Part 6

A tudományos irodalom e központosítása hasonlóra ösztönözte a szépirodalmat is. Kisfaludy Károly, a ki 1817-ben Pesten telepedett le, már 1819-ben szándékozott megindítani egy zsebkönyvet, mint a szépirodalom állandó közlönyét. Azonban se kiadó, se pénz nem volt. Bátyja, Sándor, segített rajta, ki 1820-ban megnyervén a Marczibányi-intézet első jutalmát, az egész 400 forintot a zsebkönyv kiadására ajánlotta föl. Horvát izgatására még mások is tettek ajánlatokat s a vállalat egy pár évre biztosíttatott. Így indúlt meg az _Aurora_ 1822-ben Kisfaludy Károlytól szerkesztve ugyan, de a részvényesek collegialis felügyelete alatt. Ugyanekkor Bécsben is megindúlt egy hasonló zsebkönyv, _Hébe_ czímmel, Igaztól szerkesztve, de a Kisfaludyé csakhamar kivívta fölötte az elsőséget s rendkívüli befolyást kezdett gyakorolni szépirodalmunkra. Eleinte az _Aurórá_nak is oly kevéssé volt határozott színezete, mint a _Tudományos Gyüjtemény_nek. Majd minden költői irány képviselője írt belé, sőt még nem-költők is, mint Kulcsár, Horvát és Teleki József gróf. Kisfaludy kényelmetlennek érezte a részvényesek felügyeletét, nem akart hódolni széptani nézeteiknek s csakhamar megvált tőlök. A _Hébe_ Kazinczy befolyása alatt állott, az _Aurórá_val Kisfaludy egész önállóan rendelkezett. A két zsebkönyv önkénytelen némi ellenzéke volt egymásnak. Kisfaludy a nyelvújítók pártjához tartozott, Helmeczy avatta be, a párt egyik legtúlzóbb embere, mértékben írta rímes verseit, kiválóan kedvelte a német költészetet s ennyiben a Kazinczy felekezetéhez tartozott, de költészetének szelleme egy pár lényeges pontban különbözött a Kazinczyétól. Kisfaludyt nem lelkesítette se a valódi görög eszmény, se az a német-görög, mely a Goethe és Schiller költészetének egyik feltünő oldala. Kisfaludy inkább a német romantikusok felé hajlott, más felől élményeinél, míveltségénél, sőt a műfajoknál fogva is, melyeket művelt, szeretett oly tárgyakhoz is nyulni, melyek meglehetős ellentétben állottak Kazinczy merev idealismusával. Mindez közelebb vezette Kisfaludyt a nemzeti elemhez, mint bárkit azok közűl, kik eddig az új iskolához számították magokat. Kisfaludy nem elvből, sem versenyből foglalta el ez álláspontot, oda ragadta szelleme s még inkább szépirodalmunknak az a fejlődése, melyet épen _Aurórá_ja eszközölt, kivált Vörösmarty feltüntével, kiben e kor írói közt legerőteljesben nyilatkozott a nemzeti szellem. Kazinczy írt az _Aurórá_ba, bár nem annyit, mint a _Hébé_be, szent körnek nevezte az Aurora-kört, Kisfaludy viszont őt mesterének vallotta, de nem szövődött köztök valami benső viszony, s maga a két zsebkönyv is irányuk egy pár lényeges különbségét mutatta. Az _Auróra_ kizáróan csak a hazai történelemből vett rajzokat közlött, a _Hébe_ is közlött ilyesmit, de inkább szerette az eszményies jeleneteket. Az _Auróra_ kizárt minden élő személyhez írt alkalmi költeményt, minőket nemcsak Virág és Berzsenyi szoktak írni, a római klasszikusok példájára, hanem Kazinczy is. Kisfaludy nyiltan megírta minden dolgozótársának, magának Kazinczynak is, hogy a vers ne személyes, hanem köztárgyat foglaljon magában. Az _Auróra_ oly költeményt fogadott szívesebben, mely nem a mythologiából szedte képeit s előszeretettel fordult az ősi dicsőség felé. A _Hébé_be leginkább a régibb költők írtak. Az _Auróra_ lassankint az ifjú nemzedék közlönyévé vált, mely nemzetibb húrokat kezdett pengetni magánál Kisfaludynál is. Ez ifjú írók mindíg kifejezték részint őszinte, részint obligát tiszteletöket Kazinczy iránt, de Kisfaludyt ismerték fejöknek. Kazinczy örvendett, hogy az egész új nemzedék a nyelvújítás zászlójához szegődik, hogy a régi ízlés hívei apadnak, de az új ízlésben valami olyat is látott, a mi már nem az övé. Csakhamar nagyon is nemzetinek találta költészetünket, mely tulajdonkép csak kezdett nemzetivé válni. «Nem szeretem azt a neki dühödt nemzetiséget – írja Zádornak 1825 deczemberében – szeretném, ha a rein menschlich is szólana e mellett. Addig éneklik az Árpádiászokat, míg végre bele csömörlünk.»

Kisfaludy és társai hatását az öreg Virág Benedek is érezte, ki Budán lakott s kihez híven elvándoroltak az ifjú írók, hogy bemutassák tiszteletöket és áldását kérjék. Ő nem azon aggódott, a min Kazinczy, őt az bosszantotta, hogy igen elszerelmesedett, ellágyult költészetünk. Az öreg nyaranta, alkony felé, rendesen a budai hídfőnél sétált vagy üldögélt. Tisztelői tudták szokását s itt látogatták meg. Egy nap Szalay, a még gyermekifjú, itt tisztelgett az öreg úrnak. Nem sokkal azután jött Kisfaludy Károly is és beszédbe elegyedett velök. Midőn Kisfaludy eltávozott, Virág hosszan nézett utána s így szólott Szalayhoz: «Milyen szép magas ember ez a Kisfaludy, egész heros s mégis oly lágy szerelmes verseket ír». A Kisfaludy színművei- és beszélyeiben nyilatkozó realismus is bántotta a régibb írókat. Midőn a _Kérők_ czímű vígjátéka előadatott, az ügyvédközönség Perföldyben Nagy István kir. alapítványügyi jogigazgató arczképére ismert s Vitkovics, nagy tisztelője a vélt megbántottnak, megtámadta Kisfaludyt, vendégeitől is támogatva, a kik ez aristophanesi szabadságot a magyar színházra és irodalomra nézve veszélyesnek látták. «No csak bántsatok, sorban színpadra hozlak benneteket» – mondá indulatosan Kisfaludy. _Stibor vajdá_ban szintén rossz néven vették tőle az író és nem író táblabírák a jobbágyság élés rajzát és izgatást éreztek ki belőle a nemesség előjogai ellen. Nemcsak az életben, hanem az irodalomban is néha épen az a sajátság teszi kedveltté az embert az ifjak előtt, a miért az öregek morognak. Kisfaludy Károly az ifjú írók egész bálványa lőn s nemcsak _Aurórá_jával központosítá az ifjú erőket, hanem személyiségével is. Úri, gavallér ember volt, a nők kegyencze, ki oly társaságokba is járt, hova társai be nem juthattak. Sokat élt külföldön, nyelveket beszélt, festett. Viharos ifjúsága, kalandjai, tapasztalatai, modern míveltsége, irodalmunkban eddig hallatlan termékenysége, népszerűsége, melyet épen úgy meg tudott nyerni mint tartani, tekintélyt vívtak neki az öregek előtt s elbájolták az ifjúságot. A kezdő költő már nem csak Kazinczynak mutatta be zsengéjét, hanem Kisfaludynak is, sőt némelyik csak egyedűl Kisfaludynak. Egy egész ifjú irodalom képződött körűle, mely tőle vett buzdítást, irányt.

Azonban a pesti ifjú írók 1823 körűl magok között is alkottak egy kis kört, hol kényelmesebben érezték magokat, mint Kisfaludynál, kivel még nem voltak egyrangúak s ki még akkor inkább pártfogójok volt, mint társok. E kör feje annyiban Kovacsóczy volt, a mennyiben 1824-ben egy _Aspasia_ czímű folyóiratot indított meg, mely tért nyitott oly költeményeknek is, melyeket az _Auróra_ nem vett föl. Akadt pártfogója is, egy idősb és tekintélyes író, Szemere, ki szertelen nyugtalanságánál vagy hiúságánál fogva egész pályája végéig folyvást az újabb-újabb írói nemzedékhez csatlakozott. Kovacsóczy egy nyaláb kéziratot nyert Szemerétől, melyet ez egy általa szerkesztendő, de abbahagyott folyóirat számára gyűjtött. Így jelent meg az _Aspasiá_ban néhány költemény a régibb íróktól s egy pár széptani értekezés Szemerétől, álnév alatt. A többi író mind az új nemzedékhez tartozott. Bajza (Julius álnévvel), Fábián, Toldy (Schedel), Zádor (előbb Stettner, írói néven Fenyéry), Tewrewk, Bárány voltak a rendes dolgozótársak. A vállalat nem sokáig tartott s hamar semmivé lőn. Kovacsóczy könnyelmű ember volt s bőven szeretett költeni, ha nem volt is miből. «Kovacsóczy az előfizetési summákat nagy részt elpazarolta» – írja Zádor Kazinczynak 1825 októberében. A kör felbomlott, jobbjai elfordúltak Kovacsóczytól s kizáróan Kisfaludyhoz csatlakoztak.

Vörösmarty Pestre jőve, először is e körrel kötött szorosb viszonyt. Meglátogatta ugyan egy párszor Kisfaludyt is, ki az 1824-iki _Aurórá_ba fölvette két költeményét, de akkor ismeretségöknek még csak küszöbén állottak. Hamarább megbarátkozott az _Aspasia_ dolgozótársaival, kik, mint ő, feltörekvő s hír nélküli írók voltak. Két költeményt adott az _Aspasiá_ba s egy episódot _Zalán futása_ első énekéből. Fábián és Toldy el voltak ragadtatva a mutatványtól s csakhamar barátjai lettek az ifjú költőnek. Bajza még nem lakott állandóan Pesten s csak 1827-ben ismerkedett meg Vörösmartyval. Fábián épen Hafizt fordította, Tegnèr és Ossian tanúlmányával foglalkozott, s úgy látszik, a keleti és éjszaki költészet felé fordította ifjú barátja figyelmét. Toldy még csak verseket írt, s egy pár hírlapi czikket és Schiller _Haramjái_t fordította, tele germanismussal s a neologismus minden túlságával, de már feltünő jártassága volt mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban s örömest szolgált az új társnak utasítással és könyvvel. Vörösmarty többször olvasott föl barátjainak töredékeket készülő eposzából, kik némely észrevételeket tettek reá, különösen Fábián arra ösztönözte, hogy mindjárt a cselekvényen kezdődő eposz elébe írjon egy kis bevezetést, mely mintegy előkészítse az olvasó hangulatát. Vörösmarty megfogadta a tanácsot s így készült _Zalán futása_ bevezetése az első sortól a harminczadikig.[11]

A jó barátok dícsérgetése s az _Aspasiá_ban közlött töredék várakozást keltett az írói körökben. A töredék tetszett ugyan, de kevesen bíztak a sikerben, maga Kisfaludy Károly is úgy nyilatkozott, hogy ily hosszú lélekzetű költemény nagyon megpróbálja az embert s féltette az ifjú költőt. Fábián nem kétkedett, hogy az eposz nagy hatást fog tenni s azt írta Zádornak, hogy egy rendkívüli költőnk állott elő. Zádor Vasból csak azért utazott le, hogy megismerkedhessék az új társsal. Ő is e körhöz tartozott s egy pár költeménynyel lépett föl az _Aspasiá_ban és _Aurórá_ban. Csakhamar szenvedélyes tisztelője, barátja lőn Vörösmartynak. Az ifjú költő pesti barátjai közt senkivel sem állott szorosb baráti viszonyban, mint Zádorral. A többi még akkor csak irodalmi barátság volt. A mint viszonyuk erősödött, Zádor előtt nem titkolt semmit, még szerelmét sem. Zádor hasonló érzülettel viszonozta e ragaszkodást. Dicsekedő örömmel nevezi barátjának, Kazinczyhoz írt leveleiben, e ritka szívű embert és szabad szellemű költőt, ki független és nemzeti modorban kezdi pályáját. De néha tüzesen vitatkoztak szóval és levélben, inkább nyelvészeti, mint æsthetikai dolgokon. «Ez így van jól – írja egyszer Zádornak – az etymologia, szokás, s az én akaratom szerént.» Akaratját, költői ízlését épen oly nyomós oknak tartja a nyelv dolgában, mint az etymologiát és szokást. Érzi, hogy a magyar nyelv geniusza souverain hatalommal ruházta föl s uralkodni van hivatva a magyar költői nyelven.

Zádor megismertette Fáyval s elvitte hozzá a 21 éves Deák Ferenczet, ki 1824-ben valami pörös dologban több ideig mulatott Pesten. Vörösmarty a Kishid-utczában a _Vadászkürt_ 10. számú szobáiban lakott növendékeivel. Itt találkozott először a két férfiú, kikre oly nagy szerep várt a megifjuló Magyarország történetében. A költő olvasott _Zalán_jából a leendő államférfiúnak, kit épen úgy meghatott a csodás bájú nyelv, mint a nemzeti fenkölt érzés. Az ősi dicsőség költője s az ősi jog védője a rokonszenv dobbanását érezték szívökben, mely később oly nemes és ritka barátsággá fejlődött. Nemcsak tehetségök és hírök varázsa vonzotta egymáshoz e két férfiút, hanem jellemök és kedélyök összhangzata is több pontban. Mind kettőben ugyanazon erkölcsi és nemzeti mély érzés, ugyanazon erős, de titkolt vagy elnyomott szenvedélyesség, ugyanazon csöndes komolyság és magyaros humor. Mind kettő a néppel összeolvadó magyar nemesség kifejezése, az ősi nemzeti typusz kinyomata, a korszellem hatása alatt mintegy megifjodva. Vörösmarty épen annyira különbözött Kisfaludy Sándortól, mint Deák Nagy Páltól. Kisfaludy Sándornak a nemesség volt a nemzet, mint Nagy Pálnak. Vörösmarty az egész nemzethez szólott, s folyvást viszhangoztak lantján azon politikai eszmék, melyekért ifjuló nemzete küzdött, Deák is mint a nemzet államférfia szerepelt s a Széchenyi felköltötte reformeszméket oltva be az ősi alkotmányba, a nemesi jogoknak nemzetivé átváltozását segítette elő. Vörösmarty hatása bevégződött e korszakkal s csak a forradalomig terjedt. A Deáké átnyúlt a másik korszakba is, hogy megvédje a jövőnek mindazt, a mi a múltban egyedűl drága. Vörösmarty 1825–1845-ig állott hatása legmagasb fokán, Deák 1861–1867-ben érte azt el. A két korszakot a forradalom árja és romok választják el egymástól, de felettök az ősi dicsőség és az ősi jog csillaga dereng, egy-egy fénysugárt vetve a homályos jövőbe. E fényben a két barát szelleme ismét találkozott.

1825 elején már készen és kijavítva állott _Zalán futása_ s Vörösmarty előfizetési íveket bocsátott ki. Társai bátorították s izgatták az előfizetés ügyében, kivévén Bajzát, ki Orosziból 1825 máj. 30-ról így ír Toldynak: «Vörösmartynak ohajtanám, hogy előfizetője ne legyen. Kár oly nagy munkával sietni, egy nagy eposzt nem lehet úgy venni, mint 10–12 sorból álló kisded dalt, melynek hibáját, szépségét gyakorlott fej azonnal kitalálhatja. Igen sokat monda az a soha meg nem vetendő kritikus, ki azt mondá, hogy nonum prematur in annum, csak hogy jól meg kell őt érteni s nem oly félszegűl magyarázni, mint szokták közönségesen magyar íróink és nem-íróink. Én a derék ifjút tisztelem s nálam senki őt jobban nem tisztelheti. A ki oly darabot ada, mint a _Tünődő_, méltó a tiszteletre, a nemzeti tapsra. Ez s az ő _Fellegekhez_ rosszúl czímzett darabja az ez évi _Aurórá_nak becsesb darabjai közé fognak számláltatni. Hogy neve ragyogjon, úgy ohajtom, mintha saját nevem volna, ennek okáért féltem, mert _Zalán_járól az én jóslatom az, hogy ha most hamarjában kijövend, el fog feledtetni!» Bajza még ekkor nem ismerte Vörösmartyt személyesen és _Zalán futásá_ból nem olvasott egyebet az _Aspasiá_ban megjelent mutatványnál. Se a baráti rokonszenv, se a mű szépségei nem enyhíthették kritikai szigorát, mely mint levelei bizonyítják, már fiatal korában nyilatkozott benne, nemcsak mások, hanem önmaga iránt is. Azonban e nyilatkozat, úgy látszik, nem az eposz természetének mélyebb vizsgálatából származott. Ő csak féltette pályatársát, de nem arra gondolt, hogy egy nagy tehetségű fiatal költő írhat a költészet nem egy fajában remekművet, sőt egy s más tekintetben genialis eposzt is, de olyat nehezen, mely az elsőrendű eposzok mellett foglalhasson helyet, mert az ily eposzokat a népköltészetben századok teremtik, a műköltészetben pedig hosszú évek, sőt egy egész élet.

A várt mű 1825 augusztusában megjelent, csinos kiadásban, a czímlapon rézmetszettel, a melyet Kisfaludy Károly rajzolt. Úgy látszik a censura keveset vagy épen semmit sem törült ki belőle. A politikai viszonyok egy kissé enyhűltek, a kormány visszadöbbenve a heves és kitartó ellenállástól, hajlandónak mutatkozott visszavonni törvénytelen rendeleteit. Az országgyűlés majdnem bizonyos volt, a censorok engedtek valamit szigorukból. Legalább Zádor 1825-ben Kazinczyhoz írt egyik levelében dicséri Dreschert, a budai censort, hogy szép szabadelvűséget tanusított Vörösmarty _Zalán_ja s az 1825-ki _Auróra_ iránt. Vörösmarty a maga költségén adta ki művét és előfizetés útján. Nem sok előfizető gyűlt reá, a könyvárusoknál is lassan kelt, de hatása mind az irodalmi körökre, mind a míveltebb közönségre rendkívüli nagy volt. A politikában a kihirdetett országgyűlés, az irodalomban _Zalán futása_ volt a beszéd főtárgya. Természetesen a politikai érdek volt a hatalmasabb, de az ősi jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka közti rokonságot mindenki érezte, magok az illetők legjobban. Az ország jogait visszakövetelő s a nemzeti fájdalom hangját hallató szónokok beszédeihez jól illett az eposznak mind tárgya, mind hangja. Vörösmarty egy politikai nagy pillanatban lépett föl, mintegy a kor kifejezése volt s költői tehetsége s az országos hangulat egyaránt a nemzet költőjévé avatták. Az irodalmi körök is tapsoltak a sikernek, bár különböző okokból. Az Auróra-kör a rég várt epikust üdvözölte benne, a nemzetit és romantikust, ki elhagyja a klasszikai példányokat, de az újabbakat sem igen követi, s valami eredetit vegyít költészetünkbe. E mellett e kör örvendett, hogy saját kebléből emelkedik ki e rendkívüli tehetség, ki egy még eddig betöltetlen helyet foglal el. A drámában Kisfaludy K. volt a koszorús, a lyrában többen osztoztak a babéron: Kisfaludy S., Virág, Berzsenyi, Kisfaludy Károly, az epikus koszorújáért még egyetlen kitünő költő sem versenyzett. Senkinek sem esett nehezen, hogy Vörösmarty elfoglalta az üres helyet, sőt Kisfaludy K. benne ismervén föl epikai költészetünk első rangú tehetségét, leginkább ilynemű dolgozatokra buzdította. Kulcsár és ortholog társainak az tetszett, hogy Vörösmarty, bár a neologokhoz tartozik, mégis kevésbbé az, mint a többiek s van benne valami régies is. Fáyt elbájolta a színek és képek gazdagsága s nem egyszer mondotta tréfásan, hogy Vörösmarty költészete hasonlít a nehéz szövetű aranyhímes magyar szoknyához, mely akkor is teltnek látszik s megáll a földön, ha hiányzik belőle a szép termetű hölgy. Szemere csodálkozott az egészen új nyelven, mely sem a régi, sem a megújított, és szokása szerint egy csoport paradoxonban fakadt ki. Horvát István az ősi dicsőség dalnokát üdvözölte benne, mintegy testvérét, ki az a költészetben, a mi ő a történelemben.

Szóval majd minden nevezetesb írónak tetszett valami e műben s legalább magán körben hallatta róla ítéletét. Csak Kazinczy hallgatott, ki mint kritikus Kovacsóczyt is bámulni tudta s kivált leveleiben általában nem igen sajnálta a bókot egyetlen hozzá folyamodó írótól sem. Sajátságos jelenség, de nem épen érthetetlen. Vörösmartyra már Teslér figyelmeztette Kazinczyt, ki 1824-ben Kovacsóczyhoz írt levelében üdvözölte is a tehetséges ifjút, mint szokott minden ifjú írót, ki a neologismushoz csatlakozott. Vörösmarty megköszönte a figyelmet egy kis levélkében, mely tele őszinte tisztelettel, de nincs benne holmi lelkesülésbe oltott hízelgés, melyhez annyira hozzá szoktatták Kazinczyt barátjai és tisztelői. Kazinczy felelt e levélre, biztatta, mert jó jel – úgy mond – mikor a kezdő nem félig érettet nyújt s kéri, hogy írja meg neki életadatait. Vörösmarty teljesítette e kérelmet, s egyszersmind mutatványt küldött _Zsigmond_ czímű drámájából. Itt megszakadt levelezésök egész 1827-ig.[12] Lehet, hogy Kazinczy száraznak találta Vörösmarty modorát, ki nem értett a levélírás mesterségéhez, se magáról, se másról nem tudott szellemesen csevegni vagy ódai lelkesüléssel ömledezni. Valóban Vörösmarty épen oly rest levélíró volt, mint kevés szavú, s leveleiben rendesen csak a szükségesekre szorítkozott. Ritkán nyílt meg, vagy engedte át magát fölindulásának s épen nem kedvelte se a szívből jövő, se a mesterkélt bókokat. Kazinczy levélírónak született, annyira, hogy leveleiben nemcsak mint stilista a legkitünőbb, hanem jellemének szeretetreméltósága és gyöngesége is itt nyilatkozik leghívebben. A levélírásban épen oly kevés érintkezési pont volt köztök, mint a költészetben. Midőn _Zalán futása_ megjelent, Széphalomról nem repült hozzá üdvözlet, midőn Kazinczy _Minervá_ban az 1825-ki _Aurórá_t bírálta, melyben épen akkor látott világot _Cserhalom_, csak érinti Vörösmarty e második nagyobb művét. Toldy, ki mindinkább bámulta Vörösmartyt, egész nehezteléssel írta neki, hogy ez valóságos részrehajlás. «Jól mondod – viszonzá Kazinczy 1826 nov. 6-án – hogy részrehajlással vagyok Vörösmarty iránt. Hogy azt ismerd, jer, lásd, mint tanúlja fiam scandálni a hexametert _Zalán_on, mint tudja érteni a poetai szólást _Zalán_on s midőn vele olvasom _Zalán_t, mint tanúlja ellágyult, elváltozott hangomon ismerni a nemzet nagy díszét. _Cserhalom_ nekem annyi, mint egy egész poema s nem számlálom a kisebb dalok számába. _Zalán_ és _Cserhalom_ felől én is egyedül akarok szólani s ha eddig hallgaték, nem hidegségre mutat.»[13]

Toldy kapva kapott e kicsikart nyilatkozaton s örömmel igtatta be a Vörösmarty eposzairól írt æsthetikai értekezésébe, azzal mentegetve magát Kazinczy előtt, hogy ezzel tartozott mind neki, mind Vörösmartynak; Vörösmartynak azért, mert a mellőztetés nehezebben esik bármely megtámadásnál, neki azért, hogy az olvasó olyast ne higyen felőle, mi bizonyosan nincs szándékában. Kazinczy helybenhagyta levele fölhasználását, de nem tartotta meg ígéretét és soha sem írt se _Zalán_ról, se _Cserhalom_ról. A helyett elpanaszolta Guzmicsnak, mily rossz néven vette tőle Toldy, hogy _Zalán_t és _Cserhalmo_t nem magasztalta, s egész elkeseredve kiált föl: «Föltettem magamban, hogy magamba zárom örömömet és boszúságomat s többé semmit sem recensealok. Igaza van gr. Majláthnak, noha nem ily baj miatt mondá a szót: Unsere Schriftsteller sind doch schreckliche Pedanten.»[14] Guzmicsnak is ígéri, hogy írni fog e két műről, s egyszersmind egy későbbi levelében oda vet egy pár megjegyzést, a melyekben őszintébb a gáncs, mint a méltánylat. «_Zalán_nak ossiani kezdete – úgy mond – engem igen kedvesen lepe meg; csodálom, írigylem azt, valamint könnyűségét. De azt is csodálom, hogy ez a lelkes ifjú a maga eposzával ily hamar elkészülhete, hogy azt ily hamar kieresztheté… Én azt szerettem volna, hogy _Zalán_jában leltem volna több nyomait Homérnak, nevezetesen azokat a Homérban oly szép hasonlatokat. Lehet e nemben szép a mi nem homéri is, de engem igen gyönyörködtet, midőn a Homér nemében homérit lelek. _Zalán_ban sok sürgés-mozgás (actio) van s ő a hadi dolgokat szépen és szép mértékben egyesítette az emberi szív érzéseivel. _Zalán_nal literaturánk és korunk kevélykedhetik, de _Zalán_ is sokat nyert volna mint minden egyéb munka, ha Vörösmarty követte volna Horácz intését… _Salamon_t tegnap vevém. Ime epicus és dramaticus azon egy személyben. Melyik lesz nagyobb, melyik kisebb. Még eddig a dráma nem vala íróinknak a legszerencsésebb pálya.»[15]

Elvégre Vörösmartynak is írt, midőn ez neki 1827-ben _Salamon_ból ajándék példányt küldött. «A művészt akkor dícsérjük – így szól a levél – midőn munkája csodálatában felejtjük dícséretét, ezt mondja _Emilia Galotti_ban a herczeg. Halld tehát, miért nem szólék én _Zalán_ról, a szép _Cserhalom_ról és most miért nem _Salamon_ról. De halld azt is, hogy soha nekem kedvesebb tömjény nem gyujtatott, mint a melyet bodrogi barna leánykától vettem.»[16] Általános bókok minden eszmei tartalom nélkül s az, hogy _Salamon_t egy sorba teszi az eposzokkal, kétkednünk kényszerít őszinteségében, mert Zádorhoz írt egyik levelében kedvezőtlenűl nyilatkozik _Salamon_ról, s különös, hogy drámában épen egy lyrai költeményt emel ki, Jolánka dalát, a melyet magára czélzónak tart, mert Jolánka a széphalmi pusztát emlegeti. Egyébiránt később Toldyhoz írt leveleiben többször üdvözli és magasztalja Vörösmartyt, de mindig egy rangban a többi tehetségesb ifjú költővel, ide értve Kovacsóczyt is. Ez szerfölött boszantotta Toldyt: «Mint hüledezünk – kiált föl – midőn látjuk, hogy némelyek iránt mily rettentő tévedésben vagy.»[17]