Part 10

Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata megérintett. Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.

A lovát várta.

Fölkeltem és meghajoltam.

Akkor halkan szólott:

– Egészséges vagy-e?

– Köszönöm, – feleltem, – halottnak érzem magamat.

Többet nem beszéltünk.

Pedig én, a mikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, a mely bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem, és azok szerettek is. Csakhogy a többi rab épp úgy kedveskedett nekik, s a nők jobban értik a csirkenyelvet, a melyen a gyermekekkel beszélni kell; nőrabszolga pedig volt ott tíz is.

Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kőben. Az ő rabja vagyok, tehát a műveltségem is az övé.

Hordott magával, mint a hogy a lánczait, gyűrűit hordta. Érezte, hogy érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehet beváltania.

Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák is kezdtek becsülni. Ha valami kérni valójok volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szőni a beszédembe a kivánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlőjében nem izlésesen vannak elrakva a szőnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán betaníttatta velem másvalamelyik cselédjét.

Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint s hogy minden tudomány érdekli. Bárhova ment, kisérnem kellett őt hajadonfővel, nyergetlen lovon és beszélnem kellett neki akármiről.

Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy ért, olyan kérdést vetett, hogy alig bírtam a kaczagásomat elnyeldesni.

A tudatlansága arra vitt, hogy magam kalapáljak olykor tudományos tételeket, soha meg nem történt történelmet, nemlétező országok és népek leírását.

Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak neki mind hihetők voltak.

De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.

Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.

Nem annyira a hidegtől féltem, mint inkább Emőke látásától.

A rabszolgák mind hajadonfővel és rongyos, piszkos ruhában jártak. A ruhát olykor csak egy szíjj tartotta össze a derekukon. Csak néha mosdottak és fésülködtek, mikor az úr napokig távol volt. A hajuk, szakálluk bozontosan állt. Szánalmasak voltak.

És időnkint kimostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt. Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt rajtam, és a sarum annyira szétszakadt, hogy pirulva néztem a lábamra.

Már szégyeltem magamat Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle, vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem, hogy ne lásson.

Mikor az első hó leesett, dideregve ültem a gazdám mellett. A kezem kék volt, s az orrom vörös.

– Ördög vigyen el, – mondotta, – mit vaczogsz, mit dideregsz? Mért nem kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben!

– Oh uram! – feleltem búsan. – Az öreg Csokona olyan ronda ruhákat osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megutálsz engem. Én veled járok, mint az árnyék, s félek attól, hogy az emberek megszólnak téged az én ruhám miatt.

– Ki mer énrólam rosszat gondolni! Senki se járatja a rabját selyemben!

Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt és maga szórta szét a ruháit, hogy nekem válaszszon belőlük.

Már régen vágytam arra, hogy hun ruhám legyen. Én hun akartam lenni. Ha hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is tetszett már nekem a hun viselet: a hófehér ing, gatya, sastollas süveg, a lóhátonjárás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal: lovon ülő medvék.

Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot, farkasbőr köntöst és borjubőr csizmát.

Az asszony pörölt vele:

– Megbolondultál-e, – mondotta, – hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?

– Hallgass! – mordult rá Csáth olyan hangon, a minőt úri körökben nem igen hallottam.

Az asszony boszúsan kifordult.

A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranylánczok fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjjakat adott. De azért szép köntös volt. Mindössze egy kis molyrágás látszott a hóna alatt. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de azt a köntös eltakarta.

– Uram, – mondottam farizeus képpel, – nem érdemlem én ezt, talán hitványabb ruha is akad itten.

– Ennél hitványabb nem akad, – morgotta. – Süveget is adnék, de akkor úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be kendővel, mint a többi.

Őszinte voltam, a mikor hálálkodtam a ruháért. Ha meglát Emőke! – ez volt a legnagyobb örömöm.

Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát fölpróbáltam, akkor láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal kötöttem aztán át a derekamat.

A nőcselédek kaczagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is annyira nevetett, hogy könnyezett belé. Előkiáltotta a házbelieket is. És most már az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!

Szégyeltem magamat. Szerettem volna leszórni a ruhát s elbujdosni a világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.

– Uram, – mondottam egyszer, – annyi szűcs van a táborban, nem lehetne-e ezt a ruhát átigazíttatni?

– Hova gondolsz, – felelte boszúsan. – Azt hiszed-e, hogy én minden esztendőben adok neked egy rend ruhát? Még nőhetsz, vastagodhatsz, aztán ez az egész életedre való!

Ebből megértettem azt is, hogy milyen kilátásaim nyílnak a jövendőmre.

Mikor a téli hidegek beálltak, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé fordíthassák.

Az emberek ha rakhatnak is tüzet a sátorban, nem ülhetnek mellette. Mindig kint vannak zord időben is, mert csak társaságban érzik jól magukat és csak lóháton. Hát akkora sátor nincs, hogy tíz-húsz ember benne ülhetne. Nekik így jó. A ruha melegíti őket. Csikorgós időben keztyűt is húznak. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hideg tél, a mely a prémes ruhát által bírná járni.

De télen a nők is más ruhában járnak. Az uri nők fejéről a fátyol eltünt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájok puha nyúlbőr, vagy macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy hosszabb és finomabb.

Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam, de mikor a hó esett, részint elolvadt a fejemen, részint jéggé fagyott a hajamon.

Hanem a befordított prémes ruha pompásan melegített.

Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok is jöttek látogatóba. Persze nem olyan királyok, mint a római császárok, hanem barbár királyok, a kik sátorban laknak s félmázsa aranyat czipelnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem ismerik, de nem is keresik. Atillát önként vallják feljebbvalójuknak.

Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, a palotában nagy zengő lakoma volt, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem haza. A hunok veszettül ittak Atilla palotájában. Azt mondják: néha Atilla maga is jókedvű volt.

Lakodalom is esett mindennap. A nép muzsika mellett tánczolt és kumiszt ivott, a gazdagja azonban borral részegeskedett. Egyszer nálunk is azt beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megy, s hogy Aladár királyfi veszi el, de nem lett belőle semmi. A királyfi egy szegény hunnak a leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint Emőke.

Azokban a napokban sokat szenvedtem lélekben.

XXIX.

Akkor már ha ebédre ment a gazdám Atillához, nem ácsorogtam a palota előtt. Tudtam, hogy csak napnyugta után kell érte menni; ha pedig a fővezérhez megy, akkor csak éjfél felé. Hát olyankor betelepedtem a konyhába.

Széles nagy rakott tűzhely volt ott, mindössze kétarasz magas. Nagy hasábfákkal tüzeltek, s délután jó volt ott ülni a meleg kövön, s bámulni a tüzet.

A téli hosszú estéken néha tízen is ültünk a tűz körül. De csak a csikósok, gulyások, a hun nemzetbeli szolgák, meg én és Csokona, az öreg főrab. Néztük a tüzet. A hunoknak kedves mulatsága az. Nyári estéken is tüzet raknak a mezőn és nézik.

Egyszer magam ültem ott. A nők részint mostak, részint a padláson terigettek. Az idő napalkonyat felé járt s künn dara esett.

A konyhába benyitott Dsidsia és rámvillantotta fekete mosolygó szemeit.

– Zéta bácsi, – mondotta. – Örülök, hogy itt talállak.

Azzal leült mellém, s kezét a parázsnál melengetve, locsogott:

– Olyan ritkán találkozhatunk, – pedig én úgy szeretnék veled beszélni. Mert az én anyám is római alattvaló volt, és gondolnád-e azt, hogy én már tizennégy éves vagyok?

Nem gondoltam, de nem is törődtem vele.

A leány nem látszott tizenhárom évesnek se. Semmi leányi nem volt rajta: olyan volt, mint egy szoknyában járó sovány fiu, szárazképű és többnyire szomorú. De ha engem látott, mindig mosolygott és köszönt. Ezt én nem szerettem.

Miért mosolyog? és miért köszöntget? ha ő nem volna a világon, talán rám bíznák a gyermekeket!

– Mert onnan számítjuk, – folytatta – hogy a kisasszony akkor született, a mikor Atillát fejedelemmé választották. Én meg utána két évre.

A korsóhoz ment és ivott, azután úgy ült, hogy szembefordult velem. Az Emőke viselt ruhája volt rajta, de a lábaszára meztelen volt, s vörös a hidegtől.

– A gyermekek alszanak, – mondotta. – A kisasszony a palotában van. Tánczolnak ma.

Aztán nem tudom még miket beszélt. A szeme szüntelen rajtam bolygott. Egyszer megint visszaült, és hozzám hajolt, mintha a vállamra akarná hajtani a fejét.

– Eredj innen – mondottam boszúsan.

Akkor szomorúan fölkelt.

Sohajtott.

És kiment a konyhából.

XXX.

Egy deczemberi délelőttön görög köntösű lovasok állítanak be az udvarunkba. Az egyikben megismertem a Vigilász fiát, a másikban Nómusz patriciust, a ki a császárhoz szokott járni.

Csáth még az éjjeli álmát horkolta. Én a kapu eresze alatt guggoltam. Néztem a hóesést.

Ahogy a görögöket megláttam, egyszerre elfűtött a meleg: halálra szégyellem magamat, ha Priszkosz csak rámtekint is!

Három szolga volt is velök, meg egy tolmács.

– Itthon van-e a gazda? – kérdezte tőlem a tolmács.

– Itthon, – feleltem hunul.

S magamban csodálkoztam, hogy nem ismernek reám.

Egy cseléd bejelentette őket, s ők fölmentek. Ajándékot vittek egy kis ládában, s körülbelül negyedóráig időztek Csáthnál.

Én csak főttem a kapu alatt.

Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül.

– Vagytok-e sokan?

– Vagyunk jócskán, – felelte meglepődve.

– Micsoda urak jöttek?

– Csak két patricius: Anatoliusz úr és Nómusz úr, meg egy írnok, meg a tolmács.

– Maksziminosz úr nem jött el?

– Nem.

– Hát Priszkosz úr?

– Ő se.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Egyszerre kinyújtottam a nyakamat, s vallató hangon folytattam:

– Hát a Krizafiosz úr feje?

– Az rajta van a nyakán.

– Akkor baj lesz.

– Hoztunk sok aranyat. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy embernek a fejével?

Azután ők kérdezősködtek, hogy ki vagyok én? Pedig gyakran láthattak Konstantinápolyban. Én valamennyit ismertem látásból.

A ruhám változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi hónapokban erősen kimohodzott, nem tudom.

Azt feleltem nekik, hogy hosszú lenne, elbeszélni a történetemet, hanem majd lesz rá alkalom.

Alighogy eltávoznak, hivat a gazdám, hogy menjek át a királyi palotába Konstantinosz írnokért.

Látom, hogy levél van az asztalán, s még a pecsét sincs föltörve.

– Uram, – mondom rosszat sejtve, – ha kívánod, hogy elolvassam a levelet…

– Nem, – feleli hidegen. – Ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne szó.

Az írnok csakhamar megjelent…

– Maradj te is, – mondotta a gazdám. – Hátha olyasmi van a levélben, a mire a te magyarázatod szükséges.

Fogta fölszakította a levelet, s átadta Konstantinosznak.

Az a Konstantinosz római eredetű ember volt; sovány, csontos legény, de eszes ember és hideg, mint a tekenős béka. Még Aéciusz ajándékozta volt Atillának.

Hát az írnok olvasta:

Tisztelt Uram.

Kivánok neked minden jót.

Továbbá azért írok neked, mert az én kedves szolgám, Zéta, elhagyott engem, és hozzátok utazott. Mind e napig vissza nem tért.

Én azt a fiút gyermekkorától fogva neveltem, s tanítottam. Az volt vele a czélom, hogy a császári palotában szerzek neki állást, a mit meg is érdemel, mert elméje kitünő, s becsületessége páratlan.

De annak a szerencsétlen fiúnak valami megzavarta az eszét. Elszökött tőlem, s most valahol Atilla országában kóborol.

Kérlek, kerestesd őt meg, és küldd vissza e követekkel. Ha pedig valaki elfogta volna, s rabságban sinlődne, izend meg: kinél van, s hogy mennyiért válthatom ki? Ha nem nagy az összeg, mindent megteszek érte, a mit csak tehetek.

A követek egy aranyozott ezüstből való vázát visznek neked. Az én csekély ajándékom ez. Fogadd szívesen.

Tisztelő szolgád _Priszkosz rétor_.

Csáth bámulva nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emőke végighallgatta a levelet, és átfordult a másik szobába.

– Nem értem, – mondotta Csáth összevonva bozontos szemöldökeit. – Nem Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is irt! Hé anyjuk, keresd csak elő azt a levelet. Olyan kicsi vékony. Ott van a gerenda alatt az öregházban.

– Uram, – mondottam összeszedve minden lelki erőmet, – vallomással tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, hanem én.

Csáth rám meredt:

– Te?

– Én.

– Hát az a levél hamis volt?

– Hamis.

Elfelejtettem, hogy barbárral beszélek, s nem művelt emberrel. A barbárnak nemcsak a ruhája barbár, hanem a lelke is. Időnkint kitör belőle az állat. Az ember földönélő isteni lélek. De állatokkal van összegyúrva. A művelt ember isteni mivolta mindig tisztán fénylik, a műveletlen ember isteni mivolta csak olykor ragyog elő, mikor szenved, vagy szeret.

Csáthban is egyszerre megbődült az állat. Nem várt magyarázatot. Ő csak azt látta, hogy én meg mertem csalni. Fölkapta a széket és nekem rohant.

– Gazember! – ordította olyan hangon, hogy a faház reszketett belé.

És irtózatos csapást mért reám.

Én csak a karomat tartottam védelmül a fejem fölé. De a rettenetes csapástól a karom leroppant, leletytyent, – eltörött. A szék is eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt. Azzal is úgy sujtott főbe, hogy eszméletlenül terültem el a szőnyegen.

XXXI.

Mikor eszméletre tértem, a szakácsné kamarájában láttam magamat.

Egynéhány nő állt mellettem. Az egyik az ágylábra borulva, hangosan sírt.

Megismertem, hogy Dsidsia.

A többi nő arcza is könnyes volt. Azt gondolták, hogy meghaltam.

De amint megmozdultam, egyszerre ők is megmozdultak.

– Él, – rikoltotta Rába asszony, a szakácsné, – hozzatok vizet!

Vizet hoztak. Rába asszony lehúzta rólam a köntöst, és az ölébe fogta a fejemet. Mostak.

Hogy mekkora a sebem, s mi történt velem, nem tudtam, csak a dézsába csurgó vizen láttam, hogy bíborszínű.

Később egy táltos lépett be. Bial nevű göthös ember. Fakérget, földet és háncsot hozott. A karomat beleillesztette a fakéregbe. A földdel körültapasztotta, azután az egészet körülkötötte háncscsal.

Dsidsia ott sirdogált.

– Ugyan ne picsogj itt, – mondotta neki a táltos. – Nem hótt ez, hogy siratni kölljön.

Lenyirta a hajamat, és bekötötte a fejemet is valami agyaggal.

Aztán, mikor kiment, meghallottam a deszkafalon át, hogyan vigasztalja a cselédeket. Így vigasztalta:

– Ezt hát jól meglapította az úr. Nem sokáig eszi ez se a kenyeret!

Orrhangon beszélt, s valami fitymálást éreztem mindig a hangjában. Később ismertem meg azt az embert, hogy becsületes, jólélek.

A seb okozta-e, vagy az a sötétség, a mely a lelkemre borult, érzéketlen voltam, mint a kő.

Rába asszony másutt keresett tanyát. A szobácskát átengedte nekem. És a cselédek fölváltva ápoltak.

A cselédek… itt meg kell állanom. Azok a cselédek mind rabok voltak, csak a csikós, gulyás, kanásznép között akadt egy-egy nyomorodott kezű, vagy más hibával járó hun ember. Meg a két ajtónálló volt hun, az egyik a vastag derekú Uzura, a másik az óriás termetű, de gyermekhangú Ladán.

Én azokkal nem igen beszéltem, azután se, mikor már összeszoktak velem. Nekem az ember a betűismeretnél kezdődött. A ki nem olvasta Plátót vagy legalább is Vergiliuszt, az én előttem állat volt.

Hát biz azok hirét se hallották Plátónak, s még kevésbé Vergiliusznak. Emberarczú állatok voltak. Gondolataik csak a napi dolgaikon forogtak, meg egymás személye körül. Semmi eszmei soha a beszédükben! Megvetettem őket. A gazdámat is.

Csak az egy Emőke volt, a kivel nem birtam leszámolni.

Sokszor mondottam magamban:

– Ez is csak olyan állat, mint a többi, csak hogy a természet szép alakba öntötte.

De hát láttam már én szép alakot sokszor; sőt ha a márványba faragott nőt tartjuk próbaképnek, akkor még szebbet is láttam.

Nem volt szabályos az arcza. Azon arczok közül való volt, a melyekre rápillant az ember, de nem áll meg rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja az ember, az a kellemes, jóságos, zenés hang, az már megfogja. Az arcz megelevenül. A tekintet nem birja többé elhagyni.

Akkor látja az ember, hogy voltaképen szép arcz az. Bűvölően szép! Minden vonása hallgató zene. S ő maga csupa rejtelem!

Így voltam Emőkével az első ismeretségemben. Később mindinkább lekötött. Úgy tetszék nekem, mintha nem is földi teremtés volna, hanem valami magasabb rendű. Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám a galamb egy betűt se tud, mégis kedves. Az ember, ha galambot fog, meg nem állja, hogy meg ne csókolja.

De azért a többit lenéztem.

Akkor láttam, mennyire nem voltam igaz!

A nők kivétel nélkül érdeklődtek irántam. Mintha testvérük volnék. Egy pillantásom elég volt, hogy tudják, mikor kivánok vizet, mikor ételt, mikor csendességet.

Azt is gondoltam, hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s önkénytelenül is hódolnak az én műveltségemnek.

Nem. Szenvedő voltam. Csak a szenvedőt látták bennem.

Nem tudtam, mekkora zúzódás van a fejemen, de nagy lehetett, mert fölemelni nem birtam. Sebláz rontott reám. A fejemet mérhetetlen hegynek éreztem. S mintha akkora tüzes folyó hömpölygött volna benne, mint a Duna!

Meddig feküdtem a láz viharában, nem tudom. Egyszer csak magamhoz tértem, s fölnyitottam bágyadtan a szememet. A szobában nem volt más, csak Kopi: akkor tett be vizet. A hogy megfordult, s látta, hogy nyitva a szemem, megszólított:

– No, hálistennek!

– Kopi, – rebegtem, – a Tollas Ördög él-e?

– Él hát.

– Adtok neki enni?

– Adunk hát.

– Ugyan hozd be.

Ma is különös nekem, hogy az a tyúk jutott először eszembe. Örültem, mikor megláttam, s mintha testvérem volna, úgy szólítottam meg:

– Ördög! Ördög!

A tyúk rettenetesen meg volt ijedve, mikor hozták, de a szavamra azonnal lecsillapult. Mellém ült, s nézett, s boldogan kariczált. Látszott rajta, hogy megismer. Beszélgettünk, mint mikor egészséges voltam. Elkérdeztem:

– Kapsz-e enni, inni öreg? Nem vágnak-e a tyúkok? Odajársz-e hálni még az ágyam alá?

Ő mindenre felelt a maga tyúknyelvén.

De én még mindig nem voltam egészséges. Aludtam csaknem szünetlenül.

Egyszer, mikor magamhoz tértem, valami kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon. Ahogy fölnyitom a szememet, látom, hogy Emőke ül mellettem, s az ő keze az a hűvös.

Mellette Dsidsia áll. Halkan beszél valamit. A hólyagablak napfénytől sárga. A szoba világos.

Amint észrevette, hogy a szemem nyitva van, a kezét elvonta és fölemelkedett.

– Ne menj el, – rebegtem, – maradj még szép álom!

Habozva nézett reám, aztán Dsidsiához fordult:

– Eredj, – mondotta, – hozdd tele a tálat friss vízzel.

És újra leült.

– Jobban vagy? – kérdezte jólelkűen. – Féltünk, hogy meghalsz.

– Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna körülöttem. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyal-éneket hallanék.

Elgondolkozva nézett reám, aztán mintha másra akarná fordítani a beszélgetést, azt mondja:

– Apám is sajnált. Tudod, hogy hirtelen ember. Mért mondtad meg, hogy te hamisítottad a levelet? Néha bölcsebb vagy a táltosoknál, néha meg olyan gyerek vagy, hogy nem biznék rád egy tejes bögrét.

– Hazudni nem tanultam.

– Ez a baj. A hazugság önvédelem. Kell. A férfi fegyvert visel az oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. Az a mi pajzsunk.

Hallgatódzott, aztán folytatta:

– Bort fogok küldeni. Idd, hogy meggyógyulj. Azután: igérd meg nekem, hogy hazamégy. Apám elbocsát váltságdíj nélkül. Már meg is izente Priszkosznak.

– Én nem megyek haza. Én nem bánom, akármennyit kell is szenvednem, nem tudok élni annélkül, hogy téged ne lássalak.

– Dehát te őrült! – szólt halk szemrehányó hangon, – nem tudod azt, hogy ennek a te szenvedésednek czélja nincsen!

– De tudom.

– Ha egy óvatlan pillantásodat elfogják, a következő órában rettenetes halállal ölet meg az apám.

– Azt is tudom.

– És én nem jogosítottalak téged arra, hogy bármi bizakodással is…

– Nem jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok; keresztre feszíthettek, a mikor akartok, de azt meg nem tilthatja nekem semmi hatalom, hogy azt ne álmodjam, a mit álmodom.

Egy perczig szótlanul nézett reám, s úgy tetszett nekem, mintha könyben úszna a szeme.

Azután megmozdult:

– És ha kérlek, hogy menj el, ha _én_ kérlek.

– Mért kérnél arra? Én neked terhedre nem leszek. Ha láthatlak, öröm az nekem. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Az nekem gyönyörűség. Tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg, azt az egyet, te adtad-e a rózsát?

Az arcza szenvedő kifejezést öltött. A fejét rázta.

– Mért tagadod? Ez téged semmire se kötelez. Engem boldogít.

– Nem én adtam, – szólt halkan, hidegen.

Dsidsia belépett. Vizes kendőt borított a homlokomra.

Mikorra a kendőt föltette, Emőke már nem volt a szobában.

XXXII.

Legtöbbet Dsidsia volt nálam. Ült az ágyam mellett, és leste, mit kivánok. Beszélt, csicsergett, akár hallgattam, akár nem. Mikor aztán mennie kellett, megsimogatta a kezemet, és úgy ment el.

Szinte örült, hogy beteg vagyok.

Egy napon azt mondtam neki:

– Nem tudom, mi a bajom, de borzasztó szomjas vagyok. Tégy a vizembe egy marok havat.

– Havat? – kérdezte elbámulva. – Hol szerezzek én havat?

– Hát nincs odaki?

– Odaki? Nem tudod-e, hogy tavasz van?

Annyi idő telt el, hogy feküdtem!

De alig is vártam, hogy kimehessek.

A világ zöld volt már. Az udvaron kislibák legeltek. Az égboltozat kék volt. A levegőben fecskék kerengtek csoportosan. A boglya mellett néhány pitypang sárgállott a fű között.

Oda vezettettem magamat. A tollas ördög mellém ült, és együtt sütkéreztünk a napfényben.

Csudálatos tüze az égnek a nap. Fűti a világot és világosít. Fényében erő van. Az élteti az erdőt, a mezőt, az embert.

És akkor ahogy rám sütött, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és ő fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel oszlok bele az örök álmodásba.

Az én táltosom utoljára látogatott meg azon a napon. Levette a kérget a karomról, és elégedetten simogatta hosszú, deres, sárga szakállát.

– No, – mondotta – tudnak-e ilyet a körösztény papok?

– Jó Bial, – feleltem hálásan – engedd meg, hogy beteg kezemnek első mozdulata egy kézszorítás legyen. Tudom, hogy én rab vagyok, te meg úr vagy, s hogy nem illő ez a kivánságom, de emberek vagyunk.

– Jó, jó, – mondotta a kezét nyujtva. – Te okos ember vagy. Ha fölszabadulsz, gyere el hozzám: olyan táltost nevelek belőled, hogy még esőt is tudsz idézni.

– Ha fölszabadulok, – feleltem – az első arany, a mely kezembe jut, a tiéd lesz.

– Én meg, – mondotta – neked adom feleségül a lányomat.

Lemosta a kezemről a földet. A fejemet is megnézte még egyszer, aztán megsimította az arczomat.

– Csak feküdj a napon! – szólt utolsó tanácsul. – A nap kiszívja a betegséget. Máskor is, ha beteg vagy, csak hivass engem. A kire én ráimádkozok, az mind meggyógyul, ha az Isten is akarja. Mert az én apám hires orvos volt. Atilla most is annak a poharából iszik. De nem is fog rajta semmi ártalom.