Part 15

Ide járúlt még egy sajtópör is, melyet a bizottsági elnök Földváry Gábor, kezdett az _Athenaeum_ szerkesztői ellen. A szabadelvű Pestmegye oly kevéssé tűrte a hírlapok véleményét, mint a nem szabadelvű helytartótanács s a radicalis Nyáry Pál nem restelte, hogy semmiségért oly férfiakat üldöztessen, mint Vörösmarty, Bajza és Toldy. Talán ez levén a censura idejében az első sajtópör, nem fölösleges legfőbb részleteivel megismerkednünk. Az 1839-iki _Athenaeum_ első félévi 7-ik számában Bajza, Vörösmarty vagy más tollából _Változások a pesti magyar színháznál_ czím alatt egy névtelen rövid közlemény jelent meg, mely szerint gróf Ráday Gedeon lemondott a színház igazgatásáról s azt Nyáry Pál vette át teljes hatalommal; megemlíti az igazgatók gyakori változásának káros voltát s jelenti, hogy a főbb színészek közűl némelyek, mint Megyeri, Egressy, Szerdahelyi, a kiket igen bajos lesz pótolni, elhagyni készülnek a színházat. Lehet, hogy e tények még akkor nem voltak valók, bár később megvalósúltak s az _Athenaeum_ csak szállongó híreket közölt, nem a legjobb szándékkal az új igazgató iránt. Azonban minthogy semminemű becsületsértés nem forgott fenn, a bizottságnak be kellett volna érni e hírek czáfolatával, melyet az _Athenaeum_ szívesen kiadott volna. A helyett a bizottsági elnök, Földváry Gábor, vallató parancsot eszközölt ki a megyétől a káros, hamis és rágalmazó czikk írója nevének kikutatására. A szerkesztők egyike sem akart vallani, de mint szerkesztőség mindenik felelősnek nyilvánította magát a kérdéses czikkért s ezt nemcsak a vallató parancscsal hozzájok küldött törvényes személynek jelentették ki, hanem lapjokban is, hol röviden érintve az ügyet, a sajtóügy körűli zavaros fogalmakat tisztázni igyekeztek.[40] A megyei törvényszék mind hármokat, mint a vallató parancsnak nem engedelmeskedőket, beperelte, későbbre hagyva föl az érdemleges rágalmi pert. Az _Athenaeum_ szerkesztőinek Érdy volt az ügyvéde, a jeles régiségbúvár, ki igen kemény és gúnyos replikákban ostromolta az ellenfelet; legfőbb erőssége az volt, hogy a másod alispán, Simoncsics János, tagja levén a színházi részvényes társaságnak, érdeklett fél s így nem lehet bíró. Mind hiában, az _Athenaeum_ szerkesztői, mint vallani nem akarók, harminczkét forint bírságban elmarasztaltattak, de Érdy megsemmisítő parancsot eszközölvén ki a királyi táblától ez ítélet ellen, a pör deponáltatott s a felpörösnek nem volt kedve azt más alapon újra megindítani.[41] E pörre s a censurai önkényre czéloz Vörösmarty, midőn 1841 elején újra fölveszi bíráló tollát s a színházi ügyek másfél év alatti képét rajzolja. Ez időponttól fogva ismét számos bírálatot írt, bár nem annyit, mint azelőtt; nagy részt Bajza pótolta helyét; 1842-ben egészen visszavonúlt s csak az eredeti színművek díjazása kérdéséről írt egyetlen czikket, mikor aztán a színbírálat terhe egész az _Athenaeum_ megszűntéig Bajza vállaira nehezűlt.

Vörösmartyt színkritikái közelebbi viszonyba hozták a színészekkel és drámaírókkal, kik játék után örömest siettek abba a vendéglőbe, hol kritikusuk szokott vacsorálni. Vörösmarty egy pár régibb barátja, s néhány fiatal költő: Gaal, Vachott Sándor, Tóth Lőrincz, Erdélyi, kik az _Athenaeum_ba dolgoztak, szintén megjelentek itt. A színészek közűl Megyeri, Egressy, Lendvay, Szentpétery ritkán maradtak ki. 1838 elejétől fogva a Sebestyéntéren levő _Csiga_ vendéglő volt tanyája ez írói és művészi körnek. Később – mert az irodalom és művészet minden barátja szívesen láttatott – annyira megszaporodtak tagjai, hogy kibérelték a vendéglő első emeletét s egy részvényekre alapított társulatot alakítottak, mely «Egyesült, hogy egyesítsen» jelige alatt, először mint _Nemzeti_, majd mint _Ellenzéki kör_ emlékezetes szerepet játszott Pest társadalmi és politikai életében.

Vörösmarty volt központja e körnek, egyszersmind első elnöke, majd több ízben alelnöke s mindig legbefolyásosabb tagja. Személyisége épen alkalmas volt arra, hogy maga köré gyüjtse Pest íróit és művészeit s neve díszt adott az elnöki széknek még akkor is, midőn a szerény társulatocskából egy hatalmas politikai klubb nőtt ki. Nőtlen ember volt s nem tudta, hol töltse esténként üres óráit. A casino igen aristocraticus körnek tetszett neki, kártyázni nem szeretett, estélyekbe, bálokba nem járt, csak a színház volt állandó mulatsága. Most nem éjjel dolgozott, mint fiatalabb korában, hanem reggeltől délig; a délutáni órákban az akadémia vagy Kisfaludy-társaság üléseibe ment vagy olvasott, sétált. Színház után valóságos szüksége lőn, hogy vacsoráját vidám körben töltse el s hol tölthette volna vidámabban, mint régibb és ifjabb írótársai s őszinte tisztelői körében? A színészek tisztelték mint költőt és kritikust, szerették mint embert s a színügy egyik legbuzgóbb apostolát. Már az föltűnt nekik, hogy Vörösmarty a budai színelőadásoknak egyik legszorgalmasabb látogatója volt az írók között s majd minden nap megtekintette az épülőfélben levő pesti színházat, vajon mennyire haladt. Néha leűlt egy kőre s a színészek körűle csoportosúltak. Ez időtájt kezdődik bővebb ismeretségök. Vörösmarty becsűlte őket, mint az írók bajtársait, kik félszázad óta épen oly elhagyatva és ernyedetlenűl küzdenek a nemzeti míveltség ügyében; szerette bennök azt a jó kedvű humort, melyet se a sors mostohasága, se az emberek előítéletei nem tudtak megtörni s örömest hallgatta tréfáikat s tarka életök rajzait. Nem csekélyebb vonzalommal viseltetett a tehetségesb ifjú írókhoz, kik valóságos lelkesüléssel ragaszkodtak hozzá. Őszinte kritikusuk volt, de nem szigorú, inkább bátorító, csak az önhitteket és tolakodókat riasztotta vissza magától. Egyszerűségében bizonyos méltóság nyilatkozott, szívességében valami atyai. A szerény és tartózkodó fiatal Vörösmartyból szelíden komoly férfiú vált, kit csak a vita tüze kapott ki önmérsékletéből; az eddig elvonúlt költő inkább vegyűlt emberek közé s örömestebb mulatott.

A _Csiga_-vendéglőben különböző elemek olvadtak össze, melyek kellemessé tették a társaságot. Némely színész és fiatal író igen is pajzán kedvét korlátozta az idősbek tekintélye, egy pár igen is komoly író nehézkességét magával ragadta az általános jó kedv. Lassanként ügyvédek, orvosok és iparosok is látogatni kezdték a vendéglőt s a társalgás változatosb lőn. Míg a _Kör_ inkább csak írók és művészek gyűlhelye volt, nem annyira a politika, mint a művészet és irodalom voltak a beszéd főtárgyai. Vörösmarty sokat mondott meg vagy fejtett ki itt, mit bírálataiban elhallgatott vagy alig érintett. Egressyt ő vonta be az _Athenaeum_ dolgozó társai közé s bátorította írói pályáján. Lendvay tőle tanúlta meg az ik-es igéket. Az ifjú írók nem egyszer kérték véleményét egy vagy más tárgyban. Az irodalom napikérdései megvitattak, s folyamatban levő polemiák ügye eldöntetett. A dramaturgiai és irodalmi vitákat egy pár adoma váltotta föl Megyeritől, ki valóságos drámai elbeszélő volt s úgyszólva játszotta az adomákat. Egressy olykor szavalt, Lendvay egy-egy népdalt énekelt. Vörösmarty is szeretett adomázni, néha szavalt is még meg nem jelent költeményeiből, sőt ha rendkívüli jó kedve volt, elénekelte valamelyik kedvencz népdalát: _Micsoda falu ez, Mikor még nőtelen voltam, Irígylik a bajuszomat_ kezdetűeket. Azonban adomái és népdalainál is többet tartott szivarjaira, melyeket maga készített. Meg-megkínálta velök asztaltársait, kik szintén dícsérték s nem merték bevallani, hogy biz’ azok keveset érnek. A pezsgő készítésére is ráadta magát, kivált mióta szőlőt vett; nagy készülettel fogott hozzá Sallayval, de főfájás lett a vége, mit mind ő, mind a vendégek őszintén bevallottak.

A _Kör_ törzstagjai ünnep- és vasárnapokon kirándulásokat rendeztek a budai hegyek közé, Rákosra, Fótra, a melyekből Vörösmarty soha sem maradt ki. Fóton neki magának is volt szőlője, a melyet gróf Károlyi Istvántól még akkor vett, a mikor Fáy András és Ferenczy szobrász a magokét s melyet később a Ferenczyével együtt Fáy váltott magához. A Fáy fóti szüretjei híresek voltak. A szíves házi gazda egész 1848-ig mindíg megtartotta a szüreti lakomát. Számos író, művész, publicista rándúlt ki ide, a kik nagyobbrészt a _Kör_ törzstagjai s egyszersmind Fáynak részint barátjai, részint tisztelői voltak. Ha Pesten volt, Deák Ferencz is megjelent. Vörösmarty a fóti szüretek legrégibb vendégei közé tartozott s alig volt valahol jobb kedve, mint itt. Ebéd alatt és után egymást érte a sok szellemes toaszt, adoma és tréfa. Néha a költők közűl valamelyik még eddig meg nem jelent művét szavalta el. Este lobogó tűz mellett foglalt helyet a társaság. A dal, leginkább népdalok éneklése, ritkán hiányzott. Vörösmarty ilyenkor el-eldalolta a _Bort ittam én, boros vagyok_ kezdetű népdalt. Barátjai gyakran mondották, ideje volna már, hogy ő írjon egy szép bordalt s azt énekelje. Toldy fontoskodva sajnálkozott, hogy a magyar műköltészet lyrájában még mindíg hiányzik az úgynevezett «geselliges Lied», a műveltebb víg társaságok dala. Vörösmarty a jövő szüretre ígért is ily dalt, de egyik év a másik után múlt s a várt dal még mind nem készűlt el. Azonban 1842-ben csakugyan megírta az ígért bordalt s örvendett, hogy meglepheti vele barátait. Először Deák Ferencznek olvasta föl, kivel együtt ment ki a szüretre, aztán az egész társaságnak, mely a dalt fóti dalnak keresztelte, s melyhez Thern Károly még azon évben dallamot írt.

Rákosra leginkább galambvadászat kedveért rándultak ki a _Kör_ törzstagjai. Megvettek egy csoport galambot, zsákba kötötték, kivitték magokkal, elbocsátották és lelövöldözték. Ilyenkor ott is ebédeltek; a társaság valamelyik ahhoz értő tagja gulyáshúst készített. Ebéd után irodalmi és politikai dolgokról folyt a társalgás, a melyet néha szavalás és éneklés váltott fel. Egy ily alkalommal valaki azt indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay _Kont_ját s az egész társaság egy néma csoportozatban kísérje arcz- és tagjátékkal az előadást. Szigligeti volt Zsigmond király, a kit felültettek egy improsivált trónra, Vörösmartyt pedig megtették kritikusnak és közönségnek egy személyben. Egressy szavalása alatt előlépett Kont, a harminczkét nemes élén s arcz- és tagjátékkal kísérte a szót. Midőn a bakó botjával rendre érinté a nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek, utoljára maga Kont is. Azonban e soroknál

De a tömegnek ajkain Kél lázadó moraj

zajongni kezdtek a földre hullott nemesek, felugrottak s kergetni kezdték Szigligeti ő felségét.

Egy szóval Vörösmarty a _Kör_ben pihente a nap fáradalmait. Tisztelői közűl némely szigorú erkölcsbírák megrótták benne e szokást. Magyarország első költőjének nem illik egy kis vendéglőben színészek és írócskák között tölteni napjait, Pest első szalonjaiban volna helye. De hol voltak Pesten azok a valóban magyar szalonok? Még a leghazafiasb szellemű előkelő családoknál is a nők kedveért németűl vagy francziáúl folyt a társalgás, s épen a nők ismerték legkevésbbé a magyar irodalmat. S mit csinált volna e körökben Vörösmarty, kiben nem volt semmi világfias? Megjelent koronként Széchenyi István és Batthyány Kázmér grófok ebédjein és estélyein, de nem kívánt a fensőbb körök állandó vendége lenni. Tudta, hogy az aristocratia azt becsüli legkevésbbé ki körébe tolakodik, ismerte saját egyéniségét, mely mindenre alkalmasb, mint arra, hogy a nagyúri szalonokban szerepet játszszék. Jó helyt volt ő a _Csiga_-vendéglőben s mulatságos órái is hasznot árasztottak. A vacsoráló társaság, melyet Vörösmarty tartott össze, egy második kaszinó lőn, mely közelebbi ismeretségbe hozta a művészt az íróval s mindkettőt a főváros honoratior és polgárosztályával. A _Nemzeti Kör_ lassanként központja lőn a főváros középosztályának és sokat tőn az irodalom és művészet iránti érdekeltség s általában a nemzeti szellem terjesztésére. 1845-ben, midőn tagjai a szállásváltoztatás kérdésében meghasonlottak, már oly népes volt, hogy egy másik kaszinó is kitelt belőle, mely _Pesti Kör_ nevet vett föl. 1846-ban Teleki László gróf és Vörösmarty elnöksége alatt mint _Ellenzéki Kör_ egyesült a két társulat s valóságos politikai klubb lőn, mely föladatává tette a fővárosban némileg pótolni a sajtó korlátozottságából eredő hiányokat, s tért nyitni a szabad gondolatcserének. Bajza megbízatott egy a censura bilincseitől ment s külföldön kiadandó zsebkönyv szerkesztésével, mely 1847-ben _Ellenőr_ czím alatt meg is jelent, szépirodalmi és politikai tartalommal. Vörösmarty a _Kör_ben szokta elszavalni a censurától kitörült költeményeit, melyek aztán az _Ellenőr_ben nyomattak ki. Íme, mivé lőn a vacsoráló társaság, íme Vörösmarty hatása Pest társadalmi életében.

XI.

Akadémiai jutalmak, megtiszteltetések, írói tiszteletdíjak. Széchenyi hatása Vörösmartyra. A magyar hazafi lyra jellemzése. A _Szózat_ és más hazafi ódák. A magyar költészet és az ellenzék. Párhuzam Berzsenyi és Vörösmarty közt. Újabb lyrai költemények. Csajághy Laura. Költői beszélykék. _Szép Ilonka_.

Vörösmarty életében 1831-től egész házasságáig (1843) kevés változás történt. Harminczadik évében az akadémiában elérte mindazt, a mit elérhetni: osztályában első rendes tagnak választatott; háromszor nyerte meg az akadémia nagy jutalmát: munkái első gyűjteményével (1834), _Marót bán_nal (1838), újabb munkái gyüjteményével (1842), a két első esetben megosztatott a kétszáz arany közte és Kisfaludy Sándor, majd Balázsházy János között, az utolsóban megosztatlanúl adatott ki; egyszer a drámai pályadíjt nyert _Vérnász_szal (1833).[42] Negyven éves koráig kivívta a legfőbbet, mit költő nemzetétől kivívhat: irodalom és közönség elismerte, hogy első költője Magyarországnak, nemcsak az élők között, hanem általában. Néhány megye táblabírájává választotta, sőt részesült fáklyás zenében is, a magyar dicsőség ez elmaradhatatlan füstjében: először 1839-ben Losonczon, egyik vidéki kirándulása alkalmával; másodszor 1841-ben Pesten, nevenapján; harmadszor 1845-ben Kolozsvártt és Debreczenben, midőn Deákkal együtt Wesselényi látogatásából tért haza. Pesten egyéb iránt nevenapjának előestéjén nem egyszer gyülekeztek a juratusok ablaka alá egy harsány éljent kiáltani. Dicsőségének anyagi oldala nem igen volt arányban a szellemivel. Mióta a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztéséről lemondott, csak az akadémiai 500 forint volt biztos jövedelme, melyhez mint rendkívüli bevételek járultak a jutalmak, az _Auróra_ és _Athenaeum_ tiszta jövedelmének osztaléka, s az a csip-csup befolyó s aránylag csekély összeg, melyet újabb munkáinak 1840-ben önmaga által kiadott gyüjteményéből kapott. Ez években egyre-másra fölmehetett évi jövedelme 800–900 pengő forintra.

A mint 1833–1843-ig lakását nem változtatta, oly kevéssé változtak külső viszonyai is, de bensőkép egészen átélte a magyar politikai élet fejlődését, melynek minden küzdelme, reménye, aggodalma, öröme, kínja szívébe olvadt. Már első ifjúságában jól ismerte hazája történelmét, közjogát; 1823-ban még mint juratus majdnem lázas részvéttel kísérte a megtámadt alkotmány védelmét s költői lelkesülésének legfőbb tárgya az egykor dicső s most hanyatló és meggyalázott hazája volt. _Zalán futása_ költői kifejezése volt az 1825-iki országgyűlés hangulatának s költőjénél senki sem ragaszkodott hívebben a megindúlt nemzeti mozgalomhoz. Azonban akkor még nem foglalkozott tüzetesebben politikával s inkább írói, mint politikai körökben élt. Széchenyi munkái s az 1830 iki franczia forradalom vonták be a szorosan vett politika körébe s adtak szellemének új irányt, mely költészetére is lényegesen befolyt. Ez idő óta az európai eseményeket is nagyobb figyelemmel kísérte, szorgalmas olvasója lőn egy pár külföldi német lapnak s kedvencz olvasmányai közé tartoztak a történelmi munkák és politikai röpiratok. De semmi sem hatott reá oly mélyen, mint Széchenyi munkái, melyeket épen oly rendkívüli érdekkel olvasott, mint Széchenyi az ő költeményeit.

Az a reformmozgalom, melyet Széchenyi, mind a társadalmi, mind a politikai téren felköltött, új lelkesüléssel töltötte el Vörösmartyt. Nemzeti mély érzelme, lángoló hazafisága az európai eszmék cultusával vegyűlt, a múlt dicsőségén borongó költő a jelenhez fordúlt s hinni kezdett a jövőben. A küzdelem czélja immár nemcsak az alkotmány védelme volt, több kifejtésénél is, egy nemzet regeneratiója. Vörösmarty nem lépett a politikai szónokok közé, se becsvágya, se tehetsége nem volt hozzá, de foglalkozott minden szőnyegen levő kérdéssel s barátai vagy jó ismerősei voltak a legkitünőbb politikai nevezetességek. Mint politikai író sem kívánt szerepelni, de lyrája folyvást hol előharczosa, hol kísérője volt ama nemzeti nagy küzdelemnek, mely 1848-ban lelte befejezését. Lelkesülést nyerve tőle s árasztva vissza reá, a magyar hazafiságnak költő elődeitől lényegesen különböző kifejezést adott. _Szózat_a milliók szívében szendergő sejtelmet érlelt hő vágygyá, erős törekvéssé.

A magyar lyra rövidben a nemzet történelme. A legrégibb időktől fogva egész jelenkorig néhány költemény olykor hívebben kifejezi a nemzet hangulatát, a hazafiság eszméit, mint akár államiratok, akár országgyűlési beszédek. Egy európai nemzet lyráján sem rezdűlt meg annyiszor a hazafiság húrja, mint a magyarén. Nem ok nélkűl. Egyetlen európai nemzet sem küzdött annyit lételéért s a nemzeti fájdalomnak lehetett-e táplálóbb forrása, mint a mi viszontagságos nemzeti életünk? De másfelől a nemzeti szellemnek mind a nép- mind a műköltészetünkben eleitől fogva a lyra volt kedvencz, néha kizárólagos formája. A lyrában kellett hát nyilatkozni mindannak, mit a költő nemzetével együtt legmélyebben érzett. A hazafiság élénk érzése, mondhatni szenvedélye, kiváló jellemvonása a magyar költészetnek. Ereje és gyöngesége egyszersmind: innen fakadnak legszebb ódáink, innen árad ki szónokias hangulatunk, mely annyiszor erőt vesz a költőin.

Legrégibb lyrai költeményeinkben, melyek alkalmasint még régibb idők viszhangjai, a katholicismus és királyság fejezik ki a magyar hazafiság eszméit. Szűz Mária, Magyarország védasszonya, vallásos és hazafi cultus tárgya egyszersmind. Képe leng a magyar zászlókon s a hazafi, mint a Peer-codex egyik költeménye bizonyítja, úgy sóhajt föl hozzá, mint a ki a halottak föltámasztója, az ellenség megnyomoritója, a királyok jó tanácsadója, magyarok megoltalmazója. Szent István és László nemzeti védszentek, a keresztyén hit és nemzeti dicsőség hősei. Szent István jobb keze, mely a keresztyénséget és monarchiát megalapította hazánkban, vallásos és nemzeti ereklye, melyet szent ének magasztal. Szent Lászlót a _Peer-codex_ éneke mint szentet és hőst dicsőíti, a szent háromság szolgáját, szűz Mária választott vitézét, mint deli termetű és oroszlánszívű lovagot, kegyes királyt, ki két országban tündöklik, Magyar- és mennyországban. E két országért lelkesűl a magyar hazafi, Isten választott népének hiszi nemzetét s a magyar korona mint az isteni pártfogás, királyi jog és nemzeti szabadság jelképe, földi és mennyei hazájának összekötő kapcsa.

A XVI. században a protestantismus megrontja mind a hit, mind a hazafiság egységét. Idegenek tolulnak be keletről, nyugotról s a magyar birodalom darabokra szakad. A katholikus a német, a protestáns a török párt, de szíve mélyén mindenik magyar s mindkettőt vallásos és hazafiúi indokok vezérlik. Mindenik siratja az ország romlását, Isten büntetésének tartja, melyet a nemzet bűnei idéztek elő, de a főbűn értelmezésében lényegesen különböznek egymástól. A katholikus szerint a régi hittől elszakadás vonta magára Isten haragját, a protestáns szerint pedig a régi tévelygés uralma. Csak a hitbeli és erkölcsi javulás adhatja vissza a magyar földi hatalmát és mennyei boldogságát. A XVI. századbeli katholikus és protestáns énekekben ez eszméket találjuk. A katholikus Zrínyi innen vette eposza alapeszméjéhez az Isten haragját, mely az új hit és erkölcsi elfajúlás miatt bünteti a magyart. Farkas András, a protestáns költő (1538), a _Zsidó és magyar nemzetről_ czímű költeményében összehasonlítja Isten e két választott népét. Egyiket Babylonból, másikat Scythiából hozta ki Isten; gazdag földdel, szerencsével, bölcs királyokkal, nagy hősökkel áldotta meg, de amazt elvesztette, mert nem ismerte el a Messiást, emezt törökkel és némettel sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását. Mindkét részen önszenvedéséből s az ó testamentomból meríti lelkesülését a magyar hazafiság. Forrása mély fájdalom, de egyszersmind mély hit. Mózes átkát, a babyloni fogság panaszait, Jeremiás siralmát zengi lyránk, mely folyvást összeolvasztja a vallásos és hazafi érzelmeket.

A XVII. század végén és a XVIII. elején a hazafiság megválik a szorosan vett vallásos eszméktől, többé nem katholikus, sem protestáns, csak magyar. Legalább a Rákóczi-forradalom előtt és alatt keletkezett dalok inkább csak az idegen elnyomás ellen intézvék.[43] Megzendűl ugyan néha bennök az üldözött protestáns siralma, de a legnagyobb rész az elnyomott hazán kesereg, boszút szomjúzik, gúnyt és gyűlöletet lehel, s mintegy állandó refrainje:

Ne higy, magyar, a németnek, Akármivel hitegetnek.

S maga a híres Rákóczi-nóta sem egyéb mint a nemzeti szenvedés rhapsodiája. Alkalmasint a Rákóczi-forradalom bukása után keletkezett, mert csak kétségbeesést fejez ki. Ez elkeseredett panasz egyhangúságát nem szakítja meg a múlt dicsőségének egyetlen büszke emléke, a jövő reményének egyetlen halvány sugara sem. Nincs benne sem erély, sem elszántság. Mintha a magyar többé nem bíznék magában s csak Isten kegyelmétől várna mindent.

Igazában nem annyira maga a költemény, mint inkább dallama vált nemzeti énekké, melyet különböző változatokban egész maig megőrzött a nép. Egy költő sem volt képes annyi erővel kifejezni a nemzet viharos lelkesülését, büszke kétségbeesését, harczias siralmát, mint e dallam, melyet, mint egy őskori eposzt, egy egész nemzet teremtett s mely végre megtalálta Homérját is, a művészi kezet. A nép kunyhójában, a nagy úr kastélyában egyaránt zengett e nóta, s mert, a mint a zenészek mondják, Magyarország különböző nemzetiségei zenéjéből rokon elemeket olvasztott magába, megértette és érzette a szláv és oláh, mint érzette az elnyomást, mely ellen a magyarral együtt küzdött.

A XVIII. század első tizedeiben lassankint elhomályosúl a kurucz világ emléke és költészete. Alig hangzik többé a tárogató síp is, melyhez oly jól illettek a harczias és kesergő dalok. A forradalom főbbjei kibujdosnak vagy a szathmári béke után meghódolnak. A sereg szétoszlik, s a fájdalom néha gúnyban vagy humorban enyhűl.

Jaj már minékünk, magyar nemzetnek, Kik feltámadtunk, rebeliseknek, Nagy pipáju, Kevés dohányu magyar nemzetnek.

De az erdőkön és pusztákon még sokáig tanyáznak bujdosó kuruczok, s a mint idővel szegény legényekké válnak, úgy fajulnak el ajkukon a hazafi dalok is. Egy szóval elnémúl a nemzet és költészete egyaránt s midőn éledni kezd, félénk és habozó. Nincs sem lelkesülése, sem őszintesége. Az a néhány harczi dal, melyek a hét éves s az utolsó török háborúk idejében születtek, csak a hagyományos vitézség és dynastikus hűség viszhangjai s mintegy meg akarnak válni a szintén hagyományos szabadság szeretetétől. A nemzeti mélyebb érzés inkább csak hideg gúnyban nyilatkozik az idegen nyelv és erkölcsök terjedése ellen. Ezt találjuk Gvadányiban, Ányosban, Baróti Szabóban s másokban, sőt némely népdalban is. II. József szabadelvű, de alkotmánytalan és németesítő kormánya már élénk nemzeti érzést költ fel. Ányos _Kalapos király_ czímű költeménye[44] egész erélylyel fejezi ki a nemesi, papi, de egyszersmind nemzeti visszahatást.