Part 17

Vörösmarty már betöltötte negyvenedik évét, midőn Laurával megismerkedett. Nem volt fiatal, de a szív és vágya a boldogságra ifjabb marad az emberben, mint bármi. Első szerencsétlen szerelme óvakodóvá és zárkozottá tette. Tudta tapasztalásból hova viszi az embert az ábránd, a szenvedély, ha első csírájában el nem fojtja. Kedvezőtlen anyagi körülményei visszariasztották a házasságnak még gondolatától is. Lemondott róla, de a lemondás kérge alatt e gyöngéd és nemes szív föl-földobogott a boldogság nehány napjáért, mielőtt az élet elhanyatlanék. A szerelem és családéletből mintegy kitagadva, a barátságnak és hazának áldozta kedélye minden kincsét, de az a hű ragaszkodás, melylyel néhány kitünő férfiú csüngött rajta, a dicsőség, mely homlokát övezte, ki nem pótolta egy szerető női szív hiányát. Uralkodott magán, elnyomta szíve jogát, de a szerelem csak aludt szivében s nem aludt ki. _Késő vágy_ czímű költeménye e hangulat kifejezése. Nehéznek tartja a reményt a kor alkonyában s úgy hiszi, az ész megtiltotta neki, hogy többé szeressen. De érzik az egész költeményen a szerelem eltitkolt, elnyomott vágya. Nyugodtan élte napjait, a mint maga mondja, az őszi szép napokat, melyeket a sors és ész adott, de egy soha be nem töltött űr érzetével szívében. Nem várta, nem kereste a szerelmet, de több volt, mint valószinű, hogy ha a körűlmények kedvezése vagy a véletlen szeszélye föllobbantja szívében, elhatározó lesz egész életére nézve. Csakugyan úgy történt. Vörösmarty utolsó szerelme épen oly kevéssé gazdag regényes részletekben, mint az első, de épen oly igaz és megható. Egy szenvedett és sokáig elzárkozott sziv megnyílása az, mely boldogságért eseng, mindenét fölajánlja, mit bírhat s elfogadva vagy visszautasítva többé nem tartja magáénak. Vörösmarty még egyszer megifjúlt, mintha visszatértek volna elveszett évei, mintha elfojtott érzései megtartották volna egész hevöket, de oly élmények által mérsékelve, melyek észrevétlen mélyebben érzeni tanítják az embert s képesebbé teszik boldoggá lenni és boldogítani.

Először 1841-ben látta Laurát, ki testvére Bajzáné látogatására jött Pestre Komárommegyéből. Vörösmarty egy házban lakott Bajzával s nála kosztozott. Úgy szólva a család tagja volt, kit nem köteleznek a szigorú illemszabályok. Rendesen viseltes kabátjában jött le ebédelni, melyben otthon szokott dolgozni. Egy nap, nem tudva semmit Laura megérkezéséről, szintén így jelent meg. A mint belépett, egy ifjú leányt látott a háziakkal beszélgetni, kit nem ismert és vendégnek gondolt. Gyorsan visszavonult, szobájába sietett s fekete attiláját vette föl. A leány megzavarodott, restelte, szégyelte, hogy Magyarország első költőjének, kit a távolból annyira tisztelt, alkalmatlanságot okozott. Egész ebéd alatt elfogult volt s alig mert Vörösmartyra tekinteni, kit már ez első órában elbájolt. Vörösmarty érezte, hogy minden találkozás növeli hajlamát, mely már-már szenvedélylyé vált. Laurának érdekes arcza volt, szép szeme, hollófekete haja, könnyed, karcsú termete. Bájait öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemében nyilatkozott. Elméjének természetes fínomsága, kedélye könnyed, játszi hullámzása, mely épen oly távol volt a kaczérságtól és szeszélytől, mint a keresettségtől és szenvelgéstől, különösen jól hatottak Vörösmartyra, s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor körébe lépett. Szívén és lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja.

Laura erről sokáig semmit sem tudott, oly kegyeletes tisztelettel viseltetett iránta, hogy nem is képzelte szerelmét. Vörösmarty maga is, bár akaratlan, megerősítette e tévedését. Nem mint udvarló közeledett hozzája, hanem mint szerelmes, ki rejti titkát. Laura csak annyit vett észre, hogy megkülönbözteti, részvéttel van iránta, de ezt csak nemes szíve jó indulatának tulajdonította, melyről annyit hallott a családban. Vörösmarty érezte ezt, visszadöbbent, de 1842-ben történetesen megnyílt Bajzának, kitől aztán Laura megtudta, hogy szerettetik. Szegény leánynak oly különösnek tetszett, Vörösmartyt látni lábainál, kit költői dicsőségében oly magasan képzelt maga fölött. A tisztelet erős alapja a szerelemnek, de nem változhatik egyszerre azzá s legkevésbbé egy oly fiatal leánynál, kinek csapongó képzelete határozatlan és regényes vágyakat táplál. Laura kétkedett magában, vajon képes-e boldogítani Vörösmartyt, nem mondott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt s a _Merengőhöz_ czímű híres költeményét írta hozzá, mely épen úgy fölleplezi mély kedélyét, mint világot vet az egész viszonyra. Vörösmarty, mintegy kimélve érzelmeit, nem a szerelem dithyrambját intézi hozzá, hanem a boldogság bölcseletét fejti meg neki. Mint testvér, barát szólal meg, csak mintegy elrejtve érezteti szerelme fájdalmát, mely a költemény végén lágy esengéssé válik. Viszonyuk egymáshoz mind bensőbb lőn, s Laura mindinkább érezte kedélyén Vörösmarty szelleme uralmát. _Ist Gehorsam im Gemüthe, wird die Liebe nicht fern sein_ – mondja Goethe. Vörösmarty nyilatkozott, Laura menyasszonya lőn. A költő nem adhatott gazdag nászajándékot menyasszonyának; a _Merengőhöz_ czimű még ki nem adott és senkinek nem mutatott költeményét írta le számára, midőn 1843-ik márcziusában Csepen Komárommegyében meglátogatta.

A kézirat most is megvan, a papir elsárgult, mint a kéz, mely beírta, de a fölindulás, melyet felköltött, most is él a menyasszony, az özvegy szívében. «Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?» – mondá nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variansok kedveért a kéziratot összehasonlítottam a nyomtatványnyal. A merengő menyasszonyt a merengő özvegytől húsz évnél több – egy sír választotta el s leányai, kik mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjokra. A menyegző 1843 máj. 9-én ment véghez Pesten. Barátjai örvendve siettek üdvözlésére, de senki sem örült jobban mint Sallay, Vörösmarty e hű árnya, ki midőn kéziratért jött tisztázás végett, többé nem a régi szállásán s nem egyedűl találta az ő bálványzott tanulótársát. «Boldog házaséletének szemlélése – írja jegyzetei közt – ösztönt csepegtetett rideg életembe, annyira, hogy az év végén magam is, nyomdokát követve, megnősültem.»

Vörösmarty házasságával épen oly szoros kapcsolatban áll szerelmi lyrája, mint hazafiúi költeményei a politikai viszonyokkal. Azonban költői pályája második felének nemcsak e kettő fénypontja. Van egy harmadik is: költői beszélykéi. Ide járul még egy pár kitünő genrekép, mint a _Szegény asszony könyve_, s egy balladanemű költeménye: a _Hős sírja_, melyben a hősiség fensége a dicsőség búskomolyságával oly sajátságos hangban olvad össze. Vörösmarty lemondva az eposzról a költői beszélykékhez fordult, e lyriko-epikai műfajhoz, mely annyira megegyezett epikai tehetsége lyrai hajlamaival. Számra nézve mintegy tizenkettőt írt, melyek nagy változatosságot mutatnak tárgy-, hang- és formában. _Kemény Simon_ tárgya történelmi, az _Ősz bajnoké_ mondai, az _Özvegy_ a jelen életből van véve, a _Rabló_ szintén, de idegen égalj alatt játszik s mind kettőn érzik a franczia romantika hatása. _Csik Ferke_ és a _Katona_ a magyar népélet rajzai, de mindenik más hang. A _Hű lovag_ban a német romantikához hajlik, a mennyiben túlnyomó benne az érzelmesség. _A sors és a magyar ember_ és az _Árvízi hajós_ allegoriák, amaz humoros, ez ódai fölindulás szüleménye. A _Szent ember_ erkölcs- és lélektani tanulmány, a _Túlvilági kép_ phantastikus álmok rajza. Legkitünőbb köztök _Szép Ilonka_, mely épen úgy felülmulja társait, mint nagyobb költői beszélyeit és kisebb eposzait a _Két szomszédvár_. A többiek majd mindenikében találhatni fogyatkozást vagy épen hibát. Példáúl az _Özvegy_ meséje kerek, menete drámai, de lélektani alapja nem elég erős; _Kemény Simon_ban inkább a részletek szépek, mint az egész; _Csik Ferke_ második részében a lelkiismeret furdalása művészien van festve, de első része kissé homályos; a _Túlvilági kép_en talán igen is érzik a testi láz.

_Szép Ilonka_ ment minden ilyesmitől. Az elbeszélés egyszerű elegiai bája összhangzik a részek széparányúságával. A költő művészien készíti elő és emeli ki a lélektani mozzanatokat. Sehol sem kapja feljebb a hangot, kerüli a fölösleges ragyogást, miből másutt nehezen tud menekülni. Minden természetes és költői. Mátyás királyt, Peterdit, Ilonkát néhány találó vonás egészen megeleveníti. Mátyás nem mint csábító jelen meg, kitől visszariadt volna Ilonka; egy sikeretlen vadászat unalmában mintegy önkénytelen adja át magát egy kellemes óra benyomásának, akaratlanúl csábítja el Ilonkát, ki csak így elcsábítható. Az öreg nemes, ki először királyáért iszik, boszús kifakadása, hogy Mátyás nem iszik vele, gyöngédsége leánya iránt, kinek nem tesz szemrehányást, de a kit baljóslatú aggodalommal vezet haza, mind oly jellemzetes és költői egyszersmind. A költő sokat hagy képzeletünkre, de mozgásba hozza czélja szerint. Egy pár vonás s már az egész alakot képzeljük, egy pár szó s már fölleplezve előttünk az egész lélektani mozzanat. Kiválón sikerűlt a beszélyke második és harmadik szakasza, mely Ilonka szerelmének fölébredését és elhervadását rajzolja. Az első szak is nagyon szép, de midőn Ilonka a lepkét kergetve így szól: «Vagy vezess el merre vagy szállandó, merre a nap nyugodóba száll», nem elég naiv, kissé mesterkélt. A második és harmadik szakaszban egyetlen szó sincs, mely ne volna helyén. A poharazó atya és vendég körűl forgolódó leány, ki meg-megáll, bámulva hallgatja az idegent s merengve kérdi magában: vaj ki ő és merre van hazája, ki a búcsuzó vendégnek csak annyit tud mondani: emlékezzél visszatérni, ha meg nem látogatnánk s azzal megvallja szerelmét, rendkívül bájos jelenet. S mi jellemző, hogy Ilonka megismerve a királyt, többé nem szól. E mély fájdalomnak csak a hallgatás lehet igaz kifejezése, s már érezzük az ártatlan szív hervadását, melyet a költő oly szépen hasonlít a liliomhulláshoz.

Vörösmarty kiválón kedvelte e költeményét. Nagyobbik leányát Ilonkának keresztelteté, hogy mintegy örökségűl hagyja neki költői dicsősége egyik sugarát, a legbájosb női eszményképet, melyről valaha álmodozott.

XII.

Vörösmarty anyagi körülményei. Politikai érdekeltsége és pártállása. A márcziusi napok 1848-ban. Képviselővé választatik. Petőfi támadása. Viszonya Petőfihez és Aranyhoz. A forradalom és Debreczen. A kegyelmi szék birájává neveztetik ki. Bujdosása a világosi napok után. Pestre jő; kegyelmet nyer. Baracskára, majd Nyékre vonúl. _Lear király_t fordítja s néhány költeményt ír. A _Vén czigány_. Betegeskedése, halála és temetése.

Házassága után nem írt nagyobb munkát, kivéve, hogy _Czillei és a Hunyadiak_ czímű régebben kezdett drámáját bevégezte, mely egy trilogiának lett volna első része. Csak kisebb, leginkább lyrai műveken dolgozott, melyek költői tehetségének még teljes erejét mutatták. 1843 végén az _Athenaeum_ megszűnvén, a lapszerkesztéstől teljesen visszavonúlt, s az _Életképek, Honderű_ és _Pesti Divatlap_ czimű szépirodalmi lapokban bocsátotta közre koronként újabb költeményeit. E költemények után járó tiszteletdíj tette jövedelme egyik forrását, de az, bár őt fizették legjobban, alig ment egy pár száz forintra. Gyermekei szaporodtával háztartása nehezülvén, aggodalmak szállották meg. 1843-ban Kilián könyvárus által tíz évre megvett összes munkái tiszteletdíjával, 2600 forinttal, kezdett mint nős ember az élethez, de az egy pár év alatt már fogyatékán volt. Örömest elfogadta a helytartótanács megbizását a középtanodák számára készítendő nyelvtanokra nézve, melyek kidolgozására Czuczorral szövetkezett. Valódi segély volt körülményei között gróf Batthyány Kázmér jóindulata, ki midőn a bicskei uradalmához tartozó Mány tagosíttatott, két maradványtelket ajándékozott neki, melyeket később visszaváltott tőle évenként egész haláláig fizetendő 500 forint díjában. Vörösmarty buzgott családját minél több kényelemben részesíteni s ohajtotta, hogy halála után valamivel többet hagyhasson reá munkáinál. Azon gondolkozott, hogy János testvére közelében és segélyével, ki igen kitünő gazdatiszt volt, béreljen ki egy kis birtokot. Remélte, hogy nyáron át falura huzódva, részint a haszonbér, részint írói tiszteletdíjai jövedelméből félre tehet évenként egy pár száz forintot, s így tőkét vagy birtokot hagyhat családjának.

Terve a sok halogatás miatt nem mehetett teljesedésbe. Pesten maradt anyagi aggodalmak között, de folyvást növekedő tisztelettől környezve. Államférfiak, tudósok és írók egyaránt keresték ismeretségét, barátságát. Az ifjú költők mint pártfogóhoz folyamodtak hozzá s bekopogtatott ajtaján a vándor szinész Petőfi is, a kihez egész részvéttel fordúlt. A Pesten átutazó lelkesb ifjak híven fölkeresték, hogy láthassák a legnagyobb magyar költőt s a társaságokban nők és férfiak ostromolták, hogy írjon egy pár verssort emlékkönyvökbe. Néha hónapokig elhevert nála az emléklap, de azért szívesen írt, ha volt mit és kinek. Nem ritkán boszankodott is némely tisztelőjére. Egy ily tisztelőjétől legjobb barátja Deák Ferencz mentette meg, midőn 1845-ben vele báró Wesselényi látogatására, Erdélybe utazott. Útközben Szabolcsban betértek Bónis Samu barátjokhoz s ott töltöttek egy pár napot s Vörösmarty szalonkákra vadászott. Egyik délután az egész társaság a falu határába ment sétálni. Jövet a helybeli helvét hitű pap is hozzájok csatlakozott s midőn a paplak előtt mentek el, kérte az egész társaságot, hogy legyen szerencséje egy pár perczre, míg megnyugosznak. Bementek s ott ültek mintegy negyedóráig. Haza indulásukkor előáll a tiszteletes úr s kéri Deákot és Vörösmartyt, hogy emlékül írjanak neki egy pár sort. Vörösmarty elkedvetlenedett, tehát neki ma egy pár distichont kell írni. «Szívesen» – mondá Deák egészen jó kedvvel; leült és írt a mint következik: «Alulírt, több vármegyék táblabirája, bizonyítom, hogy Vörösmarty Mihály ekkor s ekkor itt járván vadászott s egy lövésre hét szalonkát ejtett el.» Ezzel átnyujtotta a tollat Vörösmartynak, a ki azt vontatva vette át s ült le az íróasztalhoz. Azonban olvasva Deák sorait, felvidult s egészen megkönnyűlve ezt írta alája: «A fennebbieket én alulírt is bizonyítom, azon különbséggel, hogy nem egy lövésre ejtettem el hét szalonkát, hanem hét lövésre egyet.» A jó tiszteletes, a ki Deáktól valamely politikai bölcs mondást, Vörösmartytól pedig egy szép epigrammot várt, kissé megütődve vette át az emléklapot, de azért nyájasan köszönte meg vendégei szívességét. Azonban ha a tiszteletes nem nyerhetett epigrammot Vörösmartytól, nyert ám Bónis. Midőn a szíves házi gazda mindjárt megérkezésök után asztalhoz ültette vendégeit, némi kérkedéssel emlegette, hogy Szabolcsban is terem jó bor s Vörösmarty elébe tétetett egy palaczkot saját terméséből. «No, kóstold meg» – biztatá. Vörösmarty megkóstolta és egész komoly arczczal ezt mondta reá: «Víznek zavaros, bornak gyönge.»

Mint házas alig egy párszor rándult ki barátaihoz. Boldogabb napokat élt neje és gyermekei körében. Gyöngéd férj és atya volt. Nőtlen korában csak dolgozni és hálni járt haza, most örömest ült otthon és rendesen csak a _Kör_ben töltött naponként egy pár órát, hogy hírlapokat olvasson és a napi politikáról halljon valamit. Az élénkülő politikai élet mindinkább magával ragadta. Most már aránylag csekély részt vett az irodalmi és akadémiai pártok küzdelmében, de annál nagyobb figyelemmel kisérte a politikai pártokét. E nagy érdekeltséget mutatja az is, hogy 1841-ben az _Athenaeum_ba bírálatot írt Széchenyi _Kelet Népé_ről, bele vegyűlt a nagy vitába, mely a nemzetet annyira foglalkoztatta. Álnév alatt írta, szerkesztőtársai jól megőrizték a titkot, de jól esett neki, hogy czikke figyelmet ébreszt.

E czikk jellemzi őt mint politikust és embert egyaránt. Nem találunk benne olynemű analysist, mely politikai mélyebb tanulmányról vagy belátásról tenne bizonyságot, de igen sok helyes észrevételt, nemes érzelmet, szerény tartózkodást s mindenek felett hazafiságot, melybe nem vegyűl se hiúság, se pártszenvedély. Széchenyinek Kossuth ellen emelt vádját, hogy forradalomra készíti elő a nemzetet, ő sem találta alaposnak, mint Magyarország majd minden politikai tekintélye, de tiszteletreméltónak tartja aggodalmát, s korszakosnak nevezi könyvét. Mindíg kegyeletes tisztelettel, néha valódi lelkesüléssel szól Széchenyiről, mi annál feltünőbb, mert igen is aristokraticus modora és sarcasmusai miatt nem igen rokonszenvezhetett egyéniségével. Czikkében a tisztelet és lelkesedés csak ott apad, midőn Széchenyi e következő szavaira tesz megjegyzést: «Nincs szegény kis Ferenczynknek kenyere s megesik sok szív». Ferenczy szobrász barátja volt s maga is némi szerepet játszott a Kölcsey- és Mátyás-szobrok indítványozásában, melyre Széchenyi czéloz. E gúny rosszúl esett neki, nem csak azért, mert közelről érdekelte, hanem mert, a mint mondja, egy leverő szó Széchenyi ajkáról képes a különben sem igen tartós részvétet megsemmisíteni. Nem védi e szobrok ügyében elkövetett ballépéseket, de azt kérdi a magyar aristokratiától, hogy hol vannak pesti palotáiban oly szobrok, melyeket Ferenczynél kitünőbb szobrászok faragtak s nem kell-e kimennünk Magyarországból, ha a magyar urak képtárait meg akarjuk tekinteni?

Kossuthot védi ugyan Széchenyi fővádja ellen, de azért nem föltétlen híve; Széchenyinek sokban igazat ad, hanem azt hiszi, hogy Kossuth lapja mindinkább javúl, hibái, fogyatkozásai az ifjúság hibái voltak, melyeket már kezd levetkőzni s ezt főleg a _Kelet Népé_nek köszönhetni. Megnyugvással végzi bírálatát azon hitben, hogy mind Széchenyi, mind Kossuth munkássága egyaránt áldást áraszt a nemzetre. E bírálat jellemzi egész politikai pályáját. Híve volt az ellenzéknek, lelkesült eszméiért, de mindíg az általános elvek álláspontján maradt. A mily erősek voltak itt meggyőződései, épen úgy ingadozott a részletekben, az alkalmazásban. A Széchenyi és Kossuth politikáját meg tudta egyeztetni, mert általános elvekben nem sokat különböztek egymástól; Wesselényi hevessége és Deák mérsékeltsége egyaránt rokonszenvével találkozott, mert mindkettő egy ügyet szolgált; az 1848-ki országgyülésen mint képviselő a miniszteri párttal szavazott, de Perczel Mór, az új ellenzék egyik vezére, néha teljes mértékben bírta hajlamát, mert épen úgy aggódott a veszélyben forgó hazáért, mint habozott megmentése eszközeinek megválasztásában. Hajlott a demokratiához a nélkül, hogy egészen demokrata lett volna, nem ijedt vissza a forradalomtól, de soha sem tudott valóságos forradalmi emberré válni. Költő volt, kit lelkesítenek a politikai mozgalmak, de nem kiván vezérök lenni, hazafi, ki remél, aggódik, kétségbeesik, de nem lép ki szerény visszavonultságából s nincs elég becsvágya, hogy hazája szerencséje- vagy szerencsétlenségének felelősségét magára vegye.

Az 1848 ki nagy változást lelkesüléssel fogadta. Az átalakított alkotmányban végre diadalra jutott mindaz, a miért a nemzet oly régóta küzd s a mit a költők között ő szolgált legrégebb- és leghívebben. A márcziusi napokban majdnem egész nap a _Kör_ben lehetett látni azon férfiak oldalánál, kik a mozgalmat hol bátorítani, hol mérsékelni igyekeztek. Egy szép költeménynyel üdvözölte a felszabadúlt sajtót, s túláradó felindulásban élte át a jóhiszemű remények és naiv örömök e boldog napjait. Azonban hazafiúi örömét családi csapás zavarta. Áprilban kisebbik fia, Mihály, meghalt. Mélyen hatott reá e veszteség. Erőt vett magán, neje előtt titkolta fájdalmát, de midőn Czuczor beszentelte a halottat, s búcsuztatóul el kezdte szavalni a _Kis gyermek halálára_ czímű költeményét, reá borult a koporsóra és keservesen sírt. «A különben erős férfiú szemei könyözönben úsztak – úgy mond Czuczor – s vigasztalásomat nyakamba borúlva fogadta.» Garay és Petőfi szintén jelen voltak; ők kisérték ki egy bérkocsin a bánatos atyát s temették el a kis fiú tetemét a Kisfaludy sirja mellé. Mindkettőt annyira meghatotta Vörösmarty fájdalma, hogy másnap fia emlékére írt költeményekkel igyekeztek őt enyhíteni. Mindamellett Vörösmarty búskomorsága nem sokáig tartott, a mozgalmas idők erős benyomásai hamar kiragadták belőle s visszaadták a közügyek iránti érdekeltségnek. Midőn Wesselényi Miklós báró a _Kör_ben a horvát és szerb mozgalmak veszélyességéről tartott beszédet s a haza védelme végett önkénytes zászlóaljak alakítására szólította föl a miniszteriumot és nemzetét, addig is, míg az országgyülés megnyilhatnék, Vörösmarty ott ült régi barátja mellett s osztozott aggodalmában és lelkesülésében. Egy pár hónap mulva a _Pesti Hirlap_ban egy költemény jelent meg tőle, melynek tárgya ugyanaz, a mi Wesselényi beszédeé s refrainje harczi riadó:

A síkra magyarok, Fegyvert ragadjatok! Hazánkat újra meg kell váltani. E drága föld szinét Borítsák szerte-szét A pártütőknek véres csontjai!

Néhány politikai czikket is írt a _Pesti Hirlap_ba s a _Pesti Divatlap_ban szót emelt a zsidók mellett, kiket a pesti és pozsonyi német polgárság egy része annyira üldözött. E czikkek is csak általánosságok s nem vágnak a sajátképi politika körébe. A politikai nagy mozgalom, mely már a forradalom csiráit hordotta méhében, egészen kiragadta a szépirodalom köréből, bár nem tette se politikai íróvá, se szónokká. Fölhagyott _Lear király_ fordításával, melybe 1847 végén kezdett, midőn Petőfivel és Aranynyal szövetségre lépett Shakespeare nevezetesb drámái lefordítására, fel a költészettel is, legalább 1848 márcziusától egész 1849 végeig a fennemlített két költeményen kívűl nem írt többet. Azok is hazafiúi költemények, a mozgalmas idők szüleményei. A nemzet lázas aggodalmai és reményei annyira lelkébe olvadtak, hogy nem is tudott volna mást költeni, mint hazafiúi vagy épen politikai költeményeket, de tartózkodott akár az aggodalmak, akár a remények költészetének átadni magát; amaz csak félénkséget, kishitűséget terjesztett volna, emez pedig fokozta volna a különben is merész vágyakat. A néma költő magában emésztődött mintegy hánykodva Deák aggodalmas hallgatagsága s Perczel Mór forradalmias önbizalma között. Amaz legjobb barátja volt, ez legkedvesebb tanítványa; amaz miniszter, ez ellenzéki szónok, majd tábornok; amaz a törvényesség, ez a forradalom megtestesülése. E két ellentét különböző fokain szállott vagy emelkedett Vörösmarty politikai hangulata a kedvező és kedvezőtlen körülmények szerint, még a pesti országgyülés megnyitása előtt s még inkább folyama alatt. Néha titkos rokonszenvvel kisérte az ellenzék magatartását; ingerült kedélye, lángoló képzelődése a merészebb rendszabályok felé ragadták, de nyiltan, véleményével, szavazatával folyvást, egész fennállásáig, a Batthyányi-miniszteriumot támogatta, mert lelkiismeretessége visszariadt mindentől, mi a koczkáztatás bélyegét hordotta magán. A miniszterek részint tisztelői, részint barátai voltak; rokonszenv és megszokott pártfegyelem csatolta a régi ellenzékhez, mely most a kormányon ült.