Part 6

Pola teti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani görögűl. De tudja-é ked, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é ked, hogy ma nekem köszöntő levelet kell írni? Én pedig meghajtván mind a két térdemet kívánom, édes néném, szívesen, hogy az isten lelki és testi áldását adja kedre, azaz, hogy betöltse a ked szívét malasztjával, és egészséget adjon kednek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném – mi egymást csak két szóval köszöntjük – azt a két szót mindenkor elkiséri a mi szívünk – mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk: nem úgy mint Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle kívánság – már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz szóból állott a mái köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné köszöntésén – az urat nagy térdhajtással köszönti: hogy sok új esztendő napokat kívánok Nagyságodnak – ezt a mostani új esztendőt pedig az isten meg ne engedje Nagyságodnak eltölteni itt, hanem a maga hazájában, és így Bercsényi uram el nem tölti ezt az esztendőt, hogy hacsak hazájába nem megyen; annak pedig nem látom módját.

Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni? mert Francziában az igen szokás – ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt, leányt, egy szóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat is, de csak egy gombostőt is ád. Kedtől pedig egyéb ajándékot nem kivánok, hanem, hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen ked, mint az elmúltban. Aztot pedig ne kívánja ked, hogy jobban szeressem kedet; mert ha csak fél lóttal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafi szeretetnél. Látja hát ked, mint szeretem kedet! Úgy szeretlek, édes néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen igen kell vígyázni az egészségre.

XLI.

_Rodostó, 9. sept. 1721._

Szép dolog a háláadatlanság. Már egynehány levelemre nem veheték választ; mégis ked panaszolkodik. A rendes dolog, énnekem kellene kígyót békát kiáltanom kedre; mégis ked ír olyan haragos és tüzes levelet nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagudott Hérmán – kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném; ked is felejtse el, én is elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam amit gondolok, haszinte újontában fellobbasztom is azt az édes haragot. Mert egész gyönyörűség nékem a ked haragos levelét olvasnom, és olyan formában tud ked panaszolkodni, és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene kedet szeretni, ha lehetne.

Édes néném, azt már régen tudja ked, hogy Bercsényi úrfi innét elrepűlt hajón még júliusban. Viszen magával mintegy három száz katonát – annak fele magyar, de a más fele, isten tudja hányféle nemzet – talám magok sem tudnák megmondani. Elég a, hogy már néki regimentje vagyon. A kinek pedig ott regimentje vagyon, a már az előmenetelnek az első grádicsára lépett, főképpen az idegenek közűl. A kis Eszterházy is elment, akinek is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon – én azt mondom feleségestől: mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink azt mondják, hogy az Eszterházy úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a Samaritana asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradat; az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházy úrnak nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egykét szóval megmondom kednek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházy úr ebbe az országba jövén a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel leány, akit egy tót nemesember szolgájának férjhez adta. A felesége meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é, vagy jó kedvéből nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt megesküdvén véle, magának elvette, és azóta mint házasok úgy élnek. A mi papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénynyel ellenkezőnek tartják – azt a papok lássák, ők ahoz többet tudnak nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok? – Elég a, hogy az időt eltöltöm nálok; ők lássák a többit. Az asszony elegendő szép, igen szép termetű, ifjú, és a múlatságot szereti. Nekünk ilyen kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel tánczot eljártam már egynehányszor véle. Magyarúl is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle, hogy emberségtudó asszony, és el nem únom magamat, amikor véle vagyok.

Azt tudja meg ked, hogy Forgács úr elhagya bennünket. Nem tudom, ha az ide való lakást únta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De kiki a maga kardjáról dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk. Úgy látom, hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében. Én ugyan nem bánom, mert még is telik az idő.

Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászó helyek vannak. A jószága öt mélyföld ide, de csak két nap maradhattunk ott, addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Soha sem láttam volt bialokkal vadászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén abban vagy húszig való bialokat hajtottak, és azokkal egészen felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat. Nem lehetett úszni a szegény halaknak a sáros vízben. Török halászat! Én valami itt történik, mindenekről számot adok kednek, csak ne haragudjék ked, és csak az egészségére vigyázzon. Többet is írnék, de ebédre dobolnak, és a hajós megindúl ebéd után. Azért maradok és leszek a ked legkedvesebb és drágább atyjafia.

XLII.

_Rodostó, 20. nov. 1721._

Úgy tetszik, hogy már ennyi lakásunk után ebben a városban bővebben írhatok kednek a lakosiról és a szokásiról. Úgy is nincsen egyebet mit írnom. Azt már egyszer megírtam, hogy négyféle nemzetség lakja a várost: görög, örmény, török, zsidó, és hogy nagy kereskedés vagyon itt mind földön, mind tengeren. Némelykor háromszáz szekér béjő a városba – e pedig gyakorta történik, főképen őszszel és csaknem minden nap. Itt, amit a szekereken hoznak, hajókra teszik, és Konstancinápolyba viszik. Tengeren is ide sok hajók jőnek, akik mindent hoznak. – A lakosokról azt mondhatom, hogy a török lakos itt felesen vagyon, és csendességben élnek, legjobb eledellel is élnek, és külön laknak a keresztényektől.

Mert itt mindenik nemzetség különkülön részében lakik a városnak; a város csak egy, de négy részben vagyon, és nem elegyednek össze. És amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna – némelykor csak a törökök között vagyon, és másutt nincsen; némelykor csak a zsidók között, a görögök, vagy csak az örmények között. Mind a négy nemzetségnek egy bírájok vagyon, aki török – e csak három esztendeig lehet bíró, némelykor addig is leteszik. De mindenik nemzetségnek vagyon különös bírájok, akik folytatják a dolgokot a kadia előtt (azaz a török bíró előtt). Itt a kadia csakhamar felépűl, noha ő is sok pénzen veszi meg a bíróságot. És amint ő itél, annak úgy kell lenni, ha igazságtalan is az itélete: példának okáért, ha városi tolvajt fognak meg, arra olyan itéletet teszen, hogy fel nem akasztják, ha fizethet neki; de ha nem, abban bizonyos lehet, hogy meghosszabbítják a nyakát. Itt pedig akasztófa, se hóhér nincsen, hanem akármely bolt elibe, felakasztják egy szegre a piaczon, és a jancsár, akit megkaphat az útczán, örményt, zsidót, görögöt, annak kell felakasztani. A kadiának itt mindenért kell fizetni.

Ha valaki építeni akar; a szabadságért fizetni – a temetésért, házasságért mind fizetni kell – hogy a gyapottat és a szőllőt megszedhessék, fizess – hogy kiki a maga borát árúlhassa, azért fizetni kell – hacsak tele hordót akar is megkezdeni, fizetni kell – az új bort nem szabad addig árulni, amíg nem fizetnek. – A kadia meggondolja magát, egy órában a korcsomákat mind bézáratja; akkor fizetni kell, hogy kinyithassák – egy szóval csak nem mindenért kell fizetni. Azt mondhatná ked, hogy az ezerekre megyen: való, hogy sokra megyen, de nem megyen olyan sokra, mert a temetésért, házasságért ki öt polturát, ki tizet, ki egy tallért ád, amint már bírja magát. Aki szabadságot kér a szedésért, borárulásért, ahoz képest fizet, amint már sok, vagy kevés szőlleje vagy bora leszen.

De mind ezekre nem kell azt mondani, hogy a lakosokat nyomorgatja a török; mert ha a magáét megadja, azután csendességben marad, és csendesebben mint nálunk. És amicsoda kevély nép a görög, ha úgy nem bánnának vélek, idegen nem lakhatnék közöttök. Mi itt meg nem maradhatnánk, ha a töröktől nem félnének, de a botozástól félnek; mert legkissebb panaszért is a kadia száz pálczát veret a talpán, ha ezerekkel bír is – és még azon felűl fizetni kell azért, hogy két százat nem csaptak rajta. A görögök sokkal jobban élnek, mintsem a mi örményink, akik között lakunk: de nem is olyan munkások, mint ezek, senem olyan gazdagok, nem is csuda, mert az örmények igen rossz ételekkel élnek. Már ebben a holnapban bialokat ölnek meg, és azoknak a húsából kolbászt csinálnak, és mindenütt csak a sok kopácsolást halljuk egész étszaka, hogy nem is lehet alunni – aztat megszárasztják, és egész esztendő által azzal élnek. Az örmény asszonyok, mikor a városra mennek, mind fekete bélletlen mentét vesznek magokra, és igen munkások. Egy rendbéli köntösnél a leányokkal többet nem adnak, se pénzt, se más egyebet. Egy örmény a lakadalma után egy hétig vagy kettőig a feleségével együtt nem eszik – ennek nem tudom az okát – de együtt alusznak. A lakadalmaknak pedig már nálok bizonyos idejek vagyon – leginkább ebben a holnapban házasodnak, amidőn már az új bor megforrott, és a kolbász-csinálást elvégezték. Mind a városról, mind a lakadalmakról verset csináltam, nem tudom, elküldjem-é, vagy sem? Mindazonáltal kednek elküldhetem, idegennek el nem küldeném; mert nem mondhatni szép verseknek. Itt mind görög, mind örmény érsek vagyon. A zsidó népről mit mondjak? itt is csak olyan a zsidó, valamint másutt. – Ezek tehát azok a szép versek, olvassa ked figyelmetességgel.

Lakunk partján a tengernek, Töltjük napját életünknek; Annak gyakran nagy zúgását Látjuk, s halljuk hánykódását. Abban nagy halak játszanak, Örömökben ugrándoznak: De a parton akik laknak Szomorúan sóhajtoznak. Régen Napot jönni látjuk A tengerből, s azt sóhajtjuk.

Város kies helyen fekszik, Mely a szemnek szépnek tetszik. Konstancinápolyban ha mégy, Húsz mélyföldhöz még ötöt tégy. Szép oldalra van építve, Szőllőhegygyel körülvéve. Szépnek várost nem mondhatni, Se azt rútnak nem tarthatni; Ez országban akárhol jársz, De szép várost itt nem találsz.

Az élethez mi szükséges, Az itt, mondhatom, bővséges. Sok százféle árrút hoznak, Melylyel boltokat itt raknak. Itt hajóra azt mind teszik, Császár városába viszik.

Itt az aër oly változó, Amint a nép hazudozó: Télben délig tüzet gyújthatsz, Dél után ablakot nyithatsz. Nyárban délig nagy meleg van, Estve felvedd, ha mentéd van.

Beszéllj földe jóvoltáról, Hallgass kedves lakásáról, A tél hideg, igen szellős, És a mellett igen essős. Lakni városban kedvesen Arra okod éppen nincsen; Mert a tavaszt másutt várják Nagy örömmel, s azt sóhajtják: Itt pediglen tőlle félünk, Ahoz tartva közelíttünk. Okát annak kitalálnád, Ha e várost sokat laknád; Mert gyakran a mirígyhalál Tavaszszal itt sokat sétál.

Tavasz kezdete igen rút, És a vége a széptől fut. A nyár meleg, minden kiég, Alig marad egy kis zöldség. Az ősz tehát legkedvesebb, Azzal gyümölcs nem édesebb. Mit mondhatni tehát jónak, Ha az íze sem jó bornak?

Itt asszonyokot ha látnál, Magadra keresztet hánnál; Mert mindenik egy ijesztő, Nem külömb, mint egy kísértő. Fekete vagy zöld mentéjek, Födözve van orrok, fejek. A fejek van bépólálva, Csak a szemek van kinyitva. Azt nem mondom hogy szaladnál Tőllök, ha vannak házoknál; Mert ott más köntösben vannak Mint mikor az utczán járnak.

Örmény, görög lakadalmon Ne kapj ott a vígasságon. A hegedűt ott rángatják, A füledet csikorgatják. Annak nincs több csak két húrja, Melynek ízetlen a hangja. Soha többet egy nótánál Azon vonni nem hallanál.

Örmény menyasszonyt pompával Viszik estve sok gyertyával, Ki templomban vőlegénynyel Megesküszik nagy örömmel. Más nap menyasszonyt útczákra Viszik házakról házakra. Annak fejét bétakarják, Hogy ne lásson azt akarják. Orrára könnyen leesne, Ha segítsége nem lenne. Őtet kétfelől vezetik Öreg asszonyok segítik.

Menyasszony nagy büszkén megáll Minden háznak kapujánál, Ott kezkenőt a nyakára Tésznek, s elég ajándékra. Onnét elébb megindítják, Meg más háznál megállítják. A vőlegény pillangóson Megyen előtte kardoson. Az utczákat mind béjárván S elég ajándékot kapván Viszik vőlegény házához, Hol kezdenek vígassághoz.

Egy hétig tart lakadalom, Három napig az únalom; Mert addig a vőlegénynek Lánczon kell lenni kedvének. Csak száraz kortyot kell nyelni, Mert nem szabad megkóstolni. Lakadalma vőlegénynek Hasznára van erszényének; Mert kiki ád néki annyit, Hogy elteszi annak felit.

Lakja várost négy nemzetség: Görög, török, zsidó, örménység. Ez mindenik tart más vallást, Külön-különféle szokást. Hogy lehetne ott egyesség, Ahol hitben van külömbség? Ne kivánjad ott a lakást, Se sok ideig múlatást, Ahol három napján hétnek Három vasárnapot üllnek.

Talám e föld azért tetszik Olyan rossznak, azért látszik Hogy itt töltünk esztendőket, Sok unadalmas időket: Minden tetszik bújdosónak Hazáján kivűl soványnak. De, ha istennek szolgálunk, Úgy szent városában lakunk. Ott nem fognak üldözhetni, Se bennünk onnét kitudni, Ott öröke a koldúsnak Olyan nagy, mint a királynak. Uram! legyünk mi bújdosók, Azon városban lakósok.

Édes néném, ezeket csak ked számára csináltam; mert tudom, hogy a ked itélőszéke előtt meg nem itélik őket. De, ha más kezéhez akadnak is, nem törődöm rajta. Ha nem szereti, csináljon szebbeket. Én soha sem voltam a Parnassus hegyén. Hanem csak azon törődöm, hogy ez a levél találja kedet fris jó egészségben. Édes néném, szeret-é még ked? Pola téti.

XLIII.

_Rodostó, 16. apr. 1722._

Szép dolog a háláadatlanság, és a restség. Már egynéhány levelemre nem vettem választ, mi az oka? Beteg-é ked? haragszik-é ked? Nekünk nem kell úgy tennünk mint a rossz házasoknak, akik háttal fordúlnak egymáshoz, amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni reám; mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell. Azt nem kivánom kedtől, inkább sírok ked helyett.

A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírét a fejdelemasszonyunk halálának, a ki is Párisban 18. febr. holt meg 43 esztendős korában. A való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett; mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor kelletett búsúlni. A való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fenn volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni: noha a héjával a szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vígasztalására vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az isten, valamint ővéle, és ha ezek kéntelenek szenvedni, ő is könnyebben szenvedhet. Valljon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a fejdelmeket és más nagy urakat, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy talán az istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket? – Solon, a hét bölcsek közűl való, a Kroesus udvarába menvén, Kroesus nagy becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király: „Látod-é, micsoda gazdag és boldog vagyok?“ De a philosophustól semmi dícséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak. Gondolván, hogy majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki, de Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: Nemo ante mortem beatus: Senki holtáig nem boldog. E ha nem tetszék is a királynak, el kelleték hallgatni. Eszébe is juta idővel; mert Cyrus felprédáltatván kincsét, és országát, és maga is rabságba esvén, és halálra itéltetvén, akkoron eszébe jutott a Solon mondása.

Minthogy históriából beszélltem kednek, még ez iránt két rövid példát hozok elé, hogy meglássa ked, hogy mi is tudjuk az ABCét. Osiris, az egyiptomi leghíresebb király, meggyőzvén öt vagy hat királyokat, és rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatja vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között, amidőn vonták a szekeret, egyik a hat közűl csak a kereket nézte. Osiris a szekérben lévén aztot észre vévé, és kérdé tőlle, hogy miért nézne mindenkor a kerékre? A rab király felelé néki: „Azt nézem, hogy amely része a keréknek fenn vagyon, a lefordúl, és amely alatt vagyon, a felmegyen.“ Az egyiptomi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal felszabadítá a királyokat, és mindenikét nagy becsülettel a maga országába visszábocsátá.

Haszinte megúnná is ked, de hozok még egy példát elé; mert nem mindenkor vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszélljek. Egy számoszi király, a neve nem jut eszembe, soha legkissebb szomorúságot vagy szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint mások. Azért egy igen kedves gyűrűjét kihúzván az ujjából, a tengerbe veti; már őnéki is búja volt gyűrűn: de más nap egy nagy halat visznek asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király nagy nyomorúságokban esék, és akkoron észre vévé, hogy a jó idők után eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven venni, amelyet onnét felűl küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben: az isten megvígasztalhat bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket. De itt még más rossz hírek is vannak; mert a pestis itt igen kezd sétálni. Azt mondják, hogy keteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az egészségre kell most igen vigyázni, soha sem volt nagyobb szükségünk reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kedért; mert a nem tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok is utánnok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonynyal hozzánk jőnek lakni, mintha már köztünk bátorságosabb volna: de én nem bánom, mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja ked mondani: Jaj! hogy gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról? Édes néném, amíg élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkat csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném, arra vígyázzon ked, hogy a csont egészséges legyen, és czinteremben ne vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és remélljük, hogy a jó isten megtart bennünket. Ámen.

XLIV.

_Bujuk álli, 24. junii 1722._

Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze ked, honnét írok, meglátja ked abból, hogy vagyon abban valami. Abban a vagyon, hogy ide három mélyföldnyire kelletett jönnünk, és a várost elhagynunk a pestis miatt. Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorúlt udvarházban, vagy is majorban vagyon szállva. A városban a pestis egészen elhatott. Vagyon olyan nap, hogy másfél száz embert is eltemettek. Közöttünk még senkit sem temettek, noha a cselédek közűl kettőn is volt pestis, de kigyógyúltak belőlle. Mindazonáltal már tovább nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész háznépestől. A való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenűl nevetünk. Ugyan-is ocsmány nyavalya ez; reggel jól vagyon az ember, estve felé megbetegszik, és harmad napjára eltemetik.

Ked iránt is nagy félelemben vagyok; mert tudom, hogy keteknél is nagy a pestis, de már ebben benne vagyunk, úszni kell amint lehet, és mindenek felett bízzunk az úrban; mert el nem hágy bennünket: így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bújdosásban is bújdosni kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az istennek bújdosó fiához. Ezután hogy lészen dolgunk, isten tudja. Eszterházy úr nincsen velünk. Rodostóhoz közel egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségével. Többet nem írhatok; mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban vagyunk. Az isten tartson meg bennünket. Az életére és az egészségére vígyázzon ked.

Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kedet; mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kednek, hogy Bercsényi úr az asszonynyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az agyékán valami kis dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talán pestis, senkinek nem szólott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg, valamely orvosságot sem mert kérni, hanem a jó buzgó asszony estve mikor lefeküdt, az ágya mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást mind addig, valamíg el nem oszlott, és mindenkor nagy titkon, és csak akkor mondotta meg az úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az ő ájtatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk: egy keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.

Majd elfelejtettem volna kednek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz való színű köntöst felvettük: mert mindnyájan feketében vagyunk – a fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a bizonyos, hogy hozzánk illik a gyász, haszinte senki haláláért nem viselnők is.

XLV.

_Bujuk alli, 12. aug. 1722._

Ne csudálja ked, ha az elmúlt holnapban nem írtam; mert olyan szomorú állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt holnapban, aki confectumokat csinált, és aki kávét szokott főzni a fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és harmad nap múlva a pestisben megholt – hozzám pedig harmincz lépésnyire volt szállva. Ezen kivül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utánna menének. Itélje el ked ezekből, hogy micsoda szomorú napokat töltünk itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is; mivel az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abba eshetik – estve egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá egészségem jó vagyon, de, minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd, a már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem magamban, hogy beteg vagyok, és az ilyen képzelés félelmet okozván az elmében, szűntelen való unodalomban és nyughatatlanságban vagyon az ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni, nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta az olyan gondolatokat.