Part 18

A kormány szívesen látta pártján a _Szózat_ költőjét, örömest adott volna neki hivatalt is, de ő nem fogadott el semmit, sőt a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékét is visszautasította, melylyel Eötvös báró, a cultusminiszter, megkinálta. Maga helyett Garayt ajánlá, ki aztán ki is neveztetett. Képviselővé választatni volt egyetlen vágya. Nem szerepelni kivánt, de polgártársai bizalmát úgy tekintette, mint hazafi lyrája koszorúját, s azt hitte, hogy egy becsületes hazafi szavazata az izgalmas időkben többet ér, mint bármikor. Csakugyan meg is választották s ott, hol csak híréből ismerték, Bács-Bodrogmegye almási kerületében. Itt előbb Kossuth Lajos választatott meg, azonban ő Pest városa részéről is megválasztatván, ez utóbbit fogadta el s Almáson új választás hirdettetett ki. «A junius 19-én 9 órakor megnyilt gyülésben – mond a választási jegyzőkönyv – a választási elnök (Kovácsics Antal) az összegyült számos választókat mindenek előtt az isméti választás okáról értesítvén, ugyanazokat összesen és egyenként képviselő ajánlására nyilvánosan felszólította, mely felszólításra a jelenlevők egyhangúlag Vörösmarty Mihály nevét hangoztatván, miután isméti felszólításra, ha vajon nincs-e valakinek észrevétele a hangoztatott név ellen, mindnyájan a kikiáltott iránti akaratukat s bizodalmukat kijelentették: ekként Vörösmarty Mihály úr ezen almási kerület törvényes képviselőjének egyhangúlag megválasztatott, s a törvények értelmében ezen megbízó levél gyanánt szolgálandó jegyzőkönyv egyik példánya a választási jegyző által (Szevics Döme) személyesen kezébe juttatni rendeltetett.»

Vörösmarty a képviselőház leghallgatagabb tagja volt, épen mint Newton az angol parlamentnek. Egyetlenegyszer sem szólott, sem Pesten, sem Debreczenben, sem Szegeden. Nem volt szónok s csak a _Kör_ben és akadémiában tartott néha beszédet. Nagyobb és szokatlan gyülekezetekben irtózott szólani. Losonczon és Kolozsvárott, midőn fáklyás zenével tisztelték meg, csak egy pár szóval fejezte ki köszönetét. Még az annyira megszokott akadémiai gyülésekben is némi zavar fogta el, ha hosszabb beszédet mondott. Ismerve természetét az egész országgyülés alatt csak az egyszerű szavazatra szorítkozott. Mindamellett szerény elvonultságában sem kerülhette ki az új ellenzék támadását.

Petőfi támadta meg egy versben, melynek refrainje ez: «Nem én tépem le homlokodról, magad tépted le a babért». E támadásra alkalmat a hadügyminiszter törvényjavaslata adott, mely szerint a kiegészítendő régi ezredek, mihelyt a körülmények engedik, magyar lábra állíttatnak ugyan, de addig maradnak régi állapotjokban, a régi tisztek és német vezényszó alatt s csak az ujonnan felállítandó honvédezredek állíttatnak egészen magyar lábra. Az ellenzék hevesen megtámadta e törvényjavaslatot, magyar vezényszót követelt, nem bízott a régi tisztekben, a szerbek ellen folytatott harcz sikertelenségét is nekik tulajdonította s a hadsereg teljes átalakítását sürgette. A miniszterium kivihetetlennek tartotta e követelést a háború folyama alatt s nem vállalt érte felelősséget. A törvényjavaslatot aug. 21-én elfogadta az országgyülés; Vörösmarty is a többséggel szavazott, bár, a mint maga mondja, nem minden habozás nélkül. Petőfi az új ellenzékhez szított. Nem volt képviselő, sem hírlapíró, de dalaival nagy befolyást gyakorolt a közszellemre, s erélye a mozgalmakkal növekedett. Már 1846-ban forradalomról álmodozott s 1848-tól egész haláláig a legszélsőbb demokratia híve volt, bár szorosan véve egy párthoz sem tartozott s Kossuth iránt épen nem viseltetett rokonszenvvel. Mint a politikában a régi ellenzéket és reformpártot lassanként a forradalom pártja váltotta föl: úgy vált a hazafiúi költészet egészen forradalmivá. E költészetnek Petőfi volt képviselője. Dalai kisérték és megelőzték az eseményeket s átzúgtak a gyülések zaján s az ágyúk dörgésein. Ugyanaz választotta el egymástól a költőket, a mi az államférfiakat.

Petőfit rendkívűl felindította a hadügyminiszteri törvényjavaslat s még inkább Vörösmarty szavazata, kiről azt hitte, hogy legalább e kérdésben nem fog a kormánynyal tartani. Mindjárt első felindulásában megírta Vörösmartyhoz intézett költeményét, aztán elment hozzá vitatkozni, de nem tudták fölvilágosítani egymást. Barátjai, kiknek felolvasta költeményét, ellenezték kiadását. Petőfi nem hallgatott reájok, szerkesztőtársa Jókai ellenére is kiadta azt az _Életképek_ben, sőt midőn ez a következő számban tiltakozni mert, összetűzött vele s megvált a lap szerkesztésétől. A költemény szép, maga Vörösmarty is megvallotta, azonban nem illett a körülményekhez, alapja nem igazság. Még az ellenzék szempontjából sem tett Vörösmarty olyast, hogy azt lehetett volna róla mondani, hogy megtagadta múltját és _Szózata_ már érthetetlen. Vörösmartyra nagyon kedvetlenűl hatott az egész. Sértve érezte hazafi becsületét, melyet többre becsült költői koszorúinál. Tudta, hogy mozgalmas időkben, ha egyszer megindúl, bőven tenyész a gyanúsítás. Fájt, hogy épen Petőfi lép föl ellene, kit mindíg pártolt és szeretett. Hitte, hogy Petőfit némi rosszakarat is vezette s kereste a támadás alkalmát. Száraz prózában felelt neki, fölfejtve, hogy ő semminemű elvet nem sértett meg s a vita sarka általában nem elv, hanem az elvnek csak alkalmazása körűl forgott. Azonban felindúlását nem palástolhatta. Czikke végén megjegyezte, hogy Petőfi kitette magát a higgadt emberek itéletének. «Nem fogják-e méltóan mondani – folytatja – hogy Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig egy jó szót sem szólt, honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat róla kárhoztatását kimondani. Tisztelet-e, szerénység-e, midőn valakiről minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elitélem őt. Kicsoda? Petőfi. Kit? Vörösmartyt. S miért? Elvekért, melyeket Vörösmarty meg nem tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra és könnyelműségre mutat.» S végre, hogy ő is mondjon verset, egy epigrammát csatol czikkéhez, jó tanácskép, melyben inti Petőfit, hogy legyen buzgó, de szerény, birónak még kicsiny, küzdjön, munkáljon s várja el itéletét.[45]

Vörösmartynak a vita főpontjában igaza volt, de felindulásában feledte, hogy Petőfi többször szólt róla s oly tisztelettel és szeretettel, mint senkiről. «Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben februárban – írja Petőfi 1847-ben Kerényihez intézett _Úti levelei_ben, melyek a _Hazánk_ban jelentek meg – kopott ruhában egy pár huszassal s egy kötet verssel… A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a kártyás, ki utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a _Kör_ s lett pénzem és nevem. E férfiú, kinek én életemet köszönöm s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfiú: Vörösmarty.» Mint költőt is nem egyszer emlegette tisztelettel, sőt Shakespeare III. Richardja bírálatában (1847) nagyobb lyrikusnak itéli Hugo Victornál.[46] Összes költeményeit is neki ajánlotta tisztelete és szeretete jeléűl. Magán az ellene írt költeményen is megérzik a tisztelet s épen nem látszik szenvelgésnek, midőn a hozzá csatolt jegyzetben azt mondja, hogy Vörösmarty elitélése neki nagy áldozat, melyet szíve tesz elveiért. Vörösmarty rossz szándékot vélt ott, hol csak politikai lázas pártszenvedély nyilatkozott s nem vette észre, hogy Petőfiben egész a rajongásig kifejlődött meggyőződéseinek cultusa, melyeknek magát és másokat egyaránt kész volt feláldozni.

Petőfi is válaszolt Vörösmarty fölszólalására. Többé nem vitatta Vörösmarty hazafi- vagy hazafiatlanságát, de élesen torolta vissza mindazt, mit Vörösmarty válaszában lenézésnek vagy épen megvetésnek hitt. Ő is épen oly hibásan fogta föl egy pontban Vörösmarty feleletét, mint ez az ő költeményei indokát. Petőfi azt hitte, hogy Vörösmarty e kérdésével: kicsoda mondja: én elitéllek? Petőfi, kit? Vörösmartyt? valamint epigrammájával lenézi őt mint költőt és embert egyaránt, holott Vörösmarty csak arra czélzott, hogy egy fiatal ember merészkedik őt oly könnyedén elitélni, őt, ki huszonöt év óta szolgálja hazáját s a nemzetiség és alkotmány nagy elveinek áldozta egész életét. A hazafi-önérzet kiömlése volt ez, melyet Petőfi annyival könnyebben megérthetett volna, mert tudhatta, hogy e pontban Vörösmarty mily érzékeny és más felől nem egyszer tapasztalhatta, hogy Vörösmarty nem hogy lenézné, de igen nagyra becsüli az ő költői tehetségét. Felindulásukban mindketten félreértették egymást s épen abban a pontban, mely leginkább fájt szívöknek.

E polemia ama zajos időben is figyelmet gerjesztett, de sokan nem láttak benne egyebet, mint azt, hogy Petőfi irigyli Vörösmarty koszorúját, Vörösmarty pedig keveset tart mind Petőfiről, mind költészetéről. S ezt némelyek maig is hiszik, holott e véleményt nem támogatja se polemiájok, se másnemű adat. Hogy Petőfi mennyire tisztelte Vörösmartyt, mint költőt, _Vegyes munkái_nak több helye mutatja, sőt maga az ellene írt költemény sem bizonyít e tekintetben ellenkezőt, mert Petőfi mintegy ezt vallja be: én nem tudtam elhomályosítani dicsőségedet, magad homályosítod el. Petőfi e polemia után is azzal a tisztelettel és ragaszkodással viseltetett Vörösmartyhoz, mint azelőtt. Látszik, nem akart sérteni, nem rossz szándékból lépett föl ellene s annyira bízott jó indulatában, hogy midőn honvédnek állott s a csatatérre indult, azon esetre, ha elesnék, Vörösmartyt kérte föl születendő gyermeke gyámjáúl. Vörösmarty is mind végig a régi maradt hozzá, s hogy mennyire becsülte költészetét, szavai és tettei mutatják. Midőn Petőfi az _Athenaeum_ban föllépett, ő figyelmeztette társait e rendkívűli tehetségre; 1844-ben Petőfi versei első gyüjteményének kiadását ő eszközölte ki a _Kör_ben; _János Vitéz_nek, még megjelenése előtt, az irodalmi körökben ő alapította meg jó hírét. Petőfi néhány év alatt meghódította a közönséget s mint lyrikus Vörösmarty versenytársává emelkedett, sőt némelyek azt tartották, hogy felül is multa. Petőfi ellenségei azt terjesztették, hogy ezt ő maga mondotta volna, mi Vörösmartyné fülébe jutván, elpanaszolta férjének. «Hadd muljon felül mielőbb – jegyzé meg Vörösmarty – nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország első költője.» Nagyobb lelkű volt, mintsem írigy lehessen. Elismerte Petőfi genialitását, s bár ez új lyra az övével némely pontban ellentétben állott, mégis örömmel üdvözölte, mert érezte, hogy az nem egyéb, mint fejlődési stádiuma a mindinkább nemzetivé váló magyar költészetnek, melynek ő vetette meg alapját.

Valóban Vörösmarty az ellentétek mellett is mind külsőleg, mind belsőleg szoros kapcsolatban van Petőfi és Arany költészetével. Ő törte meg költészetünkben az idegen szellem jármát, mely lehetővé tette a nemzetiesb fejlődést; pártfogója, támasza volt Petőfinek, Arany fejlődésére pedig néhány szavával elhatározó befolyást gyakorolt. Arany 1845-ben az _Elveszett alkotmány_ (előbb _Rák Bende_) czímű komikai eposzával pályázott a Kisfaludy-társaság költői díjára, mint teljesen ismeretlen ember. A mű nem sokat ér, de legjobb volt társai közt s megnyerte a jutalmat, azonban a jutalmazott költőt nagyon lehangolta Vörösmartynak, mint egyik pályabírónak, következő ítélete: «A beküldött komikai költeményekben több a satira és didaxis, mint a komikum s a nyelv és verselés oly nemű, mintha irodalmunk vaskorát élnők; eszmékben gazdag s nem költőietlen a _Rák Bende_ czímű, melyet, mint a többi közt legtűrhetőbbet, jutalomra ajánlok.»[47] Arany érezte, hogy Vörösmartynak igaza van, de érezte tehetségét is; Vörösmarty szavai fölébresztették szúnyadó becsvágyát, meg akarta mutatni, hogy nem vaskori költő s megírta _Toldi_át, mely megalapította hírét. Így növelte Vörösmarty versenytársait, Petőfit, a lyrikust, Aranyt, az epikust, hogy mintegy átadja nekik a magyar költészet e két birodalmát, melyekben huszonöt éven át egyedül uralkodott.

Azonban az idők mindinkább nehezűltek. Vörösmartyt kerűlte a múzsa, többé nem gondolt az irodalommal, hazafiúi aggodalmainak élt. A forradalom kikerűlhetetlennek látszott. A kik féltek tőle és kikerűlni igyekezték, a kik gyűlölték és el akarták nyomni, épen úgy munkáltak előidézésén, mint a kik ohajtották és előkészítették. A bele sodrott nemzetnek nem volt más választása, mint küzdeni vagy föltétlenűl megadni magát. Vörösmarty nem vált meg nemzetétől; 1848 végnapjaiban minden habozás nélkül követte az országgyűlést Debreczenbe s magával vitte családját is. A vesztett és nyert csaták zajában élte napjait és _Szózat_ának reményei és balsejtelmei viszhangoztak lelkén. A huszonöt éves ifjú az elhanyatlott ősi dicsőségről álmodozott s a puhaság fertőjébe sülyedt nemzetét siratta, hazafi-erényről zengett, melynek csak emléke élt már: s ime a negyvennyolcz éves férfiú betelni látta ifjú álmait. A régi magyar vitézség és hazafi-föláldozás nagy tettei mintegy újjá születtek a forradalom viharában. Vörösmarty szilaj örömmel szemlélte mindezt, de az erények mellett látta a bűnöket is, és elfordúlt tőlök. Nemes kedélye gyakran szenvedett. Ide járúlt még a sok nyomor és szerencsétlenség, melyekkel együtt jár a háború, s még inkább a forradalom. Életével keveset gondolt, de az a gondolat, hogy családjára szomorú sors várhat, gyakran elkomorította. Nem volt képes se a közügyeknek, se családjának, se a költészetnek élni. Költői kedélye egész izgatottságával szemlélte az eseményeket. Néha könyveibe merűlt, máskor vidámabb barátjai társaságában keresett szórakozást. Föl-följárt az országgyűlésre, de nem beszélt; visszavonúlt családjába, de a kormány egy-egy újabb rendszabálya vagy egy fontos hír a csatatérről az országgyűlési klubbok lármáiba ragadták.

Debreczenben is, mint Pesten, nem egy kérdésben a mérsékeltebb párthoz tartozott, kiket magyar girondiaknak nevezgettek, de azért fentartotta régi viszonyát mind Perczellel, mind Petőfivel, kik egész atyjoknak nézték. Petőfi családja abban a házban lakott, melyben Vörösmarty, valamint a Perczel testvéreé is, mintegy a Vörösmarty gondjai alatt. Perczel és Petőfi először is Vörösmartyt látogatták meg, ha Debreczenbe jöttek. Perczel nyert csatáiról beszélt s Magyarország nagy jövőjéről, Petőfi Bemről, az erdélyi hadjáratról, újabb költeményeit olvasta föl és sarkalta Vörösmartyt, hogy ő is írjon. Vörösmarty gyönyörködött ifjú barátjai lelkesedésén, de hallgatag és tétlen maradt. Már mutatkoztak rajta némi jelei a búskomoly és tétlen hangulatnak, melynek később martalékáúl esett. De erőt vett magán s a forradalom izgalmai, melyek fárasztották, egyszersmind nem engedték, hogy sötétedő kedélye önmagába sülyedjen.

Az 1849 ápril 14-ki végzés után, mely az uralkodóházat trónjától megfosztotta s kimondotta Magyarország teljes függetlenségét, a kormányban változás történt. Magyarország élére egy kormányzó állíttatott, nagy hatalommal ugyan, de a felfüggesztett fölségi jogok közül mindannak gyakorlata, mire múlhatatlan szükség volt, némikép korlátoztatott. Így a kegyelmi jogot nem a kormányzó gyakorolta, hanem egy kegyelmi szék, melyre csak annyiban volt befolyása, hogy bíráit az igazságügyminiszter előterjesztésére, ő nevezte ki. Vörösmarty is kineveztetett e kegyelmi szék egyik bírájának. «Hivatalosan értesítem önt – írja neki Vukovics Sebő, az igazságügyi miniszter, Pesten jun. 15. 1849 – hogy előterjesztésemre az országkormányzó által a kegyelmi székhez közbíróul neveztetett ki, rendszeres 4000 pfrt. fizetése f. évi jun. 15-én veszi kezdetét, miről a pénzügyi miniszterium értesíttetett.» «Tehát mégis van egy hivatal – mondá Vörösmarty nejének – melyet el lehet és el kell fogadnom.» Elfogadta mint oly hivatalt, mely nem annyira szakismeretet kiván, mint becsületet és lelkiismeretességet. Aztán úgy hitte, hogy el kell fogadnia hazafi és emberi kötelességből, mert talán igaztalanságokat akadályozhat meg, s minden esetre korlátozhatja a pártdüh kicsapongásait, s enyhítheti a kivételes törvények szigorát. Buzgóságában nem gondolt arra, hogy e hivatal egyaránt veszélyt hozhat reá, akár győz a forradalom, akár nem. Az első esetben a pártok szenvedélye támadhat ellene, mert igen mérsékelt, a másodikban a győzők fogják üldözni, mint tagját egy oly törvényszéknek, mely fölségi jogot mert gyakorolni. Hivataloskodása nem sokáig tartott. A kegyelmi széknek csak egyetlen ülése volt s Vörösmarty – mint mondják – ebben is kegyelemre szavazott.

Az egyesült osztrák és orosz seregek előnyomulása juliusban Pest elhagyására kényszeríté a kormányt és országgyűlést. Vörösmarty követte őket. Úgy vált meg családjától, melyet Pesten hagyott, mintha soha sem térne vissza. Szegedre, Aradra együtt utazott Bajzával, a világosi katasztrófa után vele menekült Nagy-Váradra s onnan Szathmármegyébe. A két költő négy hónapig bújdosott és rejtőzött e távol eső megyében. Mindenütt vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz küldötte őket, míg végre az üldözők nyomaikat vesztették. Háltak a szabad ég alatt is, egy párszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök s talán még most is láthatni valamelyiknek ajtaján Virgilius e szavait: «_Nos patriam fugimus_», melyeket Vörösmarty irónnal karczolt emlékűl reá. Gebén, Csanády Jánosnál, mintegy három hétig mulattak; itt írta Vörösmarty _Emlékkönyvbe_ czímű költeményét, mely oly híven kifejezi kétségbeesett hangulatát. Hazafiúi mély bánatát családi csapások tetézték. Az első tudósítás, melyet családjáról vett, egyik kis leányának halála volt. Nemcsak lélekben lőn beteg, hanem testben is. Vérkeringési zavarokban szenvedett, melyeket a hányódás és rendetlen élet idéztek elő. Midőn 1850 elején Fegyvernekre jött nejével találkozni, már majdnem egészen ősz volt és gyengélkedő. Neje és barátjai tanácsára elhatározta, hogy Pestre megy és följelenti magát a katonai törvényszéknél, melynek szigora valamennyire már enyhülni kezdett. Kikérdezték és elítéltetéséig szabadon bocsátották. 1850 nyarán pöre felfüggesztetett, s ugyanakkor Haynautól, Magyarország teljhatalmú helytartójától, több képviselőtársával együtt kegyelmet nyert.

Ez örömhír már Baracskán találta a családot. Vörösmarty itt még 1850 tavaszán egy házat, egy pár hold földet és Kajászó-Szent-Péter határában egy szőlőt vett haszonbérbe. Egész 1853 tavaszáig lakott itt, mikor aztán szülőföldjére, Nyékre, költözött, szintén mint bérlő. Életének ez öt éve csak lassú haldoklás volt. Sok csapás sulyosúlt reá szellemi és anyagi, testi és lelki, de a legnagyobb az volt, hogy elhagyta lelkének ereje. Búskomolyságba és tétlenségbe sülyedt s lelki és testi betegsége egymást táplálták. Költségkimélésből költözött falura s úgy hitte nincs többé mit keresnie Pesten. Akadémiai fizetése volt egyetlen biztos jövedelme, melyhez később a Batthyány Kázmér lefoglalt javain fekvő 500 forintnyi évpénze járult, melyet a kormány folyóvá tőn. Mindez csekély összeg volt arra nézve, hogy megrongált pénzviszonyait rendbe hozza, gyermekeit növeltethesse, családját némi kényelemben részesítse. Neje és gyermekei, kiket úgy szeretett s kik annyira boldogították, élő vádként tüntek föl előtte. Nem tehet értök semmit, nem hagyhat reájok semmit. Férji és atyai gyöngéd szeretetének aggodalmai megkeserítették családi élete örömét is, az egyetlent, mely még megmaradt számára. Dolgozni, írni akart, de nem volt reá képes. Csak a nemzet siralmát, Magyarország jajkiáltását tudta volna zengeni, a mit nem lehetett, s egyebet semmit. Senki sem érezte mélyebben hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva, mint a haza földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint Magyarország. Együtt nőtt fel egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője volt ama nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt, nemzetiséget és újjá szülte a magyart, s ime mindez összedűlve, letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét gyökerét támadta meg, megannyi tőrszúrás volt szivének s bár hazafiúi kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre elveszettnek hazáját s bízott jövőjében, de a maga életét eljátszottnak hitte s e szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült.

Az irodalom helyett a kertészet- és szőlészetnek élt; dinnyét és dohányt termesztett, kivált Baracskán, de Nyéken már abba is beleunt. Kerűlte a társaságot, de a magány is terhére vált. Néha dolgai miatt vagy szórakozásból berándult Pestre, de még komorabban tért vissza. Barátjai nagy része bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve találta, az akadémia csak eltűrve, mintegy elbújva tartotta üléseit, az irodalom kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott mind a közigazgatásból, mind az iskolákból s a fővárost az idegen hivatalnokok egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott ilyesmit s Nyéken gyermeksége édes emlékei vették körűl. Ablakából oda látott arra a telekre, hol egykor atyja rozzant laka állott, hol született, hol gyermeksége napjait töltötte. E mosolygó emlékek is elborultak; azóta negyven év tölt el s a tíz éves gyermek mint megtört férfiú tért vissza bölcsőjéhez haldoklani. Elsötétedett kedélye ritkán derűlt fel. Néha vendég köszöntött be hozzá, egy párszor Deák Ferencz is meglátogatta; legkedvesebb barátja látására fölelevenedni látszott régi kedve, de nem sokáig tartott, ismét visszasülyedt búskomolyságába. Végre írni kezdett. Elővette _Lear király_t, melynek fordításába még 1847-ben bele fogott. Inkább kényszerűségből dolgozott, mint kedvből. A _Nemzeti Könyvtár_ kiadói Shakspeare egy pár drámája fordításával bízták meg, tiszteletdíját is előlegezték, mit leróni igyekezett. _Lear király_t be is végezte, de ez nem oly sikerűlt fordítás, mint _Julius Caesar_, melyet szintén Shakspeareből jobb napjaiban dolgozott. _Romeo és Juliá_ba is belekezdett, de csak egy pár jelenetét fordíthatta le. Mindinkább kezdett betegeskedni. Vértolulások támadták meg mellét és agyát, minek következtében kábultságban és nehéz lélekzésben szenvedett. Ezért gyakran járt be Pestre orvosához, Kovács Sebestyén Endréhez; elhagyva a homeopathiát, az allopathiához fordult. Ilyenkor több napot mulatott a fővárosban. Benézett a színházba, meg-meglátogatta régibb s újabb barátjait és ismerőseit. Nem egyszer lehetett látni Keménynél és Csengerynél, de legtöbbször Tomorynál, kinél 1854 – 55-ben sokszor összegyűltek a fiatal írók. Maga keveset beszélt, inkább hallgatta a mások beszédét, az irodalom most már nem igen érdekelte, a politika inkább s néha a szenvedély egész gyűlöletével és fájdalmával bírálta a Bach-kormány rendszabályait, s az európai politika fordulatait. De hamar kifáradt s elaludt székében. Testi és lelki hanyatlása meglátszott öltözetén is, melyet elhanyagolt. Valódi képviselője volt hazájának, a szenvedő, szegény és megalázott Magyarországnak.

Betegsége 1853 őszén vett komolyabb fordulatot s lassanként tüdővizenyővé fejlődött ki (œdæma pulmonum). Azonban voltak enyhébb hónapjai is s még egyszer és utoljára föllobbant költői lelkesülése is. 1854-ben nehány költeményt írt s küldött be Csengery Antalhoz, a _Magyar nép könyve_ szerkesztőjéhez, Eötvös által, ki Velenczén jártában meglátogatta. Az _Ember élete, Száműzött, Emléksorok egy sírkőre, Vén czigány_ e költemények czímei. A három elsőt Batthyány Kázmér gróf emlékére írta, ki 1854-ben mint száműzött halt meg Párisban. Rokonszenv és hála csatolták hozzá; barátja és pártfogója volt, kinek halála számtalan veszteségei között is mélyen hatott reá. A _Vén czigány_t az orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyuladott s melyről azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Költői szelleme, melyet honszeretet táplált, s hazafibánat emésztett, még egyszer erőteljesen nyilatkozik. Nemzetéhez többé nem szólhatva, önmagát szólítja meg, ő a vén czigány, a vénülő költő. Lelkén a _Szózat_ viszhangzik, melynek balsejtelme szilaj fájdalommá vált, de a melynek reményét, hitét még őrzi megtört szívében is. «Lesz még egyszer ünnep a világon» – kiált föl – remél az európai szabadság ünnepében, s hiszi Magyarország sorsának jobbra fordulását.