Part 16

Az 1790-iki országgyűlés szelleme megtermékenyíti a magyar lyrát. Az alkotmányos és nemzetiségi küzdelem zajában megpendűl az örök emberi jogok eszméje is. Bessenyei, a ki a nemzeti irodalom fölélesztése mellett a franczia encyclopædisták tanait is hirdette, követőkre talál. Néhány fiatal költő nemcsak az alkotmány visszaállításán lelkesűl, hanem a század eszméi- és ábrándjaiért is, melyek mint távol vihar moraja a Szajna partjáról egész a Tiszáéig hatottak. Bacsányi egy merész költeményben üdvözli a franczia forradalmat s üldözést szenved. A fiatal költők lelkesebbjei, mint a Martinovics-mozgalom részesei, börtönbe vettetnek. Csokonain már érzik a visszahatás, melyet a franczia forradalom szörnyűségei a kedélyekben előidéztek; harczi dalokat harsogtat a franczia köztársaság ellen. II. József halála után a nemzeti érzés, az alkotmány visszaállításának öröme egészen áthatja a magyar lyrát, de nem igen emelkedik költőivé. Kazinczy szárnyaló prózája, melyet 1790 tavaszán, mint előszót írt _Hamlet_ fordításához, a magyar korona őrszobájában, többet ér sok akkori költeménynél. Kazinczy e napok emléke alatt írta _Szabad Erdély s Tisztulás ünnepe_ czímű költeményeit is, de később s csak a múlt leple alatt szólott a jelenhez. A költőt mérsékli vagy elnémítja a censura szigora, melytől csak az országgyűlési vagy megyei szónok ment. Azonban az 1790–1811-iki országgyűléseken szereplő hazafiak s általában a hazafiúi erények dicsőítését folyvást zengi a Csokonai, Kazinczy, Virág és Berzsenyi lyrája. A római hazafiság eszménye lebeg előttök s a római klasszikusokból kölcsönzik ódáik hangját. De már a két utóbbinál fájdalomba merűl az önérzet és remény. A nemesi fölkelés kudarcza széttépi a magyar vitézség hitét. A nemzetiség oltárán fölgyúlt szent tűz alvófélben. A visszaállított alkotmányt nem tudta megvédeni a nemzet, annál kevésbbé kifejteni s erkölcsi sülyedését tehetetlensége még szégyenletesebbé tette.

E szégyent, e fájdalmat senki sem érezte mélyebben, mint három költő, kik a nemzeti kétségbeesés hattyúdalát kezdették zengedezni. Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és Kölcsey a nemzeti fájdalom költői. Mind a három ugyanazon eszmekörben mozog, csak egyéniségök különböző s hangjok nem ugyanaz. Mindenik a romlásnak indúlt magyart siratja, ki csak névben él már. Mindenik szembe állítja dicső múltját nyomorú jelenével s egyik sem hisz jövőjében. Néha van egy-egy derűltebb pillanatjok, de a reménytelenség lyrájok igazi hangja. Kisfaludy Sándor fájdalma még legelégiaibb; ha nincs is benne vigasztaló, van valami enyhítő. A törzsökös, a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a magán, mind a közéletből, de jól esik neki, hogy ő még érezheti s néhány rokonkebelre találhat. Berzsenyi rettentő ódája, _A magyarokhoz_, a szilaj kétségbeesés hangja, prófétai harag, mely egy philosoph megnyugvásával végződik, de e megnyugvás csak rettentőbbé teszi. A magyarnak el kell veszni, mert megromlott; minden így jár az ég alatt, forgó viszontagság járma alatt nyögünk, ez a történelem rendes folyama, hatalmasabb nemzetek is így vesztek el: a nemes Ilion, a büszke Karthágó, a nagy Róma, az erős Babylon. Kölcsey hazafi fájdalmában van valami szent, a tragikum szentsége, a görög tragédiák chorusának hangja, mely megzendűl koronként a nemesis csapásai alatt haldokló hős fölött. _Zrínyi első éneké_ben keresi Árpád nemzetét, a győzelmek honját, a küzdő népet s csak árnyát találja. _Zrínyi második éneké_ben kéri a sorsot, hogy szánja meg szenvedő hazáját, de a sors kérlelhetetlen, a haza őrcsillagzatja szülöttei bűnein leszállt, a magyar eljátszotta szerepét s a négy folyam mentében más nemzet fogja betölteni a tehetetlen Magyarország hivatását. Ez a legkétségbeejtőbb hang nem csak Kölcseyben, hanem az egész magyar lyrában. _Hymnusz_ában, melyet 1823-ban írt, megbűnhödte a magyar a múltat s jövendőt és áldást vár. _Zrínyi második éneké_ben jövendőjével bűnhödik múltja- és jelenéért.

E kétségbeesett fájdalom uralkodik a magyar lyrában majdnem egész 1835-ig. Mintegy hagyományossá vált, egyik költő átvette a másiktól s minthogy nem nyilatkozhatott szabadon, sokszor a múlt idők viszhangjának hazudta magát, mintha a török világról szólna. Kisfaludy Károly _Rákosi szántó_ja, Bajza _Sohajtás_a mind e régi hangulat új változatai. Eleinte maga Vörösmarty is ily hangokat hallat, sőt _Zalán futásá_ban is az elégiai felindulás az uralkodó, bár a jövő nevében látszik dicsőíteni a múltat és siratni a jelent. E műben a nemzeti fájdalommal némi önérzet párosúl, mintha a múlt nagyságának képe kétség és remény közt hullámoztatná a kedélyt, de nem ébreszt hitet a jövőbe. A magyar költészet annyira bele élte megát a nemzeti fájdalomba, a politikai és társadalmi életnek folyvást oly benyomásaiból táplálkozott, hogy se oka, se ereje nem volt a hitig emelkedni. Azonban a költők panasza, haragja, siralma mind szélesebb körben költötte fel a hazafi érzést, s hova el nem hatott, elhatottak az 1823-ki kormányrendeletek, melyek nyiltan megtámadták a nemzeti önállóság végső maradványait is. A nemzet érezte sülyedését, vívott jogaiért, de épen úgy nem volt mély hite jövőjében, mint költőinek. Hogy a magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette először, hanem egy politikai röpirat, Széchenyi _Hitel_e (1830).

Széchenyi mind első, mind utolsó röpiratában épen úgy államférfiú, mint költő, _vates_, mint a régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló lelkesedése egész a jóslatig emelkedik. A mit a magyar nagy jövőjéről jósolt, hitelre talált, lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak jelszavává lőn. _Programmtöredék_e (1847) elhangzott; senki sem hitte jóslatát, hogy a nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog veszni minden, a mit eddig kivívtunk, bár a következmények igazolták. Egy nemzet, melyet kétségbeeséséből végre kiemel az önmagába vetett hit, nem könnyen mond le arról s épen annak a szavára, a ki azt először lehellte belé. Midőn Széchenyi _Hitel_ében az európai új eszméket hirdetve s alakító erejöktől várva az alkotmány, nemzetiség és társadalom újjászületését, nem habozott kimondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, fölindított minden magyar szívet. Volt lelkesülésében valami szent és szentségtelen, az elragadtatás és gúny bizonyos vegyülete, mely különbözőkép, de mindenkire hatott, egész a velők oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a múltat, a magyar egyetlen büszkeségét s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain, melynek omlását megszokta minden szem, egy nagy elhatározás díjában, melytől elszokott minden szív. A lelkesülés és gyűlölet rajongása üdvözlé a látnokot, a reformatort, az izgatót s a nemzet az átalakulás pályájára lépett. A siker elnémítá a gyűlöletet, az akadály lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt ki. A költők épen oly megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a nemzet. Lyrájok nem volt oly vakmerész és siralomhoz szokott húrjain remegve zendült meg az öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és hitet, de csak a kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet. Összeolvasztották a kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömet, a hitet és aggodalmat. A múlt dicsősége előttök oly szent volt, mint a jövendőé, egyik kézzel a múltra, másikkal a jövendőre mutatva, lelkesítették a jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a Vörösmarty _Szózat_a fejezett ki legerőteljesben, s emelt tisztább lelkesüléssé.

A _Szózat_ mindenre hivatkozik, a mi újjászületési küzdelmében csak lelkesítheti a magyart, s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé közeledünk, egy jobb kornak kell jőni, vagy ha nem, ha el kell vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy _így_ többé nem élhetünk s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a magyar lyrát eddigi kétségbeeséséből; még nem zengi a jövő dicsőségét, de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a múlt dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a keresztyénségnek és szabadságnak tett szolgálatokat; felhozza az őrködő isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni életerejét, említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat harczát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek között; a múlt szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt, részvétet küzdelmei iránt, könnyet sírjára, ha vesznie kell, de nem fog gyáván veszni: a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s mennyi fájdalomba merűlve, mennyi hit a balsejtelmek közepett s mennyire uralkodik mind kettőn az elszántság. Mióta lyránk többé nem olvasztotta össze a hazafisággal a katholicismus és protestantismus eszméit, megvált az európai solidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti e két elemet; midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specificus magyar hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.

E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti hymnusza lőn, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesűlt, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindíg elkomorúlt ilyenkor, ingerűlten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok hijján kellett megtanúlniok a _Szózat_ot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében, szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdűlni kezdett, a _Szózat_ zendűlt meg ajkán s az kíséri folyvást minden ünnepélyesb pillanatát. A _Szózat_ nem egyetlen kitünő szüleménye az újabb kor hazafi lyrájának s vannak művek, melyek æsthetikai tekintetben fölülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy és tartós hatást, mert a nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki. A szabadság és diadal dithyrambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyúk utolsó dörgései közt, a nemzeti mély búskomolyság, mely Arany és Tompa néhány költeményéből sohajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de letörölte s visszatért a _Szózat_hoz, mert érezte életerejét, remélt jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál. Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, míg a nemzeti küzdelem, melynek szüleménye, czélt nem ér s a magyar létele önmagához méltón nincs biztosítva.

A _Szózaton_ kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de 1831-től fogva majd mindenikben van valami a _Szózat_ szelleméből. Mintegy chorust képeznek körűle. Az V-ik Ferdinándhoz írt óda kezdi meg a chorust. A még atyja életében megkoronázott trónörökös már első fölléptekor részvéttel fordul a magyar nemzetiséghez. Vörösmarty a jobb jövő reményében üdvözli e részvétet, a monarchikus és őszinte magyar szól belőle, ki a hódolat és öröm perczében sem titkolja fájdalmát. Ugyane hanggal találkozunk tizenhat évvel később István nádort üdvözlő epigrammáiban. A _Liszt Ferenczhez_ írt ódában a nemzeti fájdalom és önérzet, emlék és remény olvadnak össze, épen mint a _Szózat_ban. Honszerelemről zeng, mely a jelent ölelve tartja s a múlton csüngve jövőt teremt. Dalt kér Liszttől, a bánat altatóját, a szív háborgatóját, minőket maga szokott zengeni. A _Sors és a magyar ember_ humoros allegoriájában a múlt századbeli magyart rajzolja; a gúny hangja lassanként a meghatottságig emelkedik, midőn a jelenre tér át. A megifjúlt magyar nem bízza többé a sors szeszélyére hazáját, szíve vérével esküszik megváltani: éljen vagy veszszen. A jövendő jobb kor vagy nagyszerű halál eszméje itt is átvillan. Az _Uri hölgyhöz_ írt ódában bár erősb a költő felindulása a nemzetiségökből kivetkőzött magyar hölgyek ellen, mint az _Elhagyott anyá_ban, melynek szintén ez a tárgya, itt még sem mond le a reményről, mint amabban. A _Gondolatok a könyvtárban_ bölcselmi óda, mely az emberiség ügyével foglalkozik. A költő sehol sem talál a világon teljes szabadságot, a nagyobb rész mindenütt boldogtalan, az ember jogai mindenütt eltapodvák, még Amerikában is, mely épen úgy a szabadság, mint a rabszolgaság földje. Kétségbeesett bölcsesége mégis megnyugszik, hisz az újabb szellem győzelmében, mely az emberiséget megragadta, hisz nemzete küzdelmében, hogy a sülyedésből kivívja magát.

A _Honszeretet_ és _Honfi_ czímű költeményeiben a rendületlen hazafi hűséget énekli meg, a _Deák Ferenczhez_ írtban pedig az önzés és nagyravágyás nélküli hazafi-erényt, melyet Deákban látott leginkább megtestesítve. _Hymnusz_ában a királyok és nemzetek Istenéhez fohászkodik s áldást kér küzdő nemzetére. A _Fóti dal_t szintén a hazafiúi költemények közé sorozhatni. A költő poharazás közben sem feledkezik meg hazájáról, a haza reményei és aggodalmai elevenednek föl a jó kedv szeszélyében. Hány magyar táblabíró érzett és gondolkozott így bor mellett 1848 előtt. E verssor: «A legelső magyar ember a király» egész közmondássá lett, s «Éjszak rémes árnyai», melyeket egyik versszak emleget, mi hamar átnyultak a Kárpátokon. A _Jóslat_ refrainje Kölcseynek e sora: de néked élni kell, o hon! A költő érzi a kedvezőtlen viszonyokat, de nem csügged. _Mit csinálunk_ czímű költeményében a gúnyt önbizalom mérsékli s minden versszak serkentésen végződik. De vannak sötét pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi képzelődését, többel viseltetik iránta, mint részvéttel; mintha a magyar jövőjét sejtené a föltámadt és leigázott lengyelben, mintha a nagyszerű halálról álmodoznék. A _Hontalan_, az _Élő szobor_, az _Elveszett ország_ mind e hangulat szüleményei. Balsejtelem vonul át lelkén, a _Szózat_ balsejtelme, mely hol csüggedéssé, hol haraggá válik. Az _Emberek_ czímű költeménye legsötétebb. Az 1846-ki gallicziai lázadás hatása alatt írta. A nemesség és nép között kitört vérengzés iszonyú jelenetei Magyarország szomszédságában baljóslatú merengésbe sülyesztették. Hiú küzdelmet olvas le a világtörténelem lapjairól. A nép butasága, az ész és rossz akarat frigye, a testvérgyűlölési átok szárnyát szegik reményeinek. Az _Országháza_ a kimerűlt türelem haragja. A _Mi baj_ czímű gúnyba vegyült panasz, mely a nemzet sérelmeit, vágyait leplezi föl. Mintha Pestmegye 1847-ki követutasítását olvasnók, költői oldalról felfogva. E két utóbbi költemény egészen az ellenzék hangulata az 1846–7-ki években.

Vörösmarty az ellenzékhez tartozott, mint Magyarország valamennyi költője. A kormánypárt egyetlen költőt sem tudott felmutatni. E különösnek látszó jelenségnél semmi sem volt természetesebb. A magyar ellenzék nem egészen az volt, mi másutt, a nemzet egy töredéke, bár többségre jutott töredéke, mely némely kérdésben eltér a kormánytól vagy új kormányrendszert sürget. A magyar ellenzék maga volt a nemzet, mely lételeért küzd. A magyar kormánynak szintén ily sajátságos helyzete volt. Csak névben volt független és nemzeti, de tényleg idegen befolyás eszköze vagy mérséklője, hazafisága szerint. A valódi vagyis a birodalmi kormány, az ellenzék vagyis a nemzet között állott, egyiket sem tudta kielégíteni s a viszonyok kényszerűségénél fogva gyönge volt mindkettő irányában. A legjobb esetben nem volt más hivatása, mint a két elem közvetlen összeütközését föltartóztatni s rendszere alig lehetett több, mint küzdelem két különböző nemű követelés kielégíthetlenségével, eszmék és rendszabályok keveréke, mely nem költhetett rokonszenvet, még kevésbbé lelkesülést. Az ellenzék mindent egyesített magában, mi nemzeti és költői lelkesülés forrása. Épen úgy ragaszkodott a dynastiához, mint az alkotmányhoz. A sérelmek és reformok mezején mozogva, egyszerre volt legitim és szabadelvű, conservativ és reformer, s mindenek fölött s mindenben nemzeti, a veszély örvényéből kiragadott nemzetiség őre, kifejtője. A tényleges állapot nagy részt ellenkezvén a törvényessel, ez utóbbi mellett küzdött; a tespedésből ki akarván emelni nemzetét, a reform zászlaját lobogtatta: szóval a jelen nyomorát érezve, éreztetve és megtámadva, a múlt dicsőségének, a jövő reményeinek egyedűli képviselőjévé vált.

Ime az okok, melyeknél fogva a magyar költőnek az ellenzékhez kellett tartoznia, akár a múlt hagyományain csüngött, akár az európai új eszmék győzelmébe vetette reményét, akár csak a nemzetiséghez ragaszkodott. Épen azért ellenzékisége nem hozta szükségeskép magával, hogy politikai vagy épen pártköltő legyen, megmaradhatott nemzeti álláspontján, nem látszhattak meg rajta a pártok önző szenvedélyei s a napi politika sara. A nemzet létele s jövője forgott kérdésben, az ellenzék legfőbb eszméi oly természetűek voltak, melyek más szerencsésebb országokban nem lehetnek pártkérdések. Vörösmartynak, mert nemzeti költő volt, az ellenzék költőjének kellett lennie, fölléptétől fogva egész végig. Mint költő úgy szólva együtt született az ellenzékkel, benne élt, együtt némultak el a forradalom zajában. Az ősi alkotmány védelme szülte _Zalán futásá_t, a Széchenyi által megindított reform-mozgalom a _Szózat_ot, a _Honszeretet_et mintha Deák sugalmazta volna, az _Országházá_n Kossuth heves szelleme érzik. Vörösmarty költészete huszonöt év alatt átélte az ellenzék minden phasisát, s e korszaknak úgyszólva költői megtestesülése. 1848-ban épen úgy elnémúl, mint a régi ellenzék. A politikában a forradalom hullámai emelkednek, a költészetben Petőfi szilaj múzsája uralkodik.

Vörösmarty hazafi lyrája nemcsak eszmékben különbözött elődeitől, hanem formában is. A múlt század végétől kezdve a klasszikai óda divatozott a magyar költészetben, melyet Berzsenyi a tökély magas fokára emelt. Már Kölcsey megkezdi ugyan a modern ódát, de Vörösmarty emeli uralkodóvá, ki ennek épen úgy képviselőjévé válik, mint Berzsenyi a klasszikainak. Berzsenyi specificusabb ódaköltő, mint Vörösmarty, de a különbség köztök mégis nem annyira tehetségökben, mint szellemökben rejlik. Mind kettőben megvan a tűz, erő és méltóság, de Berzsenyi köre szűkebb, mint általában a klasszicismusé. Vörösmarty romantikus szelleme gazdagabb, többet ölel fel, sokhoz hozzá nyúl, mitől Berzsenyi visszariadt volna. Berzsenyi a maga szűk körében összpontosítani bírja egész erejét s a klasszikai óda egyszerű tiszta formájában emelkedik föl. Tárgyai eszményiek, hangja a trombita összeszorított hangja. Egyszerűség és erő olvad össze nála; kevés szóval sokat fejez ki, sőt néha többet akar, mint a mennyire képes. Vörösmarty lelkesülése omlik, mint a hegyi patak árja szikláról sziklára s zúgása betölti a levegőt. Egyenetlen és csapongó, mint a szenvedély s olykor majdnem a szertelenig duzzad. Ódáiban egy vadregényes tájkép fönsége tűkröződik, melyben az ellentétek vegyülete és phantastikus alakzatok kiválón hatnak képzeletünkre. Mind ebből majd semmi sincs Berzsenyiben, e mellett egyhangúbb, míg Vörösmarty változatos. Vörösmarty inkább tárgyától veszi lelkesedését, Berzsenyi inkább önmagából árasztja tárgyára. Berzsenyiben több a benső hév, Vörösmartyban a jellemzetes fölfogás. A _Liszt Ferenczhez_ írt ódában van valami Liszt viharos zongorajátékából, az _Élő szobor_ban az elfojtott kín lázas kitörése épen megilleti Lengyelországot. Berzsenyi képein a plasticitás uralkodóbb, a Vörösmartyéin a ragyogó színezet. Mint erényeikben úgy hibáikban is különböznek egymástól. Berzsenyiben van valami merevség, midőn elhagyja ereje, Vörösmarty átcsap a szónokiasba. Berzsenyi néha igen is egyszerű, Vörösmarty túlterhelt, Berzsenyi részint mert küzd a nyelvvel, részint mert kevéssel sokat akar mondani, itt-ott homályossá, feszessé válik. Vörösmarty mindig uralkodik a nyelven, de képei nem mindig szabatosak. Például az _Országháza_ czímű költemény első sora: «A hazának nincsen háza», a hazáról úgy szól, mint személyről s már a második sor: «Mert fiainak nem hazája» mint tárgyat emlegeti. Nem sokkal alább e sorokban: «Vaseszével, jégszivével fölmerűl a külfaj árja, a meleg vért általjárja, és a nemzet áll fagyottan» értjük mit akar mondani a költő, de az össze nem illő elemek zavarttá teszik képes kifejezését.

Vörösmarty mint ódaíró Virág és Berzsenyi hatása alatt lépett föl s néhány év alatt a modern óda megalapítója lett költészetünkben. Általában lyrája pályájának második felében mind eredetibb és folyvást emelkedőben. Egész 1833-ig humora csak egy pár népies genreképben nyilatkozik, azon túl megtaláljuk hazafiúi és szerelmi költeményeiben is. _Mit csinálunk, Sors és a magyar ember, Hűség, Holdhoz, Unalomhoz, Pipiske_ a humornak mind új hangjai a magyar költészetben az enyelgés, gúny, szeszély hol erősb, hol gyöngébb árnyalatával. Legkitünőbb e fajta költeményei között a _Tót deák dala_. Ez egy kis remekmű. Az éhező deák nyomora és kimeríthetetlen jó kedve, eszményies bölcsesége s igen is gyakorlati vágyakozása jellemző humorrá olvadnak. A folyvást változatos emelkedést változatos refrain kíséri, míg végre a bezáró versszak mindent elmond, a mit még mondani lehet. A _Fóti dal_ szintén nevezetes mozzanat lyránkban. Addig a valódi bordal hangját igazában senki sem találta el. Vörösmarty új húrt pendített meg s mintegy fölbátorította Petőfit, hogy a magyar bordalok legszebbjeit merje költeni. Csokonai bordalaiban sok a mámor, Bajza híres _Borének_ében nagy józanság s némi feszesség uralkodik. A _Fóti dal_ban eltün a fesz, a mámor szeszélye ömlik el rajta, de emelkedett gondolatok s nemes érzések olvadnak belé. Igen kitünő részletek vannak benne, kár hogy kelletén túl hosszabbra nyúlik, s hol sorok, hol egész versszakok zavarják az egész hangulatának összhangját. Vörösmarty költészetének phantastikus hajlama, melyet már eposzaiban észrevehetni, mely _Csongor és Tündé_jében annyi bájjal jelen meg, most már lyrájában is több nyomot hagy. A _Madárhangok_, _Mese a rózsabimbórul_ maig is majdnem versenytárs nélkül állanak költészetünkben. Szerelmi dalaiban is változást és emelkedést vehetni észre. A dalhang túlnyomóbb bennök, mint a régiebbekben s köztök a _Kis leány baja_ a legszebb naiv dal, mely Vörösmarty lyráján valaha megzendűlt.

Azonban 1833–1841-ig se szivében, se költészetében nem lángol a szerelem valódi szenvedélye. Első szerelmének szomorú emléke egy pár bús dalra hangolja, mint az _Elhaló szerelem, Késő vágy_, de ritkán szól a maga nevében. A _Kis leány baja_, a _Jegyes sírja_, a _Megcsalt leány_, a női sziv ömledezései, nem a költőéi. A szerelemtől elzárkózott költő sehol sem adja át magát erősb szenvedélynek; vagy képzelődése ringatja, mint az _Idához_ és _Ő_ czímű költeményeiben, vagy egy-egy kedves benyomás vagy futó elragadtatás ébreszti dalra. A _Szép hajadon, M. szemei, Magyartalan hölgyhöz, Gyász és remény mind_ ilynemű élmények szüleményei. A _Melyik jobb, Búcsu, F. E._ _emlékkönyvébe_ csak a részvét vagy enyelgés hangjai. 1841-en kezdve érezzük újra lyráján a valódi szerelem lüktetéseit. Most ábránddal vegyül, majd szomjú vágyban ég, néha enyelgésre hajlik, máskor érzelmes meghatottsággá csendesűl, de mindig eleven és benső. E költemények mindenikét egy fiatal leányhoz, Csajághy Laurához írta, kit nemsokára nőűl vett. Nem mindenik fölibe írta oda kedvese nevét, de mindenikben hozzá szól. Férfiú korában szive, költészete épen úgy a Lauráé, mint ifjú korában az Etelkáé volt.