Part 13

Vörösmarty felhasználta, sőt kiképezte a népmese leleményeit: a tündérfát, a tündérleány hajának levágatását, a pörlekedő manókat, a vén asszonyt, ki elválasztja a szerelmeseket, s gátolja találkozásukat. Némely helyt jobb a dráma, másutt a népmese. Vörösmarty a mesebeli két vénasszonyt egygyé olvasztja, Mirigy boszorkánynyá, a mi mind a cselekvényt egységesebbé teszi, mind a drámai érdeket élénkíti, azonban a mese abban jobb a drámánál, hogy ott a vén asszony azért gátolja a két szerelmes boldogságát, mert leányát el akarja vétetni a királyfival. Mirigynek is van ugyan leánya, sőt épen érte vágja le Tünde haját, hogy földíszíthesse vele őt Csongor elcsábítása végett, de a leány meg sem jelen a drámában, mert míg boszorkány anyja oda volt, mint rókát megették a manók. Az expositio is jobb a mesében, egyszerű és világos, ellenben a drámában nem vagyunk mindennel tisztában, magával a két főszemélylyel sem, azon meg utoljára sem tudunk eligazodni, hogy miért üldözi Mirigy a szerelmeseket. Egyszer azt mondja, hogy leánya kedvéért és uralkodása biztosításáért, máskor hogy Csongor dölyfét megalázza, utoljára pedig a tündérfa gyümölcséért, melytől ifjulását várja. Ez indokok összeolvadhatnának ugyan, de nem olvadnak össze s a bizonytalanság homályában mosódnak el. A mesében csak Csongornak van szolgája, s Tündének nincs szolgálója. Ez egészen Vörösmarty szerencsés leleménye. Ilma és Balga rendkívül jól rajzolt alakok, a realismus humoros képviselői, szemben Csongor és Tünde idealismusával, mint a spanyol színművekben a graciosók.

A dráma befejezése is különbözik a mesétől. A mesében Argirus hosszas bujdosás után végre behatol Tündérországba, megtalálja kedvesét és nőűl veszi. A drámában Tünde ki van zárva Tündérországból, mert Csongor szerelme a földre vonzotta; bujdosik s minthogy Mirigy csalfa jóslatai, varázslatai kétkedővé tették Csongor szerelmében, visszatér még egyszer a tündérfához, Csongoré lenni, ha az hű maradt, s karjai közt feledni tündérhazáját, ha pedig hűtelen, elhervadni a tündérfával együtt. Csongor is visszatér a hármas úthoz, honnan elindúlt; találkozik a szintén hazatérő fejedelemmel, kalmárral és tudóssal, kik nevettek volt rajta, midőn kedvese után indúlt s nem követve őket, a szerelmet följebb becsülte a hatalom, gazdagság és tudomány ígéreteinél. Most mind a három szerencsétlen: a fejedelem megalázva, a kalmár elszegényedve, a tudós a kétség örvényei közt, közel az őrüléshez. És Csongor? Őt is elhagyta a remény, a hít. Ez ellenkezik a dráma alapeszméjével. Csongornak sikertelen küzdelmei után sem kellene egészen elveszteni hitét s fájdalmában is nemesülnie szemben a fejedelem, kalmár és tudós dölyfös szenvedélyével. E személyeket különben is csak ez ellentét igazolhatná, mert a cselekvény fejlődésére nincs befolyások. Az is hiba, hogy Tünde, midőn Mirigyet kihallgatja s meggyőződik Csongor hűségéről, kiküldi a manókat, hogy, ha Csongor arra felé jő, fogják meg s kötözzék a tündérfához, mert talán újra elveszthetné. Vajon nem jobb lesz vala-e, ha Csongor egyszerűen visszatér a fához, kipihenni fáradalmait, megáldani azt a helyet, hol kedvesével először találkozott, erőt meríteni a múlt emlékéből? A kétség és remény hullámzásai közt szúnyadhatna el, a manók helyett Tünde kötözhetné arany fonállal a tündérfához. Mindez nem rontaná, sőt emelné az ébredés jelenetét.

Azonban e hibákat mintegy elmossa a kimeríthetetlen költői bájnak omló árja, mely az egész költeményen elömlik. Vörösmarty költői tehetsége majd minden oldalról nyilatkozik itt. Pathosz s naivság, népies humor s a leggyöngédebb lyra, mély reflexio és játszi szeszély olvadnak itt össze valóságos varázszsá, mely épen úgy elbűvöli az olvasót, mint Csongort Tünde szerelme. Mintegy varázsütésre épül föl e mű, mint benne a tündérpalota, oly könnyen, oly szabadon mozognak alakjai, mint egy álom tündérlátomásai s a nyelvnek oly bűbájos zenéje ringatja lelkünket, mintha Vörösmarty meg akarta volna mutatni, hogy mire képes a lenézett s a nagy urak palotáiból száműzött magyar nyelv. Az angol kritikusok büszkén emlegetik Shakspeare _Szentivánéji álmá_t, mint oly művet, mely az angol nyelv hangzatosságának egyik legkitünőbb diadala. A magyar kritikus e tekintetben bátran szembe teheti vele _Csongor és Tündé_t, mely amannál, bár, úgy látszik, hatása alatt keletkezett, csak a drámai compositióra nézve áll alantabb. Midőn Titania Zuboly udvarlására készti tündéreit, nem szól szebben, mint Vörösmarty művében a kútból felhangzó szózat, mely Csongort csábítja. Balga néha Puckkal, néha Zubolylyal vetekszik. Az altató dalokban és tündéri bohóságokban szintén hasonló szépségekre találhatni, sőt van egy jelenet, mely a maga nemében majdnem páratlan. Ez a nemtők jelenete az ötödik felvonásban. Valami gyermekileg kecses, szelletileg gyöngéd, van enyelgésökben. Mintha rózsabimbók hullanának, pillangók játszanának, madárkák csevegnének. Kergetőznek, faggatóznak, csókolják egymást s egyik, mint a hogy’ a gyermekek szokása, sírva fakad, míg végre Mirigy közelgése elriasztja őket. E jelenet mintegy oda van lehelve s oly rendkívül kedves, hogy Vörösmarty benne önmagát multa fölűl.

X.

Drámaírói pályájának folytatása: _Kincskeresők, Vérnász, Fátyol titkai, Árpád ébredése, Marót bán, Áldozat, Czilley és a Hunyadiak_. Vörösmarty mint színkritikus: dramaturgiai töredékei, színbírálatai, polémiái. A _Csiga_ vendéglő vacsoráló társasága. A _Nemzeti kör_.

_Csongor és Tündé_t az 1833-ki _Aurórá_ban a _Kincskeresők_ czímű drámája követte. _Vérnász_a 1834-ben akadémiai pályadíjt nyert. Az 1835-iki Aurórában egy vígjátékkal lépett föl: a _Fátyol titkai_val; _Árpád ébredése_ drámai költeményét 1837-ben a pesti magyar szinház megnyitása ünnepélyére írta, míg végre _Marót bán_ (1838), _Áldozat_ (1840), _Czillei és Hunyadiak_ (1844) czímű drámáival befejezte drámaírói pályáját.

A _Kincskeresők_ön a német romantikai dráma hatása érzik, még siránkozó hangulatából is kölcsönzött valamit. Zágony és Jolán mintha nemesített kiadásai volnának Raupach _Molnár és gyermeké_ből az atyának és leánynak. A mű sajátkép nem is tragédia, bár a főbb személyek mind meghalnak benne. Teljesen hiányzik belőle a tragikai fenség mind a cselekvény, mind jellemrajz tekintetében: annak leleménye szegény s nem nyújt érdekes mozzanatokat, ebben pedig hiányzik a szenvedély ereje, sőt még a következetesség is. Zágony az öreg kincsásó, a ki hét év óta keresi Béla király elrejtett kincsét s a nyolczadikban a jóslat és hite szerint föl is fogja találni, leányát nőűl kényszeríti Várihoz, egy gazdag emberhez, a ki titokban haramja. De ha Zágony már a napokban nagy kincshez remél juthatni, miért kényszeríti leányát a gazdag kérőhöz, a kit maga sem kedvel s miért veti meg Szilágyot csak azért, mert szegény, bár leánya él-hal érette? Vári jellemét csak az erős szerelmi szenvedély tehetné érdekessé, de inkább beszél róla, mint érzi. Szilágyról sokáig nem tudjuk, hogy babonás s ím a barlangban, midőn Vári elbújva mint kísértet kezd beszélni hozzá, mindent elhisz s elhozza éjfélkor kedvesét, a ki a kísértet intése szerint egyedűl veheti föl a kincset. Ekkor Vári elraboltatja Jolánt és Szilágygyal vívni kezd; Jolán közbe veti magát és Szilágy kardjától halálra sebesűl. Újra vívnak; Vári elesik, Szilágy pedig bánatjában megöli magát. Várinak kísértetes alakoskodása inkább vígjátékba való cselszövény, mint tragédiába. De nincs is szükség reá. Ha Vári el akarta raboltatni a leányt, azt sokkal könnyebben és kevesebb veszélylyel teheti vala, ha atyja házától raboltatja el, mint így, midőn legalább kedvese védheti. Legérdekesebb az egészben egy pár népjelenet, a mennyiben a magyar szegény legény művészibb rajzát itt veszszük először.

A _Vérnász_ban a franczia romanticismus is bevegyűl Vörösmarty költészetébe, Hugo és Dumas drámái nyomán, melyeket a budai magyar és pesti német színpadokon ez időtájt már játszani kezdettek. A franczia romanticismus rokonabb volt szellemével, mint a német, azonban úgy szólva magyar romanticismusa már ekkor annyira megállapodott, hogy lényegében bár minő erős hatás sem változtathatta meg. A franczia romanticismus árnyoldalai, minők az ellentét rendszere, a meglepetés hajhászata, a groteszk és szörny iránti előszeretet, dissonans hangulat legkevésbbé hatottak reá. Inkább csak drámaibb mozgást, szövevényesb mesét s némi szerkezetbeli készséget tanúlt az új franczia színművekből, melyek egyszersmind ösztönt adtak neki új tárgyak felé fordulni. Egész utolsó művéig nem ír többé történelmi drámát s a történelmi hátterű regényeshez fordul. Ilyen _Vérnász, Marót bán_, sőt az _Áldozat_ is. Az elsőben egy férj és atya bűnhödik, ki féltékenységi gyanújában gyermekeit csecsemő korukban kitétette. A gyermekek fölnevekednek; az atya nem ismert leányába szeret, a fiú mint martalócz ostromolja szintén nem ismert atyja várát s később saját atyja parancsára meggyilkolják. A másodikban a gyermekkorában elveszett testvér nem ismert bátyja nejét csábítja el. A harmadikban a bátya huga vőlegényét öli meg, boszút állva rajta kedvese elcsábításáért. Ím e tragédiák tárgyai mennyire különböznek a régiebbektől; szerkezetök is gondosabb, de mindenik annyira a múlt befolyása alatt áll, hogy maga a cselekvény inkább csak a következményeket terjeszti előnkbe. A két elsőben a sors játéka is föltünő szerepet játszik, bár egyikben nemesisként. Vörösmarty a tragikai érdeket nem összpontosítja egy vagy két fő személy körűl, többek közt osztja meg, sőt néha épen a legfőbb személyek, mint Marót és Szabolcs voltakép nem is tragikai hősök. A jellemek sokban hasonlítanak egymáshoz. Marót nemesebb kiadása Telegdinek, Szabolcs meg Marótnak. Bod ugyanaz, a ki Kolta. A nők sem igen különböznek egymástól. Ida és Zenő, Lenke és Csilár egymás változatai. Ez újabb drámáiban a magán- és párbeszédek valamivel drámaibbak, de a lyrai és szónoki elem gyakran itt is túlnyomó, bár élénkebb és szenvedélyesb, mint régebben. Különösen az _Áldozat_ban találhatni ily szép részletekre.

A _Vérnász_ minden esetre legtragikaibb és legbonyodalmasb drámája Vörösmartynak. De valódi drámai ér ebben sem lüktet. Már expositiója sem drámai. Telegdi és várnagya, Gerő, minden ok nélkül, mintha nem volna egyéb dolguk, elmondják egymásnak, hogy Telegdi mint ifjú házas mily féltékeny volt; hogy viszonyt gyanított neje és egy ifjú vitéz, Tanár, között, kit az leánykorában inkább kedvelt Telegdinél; hogy Telegdi visszatérvén a harczmezőről, hitelt adott a nejéről szárnyaló mende-mondáknak s épen akkor született ikergyermekeit, a kiket nem hitt a magáéinak, kitétette. Az anya szíve megszakadt. Gerő vitte ki az erdőre a csecsemőket s egyszersmind az anyjoktól kapott arany szívet elosztotta köztök, emlékjel gyanánt. Meghaltak-e a gyemekek vagy élnek, nem tudhatni, de annyit bizonyosnak mond Gerő, hogy valaki elvitte őket, mert a midőn lelkiismerettől furdalva ugyanazon órában visszatért hozzájok, már nem voltak ott és közelben sehol sem látszott vérnyom. Mindezt szükséges tudnunk, de nem így, hanem erőltetés nélkül, némi drámaisággal feltárva. Lassanként némi drámai mozgást vesz föl a mű, de nem tud eléggé fokozatosan emelkedni s a hol épen drámai fordulatok jelentkeznek, az indokolás gyönge vagy erőltetett. Telegdi másodszor akar házasodni s bele szeret Lenkébe, a kit egy Dóra nevű öreg asszony házánál növeltet egy remete, Tanár, Telegdi hajdani vetélytársa. Telegdi szándéka elébe nem gördűl akadály; Lenke szívesen megy hozzá nőűl, a remete elutazott, Dóra pedig nem akadályozza, bár az akadályozás, a melyre Dórának elég oka van, mert Lenke nem leánya, drámaibbá tenné a cselekvényt s mind Telegdi, mind Lenke jellemét jobban kiemelné. A drámai összeütközést tulajdonkép Banó indítja meg, egy vándor deák, a ki Lenkébe szerelmes s kétségbeesésében, hogy férjhez ment, egy szabad csapatot, a mely Kolta vezérlete alatt az erdőben tanyáz, reá vesz a Telegdi várának megrohanására. Nem épen természetes, hogy a szabad csapat vezére oly könnyen beleegyezik Banó tervébe, midőn a körűlményeket oly kevéssé ismeri s a zsákmány felől sem biztos. Telegdi vissza is veri őket és Koltát, a vezért, elfogja. Ezalatt Tanár megérkezik s megtudván Dórától a történteket, a várba siet s titkos úton el is viszi a várból Lenkét, a kit Telegdi a Gerő felügyeletére bízott, a míg maga a támadást visszaveri. Hogy Gerő oly könnyeden átengedi asszonyát Tanárnak, még értjük, mert Tanár bizonyos jeleknél fogva meggyőzi Gerőt arról, hogy Lenke Telegdi leánya, a kit ő tett volt ki, de hogy később mind erről nem szól Telegdinek, az bajosabban érthető. Telegdi azt hivén, hogy az ostromlók rabolták el Lenkét, az elfogott vezért, Koltát, szabadon bocsátja oly föltétel alatt, ha Lenkét visszahozza, a mit ez megígér. Azonban a sors máskép határozott. Tanár Lenkét remetelaka felé vezetvén, elmondja neki, hogy a kinek neje akart lenni, az atyja, a ki őt fiútestvérével együtt kitétette volt az erdőbe; hogy ő magához vette a csecsemőket, de csak a leányt vihette magával, mert a fiút egy haramja elvette tőle. Aztán átadja a lesujtott leánynak a fél arany szívet, anyja ajándékát, a melynek felét fiútestvére bírja, s azt tanácsolja, hogy vonuljon kolostorba. Lenke beleegyezik, Tanár meg elmegy a kolostorba, hogy onnan biztos fedezetet hozva, a szerencsétlen leányt oda szállítsa, addig pedig biztosság végett nem saját lakába zárja, hanem egy vasrostélyos ajtójú kápolnába, hol az arra járók könnyen észrevehetik, s így épen annyi veszélynek teszi ki, mintha magával vinné. Lenke nagy félelmek közt tölti az éjt. Reggel Banó arra vetődik, reá ismer, kiszabadítja s kérésére már épen a kolostorba kísérné, midőn Kolta emberei meglepik, majd Kolta is megérkezik s ígéretéhez híven vissza akarja vinni Lenkét Telegdihez. Lenke Koltát is kéri, hogy vigye kolostorba s átadja neki a fél arany szívet, hogy helyette azt vigye mentségűl Telegdinek. Koltánál is hasonló jel lévén, a két testvér egymásra ismer. Kolta boszút akar állani atyján, de a kolostorból visszajött Tanár lebeszéli szándékáról s Lenkét Koltára bízva, maga megy a várba. Ezalatt Telegdi megtudván fegyvernökétől, hogy Kolta késik, sőt Lenkével úgy bánik, mint kedvesével, megparancsolja, hogy Koltát gyilkolják meg. Végre Tanár megjelen Telegdi várában. Telegdi megismeri s egy ingerlő szóra, a mely a múltra emlékezteti, átdöfi őt. A haldokló Tanár felfödi Telegdi előtt a titkot: hogy Kolta, a ki várát ostromolta, fia, és Lenke, a kit nőűl vett, leánya. A megrendült Telegdi rohan az erdőre fegyvernöke után, hogy megakadályozza Kolta megöletését; késő már minden, épen temetésére érkezik. A lelkiismeret furdalásai közt fia sírjánál tölti az éjt; Tanár szelleme megjelen s inti, hogy kövesse. Telegdi követi s a mélységbe zuhan.

A jellem, a szenvedély nem elég biztos rajza meg-megbénítja a tragikai és drámai hatást, a mely a mű anyagában rejlik. Lenke szerelmében kevés a szenvedély; úgy látszik csak azért megy férjhez, mert ingerli hiúságát Telegdi rangja és gazdagsága. Telegdi szenvedélye is meglehetős lanyha, pedig ha mindketten szenvedélyesen szeretnék egymást, az fokozná a titok leleplezésének tragikai hatását. Tanár jelleme sem eléggé világos. A boldogtalan szerelmes lemondott a világról, remete lett és Lenke növelésének s elhúnyt kedvese emlékének áldozza életét. S a mű végén mint boszúálló lép föl Telegdi előtt, hogy a fölleplezett titokkal lesujtsa és ingerelje őt. De ennél még kevésbbé érthető az, hogy Telegdi mindent elhisz neki. Az olvasó tudja, hogy Tanár igazat mond, hogy Lenke és Kolta testvérek, ismeri az egész történet folyamát s a két fél arany szív mindent kimagyaráz. De Telegdi minderről keveset tud, s épen nincs oka arra, hogy oly könnyen higyen Tanárnak, a ki neki régi ellensége, s azért jött, hogy rajta boszút álljon. Épen azért nem valószínű Telegdi kétségbeesése s visiója sincs eléggé indokolva. Ide járul még, hogy azok a drámai fordulatok, a melyek a katasztrófot rejtik méhökben, erőszakoltak. Dóra magaviselete, a ki a remete híre nélkül adja férjhez Lenkét, Gerő titkolódzása, a mód, a melylyel Tanár elrejti Lenkét a kolostorba vitel előtt, mind oly jelenetek, a melyek nem lelik igazolásukat se a körűlményekben, se a személyek jellemében. A mű conceptiója tragikai és drámai, de compositiója nem az.

A _Fátyol titkai_ czímű vígjátéka drámai tekintetben épen oly hibás, mint _Csongor és Tünde_, de nyelvés másnemű költői szépségre nézve majdnem oly kitünő. Vörösmarty e művében a fensőbb vígjáték felé törekedett. _Dramaturgiai töredékei_ben panaszolja, hogy az újabb vígjátékban kevés a költészet s aggódik: nem fog-e a vígjáték lassanként, ha nem is a prózába, legalább a didaktikai vagy satirai költészet virágtalan szakába vándorolni. E megjegyzés tisztán mutatja, hogy mire akart példát adni, s csakugyan, ha egyebet nem valósított is, a jelen élet társalgási hangját költőivé emelte. Ma sincs egyetlen vígjátékunk is, melyben szebb nyelven és mégis természetesen, több emelkedettséggel, mégis oly könnyeden, elmésebben s mégis annyi érzelmes fínomsággal társalognának, mint e mű főszemélyei: Hangai és Vilma. De ez még magában nem vígjáték. Tulajdonkép a cselekvény és jellemrajz erejétől függ a valódi komikai hatás, ez pedig meglehetősen hiányzik e műben. Toldy abban keresi legfőbb fogyatkozását, hogy Vörösmarty egy középfajú dráma alapeszméjéből nem drámát, hanem vígjátékot szőtt ki. «Az alapeszme – úgy mond – a szép lelkek szerelmének dicsőítése a köznapi fölött, komolynak marad, bár a költő azt a szerelem különböző nemeinek ellentéte s ezek komikai megvilágítása által víggá kívánja tenni. Hogy mégis a darab az legyen, a mit az új széptan érzékeny játéknak nevez, a komikumnak nem vala szabad uralkodni a darabon.»[37]

Ez ellenvetés nem alapos. A mű nem tárgyalja a szép lelkű szerelem dicsőítését, de különben is az alapeszme bizonyos komolysága jól illik a fensőbb vígjátékhoz. Vörösmartyt megbájolták Shakspeare vígjátékainak némely szépen írt jelenetei, emelkedett hangulatba ringatta Moreto vidám és nemes szelleme s mintegy önkénytelen megáradt benne a pathosz és humor, az érzelmesség és játszi kedv vegyületének édes bájú rhythmusa, a mely költői tehetségének egyik fő jellemvonása. De a hangulat csak ragadta, mint csónakot a megáradt folyó, a nélkül, hogy tudná, hova. A vígjáték úgy kezdődik, mintha a költő oly nemű feladatot tűzött volna ki magának, mint Moreto a _Közönyt közönynyel_ czímű vígjátékban, mely _Donna Dianna_ czím alatt kedvencze volt a régi magyar színpadnak is. Moretónál egy leány megveti a szerelmet és soha sem akar férjhez menni: Vörösmartynál egy férfi gyűlöli a szerelmet és szintén soha sem akar nősűlni. Ott Diannát meghódítja Carlos közönyt tettetve, itt Hangait Vilma, ki őt egyszersmind büntetni is akarja. Azonban míg Moreto a leglélektanibb alapon, újabb meg újabb fordulattal, egy kerek bonyodalmat alkot és a legtermészetesebben old meg, Vörösmarty csakhamar letér az útról, újabb meg újabb csapásba téved s bonyodalma se elég természetessé, se elég érdekessé nem tud válni. Hangai és Vilma mindjárt az első találkozás után megszeretik egymást s csakhamar elpárolog az a komikai érdek, a mi fokonkénti átalakulásukból fejlődhetnék. Hangai nem küzd a szerelem ellen, Vilma többé nem büntetni akarja, hanem megpróbálni: vajon igazán szereti-e őt. Ezért két alakot ölt: a fátyoltalan és a fátyolos Vilma alakját, amabban otthon fogadja Hangait, emebben az utczán és a városligetben, hol Vilma barátnőjének adja ki magát s mély érdeklődést tanúsít Hangai iránt, a ki szereti a fátyoltalan Vilma szép arczát, de haragszik reá hidegségeért, a fátyolos Vilma iránt is nagy rokonszenvvel viseltetik, kedveli szép lelkét, de ohajtaná arczát is látni. A fátyoltalan Vilma kezd szívesebb lenni iránta, a fátyolos Vilma is örömest megmutatná arczát, de elébb azt kívánja tőle, hogy esküdjék neki hű szerelmet. Hangai cseltől tartva maga is cselre készűl; letérdel ugyan és esküdni kezd, azonban a mint Vilma fölfedi arczát, Hangai így végzi be esküjét:

Az üdvre esküszöm, hogy esküvésem Csak tréfa volt.

Hangai egy kissé rossz néven veszi a tréfát, Vilma elérzékenyűl, kibékülnek és egymáséi lesznek.

Ime az egész bonyodalom mily kevéssé természetes s inkább bohózatba, mint fensőbb vígjátékba illő. A fátyol nem tehet annyira ismeretlenné egy nőt, hogy termetéről, mozdulatairól, különösen hangjáról reá ne ismerhessen egy szerelmes, pedig ezen fordúl meg az egész bonyodalom. Hangainak a két nő közti ingadozásában rejlenék tulajdonkép a komikai érdek, de nincs kellő fejlődése, fordulata s egy kissé egyhangú és homályos. A megoldás pedig, a mi magában jó gondolat volna, tudniillik, hogy mindketten felsülnek: az egyik kedvese megpróbálásában, a másik ingadozása miatt, nincs elég drámai erővel és lélektani világossággal kidolgozva. Ide járul még az a körűlmény is, hogy a műnek kettős cselekvénye van, a melyeket csak Vilma személye kapcsol össze; a főcselekvényt mintegy háttérbe szorítja a mellék, nemcsak azért, mert sokkal szélesebben van dolgozva, hanem azért is, mert sokkal több komikai ér nyilatkozik benne. Valóban a három vidéki ifjú kalandjai, a kik Vilma kezét akarják elnyerni, leleményesek, világos és élénk fordulatúak. Vilma és komornája elmésen játszszák ki a falusi gavallérokat, a kik mennél inkább csalódnak, annál inkább hisznek, mert a női cselszövény folyvást újabb oldalra fordúl, s így nem keltheti föl gyanújokat. Kár, hogy ez ifjak jellemrajzában nincs változatosság; oly kevés bennök az egyéni, sőt typikai vonás is, hogy alig lehet őket megkülönböztetni. Általában a jellemzés nem erős oldala e vígjátéknak s e bajt még növeli az a körűlmény, hogy az egész mű úgy van írva, mintha tárgya a képzelet vagy népmese világából volna merítve s nem a jelen társadalmi életéből. A költő szárnya szabadjában röpked, nem tekintve se szokásra, se convenientiára. Némi figyelmetlenség is árt a mű hatásának. A két utolsó kiadásban Vörösmarty némi változtatást tett a személyek elnevezésében. Vilmát, a ki Ligeti huga volt, leányává tette; Katiczát, a kit csak agg szűznek nevezett, Ligeti testvérévé változtatta, azonban megfeledkezett a szövegnek a megváltozott személyekhez való alkalmazásáról. Ligeti a későbbi kiadásokban is hugának nevezi Vilmát, a ki itt már leánya. Katicza barátnéjának Vilmát és szomszéd uramnak Ligetit. De a változtatás nemcsak egyes kifejezésekkel van ellenkezésben, hanem némikép más árnyalatot ad Vilma jellemének is, a mennyiben az első kiadás szerint egy idegen szószátyár, hiú és szenvelgő vén leányból űz bolondot, itt pedig nagynénjéből, a ki neki semmit sem vétett, s kire a fenforgó viszonyok között is tekintettel kellene lennie.

_Árpád ébredése_ alkalmi művecske, a mely a pesti, később nemzeti színház megnyitásának ünnepélyére íratott. A mostani nemzedék előtt kissé különösnek tetszhetik, hogy Vörösmarty egy színház megnyitásának ünnepélyére Árpádot ébreszti föl sírjából. De nem kell felednünk, hogy az akadémia, s egy központi magyar színház megalapítása, egy félszázad óta, a hazafiak legforróbb ohajtásai közé tartozott. Országos ügy volt mindkettő, s a nemzetiség fejlődésének, a melyet politikai intézmények nem támogattak, úgy szólva biztosítékai a vagy a mint a költő mondja Árpádnak e műben

– Kis valóság nagy remény után, Virágbokor virágos kert helyett, Zálog jövendő fénylőbb birtokért.