Part 7

Valóban Kazinczy Vörösmartyban s a többi ifjú költőben inkább csak azt dícsérte, a mi irányával összhangzó volt, tudniillik, hogy a neologismus zászlójához csatlakoztak, mértékben írják a rímes verseket. De az visszatetszett, hogy némelyek, különösen Vörösmarty, elhajlanak a német-görög classicismustól. E mellett Vörösmartyt a szokottnál nagyobb költői tehetségnek soha sem ismerte el. Csak félig-meddig telt öröme az új nemzedékben s leginkább abban nyugodt meg, hogy általában költészetünk fölzsendül. «Én ősz fővel – írja Guzmicsnak az _Aspasiá_ról – s Döbrentei a férfikor erejében nem írigyli-e Vörösmartynak, Kovacsóczynak, Juliusznak, Emilnek némely itt állott verseiket?»[18] Kis Jánosnak az Auróra-körre czélozva így ír: «Az az út, melyet nekünk kelle irtani, ime törve van s lelkes ifjúink futnak, a hol nekünk mászni kelle. Mint örvendek, hogy nyilni látom a szép tavaszt.» Később: «Mi lehet idővel ebből a Kovacsóczyból, Bajzából és Vörösmartyból».[19] Folyvást egy sorba teszi Vörösmartyt Kovacsóczyval. Valami kiválóbbat nem talált benne, s úgy látszik, nem csüggött költészetén bensőbb szeretettel. Kazinczy valóban sok mindent megtámadhatott volna _Zalán_ban, a compositiót és jellemrajzot egyaránt, de azt el kellett volna ismernie, hogy e fiatal költő új világot nyit költészetünkben s oly nyelven szólal meg, a minőn még egyetlen magyar költő sem. De épen e kettő tetszhetett legkevésbbé Kazinczynak. Ő Toldyhoz írt egyik levelében[20] (1827) önérzetbe vegyült mély meggyőződéssel mondja, hogy egy magyar író dolgozatán sem ismer annyi classicitást, mint a magáén, nem szépséget ért alatta, hanem klasszikai ismeretséget s ez alatt nemcsak a reminiscentiákat, allusiókat, hanem a színt, még pedig ott is, hol új vagy régi klasszikai példány nem lebegett szeme előtt. Kazinczynak igaza volt s épen ezért nem tetszhetett neki eléggé Vörösmarty, kiben a hexameteren kívül semmi sem emlékeztetett a német-görög classicismusra. Kazinczy a nyelvújítás halhatatlan hőse volt s a művészibb próza és költőibb szólam megalapítója. Vörösmarty elfogadta a nyelvújítást, de bizonyos határnál megállapodott s a magyar költői nyelv szépségeit más úton kereste, oly úton, mely inkább megegyezett a nyelv géniuszával. Nem írigység, hiúság választák el egymástól az agg és fiatal koszorúst, hanem ízlés és eszmék, melyek néha erősb válaszfalak magoknál a szenvedélyeknél is. Tisztelték egymást, de lehetetlen volt egymás költészetét őszintén szeretniök.

VI.

Vörösmarty fölhagy a nevelőséggel. Haboz az írói és ügyvédi pálya között. Az írók jövedelmei. Néhány hónapra újra nevelősködik. Kiadja _Salamon_t. Kirándulásai a vidékre. Tiszteletdíjai. Székes-Fehérvárott akar megtelepedni mint ügyvéd, majd Pesten marad és átveszi a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztését. Munkássága 1823–1833. Irodalmi állapotok. Viszonya Kulcsárral, Szemerével és Vitkovicscsal. Horvát István hatása Vörösmartyra. Egy új nagy eposz terve. Az Auróra-kör; tagjai, törekvése és iránya.

A huszonöt éves ifjú országos hírre emelkedett s a pesti irodalmi körök kedvenczévé lőn. Épen akkor mosolygott reá a dicsőség, midőn szíve a szerelem élethalál harczát vívta, épen akkor tüntették ki az emberek, midőn hivatal, életmód nélkül állott a világban. Bevégezvén tanítványai növelését, 1826 augusztusában megvált a Perczel-háztól s Budára Zádor barátjához költözött, majd onnan novemberben Fehérvárra utazott anyja látogatására.

Nem tudta, mitevő legyen, az ügyvédséghez fogjon-e vagy mint író próbáljon megélni. Ez utóbbira nézve nem épen biztatók voltak a kilátások. A magyar irodalom nem igen jövedelmezett. Maga Kisfaludy Károly, a legtermékenyebb és népszerűbb író is keveset kapott az irodalomból. Nem annyira könyvárusoknál kelt a könyv, mint inkább magán, úgy szólva házi úton. Az író tíz-húsz példányt küldött eladás végett a vidéki írókhoz, barátjaihoz vagy irodalmi buzgóságokról ismeretes papokhoz s megyei tisztviselőkhöz. E vidéki bizományosok édesgették, erőszakolták az irodalomhoz a közönséget, mely lassanként növekedett. Néha a könyv mind elfogyott, de a szegény bizományosok kárban maradtak. Bajza boszúsan panaszolja Toldyhoz írt egyik levelében 1824 körűl, hogy az idén és taval is neki kelle megfizetni a hozzá küldött _Aurórá_k egy példányát. Tavaly elvittek tőle egy példányt s oly megrongálva adták vissza, hogy nem számolhatott be vele; az idén egy úri hölgynek adott át egyet megtekintés végett, gondolván, hogy így könnyebben megveszi, azonban ez ajándéknak gondolta s most már ő kénytelen megfizetni az árát.[21] A könyvárusok csak kivételkép fizettek tiszteletdíjat, legföljebb kinyomatták a művet s néhány példánynyal elégítették ki az írót. A szerkesztők sem fizettek, maga az _Auróra_ is ritkán volt oly helyzetben, hogy tiszteletdíjat adhasson. A legtöbbször nem találkozott kiadó s az író saját költségén vagy úgynevezett kamat nélküli részvétkölcsönökön adta ki művét, a jövedelemből visszafizetés föltétele alatt. Pesten Forgó, a megyei főorvos, Kulcsár, Rudics József, a Kisfaludy Károly barátja, voltak a legelőzékenyebb kölcsönzők.

Vörösmarty is így szándékozott kiadni színműveit, előbb _Salamon_t, melyet régebben írt s újabban átdolgozott, aztán _Kont_ot, melyet 1825-ben bevégzett s több ízben egész 1830-ig a kiadásra javítgatott. Úgy látszik, hogy részint színművei s más munkái kiadásába, részint pedig a megalakulandó akadémiába vetette reményét, hol előbb-utóbb számára is nyílik hely. Elhatározta, hogy a meddig lehet, független ember és író marad. «Az én kedves Vörösmartym – írja Zádor Kazinczynak sept. 18. 1826 – augusztus végével mondott le kilencz (helyesebben nyolcz) évig viselt nevelői tisztéről. A jövő esztendőt egészen geniuszának s a tudományoknak akarja élni és színjátékait közre bocsátani. Legelőször _Salamon_ megyen az ide zárt jelentés szerint sajtó alá, megigazítva, s a mennyire az egésznek fölforgatása nélkül lehetséges volt, újra átdolgozva s így aztán a többiek.»[22] Vörösmarty jól érezte magát e szabad, független helyzetben, de úgy látszik, szűkös állapotban élt. Legalább azt mutatja az a körűlmény, hogy nehány hónapig ismét nevelősködött egy tolnamegyei birtokosnak Pesten tanuló fia mellett. «Nem rég tudtam meg – írja hozzá Teslér Szederkényről márczius 12. 1827 – hogy Sauska Egi præfectusa vagy, de azt homályosan hihettem, minthogy múlt nyári egyik leveledben egészen lemondottál a rég megúnt pædagogusságról.»[23] Azonban e nevelőségről alkalmasint hamar lemondott, mert 1827 ápriljában már nagybátyjához, a fehérmegyei Keszibe rándult, hova többször menekűlt a főváros zaja és drágasága elől. «_Kont_ot most tisztázom – írja innen Zádornak ápril 30-ról, – nem tudom, hogy járok vele, de aligha sok bajba nem kerűl, már csak általesem rajta, aztán visszatérek az eposzi pályához.» Innen nem sokára visszatért Pestre s még májusban Zádorral a dunántúli megyékbe utazott. Ez utazást csak látogatás és szórakozás végett tette. Pannonhalmán Guzmicscsal ismerkedett meg, Kehidáról Deákkal együtt Sümegre rándult, Kisfaludy Sándor látogatására, kiről mint egyik levele mutatja, azt tartotta, hogy először öntött lelket költészetünkbe, bár drámáiról szigorúan ítélt s jól ismerte regéi hibáit, melyeket egyik bírálatában ki is emel.

Meglátogatta Balaton-Füredet is, hova később a harminczas években többször kirándult; a mikor aztán Tihanyba is elment, melynek visszhangját megénekelte s hol a pásztorgyermekekkel örömest ingerkedett, csak attól vásárolva kagylót, a ki olvasni tudott vagy kiáltatva velök a visszhangot:

Ázik az, a ki halász Fázik az, a ki vadász

s gyönyörködve, ha elvétve így kiáltoztak:

Fázik az, a ki halász Ázik az, a ki vadász.

Az út jól hatott reá, a tájak szépsége táplálta képzelmét, barátai és tisztelői jó indulata emelően hatott kedélyére. Lekötött alárendelt helyzetben élvén eddig, most forgott először a világban mint szabad ember. Azonban rövid ideig tartottak e gond nélküli szabad napok. Otthon aggodalmak várták. Már juliusban haza érkezett s mind inkább belátta, hogy vagy ügyvédséget kell kezdenie vagy más hivatal után kell látnia. Eddig leginkább _Salamon_ drámájából élt, melyre több előfizető gyűlt, mint _Zalán_ra. De ez csekélység volt az ő helyzetéhez képest, kinek öreg anyját is segíteni kellett. Az _Aurórá_ban megjelent munkáiért eleinte nem kapott semmit, később _Eger_ért Kisfaludy száz forinttal kinálta meg, s ezt mint valami különösséget írja meg Zádornak. «Mit tegyek – folytatja – el nem fogadnom nem lehet, mert nagyon reám fér.» E mellett nem igen tudott dolgozni olyast, a mihez kedve nem volt. Nem tartozott az élelmes írók közé, kik a könyvárusok megrendelésére tüstént megmozdítják tollokat. Károlyi kiadó és nyomdatulajdonos, ki ipa Trattner üzletét átvette, egy húsz nyomott ívnyi imádságos könyv fordításával kínálta meg. «Minek utána – írja Zádornak – majd megbántam, majd ohajtottam a dolgot, utoljára úgy tettem, hogy majd sokat kérek s meg nem fogja adni, mert le akarám rázni magamról. Nem lehetett. Nyolczvan forintot kértem azaz 80 forintot és megígérték. Aztán kéri Zádort fordítsa le ő, legyen övé a tiszteletdíj, a benne előforduló verseket lefordítja maga minden díj nélkül, csak szabaduljon kötelezettsége alól. Így most sem lehet megélni az irodalomból, hát még akkor. Vörösmarty elhatározta, hogy Fehérvárra telepedik le, ügyvédkedni fog s édes anyját magához veszi. Ez elhatározásában még inkább megerősíté anyja állapota, kinek ez év novemberében látogatására ment, s kit a legnyomasztóbb körülmények közt talált. «Ide érkeztemkor – írja Zádornak 1827 nov. 19-ről – anyámat betegen találtam, elhagyatva szegényt mindenektől, csak azoktól nem, kik rajta keveset vagy épen nem segíthetnek, azon kívül pusztán mindent, mindent veszendőben. De ebből elég ennyi is.» Hogy Vörösmarty Székes-Fehérvárra akart telepedni, több levél bizonyítja. Csató Greczből 1827 auguszt. 5-én így ír hozzá: «Azt írták nekem, hogy barátom több vármegyén keresztül tett útjából ismét Pestre tért vissza, s hogy, de nem tudják mikor, ugyancsak barátom uram Fehérvárra szándékszik megtelepedni.»[24] Zádor ez időtájt sajnálva írja Kazinczynak Pestről, hogy «Vörösmarty minden kérések ellenére Székes-Fehérvárra szándékszik az ügyvédi pálya végett». Székes-Fehérvárott inkább várhatta ügyvédi szerencséjét, mint Pesten s a mellett ott inkább remélte ápolhatni szegény öreg anyját is. Azonban egy véletlen eset máskép határozott. Károlyi, a _Tudományos Gyüjtemény_ kiadója, látván, hogy Thaisz alatt e folyóirat mind inkább sülyed, új szerkesztő után nézett s többek tanácsára Vörösmartyra esett választása. Vörösmarty Pestre jővén, elfogadta a szerkesztést. A szerkesztői tiszteletdíj ugyan csekély volt, 800 váltóforint, de mégis több, mint a mennyit az első években az ügyvédségből remélhetett. Ide járult még barátjai biztatása is, kik közreműködésöket megígérték, s a kiadó ajánlata, ki más munkáról is biztosította s nem sokára megkínálta az _Ezer egy éjszaka_ fordításával tiszteletdíj mellett. Vörösmarty már 1828 januárjában hozzá fogott a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztéséhez, melyet egész 1832 végéig folytatott, mikor aztán Horvát István lőn utóda.

E tíz év, 1823–1833, a nevelői és szerkesztői gondok között is legtermékenyebb korszaka volt költői munkásságának. Alig végezte be _Zalán futásá_t, már kész volt _Cserhalom_mal (1825); két tündérregéje _Tündérvölgy_ és _Délsziget_ csaknem egyszerre születtek (1826); Egerbe 1827 augusztusában kezdett, midőn útjából visszatért s már kész volt vele novemberben; _Széplak_ot (1828), _Magyarvár_ (1828) és a _Rom_ (1830) töredékek, és a _Két szomszédvár_ (1830) követték. A drámában is élénk munkásságot fejtett ki. Alig végezte be _Zsigmond_ot, már kész volt a _Bujdosók_kal s a _Hábador_ czímű drámai költeményt írta (1826). _Salamon_ s a _Bujdosók_ javításába fogott s mindkettőt kiadta (1827–1830); s nem sokkal azután ismét két drámát írt: _Csongor és Tündét_ (1830), _Kincskeresők_et (1832). Ezen kívül számos lyrai költeménynyel, epigrammával, balladával gazdagította az _Aurorá_t és _Koszorú_t, a _Tudományos Gyüjtemény_ mellékletét. A szerelem és hazafiság ifjú tüze lelkesítette, a dicsőség szomja nem hagyta nyugodni s Pest irodalmi körei nemcsak buzdították, hanem tárgyat is kölcsönöztek költészetének.

Harmincz év óta az irodalmi viszonyok sokat változtak. Kazinczy és társai úgyszólva egymásnak írtak, egymás buzdítása pótolta a közönség koszorúját, levelezésök a hírlapokat. Most már volt közönség, bár csekély, de folyvást növekedő s mi több, a nemzet hallgatni kezdett íróira. Kölcsey megvallotta magáról, hogy nem előre föltett szándékból lett író, hanem mert barátokat keresett s az ifjúság romlott seregében nem találhatta föl egyébütt, csak az írók közt. E korszak íróinak némelyike nem is hitt a jövőben, csak hazafi kötelességét teljesítette. Virasztott a haldokló fölött, de nem remélte gyógyúlását. «Én azok közűl való vagyok – mond Kölcsey 1814-ben Döbrenteihez írt egyik levelében – kiknek reményök nyelvünk virágzására nézve nem nagy. Hijába nézek előre, semmi szélesebb, szebb pálya nem nyílik föl s literaturánk studiuma privatstudium marad mind végig,» s minden, a mivel Döbrenteit vigasztalni tudta, csak ennyi: «Nem vigasztalhatjuk, hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, a mit Apollon a trójai hősöknek mondott; Nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sorsnak ellenére is győzelmet vegyetek.»[25] E szavak egészen kifejezik a Kazinczy korabeli írók helyzetét. Vörösmarty fölléptekor e tekintetben is változás történt. Az irodalom többé nem volt magántanúlmány, hatni kezdett a nemzetre is. A győzelem csaknem bizonyosnak látszott s a diadal előérzete fokozta a küzdelem erejét. Az író társadalmi állása, anyagi helyzete keveset javult ugyan, de már nemzetről, dicsőségről álmodozhatott s hihetett a jövőben. A jövő kárpótolta a múltat és jelent. A tavasz ébresztő fuvalma érzett, a nyugtalan ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és politikában egyaránt. Az alkotmány győzelme, Széchenyi föllépte, az akadémia alakulása felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyeknek Vörösmarty nemcsak vendége volt már, hanem ünnepelt tagja is.

E körökben töltötte munkától szabad óráit s úgy szólva egész társasága írókból állott. Írókkal járt kávéházba, vendéglőbe, velök a német színházba is, ha Shakespeare-művet adtak; de ez ritkán történt, mert nem igen volt pénze. Kulcsárnál, kihez sokszor járt ebédre, leginkább a régibb írókkal találkozott. Az öreg úr különös szívességgel viseltetett iránta s mind azon törte fejét, hogy kegyeltjének gond nélküli állást szerezzen. Nem szerezhetett, de azért oly pártfogást játszott irányában, mintha csakugyan valamire segítette volna. Vörösmarty tisztelte Kulcsárt, de néha bántotta modora s egész fölindulással mondá egyszer Szalaynak, Kulcsárra czélozva: «Hálát kívánnak az emberek, azt értem, de kutyahálát, azt nem értem s nem is fogom soha.» Szemerénél is többször megfordult s nála ismerkedett meg Kölcseyvel, de ismeretségök nem erősödött barátsággá. Kölcsey Szathmárban lakott s ritkán jött Pestre, Szemere pedig okkal és ok nélkül többször meghasonlott az Auróra-körrel, melyhez Vörösmarty mind végig hű maradt. Szemere 1826–29 az _Élet és Literaturá_t szerkesztette. A folyóirat kitünő volt, de szerkesztésénél alig lehetett valami különczebb. Se rovatai nem voltak, se tartalomjegyzéke. A legtöbb czikknek czíme is hiányzott. Nyitva állott mindenféle véleménynek s néha igen furcsa vélemények ellensúlyozás nélkül maradtak. A folyóirat azzal nyílt meg, a mit más lapok jót és rosszat mondottak felőle, aztán következett egy széptani vagy nyelvészeti értekezés, majd költemény és dráma s nyomban reá a bírálat. A szerkesztői jegyzés jogát hol egyik, hol másik író gyakorolta saját neve alatt, de soha sem maga a szerkesztő. Írók magánleveleit is kiadta e folyóirat s ennek alapján egy egész nyílt levél-polemiát hozott divatba. Szemere mindig valami különösen törte fejét, így ötlött eszébe az is, hogy Pfeffelnek egyik regéje tárgyát különböző írók által különböző műfajban földolgoztassa folyóirata számára. Kazinczyn kezdve egész a szerkesztő feleségeig (Képlaki Vilma) mintegy hét író versenyzett. Szemere Vörösmartyt is bele vonta a versenybe s így készült _Széplak_ czímű költői beszélye, mely jóval fölül multa társait. E verseny közelebbi viszonyba hozta őket s midőn Vörösmarty átvette a _Tudományos gyüjtemény_ szerkesztését, Szemere örömmel segítette őt kézirattal, s átadta neki Kazinczy önéletrajzának egy részét, melynek közlésébe aztán Kazinczy is bele egyezett. Vörösmarty Szemerével leginkább nyelvészeti dolgokról szeretett beszélni, örömest fogadta el jó új szavait, mert Szemere a legszerencsésebb szóalkotó volt, Vörösmarty pedig egész életében alig alkotott egy pár új szót, de annál jobban értette, hogyan kell régi és új szóknak költői színt és jelentőséget kölcsönözni. Vitkovics vacsoráin is megjelent olykor s hogy mennyire tisztelte a derék házi gazdát, mutatja az az elegiája, melyet halálakor a _Tudományos Gyüjtemény_ben közzé tett. Azonban mind Vitkovics, mind Kulcsár lakomáin leginkább érdekelte őt Horvát István, kinek egyénisége épen oly nagy hatást tett reá, mint történelmi kutatásai.

Horvát István érdemeit a mai kor hajlandó észre nem venni, mert csak őstörténelmi nyomozásaira gondol, melyeket a történelmi kritika oly nagy tévedéseknek ítél, minőkre alig mutat példát az irodalomtörténet. Jól emlékszünk azon állításaira, hogy a magyar nemzet története Ábrahám előtt néhány századdal kezdődik, hogy Karthagó és Jeruzsalem magyar városok, a trójai és pún háborúkat magyarok vívták, de azt feledjük, hogy korábbi munkáiban ő tűzte ki legelébb a nemzetiesb irányt s az eredeti kútfőből dolgozást történetirodalmunkban, s a társadalom és irodalom terén legelszántabb előharczosa volt a nemzetiségnek. Kazinczy hozzá képest, legalább érzésben, lanyha magyar volt, s jól mondá valaki Horvát halálakor, most temetjük az utolsó ázsiai magyart. Horvát oly büszke volt magyarságára, mintha Árpád egyenes unokája lett volna s a múlt nagyságából annyi hitet merített a jövőre, melynek fele is elég lesz vala. Hazaszeretetét gyűlölete tette szenvedélyesen erélyessé. Gyűlölte az idegeneket, kik kisebbítik a magyar történelmet s ellenségei a nemzetiség fejlődésének. Modora, polemiája heves, majdnem dölyfös volt. A hol más ohajtott, remélt, kért, ő hitt, követelt és tett. Élesztette a nemzetiségi tüzet s az írók félénk hazafiságába bátorságot lehelt. A mint Toldy mondja, az ő történeti előzményekre és jogokra hivatkozva követelő és kizárólagos nézete mindinkább elgyökerezett s határozottabb és nyomósabb munkálkodásra gerjesztett. Se házi körében, se társaságban nem volt vonzó egyéniség, nem türt ellenmondást, parancsolni szeretett, de ha a magyar történelem-, nyelv- és nemzetiségről beszélt, oly ékesszóló, magával ragadó lőn, mint senki társai közt. Egyetlen tanár sem tett a pesti egyetemen oly nagy hatást, mint ő. Igaz, mind tanítványai, mind az írói körök bizonyos hamis módszert s egy csoport tévedést örököltek tőle, de örököltek egyszersmind nemzeti önérzetet, lángoló hazafiságot, szóval mindazt, a mi akkor annyira hiányzott a magyar életben.

Vörösmartyra nem csekély hatást tőn Horvát, már akkor is, midőn még nem ismerte. Az 1822-iki _Aurórá_ban egy _Árpád Pannonhegyen_ czímű költőies történelmi rajza jelent meg rézmetszet kíséretében. Vörösmarty _Zalán Futásá_ba átvett egyet-mást e rajzból, sőt a párz dualismust, Zoroaster Ormuzdját és Arimanját is, melyet itt Horvát, Cornides nyomán, a magyarok ősvallásával kapcsolatba hozott, szintén innen kölcsönözte, Ormuzdot Székely Hadúrjával helyettesítvén. Horvát történelmi munkáit is szorgalommal olvasta. «Horvát rendkívüli ember, munkái is azok – írja Zádornak 1825 decz. 1-én. Nem vagy hát finnus és a nagyszájú Schlözerek, Schwarthnerek hallgathatnak.» Nemcsak Horvát tudománya, hanem egyénisége is hatott reá. Kedvelte benne azt a nemzeti szilaj önérzetet, magyaros módot, mely Horvát egész lényén elömlött, egész addig, hogy gyermekeit is ősmagyar nevekre kereszteltette. Horvátnak kedvencz könyve volt _Zalán futása_ s belőle vett jeligét _Rajzolatok_ czímű munkájához. A költő iránti rokonszenvet átvitte az emberre is és mindig kitünő szívességgel fogadta házánál Vörösmartyt. Későn szokott fölkelni s ágyában reggelizett. Ilyenkor jött Vörösmarty legtöbbször hozzá. Szokása szerint elfeledte leültetni, de annál nagyobb lelkesüléssel beszélt neki a régi magyar nyelv emlékeiről s az őstörténelemről. Vörösmartyban Horvát munkái és beszédei epikai terveket ébresztettek. E történelmi álmodozásokból átvett és alakított minden olyast, mi képzelmére hatott s egy nagy eposz tervét érlelte elméjében, melynek tárgya az ősi haza lett volna. Már 1827-ben azt írja Zádornak: «Szeretnék egy nagyobb eposzba fogni s már nagyon forrnak gondolatjaim». 1828-ban megjelent belőle egy töredék _Magyarvár_ czím alatt a _Koszorú_ban. Ezt az 1830-ki _Aurórá_ban a _Rom_ követte, mely szintén a leendő eposz egyik részét tette volna, de az egész örökre abban maradt. Lehet, hogy a monda, az anyag hiánya miatt hagyta félbe, de a közszellem változása 1830 körül alkalmasint szintén befolyt a leendő eposz sorsára. Megindúltak a reformmozgalmak s a múlt halványodni kezdett a képzelt jövő előtt. Az irodalomban is többször szóba jött, hogy az eposz nem korszerű. A megalakúlt akadémia is drámára tűzött jutalmat. Bármi okból maradt félbe e mű, irodalmunkra nézve veszteség. Talán tárgya nem hatott volna annyira a közönségre, mint _Zalán_ban a honalapítás nagy tette, de ha szabad töredékekből ítélni, úgy látszik, a költő inkább törekedett egy kerek mesére, mint másik nagy művében. E mellett itt egyszerűbb, epikusabb a mennyiben jobban tudja mérsékelni alanyiságát. Ez eposz félbeszakadtával lassanként félbeszakadt Horváttal is minden viszonya. Sok minden választá el őket, az Aurora-kör, a _Kritikai Lapok_, az akadémia, melynek tagsági oklevelét Horvát kétszer is visszautasította. Horvát ez idő óta különben is mindinkább magába zárkozott s csak azoknak nyílt meg, kik rögeszméiben nem zavarták. Vörösmarty nem látogatta többé egykori pártfogóját és barátját, csak 1846-ban lépte át újra küszöbét, midőn Horvát a koporsóban feküdt s az akadémia, Toldy indítványára, félbeszakítva ülését temetésre sietett egy oly írónak, ki nem tartozott ugyan tagjai közé, de a kinek egykor hatása alatt állott minden régibb tagja.

Bármily jól találta magát Vörösmarty ez írói körökben, mégis Kisfaludy Károlynál volt leginkább otthon. Kisfaludyhoz sokan jártak ifjú és idős írók, de az úgy nevezett Auróra-kört csak Vörösmarty, Bajza, Toldy, Zádor és Helmeczy alkották. Volt e körnek két németje is, mint Bajza megjegyzé tréfásan, Paziazzi Mihály és Tretter György (később Járy), amaz egy oláhországi ifjú nemes, ki Magyarországba telepedett, egy pár bécsi és pesti német lap dolgozótársa, emez egy pesti születésű szintén fiatal német író. Mindketten nagyon tisztelték Kisfaludyt s örömest foglalkoztak a magyar szebb költemények német fordításával. Ez ifjú írók sokszor gyűltek össze Kisfaludy szállásán. A szíves házigazda, a pipadal költője, először is pipával kínálta meg őket, azután szünet nélkül folyt a beszéd, leginkább irodalmi dolgokról. Kisfaludy volt a legidősb köztök, kivéve a vele egyívású Helmeczyt. Az ifjabbak közűl senki sem tegezte Kisfaludyt, sőt egymást sem mindenik. Vörösmarty Toldyval és Bajzával csak 1830 körűl kezdett tegeződni. Kisfaludy mint híresb író, tapasztaltabb ember, nagy tekintélyben állott előttök. Egész életében egyetlen kritikát sem írt ugyan, bár folyvást készűlt hozzá, de barátai körében szeretett elmélkedni Goetheről, és Shakespeareről, a romantikáról s hallatta ítéletét mindenről, a mi a magyar irodalomban megjelent.