Part 7

Azt ne gondolja ked, hogy csak én vagyok így; mivel mindnyájan ilyen állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén elitélheti ked, micsoda vígassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni, hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel múlassam magamat. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így leszünk sokáig, a természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hát ha még olyan városba mennénk, ahol mindenkor nevettek, aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés nélkül – ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanács urak, de kiki nevetéssel mondotta ki a voksát, egy szóval soha sem beszéllhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszéllhettek volna – az apjok, anyjok, feleségek, és gyermekek halálát egymásnak nevetéssel adták tudtára. A való, hogy nem szeretném az olyan városban váló lakást, de legalább innét egy olyan városba kellene mennünk, hacsak egy holnapig is – de azt gondolom, hogy talám még ott sem nevettethetnének meg minket; mert a mosolygás is nehéz nekünk.

És amicsoda processiót láttunk itt a minapiban, bizony nem lehet látni könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta: Eszterházy úr ide járván misére minden innepekben, s legutólszor úr színe változása napján itt misét hallgatván, és ebédet evén, estve felé lóra ült, és visszáment, ahol a feleségével volt szállva egy réten. Itt ebéd után nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a veszedelmes legyen, a pedig már a pestisnek jele volt, és harmad nap múlva csak halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk, aki is mihent halva látta az urát, nem tudván mitévő legyen abban az elbódúlt állapotjában, kapja magát egy szolgával, és egy kis leánynyal, oda hagyja az ura testét, és mindenütt gyalog két mélyföldnyire jő hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem könnyezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől. Mindezek után hogy lehetne legkissebb jó kedvünk is? De, nem hogy jó kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és mindenkoron eszembe fog jutni, hogy micsoda napokat töltöttünk itt el.

De minekelőtte elvégezzem levelemet, lehetetlen, hogy meg ne írjam kednek az égést, amely bennünket megijesztett volt, haszinte sátorok alatt lakunk is; mert aminap a cselédek egy vászonból való palotát gyújtottak itt meg, nem tudom miformában, a gyertyát melléje tették volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt – Zsibrik lakott benne, és alig szaladhatott ki alóla, a partékáját is kikaphatták – de nem lehetett szebb égést látni, mint a volt; mert a sátor sokféle színű materiákkal lévén felczifrázva, a láng is mindannyiféle színt mutatott. Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább két ezer tallérba kerűl. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászon palotára. Kívánom, hogy az isten tartsa meg kedet.

XLVI.

_Rodostó, 11. octob. 1722._

A pestis, istennek hálá, tellyességgel megszűnvén a városon, tegnap reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik magokat nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti ked magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemből megszabadúl. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy micsoda unadalmas napokat töltöttünk ott el; mert azt le nem lehet írni, és mennél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és megszabadított az elmei ínségből, amely se nem könnyebb, se nem kissebb, de talán elmondhatni, hogy súlyosabb a testi ínségnél; mivel akármely bőségben és jó állapotban legyen a test, de, ha az elme nem vídám és nem csendes, a test is ahoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakat látunk olyanokat, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis kedvetlenek; mert az elméjeknek vagyon valami bajok: ellenben pedig látunk olyanokat, akik, ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vídámok és jó kedvűek. Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egy napi kapálásnál.

Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az isten segítségét kell kérnünk. Akár az elménk legyen nyughatatlanságban; akár a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk – egyedűl ő adhat könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a városiakat, nem emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén: de, istennek hálá, megszűnt, és mi itt vagyunk. Bár gyakrabban vehetném a ked levelét! Isten tartson meg, édes néném. Mi még nem nevetünk.

XLVII.

_Rodostó, 15. apr. 1723._

Édes néném! micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy elfelejtettem kednek megírni a szegény Horvát Ferencz halálát. Vagyon már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen tudja ked, de azt is tudja ked, hogy egy emberséges embert vesztettünk el, aki még hatvankilencz esztendős korában is igen frissen bírta magát, és mindenkor jó kedvű volt – nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. – Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette volna is a maga hazáját; mert, aki 43 esztendőt tölt idegen országban, azt is elfelejti, hogy hová való.

De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és a szemét bé ne húnyja egy úri asszony, aki ifjú lett volna Ábrahám idejében: de mostanában hatvankilencz esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orczáját azért, hogy valamely gondolatokat ne okozzon. Mindezekből észre veheti ked, hogy Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomást fogy, és mintegy olvad. Azt tudja ked, hogy ilyen idős korában is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalaványodott, és maga is veszi észre, hogy nem sokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb beszéllgetése is a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy hamarébb meglátja Mennyországot mint Magyarországot. Bizony jobb is az első a másikánál: de mit ártana Magyarországból Mennyországba menni? Elég a, hogy, amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt gondolom, hogy az örökös hazájába megyen most minden órán. Kit adjunk azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék ked addig felőlle, és írjon ked valami híreket; mert itt semmit nem hallunk.

XLVIII.

_Rodostó 26. apr. 1723._

Édes néném, akármennyit éljen az ember, akár micsoda kedvére töltse napjait, de mindazoknak a halál a vége. Szegény Bercsényiné asszonyom is azon végezé el életét, aki is már egynehány napoktól fogvást betegeskedvén, és nem annyira szenvedvén fájdalmakat, mint a természetnek magában való elfogyását, aki is mint a gyertya, úgy aludt el tegnap három óra felé dél után. Már észre vettük, hogy csakhamar elaluszik, holmi kérdéseket tettek tőlle a rendelése iránt; az urunk az ágya mellett volt, és mindenre megfelelt, és sőt még valamit akart volna mondani a fejdelemnek, már el is kezdette volt, de egykét szó után csak csendesen kimúlék e világból – alig vettük észre halálát. Sokat kívánkozott szegény a mulandó hazájába, de az isten az örökös hazájába vitte. Úgy tetszik, édes néném, hogy hatvankilencz esztendő múlva csak gondolkozhatott arról a szent hazáról.

Azt elmondhatni arról az úri asszonyról, hogy igen jó erkölcsű ájtatos asszony volt, azt is elmondhatni, hogy mindenkor nagy méltóságban élt, és a szükségnek csak a hírét hallotta. Nem is lehetett másképpen, leginkább amikor Draskovicsné, és Erdődiné volt, a harmadik urával is mindenkor bővségben volt még mind ebben a bújdosásban is. Ma tettük koporsóba szegényt, és gondolom, hogy a jesuitákhoz viszik bé innét Konstancinápolyba – tudom, hogy ott lesz ked a temetésen.

Tudom, hogy már azt várja ked, hogy megírjam, micsoda állapotban volt az úr az ilyen szomorú órákban? Amidőn az asszony betegeskedett, igen igen tudta kedvét keresni, és amidőn halálán volt, akkor úgy történt, hogy aludt – nem akarták felkölteni, hogy jelen ne legyen. Amidőn felébredt, és megtudta, hogy a szegény asszony nincsen már a világon, akkor, a való, hogy egy keveset könyvezett. Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy zokogásokat fog tenni, de sokkal csendesebben volt, mintsem gondoltuk volna, és a keserűség mellett a ládákról gondolkodott. Ilyen a világ! Vallyon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi, és két özvegy asszony. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de, aki gazdagabb, a hatalmasabb. Most ez elég; mert a szomorú dologról nem kell hosszú levelet írni.

XLIX.

_Rodostó 22. aug. 1723._

Az én vétkem, az én vétkem, és az én nagy vétkem, hogy már egynehány levelire nem feleltem kednek. Az utólsó leveliből látom kednek, hogy ked jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben lévőket mondván: hogy más kézre kerűl a madár. Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másnak, talán a madár is megmaradott volna, de rend szerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a, hogy a ked jövendőlése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a bárányhúst csak szeretjük. Már a csaknem bizonyos mások előtt, de énnálom a bizonyos; mivel a titkot meg kelleték tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsényiné leszen. Egy részént bizony nem bánom; mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál: de itélje el ked, micsodások a leányok? Aztot tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban, aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen, de hogy a grófné titulus zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét.

Azt kedre hagyom, hogy ked mondja ki a sententiát, hogyha mind ilyenek-é a leányok? Elég a, hogy a jövendőbéli vőlegényt, vagy is inkább vőembert most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik; mert azt tudja ked, hogy a szegény asszony éltében egy hónapban sem mosdottunk meg egyszer, de most egy keveset csinosabban tartjuk magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet! mint megifjítja az embert! hát ha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról?

Látta-é ked az olyan öreg embernek a kalendáriumját, akinek ifjú felesége vagyon, hogy miképpen tarthassa meg az egészségét, és hogy micsoda időkben és napokban kell együtt hálni a feleségével, és mikor kell különösön. Eleget nevettünk Zsuzsival; mert én egy kalendáriumot csináltam neki. Azt mondja, hogy nem szereti az olyan kalendáriumot.

Lehetetlen, hogy le ne írjam kednek az öreg emberek kalendáriumját. A nem más jeleket mutat, hanem csak arra oktatja, hogy miképpen vígyázzanak életekre és egészségekre. Valamint más kalendáriumban fel vannak téve a szerencsés és a szerencsétlen napok, itt is fel vannak jegyezve az olyanok, amelyekben lehet a feleségekkel hálniok, és amelyekben különösön. Példának okáért: A nagy bőjtben, és az innepek előtt való bőjti napokon különösön. Pénteken, szombaton különösön. A négy kántori napokon különösön. A három sátoros innepeket mindeniket oktávával meg kell tartani, azért különösön. Az apostolok innepeken különösön. Az evangyelisták napjain különösön. A magak pátronusok napjain nyolczad napig különösön. Ezen kívűl télben, amidőn havaz, különösön: hanem mikor tiszta az idő, akkor meglehet együtt. Tavasz felé, ha náthások, vagy hurutolnak, különösön a májusnak végiig. Nyárban az izzadtsággal is elég nedves humor megyen ki belőllök, azért különösön. Őszszel meglehet együtt mindaddig, még a ködös idők nem kezdődnek, mivel a ködös időkben különösön. Az esős időkben különösön. Amidőn sok mennydörgések járnak, különösön. Ha a gyomor valamit jól meg nem emésztett, nyolcz napig különösön. Ezen kívűl, mikor a napban fogyatkozás vagyon, nyolczad napig különösön. Amikor a holdban vagyon fogyatkozás, akkor tizenkét napig különösön. Ihon, édes néném, az öreg emberek kalendáriumja. Nem tudom, mint találja ked: de Zsuzsi azt mondja, hogy el kell égetni; mert gyakorta mondja, hogy: különösön. Én pedig ködös mint esős időben szeretvén kedet maradok ked szolgácskája. Az egészségre vigyázunk-é?

L.

_Rodostó, 15. octob. 1723._

Hol vannak a muzsikások? Fújják el a tehénhús nótát, és vonják el a menyasszony tánczát. Mindezekből elitélheti ked, hogy ma itt házasság lesz. De azt is jó megtudni kednek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy csak száraz kortyot nyelnek a mái lakadalomban, – talán a menyasszonynak sem leszen jobban dolga. Elég a, hogy ma esküdt meg Bercsényi úr Zsuzsival, két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elitélheti ked, micsoda örömben vagyon Zsuzsi. Aki is bizonynyal megérdemli a grófné titulust, és az istennek iránta való rendelését lehet csudálni, aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban lévő árvákat!

Édes néném, azt is ehez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek elég vagyon a ládájokban; mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne. Mert üsmerek én olyat, ked is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint Bercsényi úrnak, de _non habet pecuniam_. És nem csak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony tánczát is.

Nem jó törvény volt-é a Lykurgus törvénye Lacedemoniában, ahol próbaesztendőt el lehetett tölteni a leánynyal? véle laktak esztendeig, kettőig; ha egymással meg nem alkhattak, a házasság sem lett meg, kiki ismét más társát keresett magának. De ne keressük ezt a törvényt a régieknél; itt is feltaláljuk, mert a férfiú egy asszonynyal vagy leánynyal a török bíró eleiben megyen, és ott megmondja a bírónak, hogy ezt a személyt elveszem esztendőre, vagy kettőre; mikor az idő eltellik ennyi pénzt tartozom adni neki. A bíró egy czédúlát ád nékik, és azután együtt szabadon lakhatnak. De a bírót meg kell ajándékozni; mert anélkül végbe, nem megyen a dolog. Szeretném tudni, hogy mit mondanának erre a mi erdélyi asszonyaink? Fogadom, hogy sok mondaná: Placet. De talám még a férfiak sem vesztenének rajta, ha az ilyen törvény szokásban volna. Tudom, hogy a ma lett Bercsényiné fog kednek írni, és titkosabb dologról is írhat, mint én. Hanem azt kérdem kedtől, micsoda külömbség vagyon a penitencziatartásnak szentsége között, és a házasságnak szentsége között? Erre feleletét elvárom kednek, és azonban fris jó egészséget kívánva kednek maradok.

LI.

_Rodostó, 19. december. 1723._

Édes néném, már egynehány levelemre nem vettem kednek válaszát. Kednek is hasonló panasza lehet reám, de annak azt az okát adom, hogy már egy holnaptól fogvást a mi urunk mindenkor rosszúl volt, és a lábaira nem állhatott a köszvény miatt. Erre azt mondhatja ked, hogy az én ujjaim nem voltak köszvényesek, és írhattam volna; én pedig azt felelem erre, hogy mind a szívem, mind az elmém köszvényben feküdtek. Még az új házas asszonyt sem láttam, amióta házas, hanem ma. Ma sem láttam volna meg, ha kénytelen nem lettem volna a fejdelemmel oda menni; mindazonáltal azt meg kell vallanom, hogy az a kételenség tetszett a köszvényes szívnek, és mikor ott voltam, egy kis haragos pirongatás azért, hogy annyi ideig látni nem mentem, orvosság gyanánt esett. De, édes néném, az olyan orvosság még nagyobb fájdalmat okoz; micsoda orvosság jobb tehát? Az talán jobb volna, ha lehetne, hogy az orvosságot is kerülje el az ember; de ez a mesterség. Mindazonáltal, ha jó volnék, azt kellene mondani, hogy mindeneket véghez vihetek abban, aki erőt adhat.

Itt mi már úgy vagyunk, mintha mindenkor itt laktunk volna, és mintha mindenkor itt kellene laknunk. Már nem csudálom, mikor hallom másoktól, hogy a hazáját elfelejtheti az ember; mert talán magam is elfelejteném, hacsak a minapiban az édes anyám levelét nem vettem volna, aki is írja, hogy grátiát szerez, ha bé akarok menni, és hogy az uram halandó lévén, holta után mire juthatok idegen országban. Ez mind bételjesedhetik, és mindenképpen csak bizonytalan voltát látom a sorsomnak; de mind itt, mind másutt csak az isten akaratjára kell magunkat hagyni. És ne úgy gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, akik azt tartják, hogy az isten a világot teremtvén, magára a világra hagyta, hogy menjen, amint mehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz, valamint az órás megcsinálván az órát, aztat feltekeri, és azután azt járni hagyja, amint neki tetszik. Eztet nem úgy kell hinni egy kereszténynek, akit is arra tanít az evangyelium, hogy az istennek olyan gondja vagyon egy szegényre, valamint egy királyra, és hogy minden dolgunknak az ő akaratja szerént kell folyni. Ha azt másképpen hinnők, azt is kellene tartanunk, hogy nincsen más világ, és hogy csak a nagy urakért, gazdagokért teremtetett ez a világ; az alacsony rendűek és a szegények csak azokért vannak e világon, valamint a vízben az apró halak a nagyokért, és valamint az oktalan állatok a terhvonásért. Ne adja isten, hogy ilyen hiszemben legyünk, és hogy ebben csak a névvel való keresztényeket kövessük; mert én azt hiszem, hogy az istennek olyan gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra úgy vígyáz, valamint a leggazdagabbéra. Való, hogy világi módon azok jobban vannak, de, minthogy keresztények vagyunk, csak azt kell mondanunk: legyen isten akaratja rajtunk.

Észre sem veszem, hogy új házas asszonyon kezdem el a levelemet, és predikáczión végzem. De, édes néném, egy kis jó gondolat nem árt. És látja ked, hogy az isten akaratjára hagyom, hogy nekem még abban módom nem volt, amiben volt már háromszor Bercsényi úrnak. Csak azt mondom, valamint az Aesopus rókája, aki el nem érhetvén a szőllőt, azt mondotta: nem ért még meg; én is, hogy még el nem jött az idő; de arra eljött, hogy ked írjon, és az egészségire vigyázzon. Majd elfelejtettem volna kedtől egy mesét kérdeni. Mondja meg ked, micsoda külömbség vagyon a penitencziatartás szentsége és a házasság szentsége között? Ezt a mesét talám másszor is megírtam kednek, de nem jut eszembe; de minthogy új házasokról kezdettem el a levelet, azért írom még egyszer. Még egynehány vers is jutott eszembe, az is az új házasokról. De az bizonyos, hogy Zsuzsira nem szabhatni; mindazonáltal csak leírom, nem lévén mit írni egyebet.

A való jó Kata, hogy leánykorodban Ha részessé tettél volna jóságodban, Könnyen estem volna a barátságodban, Az igaz, nem volnék mostan rabságodban.

„Oh én édes uram! azt én régen tudtam, A kása hogy meg ne égessen, megfúttam; Mert egyszer úgy mástól nagyon megcsalódtam: Veled úgy ne járjak, attól én tartottam.“

Jó étszakát, édes néném, többet nem írok. Talám ebben az esztendőben sem veszi ked több levelemet.

LII.

_Rodostó, 18. februárii. 1724._

Édes néném, már egynehány levelemre nem vehetem kednek válaszát. Tudom, hogy ked is ritkán és későn veheti leveleimet, mert most ritkán járnak a hajók a nagy szelek miatt. Az utolsó levelét ennekelőtte húsz esztendővel írta ked – de, hogy ne fillentsek, ennekelőtte húsz nappal. Nem tudom hol sétált annyit a tengeren, mégis azt írja ked, hogy már ideje volna, ked látni elmennem.

Azt én szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék a tengeren, talám halva vinnének kedhez, és káposztát főzetne ked velem. Több napokat is töltöttem én a tengeren, de jó hajókon, az ittvalókon pedig éppen nyomorúság. Azért tegye le ked egy kevés ideig azt a kívánságát, szeressen ked, ha nem lát is, és elégedjék meg ked a levelemmel.

Azt írja ked, hogy nem emlékezik reá, hogy még másszor is megírtam volna kednek a mesét, és hogy írjam meg a magyarázatját. Eleget nevettem azon, amiképpen magyarázta ked; mert ked csak azt tartja, hogy jobb a házasság a penitencziatartásnál. Az való, hogy most gyönyörűségesebb, de nem minden férjfiú és asszony mondaná azt. De amíg aztat valaki jobban megmagyarázza, én addig azt a külömbséget találom a penitenczia és a házasság szentségei között, hogy az első szentséget szánással bánással kell elkezdeni, de annak a vége örömre válik; a második szentséget pedig örömmel kezdik, de bánással és szomorúsággal végzik. Akinek nem tetszik, magyarázza másképpen.

Édes néném, ha nem ismerem is, de megszerettem azt a leányt, akiről írja ked, hogy micsoda veszedelemre tette életét az anyjáért; mert a jó szívet méltó szeretni. De a pogányok között is látunk olyan jó szívű leányokat, a többi között a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy asszonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem, hogy éhel haljon meg, azért a tömlöczbe vetették, és semmi ételt se italt nem adtanak nékie, senki véle nem is beszéllhetett, hanem csak éppen a leányát bocsátották hozzája, aztat is mindenkor jól megvizsgálták, hogy ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlöcztartó látván, hogy két hét múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöczben, a tanács eleiben megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó egészségben él. A tanács arról beszéllgetvén, parancsolja a tömlöcztartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asszony leányát is jobban megvizsgálja. A tömlöcztartó ezeket végbe viszi, de az asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhen. A tömlöcztartó azon csudálkozván, gondolkodik magában, hogy miképpen lehet az? azt végezi el magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál, mikor az anyjával vagyon. Olyan helyt keres azért magának, ahonnét titkon mindent megláthat, hogy mit csinálnak a tömlöczben. Másnap a rab asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlöcztartó is a rejtek helyre megyen, és akkor látja meg, hogy mivel élt annyi ideig a rab asszony; mert mindennap a leánya tejével élt. A tömlöcztartó elébeszéllvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát, és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját, a tanács azt csudálván, és nagy dícséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jó téteményiért a város jószágából megajándékozza. A jó szívű asszonyt két ezer esztendő múlva is méltó szeretni. De ilyen példát a férfiak között többet találunk. Megbocsásson ked, hogy ezt találám mondani. Azért most nem is írok többet, hanem jó egészséget kivánván, maradok ked szolgája.

LIII.

_Rodostó, 28. junii 1724._

Annak igen örűlök, hogy oly hosszas betegség után az ágyat el kezdi ked hagyni, és az egészség meg akar keddel békélleni. Édes néném, ha békéllik keddel, meg nem kell többé haragítani, hanem kedvit kell keresni és gyakran meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harmincz esztendeig a ked szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség bocsánatot kérni azért, hogy annyi ideig nem írhatott ked. Mikor valami nem az akaraton múlik el, hanem valamely más alkalmatlan akadályon, akkor könnyű és tartozunk is megbocsátani. Talán nem volna szükséges megírni, hogy micsoda örömmel olvastam a ked régtől várt levelét. Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy három levelemre választ nem adott; mert alkalmatlanságára lett volna.

De annak pedig örűlök, hogy oly igen fogja ked pártját az asszonyoknak; mert abból észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én azt, hogy ne legyen jószívű asszony; de ritka, és a férfiak között több jószívű találkozik. Egy neápolisi király a királyné házába menvén, a királyné zsinórt csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a zsinórt? Arra csinálom ezt a zsinórt, felelé a királyné, hogy tégedet megfojtsom véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa valóságra fordúlt; mert ugyan meg is fojtották. Édes néném, az ilyent ne tegyük a jószívű asszonyok közibe, talám inkább tegyük a vad állatok társaságában.