Part 8

Nem csak a közönséges renden lévők között találunk jószivűeket, de még a fejedelmek között is, amely ritka. – Dom Antonio, egy portugalliai király, látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és szerencsétlen való hadakozását, kincsének és hadának fogyatékját, eltökéllé magában Francziaországba való menetelét, hogy ott a királytól segítséget nyerhessen. Lajos király udvarába érkezvén, királyi módon fogadák, és Lajos szép igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené. De alkalmas idő múlva látván, hogy csak a biztatással tartanák, újontában szorgalmaztatni kezdé kérését. Lajos nem akarván se megszomorítani, se valósággal megvígasztalni, azt felelé mindazokra, hogy a burgundiai herczeggel való hadakozás volt az oka, hogy annyira halasztotta a segítség-adást. Dom Antonio csak az igérettel maradván, ismét kezdi sürgetni a dolgát. Lajos akkoron világoson kiadván a választ, megvallá, hogy tőle nem kell semmit várni, és hogy amely segítséget ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz kétségbeejtvén a portugalliai királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen válaszszal országába visszátérni, készebb lett volna inkább akármely veszedelemre adni magát. De minekelőtte kimenjen Francziaországból, két levelet ír: egyet a fiának, aki az országára viselt addig gondot, és meg mást a franczia királynak, amely levelet egy úrnak adja kezébe, hogy a királynak adja meg, amidőn az udvartól távúl leszen. És azután csak titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a levelet vévén, a nagy urakot összegyűjté, és a levelet elolvastatá előttök, amelyben panaszolkodik Dom Antonio a dolgainak rosszúl való folyásán, mondván, hogy minden segítségtől megfosztatván másnak nem tulajdonítja, hanem bűneinek, amelyekért az isten reá bocsátotta haragját, és ha visszámenne, az isten a népére is terjesztené büntetését; hogy pediglen oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómába megyen, és onnét Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és népére az isten irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszeríti az egész országot, hogy a fiát királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek. Ez a levél az ifjú fejdelmet, és az egész tanácsot megkeseríté, de engedelmeskedni akarván a királynak, az ifjú fejdelmet azonnal királyoknak koronázák. – Az alatt Lajos király is megolvasván levelét, azon a szíve megesék, és mindjárt Dom Antonio után külde, hogy térítenék visszá útjáról, és megparancsolá, hogy segítséggel vinnék visszá az országába és királyi székébe. Dom Antonio szomorúsággal vévé ezt a hírt, tartván attól, hogy könnyű volt letenni a királyi pálczát, de már sokkal nehezebb lészen aztot felvenni; mindazáltal Portugallia felé veszi útját a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal, előre általlátván, hogy talám a fia ellen lészen szükséges hadakozni, akinek is oda engedte volt koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni könnyen. Ilyen gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első városába érkezvén, micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész udvarával ott várta volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borúlván, néki visszá ajánlotta a koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetétől őtet meg ne foszsza. Ezt az ifjú királyt csak annakelőtte két héttel koronázták vala meg, aki is, mihent meghallotta az atyjának visszá való térésit, azonnal eleiben mene. Dom Antonio csudálkozván a fia cselekedetén, hogy egy olyan ifjú fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát; hozzája való szeretetéből gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mint ha egészen néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát. Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a jelenvalókat könnyhullatásra ingerlé; mivel a fijú arra kénszeríté vala az atyját, hogy ülne a királyi székiben: az atya pedig arra kéré a fiát, hogy abból le ne szállana, és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekezék vala egyik a másikat meggyőzni, amely viaskodás, mind a meggyőzőnek, mind a meggyőzetettnek dicsőségekre fordúla. Végtire az atya a fia sok kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székébe visszáüle, és nagy pompával mene bé Lisbónában, a nép nagy örömmel áldván mind az atyát, mind a fiat.

Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon ked szebbet – énnekem tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor alatt, mert már két naptól fogvást az urunk sátorok alatt lakik, engemet itt hagytanak a ház gondviselésére. Erre, tudom, elmondja ked a verset: „Bátyám itthon maradjon; mert ő nem udvaros.“ Ámbár úgy legyen, mert jobban töltöm itt az időt. Még jobban tölteném, ha hosszabb leveleket írna ked; mert még a nyúl farkánál is rövidebbek. Szeret-e ked? Visel-e ked gondot ez egészségre? Én többet nem írhatok, úgy alhatnám.

LIV.

_Rodostó, 19. julii 1724._

Édes néném, ha lakat volna is a számon, mégis nevetnem kellene a ked levelén, amikor azt mondja ked, hogy ha ked lett volna a felesége a portugalliai király fiának, nem engedte volna meg ked, hogy letegye a koronát. Megbocsásson a királyné, azt nem mondhatni együgyűségnek, hanem nagy jó erkölcsnek, amely példa mentől ritkább, annál dicséretesebb.

A mostani spanyol király nem tette volt-é a koronát a fia fejébe, lemondván a királyságról? Azért ki dicséri, ki nem; de azért kevesen dicsérik, hogy a fia csakhamar meghalván, ismét felvette a királyságot.

Aztot olvassuk egy római császárról, hogy különös életet akarván élni, a császárságot a fiának engedte; de ott nyugodalomban nem maradhatván, a fiához megyen, hogy elvegye tőle a császárságot. Arra a végre összegyűjtvén a nagy urakot és a hadat, előttök felmegyen a fia mellé a thrónusban, gondolván, hogy mindenek örűlni fognak annak. És ott hosszú beszéddel kiteszi szándékát, és a fiának a császársághoz való érdemetlen voltát, s elvégezvén beszédét, fiát letaszítja a thrónusról, akit is mindenek szeretvén, mindnyájan felzendűlének mellette, főképpen a hadi rend, annyira, hogy öléssel fenyegeték a vén császárt. Aki is látván, hogy nem úgy ment a dolog végbe, amint gondolta, és az élete is veszedelemben forogna, nagy okosan tréfára fordítá a dolgot, és mindenek hallatára felkiáltá: „Csak azt akarám megtudni, hogy szeretitek-e a fiamot, és minthogy szeretitek, ide hagyom nektek.“ Nagy szégyennel leszállván a thrónusról, visszátére a barlangjában. A portugalliai király sokkal dicséretesebben cselekedék ennél a császárnál: a való, hogy egy keresztény királynak jobb erkölcsűnek kell lenni, mintsem egy pogány császárnak.

Azt jól mondja ked, hogy soha sem kell hirtelenkedni, mikor az ember valamit akar kezdeni, és annak a végit kell megtekinteni. Jaj! édes néném, ha mi ezt követtük volna, nem volnánk most bújdosók, de vannak olyan dolgok, amelyeknek a mi elménkben a kimenetelek jobbaknak tetszenek, mintsem a kezdetek; de az okosság azt hozza magával, hogy mindenkor mindent okosan kell kezdeni, annak kimenetelét a bölcseség urára kell hadni. De mi olyan nyomorú férgek vagyunk, hogy semmit jól el nem végezhetünk, hogy hacsak az égből segítséget nem veszünk, és amit ott elrendeltek felőllünk, a bizonyos, hogy aszerént kell iromtatnunk, és az a rendelés mindenkor az úr dicsőségét tekinti, és a mi hasznunkra fordúl, ha jól élünk véle, – de ehez is segítség kell. Ezt okozta nekünk az Ádám almája, aki is csak könnyen engedelmeskedék a feleségének; de jaj! ki ne szeretné az olyan szép oldalcsontot?

Édes néném, azt tudja ked, hogy a mi urunk egy darab időtől fogvást sátorok alatt lakott, ahol mégis az egészségre való nézve jobb, mintsem a városban, noha a mulatság mind egy; hogy pediglen tegnap visszaköltözött a városban, fogadjuk fel, hogy ked azt nem tudja. De azt könyv nélkül tudja ked, hogy szeretem kedet, ha az egészségre vigyázunk.

LV.

_Rodostó, 18. augusti 1724._

Édes néném, ha tudná ked, micsoda nagy búba vagyok, megesnék a ked szíve rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát főzhetnének véle. Gondold el, édes néném, már két naptól fogvást az urunk nincsen itt, kilencz mélyföldnyire ment vadászni, oda lészen vagy két hétig. Engemet itt hagyott, hogy gondot viseljek a házra és a cselédekre; – csak bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Szánj, édes néném, szánj: ihon vadászni nem mehettem, mindennap Zsuzsihoz kell mennem, foglyot nem lőhetek. Csak Zsuzsival kell beszéllgetnem, micsoda nagy büntetés e nekem! Bárcsak egy holnapig tartana a büntetés! De akármeddig tartson, de addig úgy búsúlok, hogy majd meghalok örömemben.

A minap Zsuzsival beszéllgettünk, hogy mint lett a házassága, és hogy ennekelőtte másfél esztendővel nem gondolta volna, hogy grófné legyen belőlle, noha jó erkölcsiért megérdemlette. Elég a, hogy a beszéllgetés közben elébeszélltem néki, hogy micsoda csúfos és szerencsés házassága lett egy asszonynak, kednek is elébeszéllem, hadd teljék az idő.

Francziaországban egy városi gazdag bírónak az íródeákja, megszeretvén egy leányt, megkéri, és a lakadalomra napot rendelnek. Ott pedig közönségesen az a szokás vagyon, hogy a lakadalom napján az ebéd és a táncz estig tart, és estve mennek a templomba az esketésre, és onnét az ágyban. Elég a, hogy az íródeák vígan volt ebéd felett, és ebéd után tánczba viszi a mátkáját, aki is a táncz közben örömiben, vagy miképpen, egy kis szelet talált bocsátani, – az íródeák azt meghallván elszégyenli magát, és az a kis szél úgy meghidegíti benne a szeretetet, hogy a tánczot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy ellene mond a véle való házasságnak, és férjhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti ked, hogy micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a követséget, mások pedig neveték a deák egyűgyűségét. Elég a, hogy a bíró másnap megtudván, hogy miben múlt el a házasság, hivatja az íródeákját, és mindenképpen eleiben adja oktalan cselekedetit, hogy olyan csekély dologért, amelyet csak nevetni kelletett volna, a házasságot félben hadta. A bíró látván, hogy nem akarna magában szállni, és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel a leánynak ellene mondottál, énnekem gondom lészen reá; hanem menj el a házamtól. Azután a bíró megmondja a leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája mégyen, – a leány azt nagy szerencséjinek tartván, reá áll. A bíró csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de öreg lévén, csak keveset lakhaték a feleségével, és sok pénzét, jószágát a feleségének hagyá, aki is azután Párisban ment, és ott úri asszony módra kezde élni. Minthogy szép volt, egy öreg gazdag generális megszereti, de ezt is csakhamar kiszólítják a világból, és ez is mindenét a feleséginek hagyja. No már nagy úri és gazdag asszony lett belőlle csakhamar, de még a szerencse fellebb vitte; mert Casimirus király letévén a lengyelországi királyságot, Párisba ment lakni, és ott meglátván a mi szerencsés asszonyunkat, megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak titkos felesége legyen. Az asszony nem törődvén azzal, ha királynénak nem hítták is; mert valóságoson az volt, ha titkon is.

Mindezekből azt látjuk, édes néném, hogy mely csudálatos úton vezettetünk, haszinte az útat nem üsmérjük is, és hogy gyakorta a szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint a mi titkos királynénkkal történt, mert ugyan is ki ne gondolta volna, hogy az a kis szél holtig való ártalmára ne legyen? De nem hogy ártalmára, de a tette szerencséssé, és anélkül csak alacsony rendben maradott volna, és az a kis szél vitte őtet a szerencsének partjára. De nem jovallom mindazáltal a leányoknak, hogy az olyan széltől várják szerencséjöket; mert az ilyen példa talám soha meg nem történt. De mit mondjunk az íródeákról? Azt mondom, hogy csak az olyan szélre volt érdemes. Úgy tetszik, mintha az a fráter csak a szélnek csinált lakadalmat: ugyancsak azzal is maradott. Amely deákból az olyan szél kifújja a szeretetet, megérdemli, hogy a leányok sok babot és retket egyenek, és úgy megfüstöljék, valamint a sódort – tudom, hogy ked is erre ítéli őket.

Édes néném! itt most én vagyok az úr, úgy töltöm az időt, amint lehet, hol jól, hol rosszúl, hol jóban, hol rosszban, de csak telik, én is ballagok véle együtt. De azt kellene bánnom, hogy nem úgy töltöm, amint kellene, és csak akkor akarok jó lenni, amikor megházasodom. A bizonytalan, és most kellene jó lenni, hogy akkor jobb lehetnék. Csak azt kell tehát mondani, édes néném, maradok a ked rossz szolgája.

LVI.

_Rodostó, 15. sept. 1724._

Édes néném, ha semmit nem írt volna is ked az utolsó levelében az egészség felől, de általláthattam, hogy jól foly az erekben a vér; mert a ked levelén eleget nevettem. Ki ne olvasná jó szívvel a ked okos és nyájas leveleit, főképpen, mikor jó kedvünk van? De csak azért haragszom, hogy némelykor rövidek, holott soha hosszú levelet nem írhatna ked nekem, és olyan örömmel olvasom, hogy némelykor csak azért írok levelet, hogy hamarébb vehessem a ked válaszát. – Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. – Vannak olyanok, akik leírják amit akarnak mondani, de a csak száraz, sótalan és ízetlen; némelyek pedig a legkissebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a ked veres orczája, hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint ked: amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jó ízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem merém, nehogy azt mondja ked, hogy káposztához hasonlítom a ked levelit. De meg ne haragudjunk, haszinte ahoz hasonlítanám is: mit vétenék véle? Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a számnak a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, amely távúlról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről, ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drágafűet lehet találni.

Erre tudom azt mondjuk: csak a káposzta neki! Azt ne csudálja ked; mert egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom mi okból, az orvos doctorokot a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. De egyéb dícséretet nem mondanék is felőlle, a nem elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi czímer? Hogyha pedig a könyvem elkészűl, azt akarom, hogy a több híres auctorok közé számláltassam; mert ugyanis, ha az aranyról, ezüstről és egyéb metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról? holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éh gyomornak.

Minthogy már a gyomros materiába elegyedtem, talám követem még egy darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, – némelykor a cancellariákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban; azért ma, amint észre veszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok. Azért is jutott eszemben, hogy régenten Siciliában volt egy görög város, amelyet Sybaris városának neveztek. Ott a lakosok olyan torkosok valának, hogy nagy ajándékokot adtanak az olyan szakácsoknak, akik újabb újabb étkeket tudtak kigondolni, és olyan nagy kényességben éltenek, hogy a városban nem szenvedték az olyan mesterembereket, akiknek zörgéssel kelletett dolgozni; desőt még kakasokot sem tartottak azért, hogy fel ne ébreszszék álmokból. Lehet-é, édes néném, ennél kényesebb élet? Ha ezek a lakosok a mi barátinkhoz mentenek volna ebédre, mint laktanak volna? A való, hogy vannak olyan barátok, akik jól tarthatták volna: de meg vannak olyanok, ahol a fogok meg nem zsírosodott volna. De hiszem tudok olyan históriát, hogy egy asszony meg-ett egy milliumot, még sem zsírosodott meg a foga.

A híres Kleopatra egyszer azon vetekedett Antoniussal, hogy melyik adhat közüllök drágább ebédet? Antonius mondotta, hogy ő adhat három, vagy négyszáz ezer forintos ebédet; Kleopatra felelé, hogy a mind semmi, és másnap egy millium-érőt előtte megeszik. Antonius azt lehetetlennek tartván, Kleopatra másnap ebédre híja Antoniust, az egyik fülben valóját leveszi, és eczetben teszi, a gyöngy ott hamar elolvadván az ételben teszi, és egyszersmind megeszi, és mondja: Antonius látod-é, hogy én megettem egy millium-érőt?

Édes néném, dícsérjük-é azért Kleopatra asszonyomot? csudálom, de nem dícsérem. De ha azt nem cselekedte volna, nem volna mit írnom kednek. Édes néném, meg ne egye ked így a gyöngyeit; mert bújdosók vagyunk. Ha az a királyné úgy bújdosott volna, mint ked, talám ő sem cselekedett volna olyan drága bolondságot. A való, bolondság; de annak a bolondságnak tizennyolcz száz esztendőtől megmaradott a híre. Csaknem minden bolondság ezen a világon, hát az ilyen miért volna alább való a többinél?

Nagy Sándor nagyobb bolondságot cselekedett; mert a világot akarta bírni, egynehány millium embereket elvesztett, és egy kevés idő múlva ő is csak úgy halt meg, valamint egy koldus. A halál előtt mindenik egyenlő volt. Hát a nem volt-é bolondság attól a római polgármestertől, akinek a városon kívül egynehány udvarháza lévén, és mindenike különkülönféle módon volt felékesítve, mindenikében különös udvari cselédje, mindenikében gazdag ebédet és vacsorát készítettek mindennap, úgy, hogy akármelyikében ment a polgármester, kész udvart és konyhát talált? Hát Vitellius római császár felől mit mond ked, aki egy pástétomot csináltatott ebédjére, amely csak fáczánnyelvvel volt tele, – ötven, vagy hatvanezer tallérában kerűlt, – e nem volt-é bolondság! Hát Cajus császár, aki a lova istállóját úgy felékesíttette, valamint a maga házát, és annak udvari tiszteket rendelt, valamint magának, arany tálban aranyos árpát adtanak enni, és némelykor ebédre hítta, valamint egy királyt hívott volna ebédre: az ilyen nem bolondság-é? Ne féljen ked, nem írok több bolondságot, hanem valóságot, hogy szívesen szeretvén kedet maradok.

LVII.

_Rodostó, 19. nov. 1724._

Mindenkor pírongat ked levelében, hogy meg nem írom kednek, mint töltjük itt az időt? A nagy vigasságban csak sóhajtunk, s olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban, – mit kíván ked egyebet? Ha jó volnék, jobban tölthetném, mert arra elég jó példát ád a mi urunk; de rossz vagyok, és attól tartok, hogy az is ne maradjak. De talám az idő okosabbá tészen, vagy akarom, vagy sem; a kételen való okosságnak pedig semmi érdeme nincsen. Akkor volna valami kis érdemünk, amikor ehetnénk a megtiltott gyümölcsből, de nem eszünk, és nem akkor, amidőn arra nem nagy egyepetyénk vagyon. De már most, hacsak egynehány napig is okosabb leszek; mert tegnap ide érkezett a ketek érsekje, itt fog egynehány napot tölteni, és addig rátartjuk magunkat, valamint a kompódi nemesasszony.

Édes néném, ez után hintót mit kelletett küldeni: a régi püspökök pedig azért megnehezteltek volna; mivel azelőtt, főképpen a napkeleti országokban, a püspökök közönségesen gyalog jártak, – nem szólok az öregekről, akik szamárra vagy öszvérre ültenek. A görög anyaszentegyházban e mindenkor így volt szokásban; mert a püspökök, minthogy csak közönséges rendből valának, azért nem vágytanak aféle alkalmatosságokra. Konstancinápolyban annyi gazdag patriárkák között talám csak egy volt, akiről mondják, hogy 200 paripát tartott. Azt nem kellett csudálni; mert a császár öcscse lévén, inkább szerette az úri, mintsem a püspöki szokást. Csak ebből is kitetszik, mert egy kedves kanczája lévén, amidőn megvemhezett, akkor az officiumot mondotta a clericusival, – azt megtudván a lovászmesterétől, azonnal levetkezik, elhagyja az officiumot, és az istállóban megyen. Azt látjuk, hogy Konstantinus császár megparancsolta a gubernátoroknak, hogy szekereket, vagy más egyéb útra való alkalmatosságokat rendeljenek a püspököknek, akik a nicaeai gyűlésre mentenek; mert messze földekről kelletett oda menni, és az öregek oda el nem mehettenek volna. De ebből látjuk, hogy a püspökök közönségesen nem tartottanak magoknak semmi alkalmatosságot az útazásra. A bizonyos, hogy egy alexandriai patriárkától, akik gazdagok valának, kitölt volna egy hintó és egy ló; de mégis azt látjuk, hogy a híres szent Athanásius gyalog járta fel a thébai pusztát. A napnyúgoti püspökök már inkább kezdék az alkalmatosságot keresni, és lovakat tartának, a Krisztusnak és az apostoloknak hagyván a szamáron való járást. A való, hogy szent Márton szamárra ült, és azon kerülte meg a dioecesisét, de e még igen eleinte volt, és még akkor a nagy renden lévő familiák nem igen vágytanak a püspökségre; de mihent a nagy urak gyermekei a püspöki süveget fejekbe kezdék tenni, szégyennek tartották volna szamáron vagy öszvéren járni, hanem paripákon, és nagy sereggel kísértették magokat, amidőn a dioecesisöket mentek látogatni, úgyannyira, hogy a szegény plébánusok kínszeríttetének panaszt tenni, hogy a püspökök sok késérőkkel szállva reájok, azok őket mindenekből kieszik. De mindenkor nevetnem kell a szent Gergely panaszán, mikor eszemben jut; mert amely diákonus viselt a siciliai jószágokra gondot, az ennek a pápának szép öszvéreket és szamárokot küldött; a pápa azt írja néki: énnekem szép szamárokot küldöttél, de ha szépek is azok, csak szamárok, hanem küldj egy lovat, amelyen járhassak. A bizonyos, hogy ez a szent pápa inkább vigyázott a zsoltár szépen való éneklésire, mintsem a szép lóra. – Aztot olvassuk egy más szent pápa felől, a neve nem jut eszembe, hogy Konstancinápolyban akarván menni, a hajóból Thessalonika tájékán kiszállott, és ott valami alkalmatosságot kerestenek számára, amelyen elvégezhesse útját. Ott egy nemes ember feleségének igen kedves lova volt, amelyen csak az asszony járt. Az asszony a pápának oda adja a lovát, és a pápa azon Konstancinápolyba megyen, és onnét visszaküldi a lovat, de a ló azután soha fel nem vette az asszonyát, – aki is látván, hogy reá nem ülhet, a pápának küldi Rómában ajándékban.

Édes néném, a való, hogy mi azt igen szép dolognak tartjuk még mostanában is, hogy a régi püspökök olyan akaratból való szegénységben éltenek, amely élet inkább hasonlított az apostoli élethez. Azt se gondoljuk felőllök, hogy szegények lettenek volna; mert valamint mostanában, úgy régenten is elég gazdag és szegény püspök volt; hanem az a külömbség vagyon, hogy régenten a gazdag püspök is úgy viselte magát, valamint a szegény: mostanában pedig a szegény igen megkülömböztetik a gazdagtól. Hanem azt mondjuk, hogy régenten úgy kelletett lenni; mert úgy volt a szokás; mostanában pedig más szokás lévén egy gazdag püspök megsértené a püspöki méltóságát, ha külsőképen is magát nem tiszteltetné, és csak szakadozott ruhában járna. Mit mondanának mostanában egy tolentinumi érsek felől Spanyolországban, akinek három vagy négyszáz ezer arany jövedelme vagyon esztendőre, ha csak egy szolgálót tartana, aki babot főzne ebédjire, és egy szamáron kerülné meg a dioecesisét. E ha így volt is régenten, de mostanában ha úgy cselekednék, csudálnák, de nem követnék, és annyira nem tisztelnék, fösvénynek is tartanák. Miért rendelték a magyarországi gazdag püspökségeket? Azért, hogy régenten tartoztanak a török ellen felülni, és a királynak egyik fiát eltartani. Mit mondanánk, ha a mi erdélyi püspökünket csak egy diákonus kísérvén, szamáron menne a gyűlésben? Azt mi szégyenlenők. Csak a bévett szokást kell követni. Aki nem jó szándékból kezd valami szokást, megfizet érette: de aki azt a szokást mintegy kételenségből, és jó szándékkal követi, az ellen semmit nem mondhatni. Aztot tudom, hogy a jó püspökök nem az uraság kedviért tartanak udvart, hanem azért, hogy szokás, és hogy a püspöki méltóság inkább tiszteltessék.

Édes néném, most veszem észre, hogy levelet írok, és nem bízták reám, hogy az egyházi renden lévők szokásiról írjak. Én ezt csak kednek írom, – mégis töltsük az időt; mert innét hírt nem írhatok, hanem csak azt írom, ami eszemben jut; mert mikor kednek írok, úgy tetszik, mintha előttem volna ked, és keddel beszéllgetnék. Elég a, hogy a mi érsekünk mind hintóban, mind gyalog megérdemli a tiszteletet – itt is fog maradni egynehány napig. Én pedig elvégzem levelemet, mert ha még hosszabb lesz, felit sem olvassa el ked. Kérem kedet, büntessen meg ked egy hosszabb levéllel, és az egészségre igen vígyázzunk.

LVIII.

_Rodostó, 13. decemb. 1724._