Part 3

Mind a három pap különböző jellemű és tehetségű volt, de mindenik buzgó hazafi s testestül-lelkestül híve a nemzeti irodalomnak. Megható jelenet, hogy mily nevezetes szerepet játszott a magyar katholikus alsóbb klerus nemzeti irodalmunk újjá születése korszakában, sokkal nevezetesebbet, mint a protestáns. A szegény szerzetesek, plébánosok és káplánok főpapjaiknak hagyva a fényt s a protestánsokkal való torzsalkodást, az éledő nemzetiség a zsendülni kezdő irodalom nevében egyesűltek a világi protestánsokkal. Érezték, hogy van egy pont, hol főleg csak keresztyéneknek és magyaroknak kell lennünk s az egyházi irodalmon kívül is élhetni Isten dicsőségére, a nemzetiség, művészet és tudomány igaz érdekeit szolgálva. Faluditól Czuczorig hány nevezetes író állott elő e lelkes phalanxból; e mellett mindenütt ott találjuk őket, hol az irodalom ügye forog kérdésben. Berzsenyi versei kiadására néhány katholikus papnövendék gyűjt segélyt, Kazinczyt örömriadással fogadja Pannonhalma, Kisfaludy Károly _Auróra_jának legbuzgóbb terjesztői leginkább fiatal katholikus papokból telnek ki.

E derék férfiak közé tartoztak Vörösmarty barátjai is. Köztök a legfiatalabbik, Klivényi, Pécsen lakott, de 1822 óta folyvást levelezésben állottak egymással. Az ifjú pap mindent elpanaszolt barátjának, s bánta, hogy pappá lőn. Vörösmarty vigasztalta s egyszersmind megküldte neki nagyobb munkáit. Klivényi köszönte a vigaszt, köszönte a munkát, mely vigasztalóbb amannál. Ő is küldött viszonzásul egy pár verset, kivált római epigrammokat. Panaszolt püspökére, ki nem szereti a költőpapot, kivált ha drámát ír. Lassanként kibékült sorsával, felhagyott a panaszszal, fel a költészettel is, de annál inkább lelkesítette ifjú barátját, kinek halhatatlanságot jósolt.

Egyed leginkább a régi klasszikai irodalommal foglalkozott. Ovidiust fordította, elegiákat írt s egy nagy eposzhoz akart fogni. Szigorú erkölcsű, de vidám férfiú volt, ki örömest barátkozott a fiatal emberekkel. Vörösmarty gyakran átrándult hozzá s alkalmasint tőle kapta meg Zrínyit Kazinczy kiadásában, Homért Vályi Nagy fordításában, Tassót a Tanárkiéban; ez utóbbi annyira megnyerte szeretetét, hogy kedvéért megtanúlt olaszul s nem sokára az eredetiben olvasta. 1822-ben Paksra költözvén Egyed, leginkább levelezés által tartották fel a régi viszonyt. Versben leveleztek. Vörösmarty első levelében mélyen sajnálja barátja távoztát, az utolsóban kéri, hogy legyen tovább is buzdítója, ébresztője. Tulajdonkép egymást buzdították. Vörösmarty nemcsak hogy az ő szívességéből olvasta a három nagy epikus költőt, Homért, Tassót és Zrínyit, hanem tőle vette az első ösztönt az epikai költészetre is. Egyed az «Ősi hadak rendjét» akarta írni, eposzt majd Árpádról, majd Nádasdyról, a hét éves háború egyik hőséről. Vörösmarty folyvást tudakolta mennyire haladt már a munka. Fájdalom, volt reá a válasz, még meg sincs kezdve, mert helyzete nem adott hozzá könyveket. Valósággal ihlete hiányzott. Vörösmarty nem emlegette, hogy ő is akar írni, de már kész volt epikai első kísérletével, a _Hűség diadalmá_val, bár ekkor még nem sejté, hogy egy év múlva ő fogja megénekelni Árpád csatáit, mire Egyedet annyira buzdította.

A mint Egyed eposzi tervekkel foglalkozott, melyeket ifjú barátja írt meg: úgy készült Teslér a drámai pályára, gazdagítva könyvtárát az újabb kor legnevezetesb drámaíróinak munkáival, melyeknek Vörösmarty vette leginkább hasznát. Ifjabb levén Egyednél, szorosabb baráti viszony fűződhetett közte s Vörösmarty között; e mellett Teslér leginkább az újabb kor irodalmát tanulta, melyből az ifjú költő majd semmit sem ismert. A két ifjú a fiatal szív lángolásával ragaszkodott egymáshoz. Teslér nemcsak idősb, hanem míveltebb is volt, mint ifjú barátja. Nem csak görögül tudott, hanem németül, francziául és olaszul is, szépen hegedűlt s már levelezésben állott Kazinczyval, kinek leveleit még a külalakban is utánozni igyekezett. Minden pénzét könyvre és hangjegyre költé; többet olvasott, mint írt. Készen állott ugyan már egy drámája, de csak egy pár kisebb költeményt bocsátott közre álnév alatt. Előbb Bonyhádon káplánkodott, majd Pinczehelyen, később székcsői plébános lett s végre bükkösdi. De bár hova ment, mindenünnen küldötte könyveit Vörösmartynak s híven fölkereste levelével. Tőle olvasta Vörösmarty Shakespearet, Schillert, Goethet, Kazinczyt s az _Erdélyi muzeum_ot. Meglátogatták egymást, s ha távol voltak, egyik levél a másikat érte. «Édes örömmel voltam mindíg társaságodban – írja neki Teslér 1820 végén – mert beszédünk csak a haza, csak a literatura volt. Ha örömmel láthatnám kelni mindezeket, ha dicsőn lefizethetnők mi is adónkat.» Ösztönzék és bírálták egymást, még pedig ritka őszinteséggel. Néha összetűztek, de hamar megbékéltek. Teslér Vörösmarty _Salamon_jának első kidolgozását nem találta elég magyar jelleműnek, e mellett ismételte azt a tanácsot, melyet neki Kazinczy adott: «Tartsd meg a cothurnusi lépdelést». Még más hibákat is fedezett föl benne, melyek részint nem hibák, részint pedig nem a legfőbbek. Vörösmarty rossz néven vette a bírálatot s polemizálni kezdtek egymással levélben. Ifjú költő nem igen tűri a gáncsot, ha még oly csöndes, szerény természetű is, minő Vörösmarty volt. Teslér mentegetőzött s egy pár bókkal igyekezett szelidíteni kritikáját. «Vedd föl azt – írja neki 1823 márcziusában – hogy mi közönségesen a magunk szüleményeit nem tudjuk azzal a birói szemmel nézni, melylyel kellene, vagy ha tudjuk is azt, úgy bánunk vele mégis, mint ama lágy atya, ki fiainak mindeneket megenged. Az én első drámám, tudom azt jól, hogy egy pipa dohánynál többet nem ér, mégis szeretem; az pedig nagyobb ördögség, hogy a mint azt először csináltuk, ha kész, már segíteni nem tudunk rajta, még csak sokat változtatni sem. Így vagyok én _Pákozdy_mmal; tudom, hogy rossz s hogy hol a hiba, s azt változtatni még sem tudom… Én azt hiszem és tudom, hogy te hazánknak nagyobb embere fogsz lenni, mint Racine és Corneille, ennek pedig első darabja gyönge volt s azé meg rossz.» Így bírálta és szerette egymást a két barát. Teslér érezte, hogy nem költőnek született, fájdalmas resignatióval felhagyott a költészettel, de mindig oly részvéttel kísérte barátja munkásságát, mintha saját jövőjéről volna szó. A Vörösmarty dicsőségében kereste a magáét s midőn _Zalán futása_ megjelent, a betelt vágy lelkesült örömével írta neki: «A haza nevében köszönöm neked, az egeknek pedig hála _Zalán_odért, s érte ezerszer csókollak, ezerszer ölellek és áldalak. Horváttól régen vártuk s te adtad azt előbb, melynek híjával valánk; vedd érte köszönetemet. Értsd pedig röviden: _Cserhalmo_d a kritikát jobban kiállja, de szíveink jobban _Zalán_hoz nyulnak. Köszönöm, köszönöm barátom, s hidd el, azt volna kedvem eldallani szent Simeonnal: Domine, nunc dimittis servum tuum in pace.»[5]

Így fejlődött a huszonkét éves Vörösmarty a magányban, önerején, a barátság virrasztó gondjai alatt. Szabad idejét a költészetnek, barátságnak és természetnek áldozta. A hajnal vagy alkony gyakran találta őt, puskával vállán, a bonyhádi erdőben. Inkább bolyongott, mint vadászott s andalgott a gyönyörű tájon, a mely, mint Egyednek írta, épen megegyezett csendes örömű lelkével. Klivényihez írott költői levelében is emlékszik ez álmodozó bolyongásokról. Mélyen emlékébe nyomultak e szép tájképek s még hat év múlva is, _Széplak_ gyönyörű bevezetésében, hozzájok sóhajtoz vissza. Változó érzések között hánykodva, egyszer a világba vágyott, a puszta magányosság bús fiának nevezte magát, máskor megnyugodva írta Egyednek: «Munkára virradok, avval nyugszom el: szünetem igen kevés. Ha fogynak dolgaim, újjakat keresek, mert ezek elszórják némely aggodalmimat. Csüggesztő kedvetlenség ritkán hat szivemre: mert tudok bízni jó Istenemben, s míg ez így marad, nem tartok semmitől. Az unalom ellen csak egy rendű foglalatosságom is elég oltalom, változó érzéseim pedig, melyeket a költészet (szabad legyen mondanom) lelke még tündériebbekké tesz, azt egészen ösmeretlenné teszik előttem.»[6]

Azonban folyvást dolgozott s mindinkább ébredezett írói becsvágya. 1821 őszén egy kirándulás tanítványaival Baranyába és Somogyba, a Perczelekkel atyafias Somsich-családhoz, szintén táplálta költői lelkesülését. Baranyában Siklós várának szemlélete egy egész drámai trilogia eszméjét ébreszté benne, a melynek első részét, _Zsigmond_ot, 1823-ban be is végezte, a másodikat, a _Bujdosók_at, 1825-ben írta meg, a harmadik egészen elmaradt. Somogyban Zrínyi várának romja egy _Szigetvár_ czímű ódára lelkesítette.[7] 1822 novemberéig már jókora füzet lyrai költeményt írt össze, ezenkívül két drámát, _Salamon_t s az _Ypsilon-háború_t, mindkettőt 1821-ben, s egy költői beszélyt, a _Hűség diadalmá_t 1822-ben. Meglátszanak rajta újabb olvasmányai s fejledezni kezd eredetisége is. _Salamon_járól itt nem lehet ítélnünk, mert újra dolgozva adta ki később, de 1823-ban írt, át nem dolgozott s ki nem adott _Zsigmond_jából úgy látszik, hogy nem ismerte még a színpadot és Shakespeare olvasása nem a tragikai conceptió, a gyors cselekvény, az éles jellemzés iránti érzéket fejté ki benne, hanem csak a nemzeti történelem dramatizálásának hajlamát. Shakespearet inkább csak a külsőségekben utánozta, egészen a színek gyakori változásáig. Azonban a dictió méltóságára, a jambusok hangzatosságára nézve már ekkor felülmúlt minden magyar drámaírót. A mi _Ypsilon-háború_ czímű nyelvészeti bohózatát illeti, az annak, a minek írta, eléggé sikerűlt, minden esetre sikerűltebb, mint ifjúkori drámai kísérleteinek bármelyike. A mű személyei betűk, a Verseghy _y_-na és Révai _j_-je versenyeznek egymással, a míg végre Révai szerint dől el a dolog. Még akkor nem volt eldöntve helyesírásunk legfőbb kérdése: vajon egészen a kiejtés szerint írjunk-e, mint Verseghy hirdette, vagy pedig feltüntessük a szóképzés és ragozás betűit, a mint Révai tanította vajon _láttyá_-t, _hallyá_-t írjunk-e, vagy _látjá_-t, _halljá_-t. Vörösmarty, mint Révai buzgó híve, azt hitte, hogy a komikai tárgyalás csak használhat a komolyan már eléggé megvitatott kérdésnek. Valóban a száraz nyelvészeti kérdést oly élénken, oly komikain tárgyalja, hogy figyelmünk, jó kedvünk egy perczig sem lankad. Majdnem cselekvénynyé emelkedik a vita s a betűk egész szenvedélylyel küzdenek. Már magának az eszmének különössége fölébreszti kíváncsiságunkat s nem remélvén, hogy valami derekas válhassék belőle, annál kellemesebben élvezzük a sikert.

Lyrai költeményei nagyrészt csekély becsű kísérletek, a melyeken előbb Virág, aztán Berzsenyi hatása érzik. Messze marad mindkettőtől, kivált ez utóbbitól, bár később is eszébe jut néha Berzsenyi koszorújáért versenyezni. Csodálatos, ez inkább költői gyakorlatokban, mint költeményekben nem érezhetni Vörösmarty szellemét, sőt nyelvének erejét sem mindenütt. Mintha a klasszikai óda egészen ellenkeznék modern szellemével s geniusza elhagyná e téren. Klasszikai modorban írt ez ifjúkori ódáiban csak abban mutatkozik eredetisége, hogy egészen szakít a mythologiával, sőt a klasszikai eszménynyel is. Dalaiban már több eredetiség nyilatkozik. A _Völgyi lakos_ban és _Szánakozó_ban új hang csendűl fülünkbe. De nyelvének erejét leginkább hexametereiben érezzük, melyek már akkor is a legjobb magyar hexameterekkel versenyeznek, míg végre a _Hűség_ _diadalma_ czímű epikai kísérletében, mind tárgyra, mind szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az ó-világhoz csak a külső forma köt, s egész arczával az új világ felé fordúlt.

Íme ez ifjúkori kísérletek néhány jellemvonása, melyek a későbbi Vörösmartyra emlékeztetnek! Mindamellett a legélesebb szemű kritikus sem jósolhatta volna belőlök, hogy az ifjú, ki ezeket írja, egy pár év múlva forradalmat idéz elő a magyar irodalomban: kiveszi Kazinczy kezéből a magyar költői nyelv megalapítását, s a mit a Kisfaludyak csak megmozgattak, a képzelet szabadsága s a nemzetiesb irány nagy eszméinek teljesebb diadalához tör útat. Honnan e gyors fejlődés? Ki mondja meg? De annyi bizonyos, hogy Vörösmarty geniusza még ekkor nem találta meg se tárgyait, se formáját. Két erős szenvedélynek kellett ide ragadnia, a hazafi-fájdalomnak és a szerelemnek: a következő 1823. évben e két érzés tölti be egész lényét és hozzá fog _Zalán futásá_hoz.

IV.

Vörösmarty Görbőn mint patvarista. Az _Elbúsult deák_ czímű drámája. Első föllépte a _Koszorú_ban. Az 1823-ki politikai mozgalmak hatása. _Zalán futásá_ba kezd. Zrínyi, Gyöngyösi és a XVIII. század epikusai. Epikai mozgalmak a jelen század elején. Aranyos-rákosi Székely Sándor. Vörösmarty első szerelme. Perczel Etelka.

Vörösmarty 1822 novemberében egy évre elhagyta Börzsönyt s Görbőre ment Csehfalvay Ferenczhez, Tolnamegye egyik alispánjához, patvariára. Nem végkép mondott le nevelő pályájáról, csak ideiglenesen, s Perczel Sándor nem hogy rossz néven vette volna e lépését, sőt ellenkezőleg, helybenhagyta s maga ajánlotta őt Csehfalvaynak. Ügyvédi pályára készűlt, s az volt szándéka, hogy a patvaria végeztével fölesküdjék a királyi táblára, s Pesten ismét átvévén a Perczel-fiúk nevelését, ügyvédi vizsgálatra készüljön. Görbőn új barátokra talált, kik ugyan inkább csak vadász- és juratuspajtások voltak, de szintoly tárt karokkal fogadták, mint Bonyhádon írótársai. Vörösmarty, gyermeksége óta, talán itt töltheti legvidámabb napjait, ha anyja miatti aggodalma, a haza ügye, és titkos szerelmi búja meg nem zavarják vala éjét és nappalát. Azonban az ifjú szív sokat elbír, kivált ha költőé, kivált ha a fájdalom ihletté válva, enyhületkép szállhat vissza. Vörösmarty nemesűlve emelkedett ki fájdalmaiból s mintegy nekik köszönhette, hogy költői geniusza szárnyra kelhetett.

Mióta elhagyta a szülői házat, most lélekzelhetett először szabadabban. Nem tanított, kevés óráját foglalta el a patvaria, s élhetett valamit kedvére is. Az újság ingere, a szórakozás belé vonták néha a mulatságokba, de inkább vadászott és csónakázott a Kaposon, mint bálokba járt vagy kirándulásokat tett a vidék vendégszerető házaihoz. Leghűbb vadász és csónakos társa az alispán fia volt, Sándor, ki, a mint levelei bizonyítják, kiválón ragaszkodott hozzá. Midőn Vörösmarty odahagyta Görbőt, az ifjú barát híven tudósította őt, hogy mik történtek ott eltávozta óta. Sokszor emlegeti a csónakázást, vadászatot, s azt a «czifrán készült meleg hűselőt», melyre Vörösmarty gúnyverset írt. Elpanaszolja, hogy mindkettőjöket nagy veszteség érte, oly mulató társukat vesztették el, kit a nyáron Dárius kincséért sem adtak volna, – kedves kis csónakjokat ellopták a kert alól. Elmondja, hogy az a meleg hűselő most még jobban megérdemli Vörösmarty dícséretét, mert ő az őszszel még az ujjnyira árnyékvető zsinegeket is elpusztította róla, hogy annál hűsebb legyen s a benne hűselőket jobban érhesse a szél. Tréfásan dicsekszik, hogy most jobb fütőszolgájok van, mint taval, egészen olyan, mint Vörösmarty börzsönyi fütője, a ki egy hétre egyszerre szokott befűteni és Tollagi Jónásként a mit tesz, igazán teszi. «Ha reá gondolok – végzi egyik levelét – a múlt esztendőre, sóhajtással emlékezem meg azon barátságos és ártatlan mulatságainkról, melyekkel időnket minden unalom nélkül eltöltöttük, s örömest visszahoznám azon jó időket, ha lehetne.» A másik ifjú, ki nagyon ragaszkodott Vörösmartyhoz, Jeszenszky Miklós volt, egy lelkes és nagyreményű ifjú Csibrákról, ki közpályára készűlt s írogatott is, azonban kora halála sírba temeté a szülők és barátok reményeit. Vörösmarty buzdító verset írt hozzá s egy darabig levelezésben állott vele.

E két ifjún kívül, úgy látszik, a többi patvarista is rokonszenvvel viseltetett az új társhoz. Vörösmarty rendesen, ha nem is gyors, de annál erősb és tartósb rokonszenvet keltett maga iránt a férfiakban. Nem voltak külsőkép ragyogó tulajdonai, melyek sértsék a hiúk büszkeségét, és eszének és szívének belső gazdagsága, egyszerű nemes modora szeretetet és tiszteletet vívtak ki számára mindazok előtt, kik nem vesztették el minden fogékonyságukat a való érdem iránt. A nők irányában sokkal tartózkodóbb volt, sőt elfogult. Nem tánczolt, nem udvarolt s az édeskedést, bókolást, ki nem állhatta. Azonban szerény elvonultsága, komoly vidámsága, kellemes zavara való tiszteletet és gyöngédséget fejeztek ki a nők iránt. Nagyobb társaságban kevésbbé nyilatkozott szeretetreméltósága, mint a kisebben, ismerősök között. Soha sem rontotta el a mások jókedvét, ha magának nem a legjobb kedve volt is, sőt emelni igyekezett. Hamar otthon találta magát a patvarián is, hol víg élet folyt s a tréfa, elmésség egymást érte. _Egy czifrán készült meleg hűselőre, Patvarista_ czímű költeményei s az _Elbúsult deák_ czímű drámája mind e pajkos szeszély szüleményei s úgy látszik, juratus pajtásai kedvéért írta. Az _Elbúsult deák_ hősei törvénytanuló ifjak, s alkalmasint patvarista pajtásait rajzolta bennök. Egy pár jó genreképi jelenetet találunk e különben gyönge műben; prózában van írva, melyet az érzelmesebb jelenetekben jámbusok váltanak fel, szebben hangzók az eddigieknél.

Mindamellett legjobban találta magát szobájában, vagy a mezőn egyedűl bolyongva. Elmerűlt tanúlmányaiba, bújába, gondjaiba. Sokat, olvasott és írt, többet mint azelőtt; folyvást levelezett Teslér és Klivényi barátjaival s megküldötte nekik újabb munkáit. Mint író ekkor lépett föl először nyilvánosan a _Tudományos Gyüjtemény_ mellékletében, a _Koszorú_ban, Virág Benedekhez írt episztolájával s egy tankölteménynyel, melyet volt tanítványaihoz búcsúkép írt, Börzsönyből távoztakor. Innen küldött két költeményt Kisfaludy Károlynak is az _Auróra_ számára, _Toldy Csepelben_ és _Juhász és bojtár_ czíműeket. Mindenik küldemény szerencsétlenűl járt. A _Koszorú_ szerkesztője kegyeskedett ugyan kiadni mind két költeményt, de oly jegyzés kíséretében, mely megrója az interpunctiót, orthographiát s egy pár verssor hibás voltát. Vörösmarty rossz néven vette ez igazságtalan megrovást, mely a szedő és javító hibáját a szerző nyakára tolja, társai pedig, kivált Klivényi, egész fölindulással kelnek ki levelökben a szerkesztő ellen és vigasztalják barátjokat, kinek első fölléptével is méltatlanságot kellett szenvednie. Kisfaludy Károly épen visszautasította a küldött költeményeket.

«A munkák iránt – írja 1823. márcz. 19-én – köszönetem mellett őszinte választ adok. _Toldi_t a jövő évre hagyom, minthogy ezenre több ilyetén tárgyak küldettek be s azoknak fölvételét igértem. A másik verset szívesen fölveszem, mindazáltal egy kérést bátorkodom tenni: nem lehetne-e e különben szép és lágyan irt idyllbe græcismust szőni? A juhász és bojtár nevezet (pedig képtelen) sok olvasót elijeszt. Én magam tapasztalám, kivált a szép nemnél ezen előitéletet, és egy almanak, mely gyönyörködtet s nem tanít, azt nem czáfolhatja meg. Azért, ha ezen költeményt általjában dialogisalni méltóztatnék, görög nevet adván czímerűl, több kedvelőt nyerhetne. Bár volna még benne több cselekedet (Handlung), mely az egészet meghosszabbítaná. A nyelv tiszta és szép s nem hizelkedem azon reménynyel, mely olvasásakor lepett meg, hogy tisztelt hazafim ezen pályán dicsőséget szerzend. Ha felebbi kérésem figyelmet érdemel, méltóztassék ezen idyllt hozzám küldeni; szintúgy köszönettel venném, ha még több metrumos és köztárgyra czélzó verseket vagy epigrammákat is átszolgáltatna, én nem mulasztom el nevét, mint nyelvünk ujabb hősét a hazának bemutatni»[8] Vörösmarty nem görögösítette a gáncsolt _Juhász és bojtár_t, melyet ez különben sem tett volna jobbá, de a nem gáncsolt _Toldi_t visszavette, ujra dolgozta, s 1829-ben ismét elküldötte Kisfaludyhoz, a ki azt ki is adta _Aurórá_ja 1830. évfolyamában. Az ifjú költő megértette Kisfaludy levelét, mely sok gyöngédséggel ugyan, de mégis eléggé érthetően fejezte ki, hogy jobbakat vár tőle. De mindez nem kedvetleníté el, más hangulatban volt, mintsem ily kicsinyes dolgokkal foglalkozzék. Lelkében eszmék forrtak, szívében a szerelem szenvedélye viharzott, s képzelmében a haza elmúlt dicsőségének, az elhanyatló jelen gyászának képei vonultak el. Eddig költészete inkább csak verselgetési gyakorlat volt, az eszmék és érzések játéka, mulatság és utánzás; most érezte, hogy költő, ki többé nem könyvekből, hanem lelkéből merít, rhythmusát a megáradt eszmék és érzelmek hullámzása emeli s költészete összeolvadt az élettel, saját és nemzete életével.

Az ifjú Vörösmarty költészetének e forduló pontját nagyban elősegíték az 1823-ki politikai mozgalmak. Zaj töltötte be az országot, bár az országgyűlés terme zárva volt s a kormány azt mintegy végkép bezárni szándékozta. A megyéken, a régi magyar alkotmány e védbástyáin, folyt a harcz; a nemzet jobbjai végső erejök megfeszítéséig védték az annyiszor mellőzött, kijátszott s most nyíltan s alapjában megtámadt alkotmányt. Valóban, Magyarország nagy válság felé közeledett s koczkán állott nemcsak alkotmánya, hanem nemzeti fejlődhetésének majd minden biztosítéka is. Mintegy harmincz év tölt el 1790 óta, midőn amaz örökké emlékezetes országgyűlésen az alkotmány visszaállítva, újabb törvényekkel biztosíttatott s a nemzetiséget fenyegető veszélyek elháríttattak. A lelkesűlést és erélyt lassanként lankadás és tétlenség váltották föl. A kormány többé nem németesített, de a nemzet majd semmit sem tett nemzetisége biztosítására. A nemzetiségből kivetkőzött aristocratia 1790-ben is nem annyira nemzetiségét védte, mint előjogait, s folyvást idegen maradt nyelvében és szokásaiban. A közép nemesség tüzesen szónokolt ugyan a nemzetiség mellett ország- és megyegyűléseken, de oly keveset volt képes kivívni érdekében, mint áldozni érte saját erején. Egy nyelvmívelő társulatocskát, egy kis állandó színházat sem tudott megalapítani Magyarország gazdag nemessége, s mindazt, mit egyesek a nemzeti míveltség fejlesztésére kezdeményeztek, közöny fogadta és temette el vagy legalább is tengődésre kárhoztatta. Nemzeti nyelvünk nemcsak az országos és iskolai életben nem foglalhatta el helyét, hanem a míveltebb társaságokban is folyvást csak vendégkép jelent meg.