Part 11

Később aztán járkálni is próbáltam. Persze csak bóczorogtam az udvaron. Csáthné két rend nyári ruhát adott: gyolcsból valót. Az nagy öröm volt nekem. Hegyesre pödörtem immáron jól megnőtt bajuszomat és a palota elé ültem.

Csáth egyszer meglát, szól, hogy menjek föl a szobájába.

– No, – gondoltam – kár volt még mutatkozni. Ha megint megharagszik, aligha ragaszt engem össze többé Bial táltos uram!

Hát Csáth zordul is fogadott.

– Folytassuk, – mondotta – a beszélgetést. Hát miért tettél engem bolonddá?

Az asszony meg az apja ott ült a szobában. Emőke is átlebbent a másik szobából, és az ajtófélfának támaszkodott.

És nézett rám aggodalmasan.

– Uram, – feleltem – lágyuljon meg a haragod irántam: nem vagyok talán annyira kormos, mint a milyennek látszom. Én, hogy a gazdámmal itt voltam, megszerettem a hun életet. Egy napon Szabad-Göröggel találkoztunk, a ki aranylánczoktól terhelten ékes hun ruhában jött elénk. Elmondta, hogy ő rab volt, de csatába ment a kazarokhoz az urával, s most a volt rab egy asztalnál eszik azzal, a kinek szolgált.

– Ez igaz, – felelte Csáth jóindulattal. – Hát ezt akartad utána csinálni?

– Ezt.

Emőke arcza kiderült. Tekintete meleg sugárral állt az arczomon. Óh, de szerettem volna tudni: mi volt akkor a gondolata?

Csáth pislogott:

– De hiszen Priszkosz fölszabadított téged, és előkelő állásra nevelt!

– Nem biztam az udvarban. Ott nők kormányoznak. Itt férfiak. Láttalak téged uram, és kinéztem az arczodból, hogy te jó ember vagy, uram. Gondoltam: beállok hozzád rabnak, s mihelyt háború lesz, melletted harczolok.

Csáth föl és alá járt a szobában.

– Ez derék, – szólott előttem megállva. – Ezt kellett volna rögtön mondanod, nem pedig alakoskodni! Most már nem adlak vissza Priszkosznak. Bizony nem engedem, hogy téntát nyalj többé! De ezt egyenesen is megmondhattad volna.

– Féltem uram, hogy visszafordítasz.

– Hát jól van. Rab maradsz, mert rabbá vetetted magadat, s nem volna értelme annak, hogy előbb szabadulj, mintsem hogy megérdemled. De mivel derék ember vagy, legelőször is visszakapod a pénzedet. Asszony, – szólt a feleségének – add vissza ennek a fiúnak az erszényét.

– Kérlek uram, – feleltem – légy olyan kegyes, tartsd magadnál. Én venni nem akarok semmit, nincs is szükségem semmire, csak a ti kegyelmes jóindulatotokra. Legfeljebb egy arany kellene belőle, hogy megajándékozzam Bial táltost.

– Retek neki, nem arany! – rikkantotta az asszony. – Majd bizony! Kapott egy bornyut, a miért gyógyított. Elég az neki.

Az az asszony mostoha anyja volt Emőkének. Azt hiszem, Csáth jobban félt tőle, mint Atillától.

Aznaptól kezdve kijártam minden délelőtt a 14–15 éves gyermekek közé nyilazni, lándsát dobni és lovagolni.

Persze csak azt gyakoroltam, a mit az egészséges karommal lehetett. Voltak ott tanítók, a kik mindent megmutattak az ijjhur-sodrásról a lovon való megfordulásig. De különösen a kürtjeleket kellett jól ismerni. Minden mozdulatra, minden harczi cselekedetre volt kürtjel. Azt a hunok gyermekkoruktól hallották, hát könnyű volt ismerniök, de énnekem mindaz új volt. Föl kellett jegyeznem, s otthon is tanultam.

Legnehezebb volt azonban a lovaglás. Én jól tudtam lovagolni: Konstantinápoly szemetes utczáin többnyire lovon jártunk, de azok a vad rohamok, a miket a hunoknál kellett csinálnom, mindig nyaktöréssel fenyegettek.

A roham mindig sűrű csapatban indult, s tova-tovább kiszélesedett a raj, mint a legyező. Az ellenség többnyire egy nyirfa liget volt, a melyet arra a czélra ültettek oda. A ligetnél ki kellett lőni a nyilakat, s a kürtszóra hirtelen megfordulni és visszavágtatni.

A csataviselt emberek magyarázták aztán, hogy a rohamot és visszafutást az igazi harczban néha háromszor is meg kell cselekedni. Az ellenség olyankor utána merészkedik a hunoknak. Akkor hirtelen meg kell fordulni és új nyilat kell lőni, azután szembe rugaszkodni a nyilaktól megzavart ellenségnek, és mikor már elértük őket, lándsát dobni rájok. A többi aztán kard, csákány, fokos, árkány és buzogány dolga.

XXXIII.

Egy esős napon, a mikor nem gyakoroltunk, meglátogattam Bial táltost.

A táltosok ott sátoroztak Atilla palotái mögött. Rudakra tűzött lókoponyák jelezték minden sátor előtt, hogy ott pap lakik. S valamennyinek a bejárata előtt egy kicsiny négyszögletes kőoltár állott, a melyen tüzecske füstölgött.

Legdiszesebb sátora volt az öreg vak Kámának, a ki még Balambér idejében kezdte a paposkodást s bölcs ember volt. Fontos ügyekben ott lehetett látni mindig a főurak között. Ritkás ősz szakálla melle közepéig ért, s vékony hosszú bajusza balfelől araszosan kinyult, jobbfelől meg többnyire lelógott. Annak a papnak az a híre volt, hogy belelát a jövendőbe, de nem szabad mindent megmondania, mert ahány igét elárul a jövőből, annyi napot veszít abból a száz esztendőből, a mely neki életül ki van mérve ezen a világon.

A sátort csupa fehér lóbőr takarta, ámbátor valamennyi táltosnak olyan sátora volt, csakhogy az övé terebélyes, árnyék-ernyőkkel felszerelt.

Sok gyermek nyüzsögte körül. Azok mind az ő unokái voltak. Vidám lármájukat a vak ember napestig hallgatta.

A papi sátorok körben álltak egy nagy kerek tér körül. Minden papnak megvoltak a maga hívei, mert minden papnak megvolt a maga külön ereje.

Az öreg _Káma_ volt a főpap és főlátó, viharcsillapító, seregáldó. Kezének rátevésével életre tudta kelteni a fölakasztottakat. A vihar megszünt, ha bűvös botját fölkavarintotta az ég felé.

Az öreg _Iddár_ volt az áldozó. Nagyfejű, vállas, hetven éves ember. A hangja dörgő, a tekintete olyan erejű, hogy a levegőben megállította az ellenség nyilait, úgy, hogy a nyilak ártalom nélkül estek le a földre.

A fiatal _Zobogány_ volt a főimádkozó és énekes. Hangja erős, mint a kürtszó, s éneke velőkig ható, bűvölő erejű. Azt beszélték róla, hogy van egy imádsága, a melylyel eltompítja az ellenség fegyvereit, s ólommá változtatja az aczélt is.

_Bogár_ táltos (kövér, víg, szőke ember) volt a tűz papja és a népnek iródeákja. Ha levél kellett ide vagy oda, ő rótta föl a buta hun betűket. Persze jól megfizették. Arról nem hallottam semmi csudásat. Mindössze azt mondták, hogy a tüzes követ a markába veszi. Azt én is megteszem, s minden keleti bűvész megteszi.

_Györhe_ táltos igézéseket, szemveréseket gyógyított. A közrendű hunok temetésén ő volt a sirató, lakadalmakon a szerencsekérő. Áldozásoknál ő metszette ki az állat nyelvét, s tartotta kanálban, míg a főpap átvette.

_Bucsa_ táltos gyógyította a szembajokat. Áldozásoknál ő vágta le az állat fejét, s tűzte póznára, hogy a rossz szellemek elijedjenek.

_Bial_ táltos a csonttörések összeragasztásában volt mester. Áldozásoknál ő fogta föl az állat vérét, s öntötte az oltár alatt lévő üregbe a Gonosznak.

_Sármánd_, a nehéznyavalyát gyógyította sikeresen. Szent tánczos volt, fegyverbűvölő, ellenségátkozó. Ha a csecsemőre vizet csöppentett, teste sérthetetlenné vált a harczokban.

_Damonogh_ a szüléseknél imádkozott, különösen az idegenbemenő embereknek áldotta meg a nyilait. A szeretőknek tanácsot adott. A forgószelet kézlengetéssel elűzte. Az átkokat vissza tudta ordítani az átkozódókra.

_Vitos_ táltos, ájtatos, pupos, vén ember, a lovak és más háziállatok betegségére olvasott rá, s adott orvosságot. Volt neki szere, amelylyel ha bekenték a ló száját, a harcban leharapta az ellenséget a lováról és eltiporta.

Szóval mind tudott valamit, a miből megélt. Legtöbbet mégis, azt gondolom, az amuletek eladásából szereztek. Nem volt hun, akinek valami ne lógott volna a nyakában, persze a köntös alatt. Még a ma született kis gyermeknek is, mihelyt megfürösztötték, piros fonalat kötöttek a kezecskéjére, hogy a rossz szellem ne árthasson neki.

Én persze csak nevettem azt a vallást. A keresztény vallásban is több a külsőség, mint a mennyire értelmes embernek szüksége van, hát még a pogány vallásban! Ámbár a külsőségben voltaképpen egy a pogány vallás a kereszténynyel: csakúgy oltárnál áldoznak, csakolyan hosszú ruhában járnak a papok, csakúgy mondják, hogy: könyörögjünk! imádkozzunk! az imádság csakúgy magunkra mondott jókivánságok halmaza, mint a pogányságban, – s a papok itt is, ott is kövérek.

Bial táltos otthon volt. Sátorának szélesre bocsátott ernyője alatt ült Zobogány főpappal. Előttük asztalka, s azon tök-kulacs, meg két ezüst pohár.

Megálltam szerényen tőlök öt lépésnyire, s vártam, hogy megszólítsanak.

– Te vagy-e, Zéta! – kiáltott rám vigan a táltos.

– Én vagyok uram, – feleltem. – Eljöttem hozzád, hogy mégegyszer megköszönjem szives fáradozásodat.

– No ez szép. Dehát ne állj ott az esőben. Kerülj beljebb! Hé, gyerekek, – kiáltott be a sátorba, – hozzatok ki párnát.

Szabadkoztam, hogy nem vagyok rá méltó, de le kellett ülnöm.

Zobogány, noha nagy úr volt, tiz-tizenöt rab ura, nem csekély bámulatomra szivesen nézett reám.

– Hallottam már rólad, – mondotta. – Téged Priszkosz küldött ide és tudós ember vagy. Persze körösztény vagy, mint a görögök mindnyájan.

– Meg vagyok keresztelve, – feleltem – de nem tartozom semmiféle vallási osztályba se.

– Hogyan lehet az?

– Könnyen. Ahogy két fűszál nincs egyforma, két embernek a vallása se lehet egyforma. Én a keresztény vallásból csak azt fogadom el, a mit Jézus mondott, meg az ő tanítványai.

– Az nagy és szent ember volt, – mondotta Zobogány sóhajtva. – Hallottam felőle és nem aludtam miatta egynehányszor. De lehetetlen az embernek úgy élnie, ahogy ő kivánta.

Zobogány sovány és lógó bajuszú ember volt. Körülbelül harminczöt éves, álmodozó, lassú mozgású. Fia volt különben az öreg Kámának.

– E szerint – mondottam, – már itt is jártak hittérítők?

– Mindig van itt egy-kettő, – felelte Zobogány. – De nem sokra jutnak. Mihelyt a hun azt hallja, hogy az ember ne harczoljon, hátat fordít nekik.

Bial nevetett:

– Egyetlen egy hunt se térítettek meg soha. Csak a szegény idegen rabszolgák, azok keresztelkednek meg.

– És – kérdeztem alázatosan, – tisztelt pap uraim, szabad volna-e tudnom, hogy nektek mi a véleményetek a harczról?

Egy hun asszony lépett elénk. Nyolcz éves fiúgyermeket hozott a hátán. Bial táltost kereste. A gyermek lábára rálépett a ló.

A sátorból padot hoztak ki, s ráfektették a fiút. Nem jajgatott. Tapasztalásból tudtam, hogy a csonttörés nem fáj az első napon.

Míg Bial táltos azzal foglalkozott, Zobogány beszélgetett velem.

– Hogy mink minek ítéljük a harczot? Szükséges az, öcsém. Nem mondom, hogy jó, de nem lehetünk meg nélküle. Ha a keresztény vallást elfogadjuk, bele kell szórnunk a Tiszába minden fegyverünket. A ki minket megüt jobbról, tartani kell a balfelünket. A ki nekünk árt, annak használnunk kell. Ez ma még képtelenség. Ha Atilla ma eloltaná a hun isten oltári tüzét, s keresztet tüzne a helyére, s megesküdne, hogy a biblia szerint él, holnap eltörülnék a hun népet a föld szinéről. És ki szúrná az első kardot Atilla szivébe? A római pápa!

És ezt olyan hidegen mondotta, mintha csak zabról beszéltünk volna.

– De gondoljuk el, – feleltem – hogy az egész világ elfogadja a keresztény vallást és nem harczol többé.

– Lehetetlen!

– Nem tartom lehetetlennek, – bocsáss meg uram, nem azért mondom ezt, hogy feleseljek veled, hanem csak, hogy az igazságot megtaláljuk.

– Szeretem, ha beszélsz. Csak bátran. Én meg nem haragszom, akármit mondasz is.

– Csak azt óhajtom mondani, hogy ha egyes emberek meglehetnek verekedés nélkül, meglehetnek nemzetek is. Mert a nemzet is egyes emberek sokasága.

– De az emberiség a gyermekkorát éli. Olyan gyermeket még nem láttál, a ki nem verekedik.

Erre nem tudtam felelni.

A táltos elmosolyodott.

– Az ember nem más, mint állati testben fejlődő istenke. Így mondom _istenke_, mert nem találok rá más szót. Az ember lelke ép úgy csirából fejlődik, mint a növény, de egy test nem elég arra, hogy megérjen benne, sok testben kell élnünk.

– Nem értem uram, bocsáss meg.

– Mielőtt ember voltál volna, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, szóval minden.

– De ez nem bizonyos.

– Nem, de lehető… Nem is lehet másképen. Nem érzed-e magadban hol az egyik állatot, hol a másikat?

– Nem én, uram.

– Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók?

– Ismerek.

– Nem ismersz-e olyanokat, a kik gyüjtenek, mint a hörcsök, a kik vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra alkalmasak, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kigyó? Ez nem egyéb, mint megtartott tulajdonság az előbbi állapotból.

– De mire volna ez jó uram, a léleknek ez a vándorlása?

– Arra, hogy a lélek sok erőt és sok jó tulajdonságot szedjen össze. Egy emberélet erre nem elég.

– És aztán ha emberek is voltunk?

– Bizonyosan megint tökéletesebb állapotba jutunk. Semmi esetre se olyanba, mint a keresztények hiszik, hogy beülünk egy szép, fényes, tiszta helyre és az angyalok muzsikáját hallgatjuk, énekelünk, imádkozunk, szent semmittevésben töltjük az örökkévalóságot. Az ember lelki természe nem olyan. Mozog, alkot folyton a Teremtő is. Ez az élet. Az embernek a halála után is mozognia, alkotnia, küzdenie kell, csakhogy más helyen, más ütközők között. Értelmünk egyre finomabb lesz, szívünk jobb, cselekedeteink, törekvéseink nemesebbek lesznek.

– De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat gyüjtöttem például tücsökkoromban.

– Azt nem is akarja a Teremtő. Elég, ha a lelkedben megvan a szerzemény. Nem látsz-e például olyan embereket, a kik már gyermekkorukban hajlandók valamire? Például a zenére, költésre, faragásra. Az a gyermek nem tudja, hogy honnan termett benne az az ügyesség, az a hajlandóság? Hát bizony csak onnan, hogy néhányszor már ember is volt és ugyanazt gyakorolta már.

– Hallottalak uram elégszer papolni, de nem így.

A táltos vállat vont:

– Azt hiszed, hogy mindezt értené a nép? Hiszen te sem érted, pedig te tanult ember vagy. Majd évezredek mulva. A népnek ma még bűvölés kell és jelek, a miket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nincs bennetek fölnyilva.

Félbe kellett hagynunk a beszélgetést, mert Bial táltos föltette a bűvös süveget, s áhitatosan pislogva, ráimádkozott egy könyvből a gyermekre, hogy a gyógyulás sikeres legyen.

XXXIV.

Egy nyári napon hire szállt, hogy Theodoziusz meghalt, s hogy a kormányzást a nénje, Pulcheria vette át.

Atilla nem várta meg a Pulcheria követeit: poczakos Eszlásznak megint lóra kellett ülnie, hogy lelovagoljon a Márvány-tenger mellé. Kiválogatták ezuttal a legmorczosabb képű embereket: Hardót, Keszit, bikafejű Mácsát, de még a csatlós szolgák közül is azokat vitték el, a kiknek a pofája legrendetlenebb.

Atilla izenete csak ennyi volt:

_Ha ez a követség nem hozza el a Krizafiosz fejét, magam megyek érte._

Kirzafiosz is furcsákat álmodhatott abban az időben.

Hogy addig mindig aranyat küldtek a Krizafiosz feje helyett, a város tele volt azzal a hírrel, hogy indulunk Konstantinoszba.

Az emberek nagy csoportokban beszélgettek. A főurak déltől éjfélig ott lebzseltek Atilla körül. Konstantinápoly óriási térképe ki volt terítve a palota nagytermében egy asztalra, s rajta kirajzolva minden palota; a tenger vize zöldre, s hajókkal betarkázva; a királyi palotán arany koronakép.

Edekon, Csáth, Berki Oresztesz – ezek magyarázták, hogy melyik épület micsoda.

Én csak két esztendő mulva láttam azt a térképet, de bámultam a tökéletességén.

Az ifjúság hadi gyakorlatai reggeltől estig tartottak.

Csáth fölmentett minden dologtól, hogy én is gyakoroljam magamat.

Mi célja volt velem Csáthnak, hogy ezt megengedte? – ma se tudom. Lehet, hogy abban a kérges emberben mégis jólélek lakott, s hízelgett neki az én bizalmam. Atilla körül tíz előkelő ember is volt olyan, a ki idegenből származott, s a szolgaságból emelkedett föl, lehet, hogy Csáth is le akart kötelezni magának egy úri embert. Talán arra gondolt, hogy ha én urrá válok, neki vagy a családjának a jövendőben nagy hasznára lehetek.

Mindennap későn este tértem haza. Emőke már akkor a hálóházban volt, én magam meg nagy fáradtan csak éppen megettem a vacsorámat, s aludtam, mint az ólom.

Emőkét nem láttam hetekig.

Végre visszatért a küldöttség. Kürtök szóltak és az előreszáguldó lovasok kiáltották diadalmasan: – Hozzák az orgyilkos fejét!

Hozták is. A város végén már kivették a mézből. És a sápadt kövér ember fejét dárdára tűzve vitték végig a városon.

XXXV.

Csáth egész éven át mindennap Atillánál ebédelt. Én ezt eleinte dőzsölésnek véltem. Gondoltam, az ilyen barbár nép az evést ivást tartja az élet fő gyönyörüségének.

Ebben is tévedtem.

Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla idegeneket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindig tanácskozás volt.

A király személye így családias körbe egyesítette a hun előkelőket. Mindegyik elmondhatta a véleményét, s a feltünőket megvitatták. Az öregek szava mindig sokat nyomott, s végül Atilla hozzáadta a maga okosságát. A szerint határoztak.

Ebéd után hol korábban, hol későbben szétoszlottak, ki-ki a maga dolgára. Atilla is vagy a feleségeit látogatta vagy a fiatalság hadi gyakorlatát nézte meg, vagypedig követeket fogadott, a kik minden világtájról sűrűn jártak hozzá.

Egy októberi esős napon estefelé a kovácsunk műhelye előtt ültem. Az udvar egyik sarkában dolgozott az az ember. Többnyire lovat patkolt s nyilakat kovácsolt.

Akkor éppen azzal foglalkozott, hogy a nyilak szárát bélyeggel sütötte be. A bélyeg ugyanaz volt, ami a családi jelvény: egy kézben két kard s a nap. Én is azokkal a nyilakkal lőttem. Gyakorlatok után a hun fiuk összeszedték az ellőtt nyilakat és a bélyegek szerint visszaosztották a tulajdonosaiknak.

Az én nyilaim fenyőfából készültek. A gazdám nyilai tengeri nádból. Most már a nagyobbik fiú is kapott nyilakat. Azok közönséges nádból készültek.

Hát ahogy ott nézem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, jön Kaza udvari szolga lelkendezve, hogy menjek föl üstöllést a palotába, Atilla elé.

Én csak eldöbbenek. Váltom a ruhámat hamarosan. Loholok át a palotába.

Szentül azt hittem, hogy Priszkosz érkezett meg és hogy megint megtörik valami csontomat.

De nem az volt. Amint bevezetnek, látom, hogy ott ül valami ötven ember a borszagú terem közepén Atilla körül az asztalnál. A király mellett jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár. Ott van a fővezér, Csáth, Edekon, Dorog, Mácsa, Kászon, Vacsar, Upor, Bálán, Madarász, Damó, Zsögöd, Csomortán, az öreg Barakony (a Csáth apósa), Salló, Kontsagh, Hargita, Urkon, – szóval mind a főurak. Az asztal fehér abroszszal van beterítve. A terem oszlopain fáklyanagyságú viaszgyertyákat gyujtogatnak a szolgák. Kamocsa, egy kerekfejü s vastagnyakú hun beszél állva, Atilla felé fordultan. Az arczok nevetők, vörösek. Nagy a jókedv.

Kaza bevezet az ajtón. Várakoznunk kell, míg Kamocsa beszél. Az uram is int, hogy várjak, de Kamocsa épen végzi a beszédét. A kupáját fölemelve mondja:

– És most üdvözöllek, király uram. Nem tehetek másképen, mint hogy vőlegényi mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyuttal arra is ne köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodként köszönteni most már kénytelen vagyok.

Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az öregek is döczögve nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott és kiáltotta:

– Így van!

Atilla szintén mosolygott.

Először láttam mosolyogni s különös volt nekem. A zöld alma mikor pirosra változik, a komoly ember mikor mosolyog, mintha nem egy és ugyanaz volna. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete szeme, amelytől még a hegyek is reszkettek.

Perczekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám intett, hogy menjek hozzá.

Fölkelt és Atilla elé vezetett.

– Ime, uram, – mondotta – ez az a rabszolga, a kit említettem. Ez nem hazudik, ha fejbevered is.

A társaság elcsöndesült. Minden szem rámfordult.

Nem tudtam, mi a szokás: meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam: rabszolgának talán így illik.

– Kelj föl, – szólított meg Atilla. – Most már hun vagy, hát se ne térdelj, se ne hajladozzál.

Fölkeltem.

– Ösmered-e, – kérdezte – Honoria herczegleányt, harmadik Valentinián császárnak a hugát?

A teremben olyan csönd volt, hogy a fáklyaserczegést meg lehetett hallani.

– Egyszer láttam őt, – feleltem habozva – mikor még Konstantinápolyba volt bezárva.

– Él még?

– Azt hiszem uram, él még. Mikor én eljöttem élt. Ravennába vitték. Ott is fogva tartják.

– És miért tartják fogva?

– Azért, mert neked, király uram, ezelőtt tizenhat esztendővel jegygyűrüt küldött.

Atilla szemében megelégedés látszik. Körülpillant az urakon. Halk moraj és mozgolódás. Aztán ismét csend.

– És miféle isten teremtése az? – kérdezte tovább Atilla.

– Azt mondják: bolond.

Erre szavaimra kitört a nevetés. Kitört, mint a vezuvi kráter. Csáthra pillantottam, hogy miért nevetnek? Csáth a kezével intett, hogy jól van. De ő is nevetett. Aladár királyfinak minden foga fehérlett a nevetésben.

Atilla aztán tovább kérdezett:

– És úgy ábrázatra milyen az a herczegnő?

Nagy csend. Összeszorított ajkak. Csak a szemek nevetnek rám.

– Csak arra emlékszem, hogy hosszú orra van, mint Nagy Theodoziusz minden ivadékának és hogy az arcza hervadt.

A nevetés kidurran. Nagyhajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Atilla nagybátyja, Barcza arczán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy hája szinte reng a nevetéstől.

Atilla is hátrahajlik a széken és hunyorgón mosolyog.

Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zürzavaros hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan: ötven ember beszél és nevet egyszerre.

Végre Atilla fölemeli az ujját, s minden elcsöndesül.

– Fiú, – szólt ismét hozzám – mondd meg nekem, hogyan gondolkoznak rólam, mit beszélnek rólam a római birodalomban.

A kérdése nyájas, de én lelkemben mégis remegek belé. Nem tudom mihez mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül én állok tájékozatlanul. Azonban Atillát nem szabad várakoztatni, – feleltem:

– Hát uram, az udvarnál azt tartják rólad, hogy különös fajta oroszlán vagy, a kit aranynyal kell etetni, különben széttéped a világot.

– Nem az udvart kérdezem. Az csak kis társaság, az ismer engem. Hanem azt mondd meg, hogy úgy általában abban a nagy birodalomban mit beszélnek rólam?

– Semmi jót, uram.

A gazdámra pillantottam. Láttam, hogy a szeme gyönyörűségtől ragyogva áll rajtam. Int a fejével, hogy csak beszéljek bátran. Én hát vakmerő nyíltsággal folytatom:

– Az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkánytól született szörnyűség vagy mint minden hun. Ezenkívül azt beszélik, hogy a fejed kopasz, az orrod olyan, mint a disznóé, a füled lelóg, mint a kutyáé és beszélni nem tudsz, csak morogni.

A kaczagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy magam is alig birtam a komolyságomat megtartani.

Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arczczal ordított, Berki fuldokolva röhögött. A fővezér szeméből patakzott a könny. A gazdám üvöltve verte az asztalt. De még a király mögött álló szolgák is kunczogtak. Tomor pohárnok befogta a száját, s ide-oda tekergett Aladár mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi, az szabadon eresztette a kaczagását. Én olyan nevetést, olyan hahotázást, röhögést, nyerítést életemben nem láttam. Volt olyan főúr, a ki lefordult a székről s a földön kinlódva rángatta a nevetés görcse. Még az agg Barakony is kipirosodott arczczal döczögött és rázta a kezefejét a levegőben.

Én csak Atillára néztem. Az ő arczán ismét az a finom mosolygás játszott át, a mi előbb. A mily sötét és félelmes volt az az arcz örökké nyugodt komolyságában, ép oly kellemes volt, mikor a vidámságnak sugara vonult át rajta.

Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó szerepébe estem, s ezt rab létemre se tartottam volna szerencsémnek, azonban Atilla intett, hogy elmehetek.

A gazdám azon a napon csak estefelé tért haza.

Megvártam őt az ajtóban, hogy talán szól valamit, s magamban röstelkedtem, hogy én ezeknek a barbároknak voltam ma nevetsége. De csak tudnám, hogy miért? Holnap reggel át is megyek Kazához, hogy világosítson meg, különben örökké fog az a nevetés bosszantani.