Part 4

A közöny, tétlenség és léhaság e jelenségei, a mélyebben vizsgáló előtt veszélyesebbeknek mutatkoztak II. József rendszabályainál, melyek a nemzetiségnek nyílt harczot izentek ugyan, de egyszersmind erős ellenhatást is keltettek föl. Most tespedés állott be s újra a sülyedés napjai látszottak közeledni. Csak az irodalom mindinkább élénkülő mozgalmai vigasztalhatták az aggódó hazafiakat. A megújhodás fejleményének, mely itt megindúlt, előbb-utóbb át kellett hatni a társadalmi és politikai életet is, és szerencsére Kazinczy nyelvújítása, a régi és újabb eszmék s ízlés közti küzdelem, akkor kezdte vívni leghevesebb csatáit, midőn Magyarország közélete legzajtalanabb volt, 1812–1823-ig. Az alkotmány sem igen dicsekedhetett több szerencsével, mint a nemzetiség. Csak védelmére szorítkozott a nemzet s nem egyszersmind fejlesztésére, s a szabadság fogalma a rendi szabadalmakkal majdnem egynek tartatott. A védelem ugyan sokáig megakadályozta a nyilt erőszakot, de nem a leplezett támadást, a lassú sorvasztás kísérleteit. A reformok késtek, sőt ellenszenvvel is találkoztak, a mi öregbíté a veszélyeket. Az a reformtörekvés, mely az 1790-ki országgyűlésen mutatkozott, lassanként elpárolgott. Nemcsak az európai nagy háborúk hatottak e tekintetben kedvezőtlen, mert a külügyi bonyodalmak rendesen háttérbe szorítják a belügyeket, hanem a franczia forradalom szörnyűségei is, melyek épen a legnemesebb kedélyeket hangolták le. Midőn később, 1812 után, némi reformvágy mutatkozott, maga a kormány nem gondolt vele, mely épen oly elavultnak óhajtotta a magyar alkotmányt, mint félreteendőnek. 1811 óta nem tartatott országgyűlés s e lefolyt tizenkét év alatt minden elkövettetett, hogy a megyék bureaucratikus intézményekké váljanak. Végre részint 1821-ben, részint 1822-ben kiadattak az ujonczozó és adófölemelő rendeletek, melyek a nemzet legsarkalatosb jogait támadták meg. A megyék heves ellenállásra készűltek, országgyűlést sürgettek, melynek beleegyezése szükséges mind az adó fölemeléséhez, mind az ujonczozáshoz. Megkezdődött a küzdelem mindkét részről nagy erélylyel. Végeredménye nem lehetett más, mint vagy az alkotmány visszaállítása vagy az alkotmányos élet enyészete s vele együtt a nemzeti fejlődhetés, békés átalakulás reményeinek megsemmisülése, beláthatatlan bonyodalmak kíséretében.

Vörösmartyt a megyén találták e küzdelem legviharosb napjai, még pedig egyik megyei főtisztviselő oldalánál. Módja volt mindennel a legapróbb részletekig megismerkedni, egész figyelme ide fordult s nagy érdekkel kísérte az eseményeket. Már az atyai háznál megtanúlt hazafiasan érezni, a mit történelmi és költői olvasmányai még inkább kifejtettek. Berzsenyit nemcsak magas röptű ódáiért, erőteljes nyelvéért kedvelte kiválóan, hanem mert benne találta a legmélyebb hazafi-fájdalmat. A régi írók közt Zrínyi Miklós és Mikes Kelemen voltak legkedveltebb írói. Zrínyiben nemcsak a költőt bámulta, hanem a hőst és hazafit is, ki szóval, tollal és karddal nemzeti nagy érdekekért vívott. Mikes Kelemen könyve nemcsak hol humoros, hol elegiai hangulatával és szép nyelvével hatott reá, hanem ama nemzeti nagy katasztrófa emlékével is, melynek az író áldozata lőn.

E könyv, ez emlék hatása alatt írta 1820-ban _Rákóczy Bercsényinél Lengyelországban_ czímű költeményét, mely a jelen fájdalmát a multéba olvasztja:

_B_. Rákóczy itt? _R_. Bercsényi hajh! Szökötten itt vagyok Külföldön. _B_. Oh és a haza? _R_. Hanyatlik, népe dűl. _B_. S mi élve látjuk ezt! Hazám, Ki lesz majd gyámolod? _R_. Ha mink kiveszünk, vész az is, Árpád hazája vész. _B_. Oh sírj felette nagy világ, Szabadság sírj te is! _R_. Hah és mi csak keserghetünk Jajdulva gyászomon. A kard hüvelyben s markaink Szivünkön nyugszanak. _B_. Hunyj el dicső nap, csillagok S hold, rejtsed fényedet! Ne lásd az elhaló magyart A szolgaság ölén. _R_. E század elfogy, hajh vele Fogy drága nemzetem! Isten, magyarnak Istene, Tekints le, szánd meg őt!

Közjogi tanúlmányai, a megyei gyakorlat, közel hozták a politikai élethez is. Nem abstract fogalom, költői phrasis volt előtte a haza, hanem valóság, élő fájdalom, mely egészen lelkébe olvadt. Mint író már egy pár év előtt azon irodalmi mozgalomhoz csatlakozott, mely a sülyedésnek indúlt napokban egyedül küzdött egy szebb jövőért; most azon politikai párt tagja lőn, mely védte az alkotmányt s egyszersmind előkészíté a regeneratio fejleményeit. A tolnamegyei alispán patvariájában homályban élt és fejlődött a fölébredt hazafiság, nemzeti regeneratio nagy költője, ki egy új korszakot jelöl, eszméit hirdeti lantján s romjai alá temetkezik. Néhány lyrai költeménynyel kezdődik költészetének e forduló pontja, melyek egyszersmind mutatják, hogy mily hatással voltak reá mindjárt kezdetben az 1823-iki politikai események. _Fehérvár_ czímű ódája, egy kétségbeesett jaj, mely a nemzeti öngyilkosságot, a haza pusztulását siratja. Egy másik ugyanekkor írt czím nélküli költeménye még mélyebb fölindulást fejez ki, melyet semmi tekintet nem korlátol.

Mit forralt titkos kebelén a hármas erőszak, Mely szentségtelenűl szentnek itéli magát, Mit forralt vesztedre, magyar, most látod, azon kor, Melyben régi sebed kezde hegedni, elejt. És szent törvényed, mely most már ezredet érne, Megszaggatva hever drága hazádnak ölén. De te szabadságunk elpusztitója, ne örvendj, Sírunkon nem fog diszleni büszke neved. Mely még most nyugszik, fölkél a bátor oroszlán S szíveitek fognak vérzeni körme között. Jaj nektek, ha kivesz, elhúz sírjába magával, Jaj ha megél: iszonyú mérge pokolra taszít.

Jeszenszky Miklóshoz írt költeményében így szól:

Nem írok a világnak dolgai, Nem a hazában támadt bú felől. Oh mert, hogy ezt leirjam, nem levél, De Hunniának tére is csekély, Sőt a nagy ég is szűk, bár messze hat.

De Vörösmarty nem elégedett meg e lyrai költeményekkel, melyek akkor különben sem láthattak volna világot. Fejében egy nagy eposz terve forrott, mely a múltban játszik s a jelenhez szól, mely a múlt dicsőségét énekli, de a jelen sülyedésre emlékezteti nemzetét. Miért gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák lapjairól szedi tárgyát, személyeit s látszóan semmi köze a jelennel? De vajon ki nem fogja érteni a költő czélzatát, kiben még a hazafiság utolsó szikrája ki nem aludt? Vörösmarty hozzá fogott _Zalán futásá_hoz, s írta a megyei küzdelmek zajában, e válságos napok kétségbeesése és reménye közt, hazafi lelkesülése, fájdalma egész erejéből.

Íme hogyan hatottak az országos események _Zalán futása_ keletkezésére. Vörösmarty, épen mint nagy elődje Zrínyi, nemzetéhez kívánt szólani, s költői sugalmát az eszmék és események küzdelméből merítette. Zrínyi ugyanazt mondja a _Szigeti veszedelem_ben, mit egyik politikai értekezésében, a _Török áfium ellen való orvosság_ czíműben. Vörösmarty nem mást fejez ki, mint azt a nemzeti hangulatot, melyet a politikai események felköltöttek, s melyet megerősödött tisztább lelkesüléssé kíván emelni. Zrínyi a pártokra szakadt, szétdarabolt, részben török járom alatt nyögő s aljasodásnak indúlt hazát siratta. Azt hitte, hogy csak az ozmanok kiűzése mentheti meg egységét, adhatja vissza régi erejét s indíthatja meg újra alkotmányos és nemzeti fejlődhetését. S erre elég erősnek hitte a magyart, ha vallásos és politikai pártjai összeforrnak a közösen óhajtott czélra, ha összeszedi minden erkölcsi és anyagi erejét, és szíve egy önfeláldozó nagy elhatározás érzésében még feldoboghat. A mit az államférfiú értekezésében részletesen fejteget, ugyanazt hirdeti a költő eposza alapeszméjében, sőt egész cselekvényében. A _Szigeti veszedelem_ben az Isten már elvégezte a magyar nemzet pusztulását bűnei büntetéseűl, s a török járom tulajdonkép nem egyéb, mint a büntetés végrehajtásának megkezdése. De találkozik egy hős, a költő egyik őse, ki a vallásos és hazafi erények megtestesülése, s kinek önfeláldozása megengeszteli a boszúló Istent. Ily erényre, elhatározásra, önfeláldozásra lelkesíti Zrínyi kortársait; a szigetvári hősnek óhajtja nemzetét, csak így reméli kiengesztelhetni a bűnök és viszonyok átkát, csak így hiszen Magyarország megmenthetésében. Vörösmarty szintén hanyatló nemzetét siratja, mely a béke ölén sülyedésnek indúlt, mely feledi múltját, nem hiszen jövőjében, megfosztja s megfosztatni engedi magát legdrágább kincseitől, s ha a veszélyre fel-felriad is néha, újra tétlenségbe merűl. A múlt nagyság képeit tünteti föl, hogy önérzetet költsön, ébreszsze a sülyedőket, bátorítsa a küzdőket. A jövő nevében dicsőíti a múltat, siratja a jelent. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokáknak némán is kiáltva: hát ti elfogjátok-e veszteni e dicsőn szerzett hont? már elvesztettétek, de újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem hazafiúi erénynyel és kitartással; lelkesüljetek őseitek nagy példáján, pirulva, szenvedve és soha ki nem fáradva; e napok épen oly elhatározók, ha nem is oly dicsők, mint Árpád csatái.

Ez eszmék és érzések közt fogant _Zalán futása_, ezeket fejezi ki az eposz, nem ugyan alapeszmében és cselekvényben, mint a Zrínyié, hanem magában tárgyában s a költő lelkesülésében, mely gyakran egy-egy elegiai felsóhajtásban tör ki. Vajon e tekintetben a kor és saját hangulatán kívül kölcsönzött-e valamit Zrínyiből? Némikép nagy elődjét utánozta-e, midőn ő is, mint ez, költeményével mintegy részt vesz a nemzet nagy küzdelmében? Bajos elhatározni, de annyi bizonyos, hogy a régibb költők közűl csak Zrínyi lelkesítette. «Zrínyi – úgy mond _Zalán futása_ előfizetési felhívásában – kinél e nemben feleink között nagyobbat nem ismerek, kit minden magyarnak ösmerni kellene, a halhatatlan Zrínyi valamint hadi tetteiért, úgy írásaiért is figyelmet, hálát érdemel hazájától, s talán nincs nemzet, mely oly emberrel dicsekedhessék, ki a mellett, hogy főrendű vitéz volt, fő lenne azok között is, kik a vitézeket éneklik». Fábiánhoz írt egyik levelében úgy emlékszik meg Zrínyiről, mint a kinek pegasusát elkölcsönözte. Sokkal bizonyosabb az, maga Vörösmarty beszélte gyakran, hogy _Zalán_jára buzdítón, sőt példaadón hatott egy 1823 elején a _Hebe_ czímű zsebkönyvben megjelent epikai kísérlet: a _Székelyek Erdélyben_. Ki emlékszik már erre, pedig e költemény nevezetes mozzanat volt s nemcsak Vörösmartyt lobbantá lángra, hanem Czuczort is s alkalmasint Horvát Endrére is volt némi befolyással.

Ez ifjú költőt, a magyar újabb eposz hírnökét, Aranyosrákosi Székely Sándornak hívták. Erdélyben, a Székelyföldön született, unitárius papjelölt volt, majd tordai lelkész, kolozsvári tanár s végre az unitáriusok püspöke. Nem sokat írt és hamar elnémult. Munkái közt a fönt említett epikai kísérlet a legnevezetesb. Tisztán æsthetikai szempontból csekély becsű ugyan, de annál becsesb irodalomtörténeti tekintetben, mert a zsendülni kezdő magyar újabb eposz szellemét és irányát jelöli. Zrínyi óta a magyar epikai költészet mind inkább sülyedett. Zrínyi nemcsak az európai ízlés színvonalán állott, hanem némikép Tassóval versenyző tehetség volt, a kinek befolyása alatt állott ugyan, a kitől kölcsönzött is s mégis eredeti tudott maradni. Egy nem rég múlt történeti eseményt epopoeiává emel, saját politikai irányát költői felséges eszmévé magasítja. Mily erő az alkotásban, mennyi eredetiség a kölcsönzésben, mennyi biztosság a jellemzésben! Gyöngyösiben majd semmit sem találunk e tulajdonokból; a mennyire felülmúlja elődjét a költői szólam magyarosságára és rhythmus bájaira nézve, épen annyira utána áll minden egyébben. Gyöngyösi tulajdonkép verses krónikákat, históriás énekeket írt, azonban nem törekedett hűségre, mint Tinódi; nemcsak krónikás, hanem költő is akar lenni, leleményekkel vegyíti krónikáját s épen nem veti meg az allegóriai és mythologiai elemeket sem. Használja a csodálatost is, de minden epikai magasb czél nélkül, megkísérti a bonyolítást, de távolról sem emelkedik egy kerek mese tervéig. Művei a krónika, eposz, és verses regény különös vegyületei, erős lyrai hangulatokba olvasztva. A XVIII. század eposzai még hátrább állanak. Horvát Ádám _Hunniász_a és _Rudolfiász_a, Kulcsár István _Nándorfehérvári győzedelme_, Gáti István _II. József_e, Etédi Márton _Magyar gyász_a, Vályi Nagy Ferencz _Hunyadi László_ja és _Pártos Jeruzsálem_e epikai költészetünk tökéletes sülyedtségét mutatják. Nincs bennök semmi költői, se a tartalom, se a forma tekintetében, s a mi új volna, az nem egyéb, mint Voltaire _Henriás_ának szerencsétlen hatása.

Így állott epikai költészetünk a XIX. század elején, pedig közönség és irodalom semmit sem ohajtott inkább, mint egy eposzt, a dicső múltat a sivár jelen kárpótlásáúl. Írók és közönség buzdítoták egymást s Árpád honfoglalásának megéneklését kívánták hallani. Már Ráday Gedeon készült egy _Árpádiász_t írni, Csokonai fölhagyott minden egyébbel, hogy – a mint maga mondja – «halála napjáig azon a heroica epopoeián dolgozhassék, melyet Árpádról vagyis a magyarok kijöveteléről akart a maradék számára Homerus és Tasso nyomdokain készíteni». Horvát István 1818-ban egész lelkesüléssel szólítja föl Horvát Endrét, hogy írjon egy epopoeiát Árpádról; Horvát Endre egy episztolában mentegetőzik, elmondja, mennyi az akadály, részint a tárgyban a monda hiánya s a történeti hézagok miatt, részint viszonyaiban, melyek nem engedik meg a költői csendes munkásságot, de azért őstörténelmi tanulmányokhoz kezd s már foglalkozik _Árpád_ja tervével. S ím e vágyódás és vajudás közepett előáll Székely Sándor négy énekes eposzával. Az új korszak hajnala derengeni kezdett epikai költészetünkben is, s első sugara Székely Sándor kísérlete volt.

E kis mű egy pár vonásban már mutatja az új irányt, mely egészen szakítani akar a múlttal. Székely nem követi se Zrínyit, se Gyöngyösit, se pedig a XVIII. század epikusait. Nem a közel múltból veszi tárgyát, a szorosan vett történelmi korszakból sem, hanem az őstörténelmileg, a húnokig megy vissza, s a mondák földjét tapodja. Hősei nem a Zrínyi keresztyén Istenét imádják, az Olymp Istenei és allegoriai alakok sem szerepelnek, mint Gyöngyösinél s a XVIII. század epikusainál: a magyarok Istene őrködik népe fölött, kit önkényesen Hadúrnak nevez, egy rossz szellem ármánykodik ellene, a szélvésztámasztó Nemere, kit a székely hagyomány maig is emleget. Részint a már megindúlt őstörténelmi vizsgálódások, részint pedig Klopstock példája vezették Székelyt a magyar mythologia e fölélesztésére vagy jobban mondva fictiójára, mely oly mély nyomot hagyott maga után, hogy egész Aranyig minden epikus elfogadta Hadúrt, csak Nemere esett el, kit Vörösmarty Ármánynyal helyettesített, a persa Ahrimán példájára. A Zrínyi-féle fönséges conceptióra, erős compositióra Székelynek épen oly kevés tehetsége volt, mint törekvése; de a mese kerekdedsége iránt már több érzéke van, mint Gyöngyösinek. Gyöngyösi lyrai hangulata megvan Székelynél is, de pathetikusabb, ossiános, s tele az ős dicsőség iránti lelkesűléssel. A külformát illetőleg Székely egészen szakít a régivel, a hexametert veszi föl a hagyományos magyar alexandrin helyett. Ím rövidbe vonva az új magyar eposz, melynek e sajátságai egy évtized alatt egész erejökben kifejlettek. Nagy mozgalom volt ez: eposzunkba új lélek szállott, visszatért valódi forrásához, az ős mondákhoz, megteremtette a magyar mythologiát, mely nem levén erős ellentétben a keresztyén eszmékkel, visszatetszés nélkül táplálhatta a nemzeti érzelmeket, és végre, kivévén a külformát, mindenben nemzeti lőn, úgy tárgyban, mint fölfogásban. E mozgalom nélkül lehetetlen lett volna a legújabb fejlődés, mely a megnyert nemzeti tartalmat a hagyományos kül formával is kibékítni törekszik, a mondákat a népköltészet alapján naivabban fogja föl, s a lyrai hangulatból kibontakozva, az epikai compositióra veti a fősúlyt.

Vörösmarty már régebben költői inspiratiók között olvasta Béla király _Névtelen Jegyzője_ krónikáját, már forrott fejében az ősi dicsőség eposza, midőn 1823 elején kezébe akadt Székely kísérlete. Ösztönt, buzdítást, termékenyítő eszméket merített e kis műből nagy művéhez. Ő is épen az ős mondákkal foglalkozott, magyar mythologiai alakokat keresett, politikai eseményektől táplált hazafiúi lelkesedés égett szívében, s a magyar hexametert akarta megszólaltatni, méltóan nagy tárgyához. Kapva kapott a kísérleten, kivált a magyar mythologiai kezdeményen, melyet annyira alkalmasnak talált tovább képezni és kiegészíteni. Soha sem feledte el, mily nagy befolyással volt reá e mű, s midőn az ő ragyogó híre mellett rég elfeledte a hálátlan közönség és irodalom Székelyt, őszinte hálával vallotta be barátjainak, hogy mily sokat köszön Székelynek, mert nélküle később, vagy talán soha sem írta volna _Zalán futásá_t avagy mindenesetre máskép.

Azonban az irodalmi és politikai hatáson kívül volt egy harmadik is, mely nagyban befolyt _Zalán futásá_ra, s ez Vörösmarty első szerelme. Majdnem tíz évig e szerelem egyik főforrása költészetének. Nemcsak mint lyrai költő énekli meg kedvesét, mert 1830-ig majd minden szerelmi dalát ehhez intézi, hanem mint epikus is. A deli Hajna, a szöghajú nyájas Etelka, szép Zenedő, szelíd Enikő, bús Ida, mind a költő eszményített kedvese. _Zalán futásá_ban a délszaki tündér panasza tulajdonkép a Vörösmartyé, _Cserhalom_ban a kún ifjak énekeiben kedvesét dicsőíti, _Eger_ben a haldokló Omár búcsúja saját szerencsétlen szerelmének hattyúdala. Lyrai és epikai költeményeiben egyaránt többször emlegeti a déli tájt, a Völgységet; amaz általában Tolnamegye, ez Bonyhád vidéke, mely a völgységi járásban fekszik. Néha meg-megszakítja az elbeszélés nyugodt folyamát és szerelmi ömledezéssel sóhajt fel. Így _Zalán futása_ kilenczedik énekében, midőn Hajnáról így ír:

Délnek völgye, szivem titkának régi hazája, Dél völgyében is ily tüzes a lány szép szeme. Rajtam Nem könyörűl, de megöl ragyogó sugarával utóbb is. Vagy hova vesztem el igy?… Megtérek. Hajna, tehozzád.

Így _Széplak_ bevezetésében:

Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem, Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad? És ha neved zendűl nagy késő korra lejutván, Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem? Hogy fiatalságom tündérországa te voltál? Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet Százados erdőség; köztök mint égi maradvány Nyulnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők: Ott mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik, Lelkem, az ifjúság képét öltözve magára, Ábrándozva bolyong egyedűl a csörge pataknál, S szárnyain ismét a szerelemnek hordja bilincseit, S hordja szelid kötelét az elomló szőke hajaknak. Almaiból virradnia, haj! mért kelle, miért kell, Megsiratott szép völgy, szemeimtől messze maradnod, Hogy soha több vig hang dallód ajkára ne keljen, És legyen a dalban minden szava, mint szive, oly bús?

Ez első szerelem aranyozta meg s föllegezte be Vörösmarty ifjuságát, ennek emlékéből táplálkozott költészete még férfiú napjaiban is. 1830–1842-ig aránylag kevés szerelmi költeményt ír, inkább csak ez emlék visszhangzik szive és lantja húrjain; vegyűl közé ugyan egy-egy újabb benyomás is, de nem mély, sem tartós; csak 1842-ben érzik újabb lyráján az erősb szenvedély, midőn ismerni kezdi azt a leányt, kit aztán nőül vesz. Két nő folyt be elhatározóan költőnk sorsára és költészetére. Az elsőt az ifjú képzelődés, az érezni kezdő szív ábrándjával szerette, a másodikat, a férfiú szenvedély egész mélységével és hevével. Az első szerencsétlenné tette mind őt, mind saját magát; a második egészen boldogítá e hű szívet, mely vesztesége fájdalmával magába vonúlt s tizenöt évig többé nem nyílt meg senkinek. Első szerelme együtt ébredt hazafi-fájdalmával, majd a hazafi-remények enyhítették a szerelem veszteségét; második szerelme a haza jobb napjaiban lángolt föl, de boldogságát nem sokára a legmélyebb hazafi-fájdalomnak kellett megzavarnia. E csöndes, hallgatag férfiú a hazafiúság és szerelem mennyi örömét és kínját élte át! Nem ok nélkül zengett lantján e két érzés oly elragadóan; emléke méltán szent a férfiak és hölgyek szívében.

Vörösmarty első szerelmi viszonyáról az adat kevés s némi homály borong rajtok. Annyi bizonyos, hogy a szeretett leány Perczel Adél vagy magyarosan Etelka volt, Perczel Sándor legidősb leánya.[9] Vörösmarty mindig Etelkának nevezte, így Zádor György barátjához írt leveleiben, s néhány költeményben is. Úgy látszik, hogy 1821–22-ben kezdődött e szerelem, midőn az ifjú költő már Tolnamegyében lakott. Az is világosan kitetszik a Zádorhoz írt levelekből, hogy Vörösmarty titkon és reménytelenűl szeretett, s minden erkölcsi erejét össze kellett szednie, hogy elfojtsa évekig táplált szenvedélyét, visszariadjon a vallomástól s ne kösse minden világi kilátás nélküli pályájához azt, kit annyira boldognak óhajtott. Lehet, sőt valószínű, hogy e szerelem eleinte csak költői ábránd volt, a szív első határozatlan izgalma, a költő fölhevűlt képzelődése, mely tárgyat keresett álmainak. Maga mondja egyik levelében Zádorhoz: «Áldom őt, mert általa fejlett ki bennem minden érzemény». Egy másikban: «Hogy _Szép leány_om tetszik, örülök. Tudod, kit gondoltam, ennek köszönhetek én mindent». Azonban a költői ábrándot részint a magány, részint a szeretett leány bájai lassanként szenvedélylyé érlelték. Vörösmarty, mint testvérei nevelője, sokszor megfordúlt társaságában, mind mélyebb hatást tőn reá szépsége, mind inkább tanulta ismerni, tisztelni, szeretni szelíd, tiszta lelkét. Hogy mily benyomást tett reá, mutatják eposzainak nőalakjai, kik majd mindig a szűzi szemérem, a naiv kedvesség s csendes mély érzelmek bájaiban jelennek meg.

Vajon szerette-e őt a leány? Nincs reá biztos adat. Vörösmarty leveleiben hallgat róla, se ezt, se azt nem említi. Úgy látszik, kedvelte társaságát, s a Vörösmartyéhoz hasonló tekintetek korlátolták érzéseit. Titkos, néma szerelmi viszony lehetett köztök, melyet egyik fél sem szegett meg soha. Vörösmarty mélyen magába zárta titkát s egész 1825-ig legkedvesebb barátjai előtt sem nyílott meg, egyetlen levelében sem érintette. Csak akkor kezdett szólani felőle, midőn már hajlama szenvedélylyé erősödött s mintegy enyhületet keresett barátjai részvétében. Gondolatban százszor széttépte e viszonyt s mégsem téphette szét, menekűlni kívánt tőle és szenvedélye visszavonta, hogy legalább még csak egyszer láthassa őt. Küzdött egész erejéből s erőtlen volt, de az elhatározó perczben mégis legyőzte magát. Tulajdonkép a szeretett leány boldogságáért mondott le szerelméről, s az általa annyira tisztelt család nyugalmát többre becsülte, mint saját szenvedélyét.