Part 14

Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, a kit egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, a kit az írigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító ægise alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, épen mint Kölcsey, a ki azt a _Játékszínről_ szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, a mely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget s megörökíti azt a derék napszámost, a ki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor. Legkevésbbé sikerűlt benne az első jelenet, midőn a sírszellem hálából ébreszti föl sírjából Árpádot, mert csatáin sok ezernyi lelket küldött birtokába s azt úgy remélte legjobban leróni, ha sírjából újra népe körébe hozza. Mi szükség ily indokolásra, a mely komolynak kissé furcsa és semmi esetre nem illik e mű hangulatába és más költőibbel lehetett volna pótolni.

_Marót bán_ czíme eredetileg _Erdődi bán_ volt, azonban a censura reá parancsolt a költőre, hogy művének más czímet adjon. Okát alig tudja az ember elképzelni, ha csak azt nem, hogy az _Erdődi_ bán név egynek látszott a gróf Erdődy nemzetségével s a dráma színhelye Horvátország levén, hol e nemzetség birtokos, a censura kötelességének tartotta az Erdődyek jó hírét megőrízni.

E tragédiát épen mint _Vérnász_t a franczia romantikai dráma hatása alatt írta Vörösmarty. Nem hiányzik benne a tragikai elem, de a cselekvény igen mesterkélt s nincs elég összhangban a jellemekkel. Egyetlen szenvedély, jellem sincs úgy rajzolva, hogy hihessünk természetességében. Haszán bég nem élő alak, inkább csak abstract kifejezése egy boszúálló cselszövő töröknek, a ki hitványabb, mintsem akár eszével, akár szenvedélyével érdeket bírna gerjeszteni. Marót bán Haszán bég atyját s három testvérét megölte a csatán, elfogott hugát pedig egy szolgához adta nőűl. Ezért a bég boszút esküdött ellene, s elfogva Marótnak még gyermek öcscsét, azt Bod név alatt hölgyrablóvá növeltette föl, majd Marótot, a ki az elrablott testvért ki akarta váltani, hitszegően lesbe csalta, elfogatta, s a tragédia kezdetekor az a czélja, hogy Bod által Marót nejét elcsábíttassa vagy elraboltassa, háremébe vigye, Marótot lefejeztesse s egyszersmind a halál előtt néhány perczczel megismertesse vele elaljasúlt öcscsét. Ez egy kissé mesterkélt boszú úgy nyerhetne némi valószínűséget, ha legalább Haszán jellemrajza indokolná. De a szörnyű embernek csak eszméi és tettei szörnyűek, maga nem az; vérmérséke nyugodt, nem látszik rajta, hogy szenvedély emésztené, szóval: tettei mintegy ellenkezni látszanak természete lényegével.

Bod jellemrajzában a franczia romantika egyik ismert eszközét használta Vörösmarty. Itt is mint Hugonál nem egyszer, egy romlott szív kezd átalakúlni egy nemes szenvedély hatása alatt. A féltörök és hölgyrabló Bod két módon igyekszik felkölteni részvétünket, de egyik mód nem igen valószínű, a másik meg bágyadtabban van rajzolva, mintsem magával ragadhatná a szívet. Bod gyűlöli Haszánt s már régóta oda hagyta volna, de ez azzal ijeszti, hogy megöleti öreg atyját, ellenben ha engedelmes, majd visszaadja őket egymásnak és boldogokká teszi. Bod elhiszi e mesét s rajong öreg atyjáért. De vajon e rajongó érzésnek van-e elég alapja egy oly ifjúban, a ki soha sem ismerte atyját s hihet-e oly könnyen Haszánnak, a kit hitszegő- és kegyetlennek ismer? S vajon később, a midőn Marót neje miatt elhagyja Haszánt, küzd-e szenvedélyével e rajongva szeretett atya iránti kötelesség? Teljességgel nem. Bod szerelme, a mely megnemesíti őt és meghiusítja Haszán szándékát, már jobban van gondolva, de nincs elég jól rajzolva. Bodban nem lángol forró szenvedély, a mely megolvasztja s újjá szűli a lelket. Szerelme csak egy közönséges udvarló csábítása, de nem egy szilaj szív gyöngédsége, egy tévedt lélek küzdelme és fölemelkedése. Ide járúl még, hogy nem tudjuk, nem értjük, hogy Bod, a kóbor vitéz és Ida, a feddhetetlen bánné, hogyan szeretnek egymásba. A szerelmet nem kell indokolni, mondják sokan. Jól van, de minden esetre megfoghatóvá kell tenni. A hol természetes, könnyen megértjük, mint _Romeo és Juliá_ban, de a hol nem látszik természetesnek, mint _Othello_ban, a költő némi indokolással igyekszik megfoghatóvá tenni. Vörösmarty elmulasztja ezt; Ida szerelme talány marad előttünk. De különben is az oly lanyha, hogy nem valószínűek érette hozott áldozatai. A kötelesség és szenvedély közti küzdelem, a mely annyi drámai anyagot rejt magában, e nőben csak mint szenvedőleges állapot nyilatkozik, minden báj, érdek és drámaiság nélkül.

Marót jellemrajza sem sikerűlt. E férfiú a becsület és lovagiasság példánya; büszke és hajthatatlan börtönében; szavatartó szemben a hitszegő Haszánnal is; nején eszményi szerelemmel csügg és felbőszűl, ha Haszán csak ajkára is meri venni nevét. Az expositio e jellemvonásai azonban a cselekvény folyama alatt részint elhalványulnak, részint más színt váltanak, s nem annyira fejlődve, mint inkább változva. Midőn Haszán megtudja, hogy Bod szerelmes Idába, nem fogja őt számára elrabolni, sőt többé vissza sem jő hozzá, más irányt ad boszújának. Marót bánt felhivatja börtönéből s haza bocsátja azon föltétel alatt, hogy hat nap múlva vagy elküldi ötezer arany váltságdíját vagy visszatér börtönébe. Boszuja így is teljes lesz; a büszke bán otthon egy hűtlen nőt fog találni, s a csábító saját testvére. Marót hazatérő útjában találkozik Boddal s megvédi őt Haszán orgyilkosai ellen. Megtudva, hogy Bod is várába és nejéhez megy, ismeretlenűl társúl szegődik hozzá és kihallgatja a szerelmeseket. Majd várnagya előtt felfödi magát s megparancsolja neki, hogy költse holt hírét s rendezzen fényes temetést számára. Mire tovább is ez alakoskodás és temetési komédia? Ez nem illik se a bán méltóságához, se a megcsalt férj szenvedélyéhez, de más tekintetben sincs szükség reá, mert a cselekvényre csak annyiban foly be, a mennyiben megnyújtja. Marót a temetés után föllép, Bodot elfogatja, nejét pedig átadja Haszának váltságdíj helyett, a melyet ez, a vár alá jöve, haddal követel. Bizonyára más boszút vártunk Maróttól. A szenvedély gyilkos fölindulása természetes bármely nemes lovagnál, de nem az ily ádázság. Ő megölheti nejét vagy elítélheti a középkori várurak módja szerint, de nem adhatja át a töröknek, kit mint keresztyén és magyar leginkább gyűlöl. Ő, a ki oly eszményien szereti nejét, nem lehet boszújában oly vad és számító, annyival inkább, mert nem gonosz, hanem csak gyönge asszonyt akar bűntetni. S ím alig telik el néhány percz, mert Ida gyilkot kér tőle, ellágyúl, vissza akarja vonni szavát, de Haszán nem enged s elviszi Idát. Marót harczra készűl, hogy visszavívja nejét s boszút álljon Haszánon. Mindez nem egy szenvedélyétől elragadt vagy szenvedélyen erőt vett férfiú rajza, hanem egy gyönge emberé, a ki az ádáz boszú szörnyűségei s az ellágyulás könnyei között hánykódik. E mellett boszúja, hogy nejét váltságdíj helyett adja Haszánnak, mert nem tudván fizetni, adott szava szerint, vissza kellene menni börtönébe, némikép a jó üzlet színét viseli magán. Azonban mielőtt harczra indúlna, ki akarja végeztetni Bodot, de épen akkor, a midőn ez vérpadra lép, megtudja Haszán küldöttétől, hogy testvére. Megkegyelmez neki s együtt indúlnak visszavívni Idát. Bod a csata bonyodalmai között Haszán sátorába tör s minthogy elveszettnek hiszi a csatát, megöli Idát, hogy ne lehessen Haszáné, s később maga is elesik. Marót megnyeri a csatát, felkötteti Haszánt s megesküszik, hogy a török ellen vívandó harczoknak szenteli egész életét. Ime e sívár hatású mű, a melyben nincs semmi lélekemelő. A drámai technika tekintetében jobb Vörösmarty régibb műveinél, de nem a tragikai művészetre nézve. Csak egyetlen megható jelenet van benne, midőn Marót Bodban testvérére ismer, de ez csak futó villám, a mely még sötétebbé teszi a láthatárt.

Az _Áldozat_ a jambusok zengzetességére s a szerkezet széparányúságára nézve felűlmúlja Vörösmarty minden tragédiáját, de bonyodalma kevésbbé érdekes, mint akár a _Vérnász_é, akár a _Marót bán_é. Nemcsak, hogy a tragikai elemek nem tudnak benne egy erős cselekvénynyé fejlődni, hanem maga a fejlődés is sokkal lassúbb és bágyadtabb s nem annyira a jellemek fejlesztésére szolgál, mint inkább arra, hogy a lyrai ömlengéseknek s a pathoszos szónoklatnak minél több tért nyisson. A mű hőse Szabolcs, Előd vezér fia, nem jött ki Álmossal új hazát keresni; visszamaradt az őshazában, mert szerette Zenőt, a kinek atyja a honmaradó párt élén állott. Azonban hiában maradt hon, kedvese elszökött Zaránddal az új hazába. Nem ismeri a csábítót, de annak nyomába jő, hogy az új hazában élnek. Ő is odahagyja az őshazát, keresésökre indúl, hogy boszút álljon rajtok. Az új hazában először is hugával, Csilárral, találkozik, a kitől megtudja szülei halálát, s a kinek aztán elbeszéli szerencsétlen szerelmét, boszútervét, a melyet míg végre nem hajt, meg nem nyughatik. Nemsokára Zenő öreg szolgájával is találkozik s megtud mindent: hogy Zaránd a csábító, a ki már is hűtelen hozzá, megúnta és el akarja magától taszítani.

Ennyi az első felvonás. Szabolcs már czélnál van s nincs egyéb hátra, minthogy végrehajtsa boszúját, s mégsem hajtja végre egész a negyedik felvonásig. Mindaddig csak leselkedik Zaránd után, ijesztgeti őt, egy-egy nyilat lőve reá. Vajon miért teszi mindezt, mi gátolja boszúja végrehajtásában? Épen nem derűl ki az egész műből. Szabolcsnak nincs miért lappangania; e titkos leselkedés épen nem illik hozzá, de veszélyesb is reá nézve, mint a nyílt föllépés. Mint Előd vezér fia egész méltóságában fölléphetne, a mint boszúja végrehajtása után föl is lép s a zúgolódó nép egyetlen szavára lecsöndesűl. E tekintetben a tragédia nagyon gyönge alapon nyugszik; ha Szabolcs és Zaránd a második felvonásban találkoznának, hamar vége szakadna az egész bonyodalomnak. De Vörösmarty nemcsak ez iránt hagy zavarban bennünket. Azt sem értjük, hogy a midőn Csilár találkozik rég nem látott bátyjával s annyi mindenről szól neki, miért nem említi, bár egy szóval, hogy férjhez megy és Zaránd a vőlegénye. Az sem jő ki tisztán, hogy Zenő Zarándnak neje-e vagy csak kedvese. Az első esetben Csilárnak tudnia kellene erről. Egy szóval épen nem valószínű, hogy Szabolcs egész az utolsó felvonásig semmit sem tud arról, hogy huga Zaránd menyasszonya és Csilár sem arról, hogy Zaránd bátyja kedvesének csábítója. Vörösmarty elejti azt a drámai erős összeütközést, a mi itt a bátya és húg között kifejlődhetnék. A helyett az egész drámát Zaránd cselszövénye tölti be, a ki hogy szabaduljon Zenőtől, el akarja veszteni őt, s erre nem talál más módot, mint hogy Hadúr papjának lakába csalja szegényt s a szent berek barlangjában az alvilágnak áldozva megölje. Azonban Szabolcs még az áldozat előtt meglepi őt; párbajra kelnek s Zaránd elesik. És itt vége szakadhatna a tragédiának, de még egy felvonás hátra van, a melyben Zenő megőrül Zaránd halála miatt, Csilár megtudja, hogy bátyja ölte meg vőlegényét és Szabolcs a nép előtt igazolja boszúját. Tulajdonkép Zaránd volna a legdrámaibb személy, a mennyiben ő küzd leginkább az általa fölidézett viszonyokkal, de épen annyira nem tud maga iránt érdeket gerjeszteni, mint Vörösmarty bármelyik cselszövője. Zenő megőrülése Zaránd miatt inkább színpadi csíny, mint lélektani fejlemény. Csilár nem tud mit tenni; inkább beszél, mint érez s épen nem emelkedik helyzete magaslatára.

_Czillei és a Hunyadiak_ utolsó drámai műve Vörösmartynak, melyben újra visszaesik a történelmi rajzba s erősödni kezdő technikája is megromlik. E mű egyébiránt egy drámai trilogiának lett volna első része; a második részt is megkezdette, legalább ezt mutatja egy töredék, a melyet 1851-ben a _Losonczi Phönix_ első kötetében közrebocsátott. Az első rész Czillei halálával végződik, a második Hunyadi László lefejeztetéseig terjedt volna, a harmadikat László király végnapja fejezte volna be. Mind erre már az első rész némely helyeiből következtethetni: Gara magánbeszédéből, a ki Czillei megöletésekor ennek zsebéből magához veszi a király által aláírt vesztő parancsot a Hunyadi-fiúk ellen; Ágnes esküjéből, a ki, mint megcsalt szerető, megígéri Henriknek, hogy László király halálára tör. Vörösmarty drámai alakban nyújtja a Hunyadi-ház jól ismert viszontagságait, de nem olvasztja egyszersmind drámaiakká. Szélesen dolgozott történelmi rajzot veszünk, a mely a kort csak egy pár éles vonásban jellemzi, minő példáúl Giskrának egy kissé grotesk alakja. Népjelenetei csak függelékek, a humor frissesége nélkül. A jellemrajz nem tud lélektanilag érdekessé válni; az erényes személyekben nincs költőileg vonzó gyöngeség, a romlottakban pedig hiányzik vagy a démoni erő, vagy a bűnt enyhítő viszonyok nyomása. Vörösmartyt pályája vége felé meghatotta a Hunyadiak dicső korszaka, épen mint ifjúságában Árpád nagy alakja. De míg _Zalán futása_ nagy hatással volt költői nyelvünk, epikai költészetünk, sőt nemzeti fejlődésünkre is, addig e különben is csonka drámai trilogia úgyszólva elhangzott.

Mint színkritikus 1837-ben lépett föl az _Athenaeum_ban, _Dramaturgiai töredékei_vel, melyeket színbírálatok követtek a pesti színház megnyíltától fogva egész 1842-ig. Érezte, hogy költőnek, ha kritikusként lép föl, először is saját gyöngeségeit szokták szemére lobbantani. «Mondhatnám – így szól mindjárt a bevezetésben – hogy fungar vice cotis, de a kérlelhetetlen idő ezt magától ki fogja mondani, ha így áll a dolog s nem akarok gyanús kényeskedéssel jogaiba vágni, ahhoz látva inkább, hogy részint mit önbotlásaimon, részint egyéb tapasztalásaimból okúlva tanúlságot vevék, független töredékekben közöljem, használandót, kiegészítendőt vagy végre megigazítandót mások szorgalmai által.» Valóban nem igyekszik drámái védelmére elméletet gyártani, mi annyi költő kritikus szokása. Ő kritikusaink közt az első, ki a dráma legfőbb kérdéseit, ha nem is kimerítően, de tüzetesen tárgyalja. Shakspeare felé is ő fordítja először az írók és közönség figyelmét, s a mi épen oly nevezetes, útat tör a tragikum eszméjének tisztázására, megtámadva a tévedés nélküli erény szenvedtetését s a nagy bűnök hőseinek minden emberi tisztább érzést vagy fényes és megdöbbentő tulajdonokat mellőző rajzát. Színbírálataiban szintén sok gondot fordít Shakspeare műveinek magyarázatára, serkenti a színészeket megküzdeni a legnagyobb drámaköltő alakjaival, s egyszersmind sürgeti főbb művei átültetését. «Nem tartózkodunk kimondani – kiált föl _Hamlet_ről írt bírálatában – hogy Shakspeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteraturának is fölér legalább felével.» S hogy jó példával menjen elől, 1839-ben maga lefordítja _Julius Caesar_t. Egy szóval Shakspeare első magyarázója és valódi műfordítója irodalmunkban.

Nem kevésbbé jellemző oldala színbírálatainak az is, hogy mint ellenzék lép föl a német dráma irányában, melynek zsarnoki uralma alatt nyögött színpadunk s pártfogása alá veszi a franczia új drámát, melyet a német kritika annyira üldözött. Vörösmarty hol ösztönszerűleg, hol öntudatosan mind végig küzdeni látszik a német költészet és kritika szertelen befolyása ellen. Költői és politikai hajlama egyaránt erre ösztönözték; ohajtotta, hogy önállóbban fejlődjünk s ne csak német szomszédaink, hanem egész Európa irodalmára fordítsuk figyelmünket. A német dráma különben is nagy hanyatlásnak indúlt s a pesti közönség német ízlésének, mely a Nestroy-féle bohózatokhoz is oly édes-örömest hajlott, ideje volt más irányt adni. A franczia romantikai iskola épen akkor lépett legvirágzóbb korszakába. Az _Athenaeum_ nagy előszeretettel fordúlt hozzá s a mit 1837-ben Vörösmarty kezdett, Bajza még nagyobb erélylyel folytatta. Az ellenhatás nem maradt el, kivált midőn a franczia színművek színpadunkon nagyon is divatosak lőnek. Garay _Regélő_jében különösen Henszlmann támadta meg a franczia új drámát, s vele együtt az _Athenaeum_ot. Annyi igaz, hogy Vörösmarty túlbecsülte Hugót és Dumast, hogy Bajza a védelemben épen oly hibákat követett el, mint Henszlmann a támadásban, de azt csak az elfogúlt tagadhatja, hogy a franczia dráma hatása fejlődési fokot képez drámairodalmunkban s ezt némikép az _Athenaeum_nak is köszönhetni. A drámai forma élénkebb érzéke ekkor ébredt föl drámaíróinkban s oly technikai készséget tanúltak a franczia drámákból, melyet máshonnan aligha szerezhettek volna meg. Az eddig elhanyagolt színpadra figyelem fordíttatott, gyorsabb cselekvény és szerkezetbeli gond váltották föl a német nehézkességet és hosszadalmasságot.

Mindez nyereség volt dramaturgiai viszonyaink közt; e törekvést a kritikának bátorítani kellett. Hogy aztán az úgynevezett színpadi hatás karjai közé vetették magokat drámaíróink s a technika valódi bálvány lőn, annak legkevésbbé Vörösmarty volt az oka, ki mint drámaíró oly kevéssé bírta a színpadi hatás titkát, mint kritikus pedig először izgatott Shakspeare meghonosítása ügyében. Színbírálataival nemcsak drámairodalmunk fejlődésére hatott, hanem a színészetére is. A helyes kiejtést, a nyelvtani szabatosságot, a magyaros szavalást először sürgette nyomósabban, szemben azzal a modorossággal, melyet a német színészet utánzása oly divatossá tőn régibb színészetünkben. A magyar színészet keletkezésekor egészen a németnek levén tanítványa, azt is átvette tőle, a mi tisztán csak nyelvi sajátság volt. Némely kezdő és végszótagok elnyelése, a középszótagok hangsúlyos kiemelése, a magánhangzók széles ejtése, s olykor diphtongizálás igen megszokott volt régibb színészetünkben s a művészi szavalás egyik titkának tartatott. Ide járúlt még bizonyos éneklő modor az érzelmes és patheticus helyeken, a mely, úgyszólva, összeforrott a magyartalan hangsúlyozással. Mindez ellen küzdött Vörösmarty s diadalra segítette az ifjabb színészek irányát, kik az üres pathosz, az affectált hang és arczjáték helyett természetesb és jellemzőbb ábrázolásra törekedtek. Ez mind helyes volt, hanem azzal, hogy sokkal több erélyt tanúsított az álpathosz üldözésében, mint a valódi támogatásában, némikép ő is előkészítette azt a nem épen örvendetes fordulatot, mely színészetünket a nagy stil helyett mindinkább ragadta a genre felé.

Vörösmartynak a viszonyokhoz képest elég szigorú színbírálatai miatt kevés baja volt a színészekkel és drámaírókkal. Ismerték feddhetetlen jellemét, tisztelet- és szeretettel viseltettek iránta s ritkán vették rossz néven tőle még azt is, a mit talán igazságtalan ítéletnek hittek. Inkább csak egy pár színésznő haragudott reája: Déryné és Komlóssyné; ez utóbbival polemiája is volt, mely alkalmasint legszebben írt polemiája. Dumas _Caligulá_ja első adatásakor 1838-ban Vörösmarty azt jegyezte meg e színésznőről, hogy folyvást nagy szerepekben játszik, pedig kín magának, kín a nézőknek s hogy az a kácsahang, melylyel szerepének indulatosb helyeit elsápogatja, nem a pesti színpadra való. Komlóssyné nem hagyta szó nélkül e megjegyzést s épen nem a jámbor kácsa hangján felelt. Elmondotta, hogy midőn még se az akadémia, se az _Athenaeum_, se a pesti színház nem létezett, ő ifjú éveinek feláldozásával már fáradozott a magyar színészet parlag mezején, hogy a magyar nyelvet sokkal inkább terjesztette, mint _Zalán futása_, melyet csak a legmíveltebbek olvastak, és _Salamon király_, melyet soha sem adtak elő; hogy ő nem tolja magát a közönségre, de szerződésénél fogva kénytelen eljátszani minden neki osztott szerepet, hogy nem szükségből, kenyérkeresetért jött a pesti színházhoz, hanem hogy két növendék-leányát színésznőnek nevelhesse; hogy leányai sírva csüngenek nyakán s így szólanak: «Menjünk anyám innen, hisz nem szorultál reá, hogy magadat kigúnyoltasd, hadd veszszen a theatrum minden kritikusával, hol egy oly jó anyát, mint te, kigúnyolnak, ki érettünk fáradságos keresményedet feláldozod, csakhogy a színészi pályára szükséges muzsikára, nyelvekre megtaníttass.» E valóságos színésznői szenvelgéssel írt czikkre Vörösmarty épen annyi őszinteséggel, mint humorral felelt. «Való – kiált föl a többek között – _Salamon_ és _Zalán futása_ mindazt nem tették! Vajha ne így volna, vajha ezek épen annyi tökélylyel dicsekedhetnének, mint hibáik vannak. Vajha méltók volnának népszerűkké lenni, vérré válni a nemzet minden ereiben, hírre kapni a külvilág előtt s becsülettel és díszszel térni meg a magyar hazába. De mit használ mindez a sok vajha? Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett belőled szép remény? Egy pár kötet vers, melyet már csak nevéről ismernek, melyet mindenki megdícsér inkább, mint elolvasson. Keserű jutalom! És mégis így kell lenni. A sok ezer mű közűl kevés éli túl írója életét, sőt csak fiatalságát is; de ha korában megtevé hatását, ha morzsa volt a nemzeti dísz nagy épületéhez, ha alapja lőn szebb jövendőnek: író és nem-író, színész és nem színész elégedjünk meg vele; ne vegyük meg kétszer az adósságot; az idő kifizetett bennünket a múltért. A mi ezen túl van, az új számvetést kíván. S ennek az utóbbival csak az emlékezet útján van összeköttetése. Sovány vígasztalás talán, de jobb az öncsalásnál, mely édes, de épen oly émelygős is, mint a méz, s mi mindennél rosszabb, utóíze méregkeserű.» Ezután Komlóssyné leánya, Ida, felé fordúl, a ki a pesti színpadon már egy pár kísérletet tőn. «Hol találunk paizst – folytatja – ily szelíd s mégis sújtó harag ellen? S ha a kedves Ida, kinek fiatal hangja lelkünkben egy régen elhangzott tavasznak dalait újra felidézi, kinek könnyű sugár termetkéje úgy áll a színpadon, mint egy megtestesűlt remény, kit még hibáiban is tűrünk, sőt szeretünk, mert azokban tehetséget vélünk lappangani: ez a bájos gyermek is halált mondott reánk? Hogy soha nagyobb bűne ne legyen életében. Igen, Ida, önnek szeretni kell anyját, részt venni annak minden bajában, sőt szabad boszankodni is kritikusaira; de midőn ártatlan haragja elmúlt, hallgatni kell az ész szavára is.» S itt egész atyai érzéssel tanácsokat osztogat Vörösmarty Idának, melyeket ma is haszonnal olvashatnak fiatal színésznőink.[38]

Sokkal több baja volt a színbíráló Vörösmartynak a _Honművész, Rajzolatok_ és _Hírnök_ czímű lapokkal, a melyek az _Athenaeum_nak mintegy ellenzékei voltak. Azonban nem igen bocsátkozott velök hosszasb polemiába, megelégedett néhány felvilágosító, czáfoló vagy visszatorló megjegyzéssel, melyeket alkalomszerűen színbírálataiba szőtt. A lap censorával, továbbá a színházi igazgató-bizottság elnökével, Földváry Gáborral, nem egyszer jöttek összeütközésbe mind ő, mind társai. Földváry híres első-alispánja volt Pestmegyének, tevékeny, erélyes, egy kissé erőszakos ember s az írókat nem épen sokra becsülő táblabíró. Mióta a budai magyar színészeket Pestmegye vette pártfogása alá, az igazgató-bizottságban nála senki sem tett többet arra, hogy Pesten állandó magyar színház emelkedjék. Széchenyi ellenére, a ki országos költségen a Dunaparton akart egy nagyobbszerű színházat emelni, fölépíttette a kerepesi-út melletti színházat s 1837-ben megnyittatta. Az ő befolyása neveztette ki a színház igazgatóit is. Bajza 1838 júniusában lemondván ez állásról, sűrűen változtak az igazgatók: Bajzát Ilkey, ezt csakhamar Szentkirályi váltotta fel, 1839 elején egy kevés ideig gróf Ráday igazgatott, ki után Nyáry Pál következett. Az _Athenaeum_ meglehetős súrlódásba jött nem annyira az igazgatókkal, mint az igazgató-bizottsággal, mely nehezen tűrte a gáncsot. E súrlódásokra leginkább az adott alkalmat, hogy a dráma ügye kezdett hanyatlani az opera kedvéért s az első énekesnő, Schodelné, mindenhatósága a színházi fegyelmet majdnem felbomlással fenyegette. Nyáry bizottsági tag, majd igazgató, udvarolt Schodelnének és szerződésileg kivétette őt a színházi törvények alól. Az _Athenaeum_ többször megtámadta ez irányt, bár általában elég mérséklettel. A lap censora a maga fejétől-e vagy a színházi bizottság sugalmazásából, nem tudhatni, kezdte kihúzogatni az ily czikkeket. E miatt nemcsak Vörösmarty tette le a színbíráló tollat, hanem maga az _Athenaeum_ sem közölt többé színbírálatot, 1839 ápril 28-tól 1841 január 1-ig; mikor a pesti színház országossá emelkedvén, a megyei bizottságot országos váltotta fel.[39]