Part 2

Rhetor korában (1815) még nagyobb kedvet kapott a költéshez. Édes Gergely _Keservei_ kerűltek kezébe. Ez volt az első úgynevezett metrumos magyar költő, a kivel megismerkedett. A mint maga mondja, nagyon megörűlt, hogy a magyar nyelv oly könnyen perdűl a római rend szerint s egy Udvardy nevű barátjával versenyezve kezdte írni a magyar hexametert.[2] Nem csoda, hogy a hexametert kedvelte leginkább a klasszikai versmértékek között. Ebben írta első versét, ebben nyilatkozott először előtte nyelvünk zengzetessége, ezen csalta ki nyelvünkből maga is a legdallamosabb hangot s oly sok addig ismeretlen bájt. A verselgetésen kívül szabad idejét leginkább olvasmányok töltötték be. Hogy miféle könyveket olvasott, s azok mily hatással voltak fejlődésére, inkább csak sejtenünk lehet. Öcscse János beszéli, hogy atyjok könyvtárából szorgalmasan hordotta ki a könyveket s a többek közt latin klasszikusokat is. De vajon érthette-e már ekkor Horatius és Virgilius műveit, s hathattak-e e nagy költők szelleme fejlődésére? A magyar történelmet tárgyazó munkákat alkalmasint több kedvvel olvasta. Kár, hogy nem tudjuk: vajon foglalkozott-e lelke a magyar történelem ama nevezetes mozzanataival, melyekből később költői műveket alkotott? Annyi bizonyos, hogy a fogékony gyermek lelkében már ébredezett a részvét nemzete multja, az ősi dicsőség iránt, s erre maga a város is befolyhatott, hol épen tanult. Az elpusztult Fehérvár, a szent királyok széke, dicső helye s bús sírja – a mint maga mondja egyik ifjúkori költeményében – összehasonlítást kelthetett föl benne a mult és jelen között. _Fehérvár_ czímű költeményét ugyan 1823-ban írta, az akkori politikai viszonyok hatása alatt, de jó részt a gyermekkori benyomások töredékeiből. A sírjokból fölkelő s a nemzet pusztulását sirató királyok látomása már átvonulhatott a tizenöt éves gyermek álmodó lelkén.

Úgy látszik, hogy 1816 juliusában, midőn bevégezte Fehérvárott tanulmányait, már el volt határozva jövendője. Ugyan mi pálya várhatott volna egy gyermekifjúra, ki teljesíti ugyan kötelességeit, de nem mutat kiváló hajlamot semmi kenyér-tudomány iránt, csak olvasgat és verseket firkál, a természet szépségein mereng s az ősi dicsőség napjairól álmadozik? Mi más pálya, mint az írói? Távolról sem sejthette senki, maga legkevésbbé, hogy tíz év mulva mint nagy költő vonja magára nemzete figyelmét, de az már bizonyos volt, hogy sikerrel vagy siker nélkül, küzdeni, szenvedni fog nemzete dicsőségeért.

II.

Vörösmarty 1816-ban a pesti gymnasiumban tanul s egyszersmind gyermekeket tanít. 1817-ben az egyetembe lép. Újabb olvasmányai s az egyetemi tanárok hatása. Sallay Imre tanulótársa. Atyja halála. Anyja özvegysége és utolsó évei. _A szegény asszony könyve_ czímű költeményében anyját rajzolja.

Atyja 1816 novemberében Pestre vitte a gymnasium hatodik osztályába, az úgynevezett poetica classisba. Itt is keveset kellett költenie reá; csakhamar alkalmazást nyert egy özvegy örmény nőnél, kinek két fiát tanította koszt- és szállásért. Azonban az eddig első eminens fiút, itt már az utolsók között találjuk: az első félévben 21-ik, a másodikban 25-ik, sőt a következő évben, mint az egyetemen philosophiai tanfolyamot hallgató, már nem épen mindenből eminens, bár némely tantárgyból, minő a magyar irodalom és æsthetika, az elsőbb eminensek között foglal helyet, ebből mint 15-ik, amabból mint 6-ik. Nem csoda. Pesten több idejét vette igénybe a tanítás, mint Fehérvárott; nagyobb fiúkat tanított s némely tantárgyat magának is újra kellett tanulnia, hogy taníthassa. E mellett többet olvasott és verselgetett. Néhány jó könyvre tett szert: Baróti Szabó _Aeneisé_re, Rájnis _Eclogái_ra, Virág _Odái_ra és Horatiusból fordított _Levelei_re. Ekkor ismerkedett meg Révai munkáival is, előbb verseivel, később nyelvtanával. Mind oly könyvek, melyek nyomot hagytak fejlődésében. Nemcsak a verselés folytatására buzdították, hanem látkörét is szélesítették, nemcsak a klasszikai formák, kivált a hexameter iránti előszeretetét táplálták, hanem sok tekintetben befolytak a leendő költő nyelvére is. Baróti Szabó újmódú inversiói, avult és tájszavai hasonló merészségre bátorították a gyermekköltőt, hogy aztán minden elődénél szokatlanabbúl és mégis magyarosabban és szebben szólalhasson meg. Virág műveinek főleg tisztasága és könnyűsége tetszett neki. Már korán megszokta a szokatlant a tisztaság és könnyűség bájával egyesíteni. Révait nagy örömmel olvasta és zászlója alá esküdt. Erre nézve sokat tett az is, hogy az egyetemen a philosophia tanára, Szücs István, kit kedvelt, Révai híve volt, a magyar nyelv és irodalom tanára pedig Czinke Ferencz, egy csekély tehetségű és tudományú ember, a kit ki nem állhatott, Révai ellen küzdött. Czinke éretlen fecsegései még inkább Révai hívévé tették, kinek munkái ébresztették föl aztán benne a nyelv körűli behatóbb tanulmányokat. Zádor így ír Kazinczynak 1825 nov. 7-ről: «Vörösmartyt Czinke oktatása tette jottistává, s ő a metricusok között legelőször Édes Gergelyt ismerte, ez után indúlt el azon pályán, melyen most sasszárnyakon repül. S Czinkének és Édesnek aligha ebből nem áll minden érdemök.»[3]

Valóban Vörösmarty a nyelvet illetőleg szerencsés körülmények között fejlődött. Oly vidéken született, hol tisztán beszélik a magyar nyelvet, gyakorta érintkezett a néppel, nyelvérzéke élesedett s fogékony emléke az eredeti szólásmódnak egész kincstárával gazdagult. Korán megismerkedett nyelvünk tudományos rendszerével s a legnagyobb magyar nyelvész, Révai nyomán. Első olvasmánya is oly kevéssé volt Gvadányi, mint Kazinczy. A gyermekifjút nem tehette elfogulttá se amannak népies, de ízléstelen magyarsága, se emennek ízléses, de olykor idegenszerű stilusa. A két túlság között a középúton maradt, s már gyermekkori benyomásainál fogva hivatva volt, mintegy összeolvasztva az eddigi irányokat, oly költői nyelvet alkotni, mely ósdiakat és újítókat egyaránt magával ragadjon. Ifjúkori kísérletein már látszik ez irány, sőt _Sok vész riaszt_ kezdetű költeményecskéjében is, mely fönmaradt kísérletei között a legrégibb, alig van nyoma akár a köznapi, akár a mesterkélt magyarságnak. E költemény 1817-ből való. Szücs előadása alatt írta a tanteremben, mi azt mutatja, hogy Pesten már nem figyelt annyit a magyarázatra, mint Fehérvárott. Ez időtájt leginkább epigrammákat és elegiákat írt, melyeknek nagy részét elégette, mert, a mint maga mondja, többnyire száraz verselés volt. Fönn említett költeménye is csak úgy maradt reánk, hogy egyik tanulótársa leírta magának s ereklyeként őrizte egész napjainkig. Sallay Imre neve e hű barátnak, ki majdnem oly szeretettel és bámulattal csüngött Vörösmartyn, mint Johnsonon Boswell. Szerette, bámulta, mindent megtett érte a mire kérte, sőt midőn Vörösmarty föllépett az irodalomban, szerencsésnek érezte magát, hogy kéziratát minden díj nélkül ő tisztázhatja. Hivatala miatt Budán kellett laknia, de minden héten átjött Pestre megkérdezni Vörösmartyt: irt e valami újat, van-e tisztázni valója. Jobban tudta Vörösmarty írását olvasni, mint ő maga; a gyors írás, a sok törlés és javítás miatt nehezen olvasható kéziratot oly könnyen olvasta, mintha saját szép írása lett volna. Kár, hogy e hű ember nem vitt naplót, mint Boswell; később ugyan, 1865-ben, emlékezetből összeírt egy pár ív jegyzetet Vörösmartyról, de nagyon hézagosan s nem oly érdekesen, mintha naplót visz vala.[4] Mennyi adatunk volna most Vörösmarty ifjú- és férfikorára, míg így csak egy pár jegyzet, néhány levél és szóbeli hagyomány mindaz, a miből meríthetünk.

Az 1817-ik év más tekintetben is nevezetes volt a már egyetembe lépő ifjúra nézve. Nemcsak a tanulmányok érlelték, hanem a szenvedések is, s megkezdé küzdelmét az élettel. Atyja egy pár év óta elvesztette minden vidorságát. Gond nyomta, aggodalmak kínozták. Kilencz gyermeket kellett fölnevelnie s az 1814–1815-ki szűk termések nagyon megrontották haszonbérletét s csak a legnagyobb szorgalom és takarékosság menthették meg a bukástól. Ide járult még beteges állapotja is. 1816 őszén a fehérvári vásáron meghűlt, forró lázba esett, melyből kigyógyult ugyan, de annyira elgyöngűlt, hogy tavaszig nem léphetett ki a szobából. Tavaszra jobbra fordúlt egészsége, a termés is szépen mutatkozott, mi jobb kedvet öntött belé. Azonban egészsége még nem állott teljesen helyre. Unokaöcscse, Vörösmarty Ferencz, pesti ügyvéd, juliusban meglátogatván, azt tanácsolta neki, hogy jó volna, ha közölné baját jelesb orvossal, ezért ránduljon be vele Pestre. Elfogadta a tanácsot, a pesti orvosok egyik legjelesbikéhez folyamodott, kinek orvosságát még az nap bevette s másnap délután meghalt.

E halál az egész család pusztulását vonta maga után. A boldogult még betegeskedése idejében úgy rendelkezett, hogy ha meg találna halni, hagyjanak föl a falusi gazdálkodással; mindent, mi Velenczén van, tegyenek pénzzé, az adósságokat fizessék ki, a mi megmarad, adják be az árvapénztárba. Így ez összeg kamatjából s a fehérvári ház, föld és szőlő jövedelméből valahogy csak elélhetnek, különben bajosan. Az özvegy máskép cselekedett. Képzelődése és kedélye után indúlt, s reményét jó szándékával táplálta. Hogyan hagyja el Velenczét, hova annyi édes emlék köti, a jó szomszédokat, kik szeretik, betegeit, kik áldják, kedves teheneit, melyeknek tejéhez nincs fogható, a szőlőt, melyet férje ültetett, az erdőt mezőt, hol minden gyógyfüvet ismer; hogyan menjen Fehérvárra, idegenek közé, városba, melyet soha sem szokott meg? Aztán azt hitte, hogy mivel jó gazdasszony, jó gazda is lehet, képes lesz pótolni férjét s fentartani a családot eddigi állapotjában. Megtartotta a haszonbérletet s két nagyobb leányával gazdálkodni kezdett? Azonban nem sokáig folytathatta, minden év rosszabbul ütött ki, s minden évben kisebb-kisebb haszonbérletre szorult. De szegényedése mellett sem mondott le szokásairól. A ház egyben-másban, legalább külsőleg, most is a régi jobb állapotra emlékeztetett. Vendég nem igen járta már, de azért a gazdasszony serénykedett, konyhája folyvást jó hírben állott, s a koldus most sem léphette át vigasz nélkül küszöbét. Alig telt el öt év s már majd mindent el kellett adni, előbb a fehérvári házat és szőlőt s így tovább. A szegény özvegy nem hogy fiait segíthette volna, hanem maga is szükséget látott. Gyermekei szétszóródtak a világban. Mihályt a véletlen, vagy gyámja, Vörösmarty Ferencz, gondoskodása, a Perczel-családhoz juttatta nevelőnek; János, végezve a gymnasiumot, gazdasági szolgálatba lépett; a többiek a rokonsághoz vagy jó emberekhez vonták magokat, hogy ne legyenek anyjok terhére. Az özvegy egyedűl maradt bánatjával. Ott tengődött Velenczén, alig maradt valamije, leginkább azon csekély segítségből éldegélt, melyet két nagyobbik fia küldött neki koronként. Az önvád és elhagyottság szomorúvá és betegessé tették. Mindent elvesztett, csak imádságos könyve maradt meg, ebben keresett és talált vigasztalást. Imádkozva, betegeket gyógyítva töltötte napjait.

És ha néha sorsa fordúl, Gazdálkodni még most sem tud, Ha neki van, másnak is jut; Jobb időkből rosz szokása: Hogy a könnyeket ne lássa, Megfelezni kis kamráját, S maga gyakran szükséget lát.

Írja róla költőnk 1847-ben egyik költeményében, melynek czíme _Szegény asszony könyve_. Mi mélyen hathatott a jó fiúra anyja szenvedése. Huszonöt év múlva sem feledi e kegyes, szomorú arczot s oly élénken, oly bensőséggel rajzolja, mintha épen akkor jött volna látogatásából. Valóban e költemény nemcsak Vörösmarty legszebb költeményeinek egyike, hanem kedélyre, bensőségre, s a mi ezzel együtt jár, egyszerűségre nézve, majdnem mindent felülmúl, a mit valaha írt. Ha nem volna más adatunk arra, hogy Vörösmarty nagyon szerette anyját, e költemény is elég bizonyság lenne reá; ha nem írt volna semmi mást, ez talán magára is föntartaná nevét költészetünk történetében, mert a valóság és eszmény, a kedély és phantasia szerencsés vegyületének oly szüleménye, mely más irodalmakban is a ritkább jelenségek közé tartozik.

Fiai jobb sorsával az özvegyre is jobb napok derültek. Mihály- és Jánosnak első gondjok volt anyjokat kiemelni a nyomorból s bevinni Fehérvárra, hol közelebb lehet gyermekeihez, mert közűlök négy ott lakott. János itt tisztességes lakást fogadott számára, sőt közköltségen tehenet is vettek neki, hasonlót a régihez, mert a jó tej kedves eledele volt. Mindamellett nem maradt Fehérváron sokáig; nem tetszett a város, faluhoz szokott s ismét oda kívánkozott vissza. Ekkor János, Mihály tanácsára, Gárdonyba vitte ki, hol egy nemes úr adósuk volt s ennek fejében örömest adott az özvegynek lakást és földet. Azonban itt sem találta magát jól. Velenczét, a jó szomszédokat, férje kedves szőlőjét nem tudta felejteni. Rosszabb kedve volt, mint a nélkülözés napjaiban, s mintegy hervadni látszott. Végre sírva vallotta meg fiainak, hogy ő csak Velenczén lehet egészséges, közel a szőlőhez, hova mindennap kijárhat sétálni, mint régen, bárcsak ezt a szőlőt ne kellett volna eladni, bárcsak élne édes-atyátok – Istenem, hova juttattalak benneteket! És keservesen sírt, siratta férjét, magát és fiait. A fiúk nem nyughattak, míg a szőlőt vissza nem szerezték s anyjoknak közel hozzá lakást nem béreltek. Boldoggá tették. A jó özvegy megelégedve élte le utolsó éveit. Otthon volt újra s úgy tetszett neki, mintha a régi jó idők visszatérnének. A magáéból élhet, férje szőlőjébe járhat, ismét aszalhat, befőzhet, gyógyfüveket száríthat, tapaszokat, kenőcsöket készíthet, s fiait egy kis vendégségre várhatja. A fiúkra is jól hatott, hogy midőn anyjokat látogatják, egyszersmind gyermekségök emlékhelyéhez vándorolhatnak. Rájok is elragadt anyjok boldog csalódása. Jól ismert hegyek, fák és arczok köszöntötték, a kapuban anyjok fogadta, s mert hatvan éves korában is alig volt ősz hajszála, majdnem az az alak állott előttök, ki régen iskolás gyermekkorukban. Úgy tetszett nekik pillanatra, mintha még virágoznék az atyai ház vendégszeretete, jólléte. Anyjok megvont magától a mit lehetett, csakhogy látogató fiait jól fogadhassa. Bőségben úszott az asztal, s kivált Mihály kedvencz ételei soha sem hiányoztak. Mihály épen azért, mert nem akarta anyját szegényíteni, ritkábban látogatta, egy évben kétszer; az anya viszont épen azért, mert fia ritkán látogatta, még inkább kitett gazdasszonyi becsületeért. Mihály mindig hozott neki Pestről valamit, ha egyebet nem, legújabban kijött munkájának csinosan bekötött példányát. A jó asszony örűlt fia hírének, könnyezve nézegette a szép könyvet, el is olvasott belőle néhány lapot, de nagyon elszokott már a világi olvasmányoktól, a fellengős nyelvet sem értette eléggé, hamar félretette és ismét imádságos könyvét vette elő. És imádkozott, hálát adott Istennek, hogy fiai jól-rosszul, de elhelyezvék; János épen oly jeles gazdatiszt, mint Mihály író; Mihály már olyan állapotban van, hogy évenként kétszáz váltó forinttal segítheti, a mennyi épen elég néki, s még a szegényeknek is juttathat belőle valamit.

III.

Vörösmarty mint a Perczel-fiak nevelője, első ízben 1817–1822. A Perczel-család. Jogi vizsgálatai az egyetemen. Olvasmányai Pesten. Barátjai Börzsönyben: Egyed Antal, Klivényi Jakab, Teslér László. Első drámai és epikai kisérletei: _Zsigmond király, Ypsilon-háború, Hűség diadalma_. Lyrai költemények.

Azonban midőn költőnk körülményeihez képest ily jelentékeny összeggel segítette anyját, már harmincz éves férfiú volt s az akadémia rendes tagja. Azon évben, mikor atyja meghalt, nem tehetett érte többet, mint hogy nem vált terhére s néhány forintocskát takarított meg számára. Magának is kevés volt, csak hogy élhetett és tanúlhatott. Szerencsére már 1817 novemberében a Perczel Sándor házához jutott, mint három kisebb fiának nevelője.

Az atyja halálán búsongó s anyja és testvérei sorsán aggódó ifjú idegennek és szerencsétlennek érezte magát az úri háznál. Atyja sírjához ez időtájt írt ódája nemcsak a kegyelet sóhajtása, hanem a búskomolyságé is. Nem dobogott feléje részvevő kebel, hideg arczokkal találkozott. Perczel Sándor katonaviselt ember, vagyonos és büszke nemes úr volt s kissé nyers modorú; fiai: Sándor, Móricz és Miklós tehetséges, de vásott úrficskák, kiket az atya útasítása szerint is kemény regulába kellett tartani. A fiatal és tapasztalatlan nevelő sokat bajlódott. Nem sok kedve volt nevelősködni s nagy fáradságába kerűlt a tanítás. Midőn 1848-ban b. Eötvös, mint vallás- és közoktatásügyi miniszter, a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékével kinálta meg, visszautasította, azt mondván, hogy nem született tanárnak, ifjú korában eleget kínlódott, vén napjaiban hagyjanak neki békét. A tizenhét éves ifjú nem beszélhetett így. A szükség és becsület kívánták, hogy megfeleljen a szülék bizalmának. Megszokta és kibékült pályájával. Megszerette a család s ő is a családot, melynek lassanként mintegy tagjává lőn. Az öreg Perczel katonás modora mellett jószívű ember volt, és mit Vörösmarty nagyra becsült, részvétet tanúsított a magyar irodalom iránt, s mi akkor is most is kevés magyar nemesnek szokása, magyar tudományos folyóiratot is járatott, a _Tudományos Gyüjteményt_. Perczelné csakhamar különös szivességet mutatott Vörösmarty iránt, a melyet ez ragaszkodással viszonzott. A _Kis gyermek halálára_ írt költeménye (1824) Perczelné vigasztalására készült, a ki egyik korán meghalt gyermekét siratta. A fiúk, ha sok gondot okoztak is a fiatal nevelőnek, becsűlték és ragaszkodtak hozzá, s e viszony még akkor is fenmaradt, midőn már kikerűltek keze alól. Híven látogatták vagy fölkeresték levelökkel kedves tanítójokat. Vörösmarty iratai közt nem egy levelet találhatni hajdani tanítványaitól. Sándor, ki katona lett, 1831-ben így ír neki Milanóból: «Kérem barátom uramat egynéhány sorral tudósítani régi tanítványát, kiben még azon magyar vér folyik, melyet barátom uram bele öntött». Móricz, ki 1848–49-ben a magyar forradalomban mint tábornok nevezetes szerepet játszott, viharos élete majd mindenik korszakából tudósítja kedves drága barátját. Hálát és tiszteletet lehelnek levelei; elismeri, hogy Vörösmarty adott először irányt hazafiúi tüzének s várva várja kedves barátja szívet és lelket tápláló levelét. Vörösmarty hasonló szeretettel viszonozta hajdani tanítványai hajlamát. Miklósnak 1849-ben úgyszólva életét menté meg, midőn ez Aradon mint katonatiszt Damjanichcsal, minden katonai fegyelmet sértve, szenvedélyesen összetüzött. Damjanich már kiadta az elfogató parancsot s katonai törvényszék elébe akarta állíttatni. Vörösmarty, meghallván ez eseményt, kérte Damjanich barátjait, hogy vessék közbe magokat s mentsék meg e derék, de meggondolatlan ifjú embert. Ezek azt tanácsolták, hogy tegye ezt ő maga; Damjanich tiszteli őt, mint költőt, s kérése sikeresebb lehet, mint bárkié. Vörösmarty csakugyan elment Damjanichhoz, ki nagy tisztelettel fogadta, tüstént teljesítette kérését s örűlt, hogy szolgálhat neki. Móriczért is mindent megtett, mit tehetett. Csillapítá, mérséklé őt, ki mindig a szélső baloldalon foglalt helyet, s bár politikai véleménykülönbség volt köztök, senki sem mentette, védte hívebben ez annyiszor megtámadott szónokot, mint a hajdani nevelő és barát.

Nyolcz évig nevelősködött a Perczel-háznál, első ízben 1817 novemberétől 1822 novemberéig, másod ízben 1823 novemberétől 1826 augustusáig. Az első három évben Pesten lakott növendékeivel s egyszersmind elvégezte az egyetemen a philosophiai tanfolyamot. 1820 végén leköltözvén Perczel börzsönyi jószágára, ő is vele ment s magán szorgalommal két év s egy pár hónap alatt tanúlta meg a három évre szabott jogi tanúlmányokat, melyekből félévenként vizsgálatot állott ki a jogi kar előtt. Iratai közt talált bizonyítványai szerint mind a négy vizsgálaton kitünő osztályzatot vívott ki, kivévén az elsőt, melyen csak az észjogból nyert kitünőt, s a többiből első osztályt.

E két évet fiatalsága legvesződségesb éveinek nevezte mindíg, mert sok mindent kellett tanítnia és tanulnia, mindamellett szakított időt arra is, hogy költői hajlamának áldozhasson. Tulajdonkép ekkor kezdődik meg költői tehetségének fejlődése, mely mind nagyobb arányokat vesz. Míg 1820-ig Pesten lakott, úgy látszik, egyetlen íróval sem ismerkedett meg személyesen. Talán csak az öreg Virág Benedeket látogatta, ki örömmel fogadott s áldással bocsátott el magától minden írogatni kezdő lelkesb ifjút. Legalább ezt látszik mutatni az a bizalmas hang, mely Virághoz 1822-ben írt episztoláján elömlik. Tanulótársai közt sem volt senki, ki írogatott volna, vagy a kitől némi szellemi hatást vehet vala. Csak egy Maróthy nevű orvosnövendék volt reá hatással, ki keleti nyelveket tanúlt s keletre készűlt, a magyarok őshazája fölkeresésére. 1824-ben el is indúlt, azonban Törökországnál nem ment tovább, Konstantinápolyban mint orvos telepedett le. Vörösmarty maga is foglalkozott ez eszmével és sokáig sajnálta, hogy nem vándorolhatott ki barátjával. Volt a korban valami, a mi a sivár jelenből a múlt felé vonzotta az elméket: a fölébredt hazafi-fájdalom és büszkeség érzése, a búskomolyság és ábránd különös vegyülete, melyet a költészet táplált, a tudomány szentesített. Horvát István a magyar ős kérdés vizsgálatába merűlt s csodás fölfedezéseit lelkesűlve várta az egész nemzet. Kőrösi Csoma Sándor már elindúlt keresni az ős hazát, s a mint látszik, számos fiatal ember keblét dobogtatta hasonló vágy. Csaknem egyszerre négy költő ajkán zendűlt meg az ősi dicsőséget magasztaló eposz, s jellemző, hogy e költők legkitünőbbike, mielőtt nagy művéhez fogott volna, keletre akart bujdosni, mint Kőrösi Csoma, s miután megírta _Zalán futásá_t, Horvát István őstörténelmi vizsgálódásai nyomán, elméjében egy új eposz tervét forgatta, melynek az ősi haza lett volna színhelye. Máskülönben buzdítás, versenytárs nélkül, magára hagyva állott az ifjú költő a nagy városban s csak naponként szaporodó olvasmányai ébresztették munkásságra. Kisfaludy Sándor, Dayka és Berzsenyi munkái akadtak kezébe, s tanúja lőn Kisfaludy Károly drámai diadalainak a pesti szinpadon, melyek nagy hatást tettek reá. Többé nem Virág volt legkedvesebb költője, hanem Berzsenyi; s nem óhajtott semmit sovárabban, mint hogy drámákkal ajándékozhassa meg nemzetét. Ódákat írt s néhány kisebb szinműbe kezdett, melyeket nem végzett be. Ekkor kezdette meg _Salamon király_ drámáját is. Úgy látszik, erről azt hitte, hogy főműve lesz. Elhatározta magában, hogy bevégzi s ha sikerűl, ezzel lép a közönség elébe.

Ily hangulattal és törekvéssel utazott le 1820-ban tanítványaival Tolnamegyébe, egy Bonyháddal határos pusztára, Börzsönyre. E falusi magányban töltött két év nagy befolyással volt fejlődésére. Épen azt találta meg itt, mit Pesten hiában keresett: könyveket és írótársakat. Perczel Sándornak itt szép könyvtára volt s Bonyhádon két pap lakott, Egyed Antal, a plébános, és Teslér László, a káplán, kik mindketten irodalmi tanúlmányokkal foglalkoztak. Kissé távolabb élt egy másik barátja, Klivényi Jakab, kivel már régebben ismerős volt s ki szintén verselgetett. E három pap lett Vörösmartynak társasága, közönsége, barátja, bírálója, versenytársa, kikre mindig hálával emlékezett. Körükben találta magát legjobban, könyvtárokból tanúlta ismerni az újabb és régibb magyar irodalmat, általok ismerkedett meg a külföldi költőkkel, tőlük vett ösztönt költői pályája folytatására, s mert nevezetes költőt jósoltak belőle, önbizalomra ébredt félénk geniusza.