egy perc, ami legyőzi az embert éppen akkor, mikor elérne elébe. Fecskék nem szállnak olyan sebtiben az égen, mint ahogy én szálltam vissza, én roskadtam vissza magamhoz, az estében. A lelkiekben is, úgy tűnik, valami kérlelhetetlen egyensúly uralkodik a világban. Aki megengedi magának a fantáziákat, az össze van törve, minden csontjában, mikor legurul az ábrándjai hegyláncolatáról. Soha így nem ébredtem, mint a Tuilériákban e nap! Milyen régen is volt minden! Milyen régen ez a Scotti bárónő is, aki elúszott az emlékezetemben, mint egy jégszirt fantómja, a sarki tengeren. S milyen régen, hogy nem ettem! Mert ez egyformán régen volt, közelségekben s távolokban. Mert ez egyformán pozitív volt, akármit képzeltem.

Azonfelül, az abszolút bizonyosság súlyával nehezedett agyamra, hogy egy árva _sou_-m van, egyetlenegy _sou_ van a zsebemben, egy franknak huszadrésze, vagyis öt centime a vagyonom! Soha a biztos tudatnak ilyen lesujtó hatását nem éreztem. Az unikumnak, a ritkaságnak, az egyedülvalóságnak ilyen keserű fenségét sem, soha. _Egy sou!_ Ez annyi a pénz világában, az ezüstfrankok, tallérok s arany húszfrankosok birodalmában, mint egy főúri birtok produktivitásában egy csipetnyi törek, ami ott maradt a földön. Ez annyi, mint egy erdőszélen egy kis fonnyadt nyírfalevél, ami lehullott. Ez annyi, mint a csillagok végtelenségében egy utolsó kis szikra a tejúton. A honvágy marcangolt. Mert az olyan sajátságos, a honvágy, hogy mindenhez van kapcsolata, valami delejes kapcsolata minden árnyalathoz, minden pénznemekhez, a milliókhoz éppúgy, mint egy ilyen utolsó kis rézpénzhez, amit koldusoknak adnak. Mert a honvágy az ember lelkében, az egyetlen igazi kívánság valami jobbra, szebbre, valami boldogabbra. Már esteledett. A honvágy marcangolt. Mert a honvágynak az estével is van kapcsolata, azokkal a távoli fényekkel is, melyek a Champs Elysées-n túl, az Arc de Triomph fölött hullatták véres tüzeiket mintegy történelmi egekből. Fényekkel átszűrt felhőknek azokkal a tömör masszáival, melyek a palotasoroknak egész lángoló fantazmagóriáit ívelik fel az alkonyati égre, azokkal a fényekből való havakkal s havasokkal, amelyek mint egy tükörből vetítik a csúcsaik skarlátját s patakjaik zuhatagját omló aranyban ontják, azokkal a szakadékokkal, szirtekkel és hegyláncolatokkal, azokkal a magas csapásokban tündöklő fensíkokkal, azzal az egész borzalmas kivilágítással, fényből való máglyákkal s teológiákkal, melyekkel az alkony borul Párizs fölé a mennyek végtelenségében, a honvágynak olyan rettenetes kapcsolata van, hogy valami torz kínomban, elfúlva, szédültem ki a kertből.

Hova menjek? Mert az is sajátságos a honvágyban, hogy az ember sohasem tudja, hova menjen. A szív, mint egy delejtű, változatlanul csak azt az irányt mutatja az embernek, hová nem lehet, hogy menjen. Ahol megy az ember, az mind olyan, minden valóság ellenére, mintha sehol se menne. A honvágy ellebegteti az embert, valahogy kitaszítva, valami vak végtelenbe. Valami dupla világba, amelyből az egyik zárva van. Az estéli egekkel mögöttem, a fénykertekkel s tűzhányókkal, nem is éreztem az estét, ami leszállt. Két világ között csak azt éreztem, hogy az egyik elmúlik, de a másik nem jön. Az este, ha leszáll, csak éppen annyi, hogy soha nem lesz reggel. Megálltam egy fal tövében, céltalan, a sarkon. A madárkalitkás öreg ember, néhány lépésnyire tőlem, behordta mind a kalitkáit s zárt. A vak pintyőke még bele sipongott, félvállról abba a változatlan sötétbe, ami a kiszúrt szeme világa volt. A kalitkák mind eltüntek, a bolt mélyén, az egymás tetejében. Az egymás tetejében mind gubbasztott a sok madár, a sok madár! Az öreg zárt s míg megforgatta a kulcsot, a fél térdével benyomta az ajtót. A honvágy marcangolt. A honvágynak nem tudom micsoda kapcsolata van zárt boltajtókkal s madárkalitkákkal.

Egymásután eszembe jutott, külön-külön, az a három magyar dal, melyekre Scotti bárónőt annyi kínnal tanítottam. Az is eszembe jutott, hogy énekmesteri sikereimmel öt centime magaslatáig vittem. Öt centime magaslatán olyan magasan van az ember, olyan magasan vagy mélyen, hogy már nem is mehet tovább. Bementem egy péküzletbe a szomszédban, öt centime-om magaslatán.

Sehol a világon nem árulják a kenyeret olyan báltermi díszletekben, olyan szimbolikus fönséggel, mint ezekben a párizsi péküzletekben, tükrös falakkal s márványasztalokkal. Sehol a világon nem is tudnak ilyen kenyeret sütni, magyar lisztből, aranyrudakban. Sehol a világon nem is mérik a kenyeret, gyönyörű fiatal hölgyek, ilyen alkimista pontossággal. Vehettem volna, igaz, egy kis cipót a _sou_-mért. De inkább abból a _pain de ménage_-ból kértem, ami jóval kiadósabb.

A fiatal hölgy, égi angyal, a tükrök, a márvány, a sok kenyerek között, a bárd alá nyomott az asztal végében egy egész nagy kenyeret és vágott. Jókora darab volt, amit vágott s rátette a mérlegre és nézett, – én is néztem. Mennyivel lehetett több e karéj kenyér, mint a súly, az ilyen gyakorlott kezekből? Mert csakugyan több volt. Egy fél dekával, annyival sem, egy hajszállal, egy gondolattal, egy árnyalattal, egy sóhajjal te jó Isten, mert a kenyér mindig súlyosabb egy sóhajjal! Elegánsan, nem tudom, valahogy leplezni kívántam ezt a többletet, mint ami nem számít, amit meglátni sem érdemes s fölényesen, egy pillanat alatt, a magam generozitását szuggeráltam a hölgynek, egy egész világnézletet! Mégis, fehér keze már kinyúlt a serpenyő irányában. Már kivette volna azt a jó darabot, hogy levágjon belőle. De gyorsabban e mozdulatánál, oly rémülten nézhettem, olyan halálos ijedelemmel a keze fölött, amint kinyúlt, hogy úgy amint volt, a félúton, a félmozgásával, a levegőben elakadt e kéz. A harc harc, erősebb voltam, de micsoda áron! Mikor leadtam a sou-mat s ott láttam magam, szemtől-szembe magammal a tükörben, alig ismertem magamra. Alig volt hangom, ahogy elköszöntem, mikor mentem csendesen, a karéj kenyeremmel selyempapírban, mikor mentem.

– _Bonsoir_, – mondtam.

– _Bonsoir!_ – felelte.

Soha nőnek ilyen hangját nem hallottam.

XXX.

Már ezidőtájt mindenkinek bemutattam magyar novellás könyvemet, még csak Mirbeau hiányzott, aki nem ismerte. Nem is tudom, mi célja volt annak az elképesztő butaságnak, hogy minden francia írónak bemutassam a könyvemet. Valószínűleg jelezni kívántam, hogy én is megírtam egy kötet novellát, noha magyar nyelven. Még csak Mirbeaunak kellett ezt jeleznem. Legott vittem neki egy példányt a kies Poissy-ba, ahol ez a kitünő író a tulajdon kastélyában lakott, egy tündéri kert közepén.

Megérkezve Poissy-ba egy nyári délután, eltikkadva szállottam ki a 3-ik osztályú kocsiból s egy kis ivóvíz után néztem az állomáson. Azonközben, hogy így szaladgáltam a könyvemmel, az a kínzó szomjúság gyötört, ami minden ügynököt, mártírt és rikkancsot gyötör, de amelynek az én esetemben nyilvánvalóan lelki okai is voltak. Ha nem tiltanám meg magamnak ezekben az írásokban, amint ezt már többször jeleztem, a nagyobbarányú vállalkozásokat egy írótoll ecsetjével s búvárszondáival, bőven leírnám e ponton ezt a drámai szomjúságomat s ennek a drámai szomjúságomnak azokat az egyiptomi napjait és éjeit, melyekben valami történelmi átok perzselte a gégémet, atavisztikusan. Egész fiatalságomban olthatatlan szomjakat éreztem. Olthatatlan szomjakat éreztem magányos nyári délutánokon át a Luxembourg kertjében s kis szobám ablakából, amint az alkonyat óráiban az első csillagokat néztem. Az erkölcsieken kívül, amelyekről alig szólok, talán klimatikus hatások is magyarázhatják ezt a szünet nélkül való elepedettséget. Nem egyszer, egyenesen a vízcsapnak dőltem s úgy ittam hosszú perceken át, félig ájultan, félig elázva, mint egy állat.

Az állomás végében, egy platán alatt, rögtön megláttam egy kis bronzkutat, amelyen, egy kagylóformából, vastagon dőlt a víz, csillogón a napfényben. _Eau potable_, olvastam a kúton s rögtön, a félarcommal, a vízsugár alá hajoltam a tátott szájam gyönyörűségével. Akkor, amint így ittam, fölfelé meredezve, egy másik felírás is a szemembe ötlött, egy másik felírás, apró gót betűkkel: »_Don de M. Octave Mirbeau_«. Nem emlékszem, hogy volt valaha életemben ilyen kettős örömöm, mint amilyet ez az üdítő víz s ez a finom szöveg okozott így együttesen a lelkemnek e nyári délutánban. Úgy ittam hálásan és vallásosan, mintegy az adakozó tiszteletére. Úgy ittam, mint azok a legrégibb elődök a pusztában, mikor Mózes báró forrást fakasztott a sziklán. Úgy ittam, olyan önfeledten, olyan búfelejtőn, olyan extátikusan, hogy a brüsszeli gyorsvonat, kitörvén a látatlanból s elrobogván a hátam mögött, majd elsodort a légnyomásával.

Azokat a szálakat sem vizsgálom, melyek ösztönös vonzalommal Mirbeauhoz kötöttek. Tájékozatlan ifjúságom elbűvölve követte azokat az írásbeli szilajságait, melyekkel kíméletlenül mindenkit főbeütött maga körül, aki nem volt tetszése szerint. Évszázados tekintélyeket, hagyományos nagyságokat egyszerűen kitörölt a világból s az összes belső részeit kivette áldozatainak, a modor és hang olyan szabadságával olykor, olyan ötletességekkel, olyan viccekkel és szellemességgel, a leplezetlen gyűlölségnek olyan trágárságaival olykor, határok és mérték nélkül, hogy ez már fenségesnek tünt. Az ember érezte, hogy ez a harcias író a szegények barátja. Gyönyörű kútját is a poissy-i állomáson, valami külön figyelemnek tekintettem a magam irányában. Nem tudom, micsoda jóságokat éreztem, a magam javára, ennek a szenvedélyes embernek a szívében. Nem tudom, micsoda kapcsolatokat éreztem. Azokat a kapcsolatokat és kötelékeket éreztem, melyekre az ember oly hajlamos, oly hajlamos! húszéves korának sötét nyomorában.

Egy harmadik fölírás, amit a kapun láttam, már kevésbbé volt üdítő hatású. _Gare aux chiens!_ ezt olvastam a kapun. Megvallom, többször elolvastam. Megvallom, haboztam is. Megvallom néhány percbe telt, amíg kivontam magam abból az eszmekörből és gondolatvilágból, melyek ezt a figyelmeztetést a magam számára is megfontolandónak sugalmazták. Meggyőzvén magamat, hogy mindez nem reám vonatkozik, óvatosan beléptem a kapun s izraelita modorban körülnéztem, a könyvemmel a hónom alatt, mint egy imakönyvvel, mint egy pálládiummal, ami meg fog védeni, akár vérebek ellen is. Az igazság az, hogy nyoma se volt itten se vérebnek, se kuvasznak, se komondornak, se semmiféle kutyafajtának. Soha nem is profanizálhatták házőrző kutyákkal ezt a tündéri világot, mely mint egy látomás, rögtön a kapun túl, az első kis ösvénytől fogva, a szemem elé tárult. A melegházak végtelen nyúlványai szántották át a teret s tetőzet nélkül, oldalfalak nélkül, amelyekből csak egy-egy üvegkocka maradt, olyan színekre, olyan harmoniákra, oly mélységekre s magasságokra nyiltak a legritkább virágfajoknak árnyalatok szerint való csoportosításával, tűzhányó-lavinájával, gyémántmezeivel, poláris havával és sárgaréz virulásával, hogy csak bámultam és álltam, hivatlan! ágrólszakadt! sápadt költő, magyar ember, micsoda más világból! Nem láttam semmit s úgy láttam mindent elborult öntudatommal, amellyel alig tudtam számot adni magamnak, amint szédítő egységében, fényeiben és végtelenségében belém omlott ez a babyloni virágözön, rejtélyes életek ezrei, annyi szépség, amit nem ismertem. Kényes és légies virágok, olyan kelyhekkel, mint a fátyol, ezerszámra állottak opálszáraikon s más virágrengetegek, más mezők és terítők, más csillagos egek egyesültek velök s követték őket virulón a térben s abban a csöndes testvériességben, ahogy virágok állanak egymással, mint a szűz nővérek. De megismertem a gardéniát, egy egész rét gardéniát, elborítván mohos lejtőket, valami halvány fagy tompaságával, mint egy távoli tó ködösen a télben, matt fénytelensége derengésével. És megismertem a tubarózsákat, sűrű sorokban, föltüzdelve, mint a templomi gyertyák, egy másik végtelenségben s megint egy másikban, egész lejtőkön, egész lépcsőzeteken, egész folyosókon, csíkokban s kendőkben a rózsaszín begoniát, a jácintot s a violákat, a hortenzia-gömböket, mint a kék lampionok sokaságát s a karmin kanéákat egy egész domboldalban, micsoda domboldalban! ami körülzárta az udvart, az egész térséget a kastélyig, a kastély körül s a kastélyon túl, piros szuronyokkal s bronzlevelekkel, valami zord mozdulatlanságban, úgy zárta körül!

És csak elbűvölve álltam, s alig mertem lépni. És mindig több volt ez s mindig más és nemcsak az volt, hogy virágok voltak itten, végtelen teóriákban, füzérekben, fonalakban, minden színekben s árnyalatokban, a fokozásoknak olyan skálájában, olyan forgatagában, hogy a leghalványabb fehérből, sárgából, kékből és pirosból a legizzóbb fehérbe, a legzordabb kékbe, titáni kékbe s vérző skarlátba mentek, nemcsak az, hogy virágok voltak itten, végtelen szőnyegekben, ágyakban, terítőkben, csillagkendőkben, az egyazon szín legalacsonyabb mélyétől a legmagasabb fokáig, ahonnan már nem lehet tovább, ahol már megszűnik természet, kertészet, művészet, ahol már nincs többé se virág, se szín. De ami megragadta az embert, nem is az illat, nem is a harmoniák álombeli szépsége, de az a furcsa csend, ami terjedt, az élet és virágok csendje, annyi élet s annyi virág halálos csendje, amibe nem szólott egy lehellet, egy sóhaj, egy hang! Majdnem sírtam és csak néztem s csak néztem s nem tudtam, hogy menjek? Mint egy templomban, mint egy más világban, mint egy álomban, mint egy mesében, mint ezer és ezer élő szív között, nem tudtam, hogy menjek szegény fiatalember, magyar ember! Nem is tudom, hogy mentem, hogy értem fel a kastélyig, félig ájultan a novellás könyvemmel.

Idáig, senkit nem is láttam. Itt nem volt senki és semmi, csak virág. Itt nem volt semmi, csak ez az isteni processzió valami heroikus örömben, gyönyörben és kéjben, olyan szakaszokra, táblákra és masszív tömbökre osztva, olyan felvonulásokra osztva, ahol ezer és ezer virág, mint ezer és ezer apró szűz, a maga kis templomi zászlóját hozta, ahol a fehér virágok halotti leple, a halovány selymek fénytelenségéből a legtündöklőbb jégmezőkbe dermedt, ahol a pirosak brokátja, a rózsaszín derengésből vérző rétekké változott s a sárgák és kékek rövid száraikon, mint az ékkövek csillogtak végtelen tartályokban. S ez mind, ez mind, ezernyi szirom, kehely és szár, ezernyi szín, százféle árnyalatokban, ez mind betűzött a nyári fénybe azzal a tündéri kivilágítással, amit a levegő prizmája, apró tükrökre s kristályokra osztva, ezer felől vetített vissza délibábos tüneményességgel. Semmi nem mozdult ezekben a tükrökben s kristályokban. De a legparányibb rezgésre a levegőben, ha csak egy percre fújt a szél, már úgy tünt, rögtön, hogy meghajlanak a tükrök s az egész virágtömeg fölborul bennök, széthajlik, oszlik, elszóródik, megy, miközben egy újabb tömeg, egy másik csoport, egy másik tömb, egy másik virágözön merül fel és jön az előbbi tetejébe, egy harmadik, még izzóbb, még lángolóbb s ez is elmarad s eltűnik s újjászületik egy tükörben!

Hogy értem fel a kastélyhoz, nem is tudom. Egy ember ült a tornác végében, akácindák mögött, melyeken alig tűzött át a nap. Egy kis asztal előtt ült, s cigarettát töltött, sokféle török dohányból, amit összekevergetett. Alig ismertem meg a sűrűben, az ákácfürtökben, Mirbeau! ahogy gyűrte a dohányt a hüvelybe s dolgozott, lilaszín derengésben. Már egy egész halom cigaretta volt előtte, most ebből kiszedett egyet, levágta a végét egy ollóval s éppen rágyujtott, amint fölmerültem a küszöbön, az indák alatt, előtte… Úgy nézett a gyufa lángja mögül, amíg csak tartott ez a láng, úgy nézett meglepetve, mint aki csak virágokhoz szokott. Egy szót nem szólt, de egy nagyot szippantott a cigarettájából, olyan mélyen a mellére, hogy egy szál füst nem jött ki a szájából percekig. Én sem szóltam, nem tudtam szólani. Valami fojtogató némaságban szinte összeomlottam, mint nők előtt, akikhez nem mer szólani az ember. Csak egyszerűen kinyujtottam a karomat s így tartottam a könyvemet, mint egy áldást, mint egy virágot egy más kertből feléje, szegény magyar novellás könyvemet!

Átvette, megnézte, fellapozta, belenézett s olyan szomorú lett, amilyen csak egy könyvvel lehet az ember.

– _Vous m’apportez un livre, que je ne comprends pas!_ – ezt mondta. – _C’est un bon livre!_ – mondta még s szépen visszaadta.

Miért mondta ezt: _C’est un bon livre!_ nem tudom. De olyan szomorúan mondta! Olyan szomorúan, mint mikor az ember nagyon örül valaminek. Talán csak azért mondta, mert csakugyan nem érthette, nem tudom. Talán azt gondolta, csak az a jó könyv, amit soha nem olvas az ember.

Borzasztó gêne-ben voltam. Borzasztó szerencsétlen voltam. A lilaszín derengésben, a küszöbön amint álltam, nem tudom, micsoda gondolattársulással azokat a vándor teológusokat láttam, azokat a sápadt fiatalokat távoli visszasugárzásban, akik hajdan, a hazámban, Szalkán, egy tányér levesre vártak a küszöbön s akiket bámultam. Ez az egész nagy perc itten, egy perc! évszázadokra osztva! mint a katasztrófa nehezedett reám. Nem jelzek itt semmit mélyebben, ebből a hajótörésből. De főleg ez tört össze a lelkemben, darabokra, ez a _C’est un bon livre!_ ahogy mondta! Valahogy menni akartam volna ólomlábakon. Valahogy szárnyakat reméltem, hogy kinőnek a vállamon s elrepülhetek. A nyelvem beragadt a számban, olyan szomjas voltam. Alig hogy kiérek, inni fogok, ezt gondoltam, inni a kútjából és mentem.

Megint mentem a sok virág között, mentem a könyvemmel, talán nem is siettem, csak mentem, mint aki utoljára megy egy ilyen tündéri kertben, ennyi virág között és soha többé, mint ahogy koldusok mennek, akik ráérnek, mint ahogy bizonyos lepkék szállnak, lassan és utoljára, mikor vége van a nyárnak, úgy mentem a könyvemmel. A kapuhoz érve, még egyszer megfordultam s néztem. Ott állott, fönn a tornácon, messze, a sok virág fölött, ott állott és nézte, ha vajjon kimegyek-e a kapun?

XXXI.