Part 9

Vigilász elsápadt a tekintet súlya alatt. Érezte, hogy élete vagy halála fordul meg abban a perczben az Atilla fejében.

Oly kínos volt az a percz, hogy Vigilász végre fölkiáltott, mint a vízből fölbukó fuldokló.

– Uram, ha halálomat kívánod, csak ezt az ártatlan fiút ne bántsd! Mert egyetlen gyermekem ő, és kedvesebb nekem, mint a magam élete.

Ezt mondva, a könnyei végigcsordultak az arczán. A padlóra borult és zokogott.

– Micsoda alávaló emberek ezek, – szólalt meg a fővezér. Minden római szolgámat elkergetem!

– Fölkonczoljuk őket! – üvöltötte Urkon.

– Sőt ellenkezőleg, – mondotta Atilla. – Maradjanak örökös szolgák. Illő, hogy a hitvány faj szolgája legyen a nemesebbnek.

Atillának minden szava törvény volt. A hunok nem fogják elszabadítani többé a rabszolgáikat. Az én sorsomra ezzel fekete pecsét került.

Atilla fölkelt és a környezetéhez fordult:

– Ez a pénz – mondotta, – az én vérem díja. Még ma szét kell osztani a csatában elesettek özvegyeinek. Te, Eszlász, visszamégy Konstantinápolyba. Veled megy Oresztesz is, és ez a fiú.

A Vigilász fiára mutatott.

Aztán Eszlászhoz beszélve, folytatta:

– Ezt a bőrtarisznyát, a melyikben a száz font arany van, a nyakadba akasztod és úgy állsz a császár elé. Azt fogod kérdezni: Ismeritek-e ezt? Aztán mikor ők megdöbbennek, ezeket a szavakat csapod a szeme közé az én nevemben: Theodoziusz nemes apától származott, Atilla is; Atilla megőrzötte az ő nemességét, de Theodoziusz elvesztette a maga nemességét, a mikor Atillának adófizetőjévé és azzal rabszolgájává vált. De nem becsületes az a rabszolga, a melyik az ő urának életét orgyilkos szándékkal kerülgeti!

Fölkelt. Az urak követni készültek.

– És ez a fiú? – kérdezte Eszlász, a Vigilász fiára mutatva.

– Ez a fiú ötven font arany váltságdíjat hoz az apjáért. Addig az apja bilincsekben és börtönben legyen.

– A császártól nem hozunk semmit?

– De igen, – felelte sötéten Atilla, annak a gaz Krizafiosznak a fejét kell elhoznod.

XXIII.

Atilla kiment. Kezünket a testőrök feloldozták. Vigilász összeborult a fiával. Sírtak. Én nem tudtam, merre mozduljak. Csáth utána ment Atillának a palota belseje felé. Oda nem követhettem.

Eszlász még ott állt. Ládára vagy zsákra várt, a melybe az aranyat átteszik.

– Uram, – szólottam neki, – az én aranyaimat nem kapom-e vissza?

– Aranyaidat? – mordult vissza. – Nem vagy-e rabszolga?

Megértettem: a rabszolgának pénze nincs, ha van is. A mi az övé, az az uráé. Ha pénz, ha gyermek, ha állat, mindegy.

– Épen azért kérem, – feleltem élesen, – mert rabja vagyok Csáth úrnak: kötelességem vigyázni, hogy a mi őt illeti, itt a többi aranynyal össze ne hányják.

Haragos pillantást vetett rám, aztán intett, hogy fölvehetem az erszényemet.

Azzal ki is mentem a palotából. Gondoltam: megvárom Csáthot a kapuban.

De olyan voltam én, mint a félig agyonvert!

A tér egyik részén, a fővezér háza előtt kutat pillantottam meg. Először is odamentem hát és megmosdottam a vályuból. A por belepte a hajamat, arczomat, nyakamat. Ittam is. A víz jól esett, noha langyos volt a nap melegétől és zöld moha uszkált benne.

Körülbelül egy óráig vártam a kapuban, míg végre kiérkezett Csáth. Lóháton volt, mert a hunok még tán a padlásra is lóháton járnak.

Mikor a kapuhoz közeledett, előléptem és meghajoltam.

– Jer utánam, – szólt barátságosan.

Aztán, mikor leszállt a lováról, gondolkozva nézett rajtam végig.

– Hogy is hívnak?

– Csak Zétának uram, – feleltem szomorún.

– Élnek a szülőid?

– Apám talán él még.

– Mi az apád?

– Szegény paraszt ember.

A fejét rázta.

– Mi a fenét csináljak én teveled? – mormogta.

Egy öreg rab állt a ház előtt a többi között. A kezében szíjjra fűzött kulcsok.

– Csokona! – szólt Csáth hozzáfordulva. – Egy rabot küldtek nekem ajándékba. Ki nem váltják, de nem is lehet ezután. Mit csináljunk vele?

– Mit tudsz? – bübögött az öreg.

– Az uramnak megírták, – feleltem nyugtalanul. – Históriát, geografiát, filozófiát, grammatikát, retorikát…

– Lovat vakarni tudsz-e?

– Uram, – szóltam mintegy megütötten Csáthoz fordulva, – vajjon nem lehetnék-e nevelője a te két szép gyermekednek? Mert láttam, hogy két kedves fiacskád vagyon, és hogy nincs mellettök nevelő rab soha.

Csáth a földre nézett.

– Hát majd meglássuk, – mondotta.

Aztán az öreghez fordult:

– Adjatok neki enni. Aztán hadd pihenjen, mert messze útról jön.

Valóban fáradt voltam, s bizonyára sápadt is.

Az öreg főrab szótlanul vezetett hátra a konyhába. Ott ennem adtak valami sajtot meg kenyeret. A sajtra gyanakodva néztem: lósajt, gondoltam; nem eszek belőle. Aztán a szakácsnéra néztem: bajuszos mogorva asszony. Nem mertem neki szólni. A kenyérből ettem egy falatot, aztán vizet ittam, sokat.

A cselédek kiváncsian vizsgáltak. Egy füstös képű leány rézedényt sikált. Egyszer fölemelte a fejét és szólott:

– Értesz-e hunul?

– Értek, feleltem.

– Honnan jösz?

– Konstantinoszból.

– Ki fognak-e váltani?

– Nem.

Erre mind csodálkozva nézett reám. Hallgattak. A sarokban az egyik nő avzón nyelven szólt halkan a társának:

– Csinos fiu. Kár érte, hogy a nyaka kissé hosszú.

Az öreg Csokona visszatért, és az istállóba vezetett. Nagy faépület volt az, s láthatóképpen sok ló és marha szokott benne telelni. De abban az órában mindössze két ló volt benne.

Az istálló egyik oldalán sok szalmadikó. A sarkon meg valami tíz is egymás felett. A falon sok rongyos téli ruha is függött.

Elborzadtam, hogy azt az utálatos helyet megláttam. Ez lesz az én tanyám? Én otthon, Konstantinápolyban lepedős ágyon aludtam, a gazdám tiszta kis tornáczán; az ablakban sokféle virág, a falon Nagy Konstantinosz és Nagy Theodoziosz arczképe. A levegő ott tiszta, tengerillatos.

– Nem vagyok álmos, – mondottam az öregnek. – Engedd meg, hogy kint maradjak. Ha adsz egy pokróczot, leheverek rá odakint.

Adott egy durva lópokróczot. Leterítettem azt a szénaboglya tövén, az árnyékban. És ráheveredtem.

Mi lesz belőlem, ha Csáth nem fogad a gyermekei mellé, ha a csikósok közé lök?

Estefelé hozzám tassogott az öreg. Látta, hogy nem alszom.

Nagy karaj barna kenyér volt a kezében, meg sajt.

– No, – mondotta jólelküen, – kipihented-e már a fáradtságodat?

– Majd éjjel, – feleltem. – De nem hálhatnék-e én itt az éjjel is? Mert sohase bántam lóval, és nem tudnék aludni az istállóban.

– Hát lehet, – dörmögte jóságosan.

Leült mellém. Fából faragott sótartót vett ki a zsebéből, és falatozásba fogott.

– Hova való vagy te? – kérdezte.

Elmondtam neki mindent.

Azután én kérdeztem:

– Milyen világ van itt Csáthéknál, bátyám? Azt hiszem, megbocsátható, hogy érdeklődöm a házi dolgok iránt.

– Hát, – mondotta, – kinek hogy. Rabnak a kenyere mindenütt keserű.

– Mégis: hogy bánnak itt a rabokkal?

– Kivel hogy. Érdöme szörint.

– Az úr-e jobb, vagy az asszony?

– Hát az úr bizony kemény kezű, az asszony meg számon szedi a verébtojást is. De azér meg lehet élni velök.

– Hát a kisasszony?

– A kisasszony?

Vállat vont.

– A kisasszonynyal semmi dógunk. Hol idemögy, hol odamögy, az csak gyermök.

– De enni csak adnak a raboknak?

– Hát… adnak. Mög is hízik, a ki akar. De nem sok bürge fordul ki a bőribül mi miattunk.

– Lóhust is kell enni?

– Nem nagyon erőltetik vele az embört. Azt tartják, hogy hús csak úrnak való mög kutyának; rabnak a pecsönyéjét mónár csinálja.

– De az a sajt ló-sajt úgy-e?

– Nem bíz e, csak tehéntejből való. A ló-sajtot magok az urak eszik meg.

Valami húsz disznó robogott be a kapun az ólak felé.

A cselédek füles dézsában vitték nekik a moslékot.

Az öreg fölkelt. Eltette a bicskáját, sótartóját. Odaballagott.

XXIV.

Reggel az a veszett lárma ébresztett föl, a mit csak a barbárok városában hallhat az ember. Tülkölés, ostordurrogás, disznóröfögés, tehénbőgés, emberi hujjogás.

Az emberek is a nappal kelnek. Megmozdul a város. Lovasok robognak elő. Itatnak a kútnál. Asszonyok futnak borzasan a disznó után. Cselédek nyujtózkodnak a paloták előtt. A harmatos fákon veréb csiripel. A fecske apró köröket csapva kezdi a légyvadászatot.

A szénában alkalmas jó vaczkom volt. Más szolgák is aludtak ottan, de nem háborgatott csak egynehány szúnyog.

Letisztogattam magamról a szénaszálakat. A sarumat, a mennyire lehetett, leveregettem a portól. Elkedvetlenedve láttam, hogy oldalt meghasadt. A rabszolgák mind mezitláb járnak. Ilyen szép sarut, mint az enyém, erre nem is látni. Ha lepusztul a lábamról, vajjon mezitláb kell-e járnom Emőke előtt?

Megmosdottam. A hajamat is elrendeztem, a hogyan lehetett. Aztán a kapuba álltam. Gondoltam: ha a gazda fölkel, hivatni fog.

Hát csakugyan: egy óra mulva szólítanak a szolgák, hogy menjek be.

A család az emeleti verandán ült. Tejet ettek. A gazda ült az asztalfőn. Emőke a két gyermek mellett. Ott volt Dsidsia is.

Mindezt egy pillantással láttam, mikor beléptem. Meghajoltam. Az ajtó mellett maradtam, és lesütöttem a szememet, mint rabnak illik az ura előtt.

– Mi van a kezedben? – kérdezte Csáth.

– A pénzem, – feleltem előre lépve.

És odanyujtottam neki.

– Aranyak, – mondotta elbámulva. – Hát ilyen gazdag vagy te!?

– Priszkosz megengedte, hogy ezt a szót is ösmerjem: _enyém_. Itt tudom, más a szokás.

– Apám, – szólt Emőke hevesen. – Ezt a pénzt Rika nagyasszony adta ennek a görögnek.

– Bánom is én, – felelte Csáth. – Rabnak nem jó, ha pénze van.

– A mi a rabé, az a gazdájáé, – szólt az anya is.

Láttam Emőke arczán, hogy bántja az apja kapzsisága.

Visszavonultam az ajtó mellé.

– Gondolkoztam azon, a mit mondtál, – kezdte a gazda. – Hát a rómaiaknál szoktak tanítót tartani a gyerekek mellett?

Illedelem szerint igennel vagy nemmel kellett volna felelnem, de mit illedelmeskedjék én az ilyen barbárral szemben, a ki lóhust eszik és elzsebeli a szegény rab erszénykéjét!

– Az ember csak neveléssel válik emberré, – feleltem a tekintetemet fölemelve. – A két kis gyermek eszesnek látszik.

– Dehát mi az isten fekete csudájára akarod tanítani őket?

– Először is betükre uram. A betü a kulcsa a szellemi kincstárnak.

– Hm. Tán írni akarod tanítani?

– Írni és olvasni, ha parancsolod, uram.

– Bolond vagy te legény! Hát nem látod, hogy én gazdag ember vagyok. Annyi íródeákot fogadok, a mennyit akarok. Hát minek tudjak én írni, vagy a fiam?

Hogy ezt boszusan és meggyőződéssel mondta, nem mertem ellenkezni.

– Hát akkor a matematikára.

– Mi az isten fekete csudája az?

– A számolás tudománya, uram.

– Hát az mirevaló? Én sohse olvastam meg a barmaimat, mégis meglátom, ha egy lovam vagy egy tehenem hiányzik. Az aprójószág hol több, hol kevesebb. Mit számolgassuk? Arra való a kulcsár: tartsa észben az! Hát még mit akarsz tanítani?

– Geografiát, históriát, filozófiát… rebegtem aggodalmasan.

– Ne beszélj énvelem görögül. Hunul beszélj.

– A geografia a földnek ismerete uram. Az embernek tudnia kell az országokat, hegyeket, vizeket; hol milyen nép lakik; milyenek a városok; merre vannak bányák, püspökségek, hegyi átjárók, várak; hol milyen ipar divik stb.

– Hát az jó tudomány, – mondotta elgondolkozva, – hanem ez se való gyereknek. Ez csak a királynak való. A király odaviszi a népét, a hova ő akarja. A fő az, hogy a nép füves helyen legyen. Hát még mi van?

– A história, vagyis történelem. Az arról szól, hogy a kik előttünk éltek, miféle emberek voltak; kik voltak a királyok és vezérek? Miféle küzdelmeik voltak? Hogyan fejlődött századról századra az emberiség?

Csáth a fejét rázta.

– Ez a regösök dolga, – mondotta – meg a hegedősöké. A fiaim nem szorultak arra, hogy ezt tanulják. Ha éppen effélék hallgatására van kedvök, hivatnak regöst, hegedőst, elmondatják. Hát még mi van?

Már elfűtött a meleg.

– A filozófia, vagyis a bölcsesség tudománya, – mondottam búsan. – A hét görög bölcs élete és tanitásai. Különösen Arisztotelesz, Epiktetosz, Plátó és Szokratesz.

– Vigye el őket a görög ördög, – felelte Csáth, a kezével legyintve. – Én nem tanultam könyves bölcsességet, mégis okos ember vagyok. A fiaim se lesznek alábbvalók.

Nem mertem többet szólani. Szinte elbágyadtam a kétségbeeséstől, hogy a ház belsejében nem adnak foglalkozást.

A házat a tej illata töltötte be. Emőke rám se nézett. Szomorú voltam.

– Hát, – mondotta Csáth, – majd meglátjuk, mire használhatlak. Egyelőre az lesz a dolgod, hogy velem jársz.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Hát mégse löknek a lovak mellé! Egy pillanat alatt átértettem, hogy Csáth mégis csak különbnek tart a többinél.

– Elmehetsz, – mondotta.

Meghajoltam és kimentem.

Az egyik szolgáló, egy vén horgasorru leány, a ki fölszolgált, utólért a folyosón. Meglökött és azt mondta:

– Neveletlen!

– Miért? – kérdeztem elbámulva.

– Bejösz: nem köszönsz. Kimégy: nem köszönsz. Csudálom, hogy az úr pofon nem törült.

Azzal otthagyott.

XXV.

Negyedóra mulva kilépett Csáth. Már akkor ott áll a lova fölnyergelten.

– Még egy lovat, – mondotta a lovásznak. – A Füst itthon van-e?

– Nincs uram, – felelte az, – kivitték a legelőre.

– Hát akkor az öreg Balkánt.

– Nyergesen?

– Nem.

Elővezették a másik lovat. Csáth intett, hogy üljek föl. Azzal megindult. Én utána.

Végigmentünk a hosszú utczán. Mindenfelől köszöntek neki. Ő csak a kezét emelgette a süvegéhez.

Egyszer aztán hátrakiált:

– Zéta!

Melléje siettem.

– Jártál te az uraddal a császári palotába?

– Sokszor, uram.

– Beszélj valamit róla, hogy miféle emberek azok?

– Úgy tudom, uram: voltál ott követségben. Ezelőtt három évvel voltál ott, mikor hatezer font aranyat vettetek a császáron.

– Jól tudod. De lásd, a követeknek a szebbik arczukat mutatják. Úgy öltik magukra a becsületességet, mint az ünnepi ruhát. Én a hétköznapi pofájokról szeretnék valamit hallani.

Elmondtam neki, hogy Theodoziusz gyönge, gyámoltalan ember: helyette a nénje kormányoz, a nénje meg egynéhány tanácsosra hallgat. Már láttam, hogy társalkodóképpen járat maga mellett.

A beszélgetés szünetében aztán így szóltam:

– Engedd meg, uram, hogy valamit mondjak, a mi nem a beszédünkhöz tartozik. Mikor kijöttem tőled, uram, a cseléded figyelmeztetett, hogy nem köszönök. Hát én ezért bocsánatot kérek tőled, uram. Nem tudtam a szokást. Nálunk a rabszolga nem szólhat, csak ha az ura kérdezi.

– Nem baj, – felelte röviden.

Kiérkeztünk a méneshez. Ott egy alacsony deres paripát választatott ki. Az volt a Füst. Azon kellett járnom. Mert Csáth nem tartotta illőnek, hogy a szolgája olyan magasan üljön, mint ő.

XXVI.

Visszatéret Csáth megállt a kapuban és ideadta a süvegét.

– Vidd be, – mondotta – és kérd el a feleségemtől a _palotait_.

Hát én benyargaltam és fölmentem az emeletre.

A folyosón Emőke jött velem szemben. Látogatóra volt öltözködve: fehér ruha; piros saru; fátyol a haján; a kezében lovaglóvessző.

A mint meglátott, szinte megrohant, és szinte haragos szemmel nézett reám:

– Hogy kerültél ide? Mért jöttél vissza?

Ruhájából az a finom illat áramlott reám, a melyet Rika királyné palotájából ismertem.

A kezemben levő süvegre pillantott. Megragadta a karomat és betolt egy félig nyitott ajtón a szobába.

Az ruhás szoba volt. A falakon köröskörül ruha lógott. A szoba közepén asztal és szék. Három rend pánczél is állott egy rudon.

– Mért jöttél vissza? – ismételte türelmetlenül.

S olyan közel hajolt hozzám, hogy az orra csaknem érintette az orromat: mintha a szememből várná a feleletet.

– Akartam, – szóltam elszántan, míg a szivem malomként döbögött.

– Akartad? te magad akartad?

– Én magam.

– Dehát miért? Te szabad voltál. Apám azt mondja, hogy Priszkosz ajándékozott hozzánk. Most rab vagy.

– Én magam tettem magamat rabbá. Tudd meg, hogy elszöktem Priszkosztól. Levelet írtam az ő nevében. Mindezt csak azért, hogy visszajöhessek.

A leány nézett rám merően.

– Nem értelek. Miért cselekedted ezt?

– Csupán azért, – feleltem a keblembe nyúlva, – hogy megtudjam: te adtad-e nekem ezt a rózsát?

Bámulva, a szemöldökét összevonva nézett a rózsára.

Aztán fölemelte a szemét:

– Nem.

Azzal még egyszer az arczomra pillantott. Hideg volt a pillantása, szinte fenyegető. Kiment a szobából.

Én is kitámolyogtam. Utána néztem, a míg csak láttam. Az egész világ összezavarodott a fejemben.

XXVII.

A következő napokon még erősebb sajtó alá került az érzékenységem.

A cselédek barátságtalanok voltak irántam, a míg egyszerű görög fogolyként jelentem meg köztük. Megszokták, hogy foglyok változnak az udvaron, s mindössze annyi érdekelte őket, hogy előkelő származású vagyok-e és hogy várok-e váltságot?

Amint megtudták, hogy az apám mezitláb jár és hogy soha senkinek eszébe nem jut az én kiváltásom, megszünt az érdeklődés. Ilyen megjegyzéseket hallottam:

– A kezed ugyan uras. No majd itt megvastagodik a tenyered.

A másik:

– A haját is szagosítja. Kopi, gondoskodjál reggel mandulatej-mosdóvízről.

Az említett Kopi vízhordó mindenes volt.

A harmadik:

– Nem szoktál-e selyem ágyon feküdni? Mert itt azt meg kell szoknod.

És röhögtek.

– Embertársaim, – feleltem nyugodtan, – mindenkor örülök, ha jókedvet okozok nektek. De ne rosszakarattal tréfáljatok velem. Szomorú vagyok. Elhagyottnak érzem magamat. Szolga vagyok, de szolgája leszek mindegyiteknek, a ki kiméletet tanusít irántam.

Egy perczre elhalgattak. Azután a vízhordó szólalt meg először (egy nyomorék, sánta hun), a kinek mindig tréfára állt a bajusza.

– Olyan urasan beszélsz, mint valami gyiák. Te talán a rovást is érted?

– Tud ez mindent, – szólt közbe a horgasorrú cseléd, – a hogy az úrnak elmondta, hogy mit tud, csuda volt, de köszönni mégse tudott.

Erre megint kaczagtak.

De a durva tréfálkozás csak akkor vált gyülöletté, mikor azt látták, hogy engem Csáth magával hordoz. Napokig nem szólt hozzám egyik se. Ha köszöntem, nem feleltek. Ha feléjök mentem, elfordultak.

Egyszer, mikor bemegyek közéjök ebédelni, Rába asszony, a szakácsné, csodálkozva szólott:

– Minek jösz te ide? Azt hallottam, hogy ma az úrral ebédelsz!

– A ki beáll kutyának, – szólott Uzura, az ajtónálló, – ott a helye a gazda asztala körül.

– Érti ez a hizelgést, – fűzte tovább Karacs, egy soványképű fekete kazár, – úgy hajlong az úr előtt, mint valami római szenátor.

Hallgattam. Nem állok szóba velök, – gondoltam. A műveletlen emberek olyanok, mint az ebek: nem tűrik az idegent, a míg meg nem szokják.

De a szakácsnéval mégis barátságban kellett élnem: ő mérte ki a tányérba az ételemet. Hát akármilyen morczos volt is irántam, mindig szóltam hozzá egy-két jó szót. A mit adott, megköszöntem.

Akkor aztán reá is repültek a nyilak:

– Csak a javát neki, Rába néni! – kiáltotta Uzura, – mert nagyon szépen köszön. Holnap már kezet is csókol.

– Elveszi Rábát feleségül! – rikkantott Kopi.

Erre nagy kaczagás támadt. Rába asszony idős hölgy volt már; bajuszos, férfihangú és legalább is kétmázsás. A Kopi szavát napokig röhögték.

Persze, Rába asszony még dühösebben nézett reám, s bizony nem volt érdemes megköszönnöm, a mit adott.

De azért megköszöntem.

– Beszélhettek, a mit akartok, – mondottam, – én nem az ételt köszönöm meg, hanem a fáradságát. Az ételt a gazda adja, Rába asszony pedig foglalkozik velem akaratlanul is. Én ezt megköszönöm neki, ha elfogadja, ha nem.

Lehet, hogy urak is olvassák e bús soraimat, s talán csodálkoznak azon, hogy nem hagytam ott őket, vagy hogy másképen nem segítettem magamon. De haj, nem volt az soha a nyomoruság lánczán, a ki nem tudja, hogy enni nemcsak _szokás_, hanem _kénytelenség_ is. Az ember megeszi éhségében a fakérget is, és megiszsza a pocsolyavizet is. S hogy a bibliai tékozló fiu egy vályuból evett a disznókkal, azon én nem csodálkozom.

Mindössze annyit tettem meg, hogy nem a konyhai asztalnál ettem, hanem kiültem a küszöbre a sánta Kopi mellé, a ki utolsó szolga volt a háznál, s a kire nem tudtam haragudni. Látszott rajta, hogy a tréfálkozás nem eszköze neki a boszantásra, hanem csak mulatsága.

A konyha előtt baromfiak tanyáztak. Azok között föltünt nekem egy sovány és sánta fekete tyúk. Még csirke-korában elsántult szegény, hát nem ölték meg, de tán különben se került volna soha nyársra, mert fekete volt. A fekete csirkét oda szokták adni a táltosoknak. Az persze, hogy sánta volt, oda se kellett.

Hát mondom: ahogy ott eddegéltem a küszöbön, föltünt nekem az a szegény kis tollas állat. Rút volt és szomorú. A szeme szinte állandóan rémületre volt kikerekedve. A taraja halavány. Azért költötte föl a figyelmemet, mert azt láttam, hogy minden tyúk vágja. Ha kivetnek valamit a konyhából s őt is odahajtja az éhség a többi közé; hol az egyik, hol a másik csíp rajta. Néha szinte sikolt szegény a fájdalomtól.

Bizonyosan azért gyülölték a társai is, hogy fekete.

És ő csak megvolt egyedül, szomorú magányosan. A többi tyúk elment az istállók köré: vidáman, társaságban kapirgáltak. Az az egy ott maradt magányosan, a konyha közelében! Csak akkor rebbent meg, ha ember közelített feléje. Olyankor ijedten sántikált tovább. Félt mindenkitől.

Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyülölt és üldözött, egyedül élő, némán szenvedő, mint az emberek között.

Dobtam neki a kenyeremből.

Eleinte meg-megrebbent minden dobásomtól. A szemén látszott, hogy azt hiszi, kővel dobálom. Nehány nap mulva azonban elmult az ijedsége. Megösmerte, hogy nincs tőlem mit tartania.

Aztán egyre közelebb merészkedett. Már látszott a szemén némi bizalom. Már tudta, hogy tőlem csak jót várhat.

S míg többi cselédtársam odabent beszélgetve evett, én azzal a tyúkkal társalogtam.

– Gyere kis tollas ördög, ne félj. Nesze! Hopp: kapd föl!

Nem telt belé két hét, a tyúk a kezemből evett. Annyira ismert, hogy mikor kiültem a küszöbre, egyenesen hozzám biczegett. Mellém állt. A szavaimra káriczálással felelt. Okosan és félelem nélkül nézett reám. Még később az ölembe is beleült és engedte, hogy simogassam, pedig a madárféle nem igen szereti a simogatást.

Az a tyúk aztán annyira szeretett engem, hogy reggelenkint mindig ott találtam magam mellett. Ült az ágyam alatt és várta az ébredésemet.

XXVIII.

Elmult a nyár. A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé ágakból, gerendákból istállót raktak. Oldalt veszőfonás és magas földhányás. A tető szalma.

A sátorokra is több bőr került. A sátornyílást mindenütt lóbőr vagy tehénbőr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre kellett.

Az emberek is átváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bőr-ruha alá került. Farkasbőr, medvebőr, kutyabőr, borjúbőr, de mind szőrösen. A könnyű posztó-süveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi embereké bárányprémből való, a jómódúaké rókaprém, hódprém. Atilla süvege oroszlánsörényből készült. A fővezér és más előkelők medvekucsmát tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.

Csupán a rabszolgák jártak tovább is hajadonfővel.

Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást megszoktam. Nehezen törődtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor az idő hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.

Emőkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanuk nélkül találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám.

Egyszer azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a sorsommal?

– Kisasszony, – feleltem sóhajtva, – én vagyok a föld legszerencsésebb boldogtalanja.

Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat szerencsésnek, és miért boldogtalannak, de ő e helyett így szólt:

– Megbántad úgy-e, hogy eljöttél? Őrültség volt ezt cselekedned!

– Ha téged látlak, – feleltem, – elfeledem minden szenvedésemet.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy az életeddel játszol _semmiért_?

– Neked semmi, – feleltem, – nekem mindenem.

Erre haraggal elfordult.

Egyszer a kert felől való ablakon könyökölt. Szürke őszi est volt. A hold akkor kelt.

Én arra mentem és köszöntem neki.

– Jó estét kiván neked a _te rabszolgád_.

Rám nézett. Az arcza nyugodt volt. Megálltam egy perczre, hogy talán mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszonynyal beszélgetek.

Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó előtt. Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem is ügyeltem arra, kik járnak mellettem.