Part 5

1825 augustusában még egyszer le akart rándulni Tolnamegyébe, hogy végbúcsút mondjon ifjúsága tündérországának. Zádor, ki, úgy látszik, egyedül volt beavatva barátja szerelmi titkába, aggódva kérdi levelében: «Hát csakugyan lementél-e?» «Nem, barátom – feleli Vörösmarty Pestről 1825 augustus 27-ről – itt maradok (sept.) 8-ig munkám miatt, s azután sem sietek igen, mert nincs nekem ott számomra semmi is. Ha a sötétség országába mennék, nem esnék nehezen, mert mondhatnám: uram, te sötétnek teremtetted ezt és szép nem is volt soha; de én láttam a déli völgy virágát s most ő nincsen ott. Nem is kérdettem meddig marad el, vagy még visszajő-e? mert mit használ, a valóságot úgy is elég korán lesz megtudnom. Gyermeki könnyűséggel azt gondoltam, tán látom még egyszer, s ezt gondolnom is oly kedves vala. Most kegyetlenűl vége lesz mindennek. Iszonyú ürességet találok majd ott, hol mindenem volt, borzasztó csendet, hol az ábrándozás kedves alakjai bájosan zengettek körömben. Vergődő kedvem egészen oda van. A bánat és évődő fájdalom egész táborával általment lelkemen: olyan az, mint az eldúlt mező. Meggyilkolva fetrengenek rajta az élet örömei, s a mely még csak haldokol közöttök, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom, hogy’ lesz tovább; tán gyógyít az üdő, de úgy vélem, hogy az a gondolat, mely képzelt boldogságomban szőve volt, pótolhatlan hiányt fog hagyni egész életemben. Attól, kit mindenek felett hatalmasnak hiszek, lehetetlenséget nem akarok kérni, a mi pedig azonkívül lehetséges, az mind csekély nekem. Ha visszatértemben látni találsz, keresztűl látsz rajtam, mert előre képzelem, hogy le leszek sújtva. Mily boldog Maróthy, miért nem tanúltam az ő mesterségét, nyelveit, elmennék a Jegekhez, hogy fagyaszszanak meg, el Kaukazushoz, hogy temessen el, itt megholt testemnek fájni fog a föld is; nem hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam, mert csontom, velőm, s talán minden hajam szála el van foglalva általa.»

E levél híven festi Vörösmarty hangulatát, s egyszersmind azt is mutatja, hogy mily erőt vett rajta eltitkolt szenvedélye. Vörösmarty nem kedvelte a költői szárnyalást prózában, s leveleiben nem szokott érzésekben áradozni, s ím e levelében egész szenvedélyességgel tör ki. Óhajt és fél találkozni a szeretett leánynyal, barátja vigasza nem hat reá s még egyszer átéli boldogtalan szerelme minden örömét s kínját. «Itt vagyok – írja Zádornak 1825 szept. 28-ról – s itt van elválhatlan társam a reménytelenség. Minden, a mi sanyarú s lesújtó lehet, megvan e mondásban; elgondolhatod, hogyan voltam, mikor ezt éreztem. Ő nem örökre távozott el innen, s mikor megjöttem, már itt volt. Oh barátom, micsoda szárazság, micsoda üresség ez ahhoz képest, a mi bennem forr, de nem keresem a szavakat, leírom, a mint tollamra jőnek. S ha csak század része lesz is a valóságnak bennök, elég ez arra, hogy szánakodjál rajtam. Látom leveledben, mindent elővettél, a mi vigasztalásomra lehetne: részvétedet, hazámfiai szeretetét fáradozásaimért. Mind igaz lehet ez, de én nem hallok semmit is. Ha Isten angyalai az üdvösség csengetyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara repkedne is körűlem édes dalával, de bár maga a testesült öröm biztatna is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet, a mit csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idejében könnyebben tűrhessek, de halljad mindenestül, s talán utolszor, veszendő ügyemet. Meglett korú vagyok és semmi kilátásom. Ennek méltó meggondolása arra határozott, és szinte megkeményített lejövetelem előtt annyira, hogy akármi hideg elfogadást, sőt tán megvetést is képes lettem volna elszenvedni. Nem is csalatkozám, a legérzéketlenebbűl és szinte megfásúlva állottam előtte első pillanatban, s ő azon szelíd mosolygással, melylyel mindenkit fogad, fogadott engemet is. Alkony volt; ifjúsága legszebb biborában állott, szülei és testvérei körében, hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra, mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, a ki kevesebbet vártam, olvadozni érzém elfásult szívemet, s hálát adtam Istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, de tudod, gyarlók az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam, s ő ismét hozzám jött, hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy kézmorzsoló hitvány kérdezne így, fülem sem csendülne, de midőn a kérdés szép hangjai ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csak ily csekély kérdésért is a szemérem harczol, oh akkor barátom, ne legyek-e oda? Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám Istenemet, hogy őtet láthattam, s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani… De mily erőtlen vagyok feltételemben! Akármit beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Oh csak valami kivetőt találhatnék benne! Nem találok s a mit bennem iránta most már csak tiszteletnek véltem, minden képtelenségek belátása mellett is, szerelemmé vált. Itthon van, de már majd bizonyos jelensége van, hogy nem soká marad. Kimélnek jelenlétemben, de mégis úgy vagyok, mint a mely hajót az örvény több mérföldről besodor, nem hirtelen vész, de minél későbben, annál szörnyebben és bizonyosabban. Így a rossz jövendő tárva áll előttem s ha Pesten más életet nem választok, rövid idő után bizvást vess keresztet reám… Hajh, csak tizenhat esztendős koromtól fogva nevelhettem volna mostani észszel magamat: Maróthy most nem menne maga s én nem tépelődném gyávaságomon.»

E levél leghosszabb Zádorhoz írt levelei közt; még jól esik beszélnie szerelméről, még nem jött el az elhatározó percz, még nem jutott szenvedélye legyőzéséhez. Későbbi leveleiben már inkább csak érinti szerelmét; megtörtént, a mire rég készült, s az eltemetett szerelem fájdalma csak néha nyilallik át sorain. «Hallád, hogy itt vagyok – írja Pestről 1825 november 6-ról – képzelheted, hogy el is kellett jőnöm. Oh barátom ez az eljövetel legalább csak keserves lett volna. Nem volt. Nyomorult szavakkal tudtam elbúcsúzni s a fájdalom bennem gúnykaczajjá vált… Képzelheted, hogy lehet annak dolga, a kit végtelen pusztában kezd megvenni az Isten hidege; úgy vagyok én az élet pusztájában, fázni kezdek s a boldogtalan emlékezet nem melegít többé. Legalább csak új lelket vehetnék, felöltöztethetném a remény és szerelem bibor köntösében s ifjúságát a képzelődés gazdag virágaival ékesíthetném föl, de el vagyok temetve s a remény és szerelem hervadtan áll jó kedvem sírjánál. Ezt olvasom, ha mélyen szívembe tekintek, de talán annál kevesebb gondomat foglalja el ezután az ábrándozás s hideg észszel a külső jobblétért tán többet tehetek.» Egy Zádorhoz írt másik levelében már nyugodtabb, üdvözli házasulandó barátját és széttépett boldogságára gondol: «Adja Isten oly boldog légy, a mint azt érdemeled: boldogságom úgy is abból fog állani, ha hazám és ti boldogok lehettek. Én is lehettem volna, de hajh mily véghetlen nagy lépés van a lehetéstől az azzá lételig, s mégis hány van, a ki az sem lehetett volna, mert szívén kívül kereste a boldogság forrását.» Néha gúnyosan fordul maga ellen. «Lásd én – írja szintén Zádornak – lassanként beleszokom a jókedvbe, ki tudja, bele halok-e? Azt gondoltam, hogy majd se nem ehetem, se nem ihatom, pedig dehogy nem. Csak elfásulok lassanként s magam sem bánom, legalább faraghat a sors belőlem a mit akar, bálványt vagy bitót.» Évek multával is sajogni kezd a behegedt seb. «A napokban – írja Zádornak Pestről 1827 aug. 28-ról – itt lesz Etelka, nem tudom megláthatom-e? Talán fogom látni, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt, akkor egy tekintet hónapokig elálmodoztatott volna, most talán meg sem indíthat, annyira sem vihet, hogy a multra visszanézvén, borzadjak magamtól.»[10]

Ím lassanként kialvó szenvedélye, de a melynek emléke folyvást termékenyíti költészetét. Nemcsak Vörösmarty nem lett boldog, de az sem, kit annyira boldognak óhajtott s kinek épen boldogságáért győzte le szenvedélyét. Etelka később férjhez ment ugyan, de a mint Vörösmarty maga mondá egykor Zádornak, nem volt boldog és sokat szenvedett. Azonban mindez későbbi dolog. Midőn 1823-ban Vörösmarty _Zalán futásá_ba kezdett, Etelka a fejlődő ifjúság bájaiban virult, s az ifjú költő ébredő szenvedélye hevével szerette. Hazafi és szerelmi lelkesülés melege alatt született a magyar új eposz s azzal költője, úgy látszik, nemcsak hazája, hanem szerelme oltárán is áldozni kívánt. 1823 őszén már kész volt belőle néhány ének s Vörösmarty félművel, de egész lelkesüléssel sietett Pestre.

V.

Vörösmarty mint a Perczel-fiúk nevelője másod ízben, 1823–1825. Ügyvédi vizsgálatot tesz. A pesti irodalmi körök 1798–1825. Kármán. Révai. Horvát István, Szemere és Vitkovics. Kulcsár. A Marczibányi-intézet. Fehér György. Petrózai Trattner János. A gróf Teleki-ház. _Auróra. Hébe_. Kisfaludy Károly és Kazinczy. Kovacsóczy _Aspasiá_ja. Vörösmarty új barátjai: Toldy, Fábián, Zádor. Első találkozása Deák Ferenczczel. _Zalán futása_ fogadtatása. Vörösmarty és Kazinczy.

Pesten újra átvette a Perczel-fiúk nevelését s egyszersmind fölesküdt a kir. táblára jegyzőnek. Ugyanekkor nagybátyjánál, Vörösmarty Ferencznél, egy évig gyakornokoskodott. Nevelői fizetése koszt és szállás mellett 300 váltóforint volt, melyből a mit megtakaríthatott, folyvást anyjának küldötte. Nappalait a tanítás, az ügyvédi censurára készülés és gyakornokoskodás foglalták el s inkább csak éjjeleit áldozhatta a múzsáknak. _Zalán futásá_n dolgozott oly kitartóan, hogy már 1824 márcziusában, a mint Kazinczynak írta, igen kevés híja volt az egésznek. Közbe-közbe elővette egy még Görbőn kezdett drámáját, _Zsigmond király_ czíműt, melyet 1823 telén Pesten be is végzett. E mellett néhány kisebb költeményt is írt, szorgalmasan olvasott, kivált szűnnapokon, midőn tanítványaival Börzsönybe rándúlt. 1824. dec. 20-án letette az ügyvédi vizsgálatot, de nem ügyvédkedett, hanem folyvást nevelő maradt. Úgy látszik, hogy mikor ügyvéddé lőn, már fölhagyott azzal a szándékkal, hogy valóban ügyvéd legyen. Legföljebb menedéknek tartotta fönn. Hamar megismerkedett az irodalmi körökkel, lassanként a nemzeti törekvésbe olvadt be minden egyéni törekvése s néhány év múlva egyedüli életczélja lőn a hazafi és író koszorújáért küzdeni. A szerelméről lemondó ifjú keblét csak a hazafiság nagy érzése volt képes betölteni.

Pest épen akkor kezdett válni irodalmunk központjává. Már a múlt század végén látunk egy pár férfiút erre törekedni, de siker nélkül. Kármán 1793-ban kimondotta, hogy míg Pest meg nem ragadja a kormányt, addig a tájszólások nem fognak beolvadni egységes irodalmi nyelvbe, addig a vidéki elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely egyedűl egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Írói estélyeket indítványozott b. Podmaniczky Anna, gr. Beleznay Miklós tábornok özvegye szalonjában a pesti magyar írók és tudósok központosítása végett, és szintén Beleznayné pártfogásával indította meg _Uraniá_ját, melyet ugyane czélból alapított. Meg is nyílt ez újkori első magyar szalon, de a Martinovics-katasztrófa szétriasztotta s Kármán halálával megszűnt az _Urania_ is, mely minden tekintetben annyi szép reményt ígért. Révai terve egy Pesten fölállítandó nyelvmívelő társaság ügyében az országgyűlés részvétlensége miatt nem létesűlhetett. Az írók szétszórva laktak az országban. Minden kis város, hol egy pár kitünő író lakott, vagy valamely nevezetesb irodalmi vállalat indúlt meg, fensőséget gyakorolt Pest fölött, hol a magyarok is németűl beszéltek, német művészet kezdett virágozni s oly lelkes magyar író is, mint Schedius, német folyóiratot adott ki. Bécset még leginkább lehetett a magyar irodalom központjának nevezni. A múlt század közepén itt szólaltatta meg ismét irodalmunkat a magyar testőrség, itt jelent meg a legolvasottabb hírlap, itt nyomattak a legszebb kiadású magyar könyvek s évtizedeken át soha sem hiányzott itt egy-egy oly írói kör, mely folyvást levelezésben állott az ország legkitünőbb íróival.

Pest fensőségének első lépcsője tulajdonkép Révai volt. Midőn e genialis férfiú 1802-ben mint a kir. egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára, elkezdé hirdetni a magyar nyelvészet reformját, vagy jobban mondva, megalapítását, s összetűzve Verseghyvel, szokatlan mozgalmat idézett elő: a magyar írók nagyobb figyelemmel fordúltak Pest felé, mint valaha. Révai ugyan nem sokkal azután meghalt, de naponként szaporodó tanítványai lelkesűlten hirdették tanait. Köztök leginkább Horvát István tűnt ki, a ki már a Verseghy-polemiában is védelmezte mesterét, s kit mintegy fejének ismert az az irodalmi kis kör, melyet Szemere és Vitkovics alkottak s Kazinczy pesti triásznak nevezett el. E kör három eszmének volt képviselője: védte és terjesztette Révai nyelvészeti rendszerét, Kazinczy nyelvújítását és szintén a Kazinczy által megindított költői új iskolát. Horvát ehhez még egy nagy érzést csatolt, a nemzeti önérzetet, mely őt történelmünk nemzetiesb fölfogására vezette, lassanként egész a rajongásig.

E kör volt a pesti s a Pesten átutazó írók központja; leginkább Vitkovics házánál gyűltek össze, kivált 1812 óta, a midőn Vitkovics megénekelt Theodorájához költözött. A szerb eredetű és görög vallású ügyvéd egyszerű háza mintegy temploma lőn a magyar nemzetiség s az új magyar költészet cultusának. Vitkovics a belvárosi Kereszt-utczában lakott, nem messze a szerb templomtól, egy még a hatvanas években is fennállott, franczia tetőzetű házban. Az egri jó bor mellett nem egyszer lepte meg a társaságot az éj. A széptani és nyelvészeti vitákat rendesen történelmi és politikai tárgyú beszélgetések váltották fel. Az új magyar könyvek megbíráltattak s némely polemia és irodalmi vállalat terve itt fogant meg. A komolyságot tréfa, élcz és néha dal mérsékelték. Vitkovics igen szépen tudott dalolni, rendesen népdalokat énekelt és saját dalait, sőt egy párszor a szerb guzliczát is bemutatta vendégeinek. Nemcsak a házi gazda, hanem a Virág Benedek és Kazinczy névnapjai is megünnepeltettek. Midőn 1813-ban Berzsenyi, 1815-ben Kazinczy meglátogatták Pestet, még zajosb ünnepet ült e kör. Az agg Virág itt találta magát legjobban s Theodora mindíg a ház küszöbéig kísérte ki és kézcsókkal vált meg tőle. Itt szavalta el Fáy András némely ifjúkori dévaj költeményeit, s nem bánta, ha azokat barátjai hevenyében leírták is, mert úgy sem kiadhatók s dicsőítette a censurát, mint védpaizsát jó hírének. Itt olvasta föl 1810 ben Kölcsey az első magyar románczot, itt 1815-ben a _Mondolat_ ellen Szemerével együtt írt satiráját; e kör elébe terjesztette Helmeczy a nyelvújítás apologiáját, a melyhez aztán Horvát István, akkor a régi nyelv egyetlen ismerője, örömest szolgáltatott egy pár rögtönzött adalékot. Innen merített lelkesűlést 1809-ben az Erdélybe utazó Döbrentei s nyert szellemi támogatást ott megindított _Erdélyi Muzeuma_. 1818 óta Kisfaludy Károly is vendége volt Vitkovics házának s a nyelvészeti viták mellett a dramaturgiakat is divatba hozta. Midőn Vörösmarty 1823-ban Pestre jött, még nagy hírben állottak Vitkovics estélyei. De e kör még nem tehette Pestet irodalmi központtá. 1811-től majdnem 1822-ig a kis Széphalom uralkodott a magyar irodalmon. Kazinczy ismerte majd minden vidék íróit s épen úgy érezte hatását Bécs, mint Pest vagy Kolozsvár. A nyelvújítás mindennél mélyebbre ható eszme volt s Kazinczynak nemcsak munkái éleszték e mozgalmat, hanem levelei is, melyek majdnem pótolni tudtak egy egész központi folyóiratot.

A Kazinczy triásza mellett Pesten még egy más írói kör is alakult, melynek Kulcsár István volt a feje, az 1806-ban megindúlt _Hazai és külföldi tudósítások_ szerkesztője. Kulcsár nem vallott határzott irányt se politikában, se irodalomban. Egyetlen eszméje és elve volt a nemzetiség. Magyar volt testestül lelkestül és régi szabású táblabíró. Szerette nemzete történelmét, irodalmát, zenéjét, színészetét s izgatott mindenik mellett szóval és tettel. Író és szerkesztő volt, az irodalom és művészet mæcenasa, ügyvéde és napszámosa a körülmények és erszénye szerint. Buzdította a fiatal írókat, dicsőítette az idősbeket, kiadót keresett munkáiknak, s ha más nem találkozott, maga adta ki. Lapja jövedelmét úgy tekintette, mint közpénzt, a melyet közczélra kell fordítani. A nyelvet és irodalmat illető kérdésekre jutalmakat tűzött; az ortholog Beregszászival egy magyar szóképzéstant íratott, Horvát Istvánt ő vette reá, hogy elkészítse őstörténelmi _Rajzolatai_t, a melyeket aztán kiadott saját költségén s olvasóinak ajándékul küldött. Nyílt házat tartott, hova szívesen látott minden magyar írót és művészt; nem tett különbséget a neolog és ortholog között, bár maga az utóbbiakhoz tartozott. A vallás dolgában nem volt épen ily türelmes. A pártfogása alá vett vagy épen nála segédkező protestáns ifjakat örömest áttérítette a katholika hitre, ha lehetett, mint Ungvárnémeti Tóth Lászlót. Politikai lapszerkesztő létére nem igen beszélt politikáról, hanem annál örömestebb hallgatta, ha vendégei irodalmi dolgokról vitatkoztak, vagy ha Bihari egy szép nótát húzott. Az írók után a színészeket és czigány zenészeket becsülte legtöbbre, mint a nemzeti nyelv és érzésnek erős támaszait. Sokáig buzgólkodott, hogy Pestnek állandó magyar színháza legyen; leginkább az ő fáradozásai következtében vétetett meg e czélra a Hatvani-utczában saját háza mellett egy üres telek, de az építésre nem gyűlt elég pénz, a telek sokáig pusztán állott s végre eladatott gróf Czirákynak. Biharinak, a híres czigány zenésznek, nagy pártfogója volt; temetésére magával vitte vendégeit s a sírnál lelkes beszédet tartott. Kazinczy triásza rendes vendége volt nagyobb ebédjeinek s Horvát István itt is oly nagy szerepet játszott, mint Vitkovics házánál. Mily diadalt ült e két lelkes kör, midőn 1810-ben a Marczibányi intézet megalapíttatott, mely a Marczibányi István hagyományából évenként pályadíjt tűzött a nyelvmívelést illető értekezésekre s a legjobb magyar munkákat megjutalmazta. Az intézet a nádor pártfogása alatt állott, a ki igazgatását egy pestmegyei bizottságra ruházta, a nemzeti muzeum befolyása mellett. 1817-ben történt az első jutalmazás Pestmegye termében, a nádori biztos jelenlétében; Virág és Pethe munkái koszorúztattak meg s Teleki József gróf pályairatai. 1820-ban maga a nádor osztotta ki a jutalmakat, melyek elsőjét Kisfaludy Sándor _Regéi_ nyerték. A jutalmazott írók, ha Pesten voltak, kardosan, magyar díszruhában jelentek meg s beszédeket tartottak. Majdnem oly pompával, zajjal ment véghez az ünnepély, mintha főispáni beigtatás lett volna. Valóban ez ünnepély emelni kezdte az írót Verbőczy népe szeme előtt. Az irodalom mintegy fölvétetett a rendi alkotmány sánczai közé, vagy legalább azok az írók, kik a Marczibányi-jutalmat nyerték. Itt is Horvát játszotta a főszerepet, ő volt a pályakérdések kitüzője, bírálója s kihirdetője a hírlapok útján. Mint az ország historikusa, a nemzeti becsület védője, egész országos tekintélyt vívott ki magának.

Azonban mindezt csak előzménynek nevezhetni. A _Tudományos Gyüjtemény_ és _Auróra_ megalapításával kezd Pest irodalmunk központjává emelkedni. Amaz 1817-ben indúlt meg, Fejér György indítványára, Horvát sürgetésére, ez 1822-ben Kisfaludy Károly szerkesztése mellett; mind kettő a Kulcsár és Vitkovics estélyein született és tartatott keresztvíz alá. A _Tudományos Gyüjtemény_ volt irodalmunkban az első nagyobbszerű tudományos vállalat. Az egész ország tudományos ereje összpontosúlt itt s a nyelvészeti, történelmi és irodalmi viták állandó tért nyertek. Nem volt pártközlöny, sőt némi határozottabb színezetre sem törekedett. Egykép írt bele ortholog, neolog, y-os és jottista s a szerkesztő Fejér György mellé adott bizottság csak arra ügyelt, hogy a czikk magában véve érdemes dolgozat legyen, legföljebb javított vagy rontott rajta valamit, a szerző tudta nélkül is, a mi ma is szokása szerkesztőinknek, Itt vívta ki Kazinczy nyelvújítási harczát Beregszászival és másokkal, itt jelentek meg Kölcsey első bírálatai, itt folytatta Horvát történeti nyomozásait. Ide küldé mindenki czikkeit, a ki valamely tudománynyal foglalkozott, akár mint szaktudós, akár mint műkedvelő. E mellett e folyóiratnak nemcsak az irodalom terén volt központosító ereje, hanem a társas téren is. A _Tudományos Gyüjtemény_ kiadója, Petrózai Trattner János, az üzleti érdeken kívül, más szempontból is szerette a magyar irodalmat. Reá is ragadt valami író barátjai lelkesüléséből. Örömest látta házánál az írókat, kivált folyóirata dolgozótársait s a legtöbbször az ő estélyein vitatták meg nemcsak a szerkesztőségi ügyeket, hanem a magyar irodalom és tudomány nevezetesb kérdéseit is. Vitkovics, Kulcsár és Trattner házai voltak először Pesten a magyar irodalom szalonjai. A főuraknak minden egyébre, még a pesti német színházra is, több gondjok volt, mint nemzetök irodalmi törekvéseire. Leginkább gróf Teleki László viseltetett érdekkel az irodalom iránt s olykor meghívta házához a nevezetesb írókat. Maga is író volt s a Marczibányi-intézet elnöke, fia pedig, József, ekkortájt lépett az írói pályára s Thaisz alatt élénk részt vett a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztésében is.