Part 12

Az akadémia első évtizedében a nyelvtudományi osztály fejtett ki legélénkebb munkásságot. Először is a helyesirás, nyelvtani rendszer és a nyelvújítás kérdései foglalkoztatták. Kezdetben nemcsak az akadémiában, hanem magában a nyelvtudományi osztályban is nagy ziláltság uralkodott nyelvtani dolgokban és szabadelvűségnek tartatott nem fogadni el semminemű rendszert. Egyik Verseghy, másik a debreczeni grammatica, harmadik Révai szerint írt, a legtöbb semminemű rendszert nem követett s majd mindeniknek volt valami különczsége. Vörösmarty bátor fölléptének lehetett köszönni, hogy a nyelvtudományi osztály s az egész akadémia elfogadta Révai rendszerét s e szellemben alapította meg helyesírási szabályait, melyeket aztán az egész irodalom magáévá tett. Költői nyelvének genialitása s egy pár nyelvtani jeles értekezése tekintélyt szereztek neki, hallgatott reá még Kisfaludy Sándor is, ki különben minden nyelvészt és nyelvtant megvetett. Az öreg úrral sok baja volt Vörösmartynak a bizottsági ülésekben. Valahányszor egy-egy nyelvtani szabályt formulázott, Kisfaludy türelmetlenűl kiáltá közbe: «Példát előbb öcsém uram, minél többet, én csak abból értek». Az osztály majd minden bizottságába kinevezték; vállalkozója és társszerkesztője volt az akadémiai német-magyar és magyar-német _Zsebszótár_nak, társszerzője a _Helyesírási, szóragozási és szókötési szabályoknak_, a _Magyar nyelv rendszeré_nek, sőt 1846-ban Czuczorral együtt ő dolgozta a helytartótanács által a középtanodák számára kiadott nyelvtanokat is. Az akadémiai zsebszótárt leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul tanúlni kívánó németeknek legyen valahára egy oly jó szótárjok, a mely a megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén a Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében s ekkor zördült össze vele először és utolszor életében. Midőn ugyanis ő, Toldy és mások, a kik a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj költségvetését Széchenyi, mint az akadémia másodelnöke, elébe terjesztették, ez azt szerfölött túlságosnak találta s Shylockoknak nevezte őket. A többiek hallgattak, de Vörösmarty fölszólalt, őszintén és férfiasan visszautasította Széchenyi gúnyját s megmagyarázta, hogy ez ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat 5–6 évig s őket sok oly munkálattól elvonja, melyekhez kedvök is több s csekély jövedelemforrásukra is előnyösb. Széchenyit meglepte e fölszólalás, annyival inkább, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú ember volt. De érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ily nemű megjegyzését talán szóra sem méltatta volna, de hogy Magyarország legnagyobb férfiától, az általa annyira becsült Széchenyitől, halljon Shylock-féle czélzatokat s épen ő, a ki egész életét nemzetének áldozta küzdés és nélkülözés között, ezt nem tudta elviselni. Széchenyi megértette a megbántott költőt, lecsillapult, az ügy kiegyenlíttetett s bár modora egy darabig hidegebb lőn szemben Vörösmartyval, de tiszteletet feltünően nagyobbat tanúsított iránta. A két kötet szótár szerkesztése csakugyan hat évig tartott s úgy Vörösmartynak, mint társainak hetenkint öt félnapját vette el.

Bár mily élénk részt vett Vörösmarty a nyelvészeti mozgalmakban, mindamellett nem tekintette magát oly nyelvésznek, ki egészen reá adja magát e tudományra, új irányt indít meg vagy a meglevő kifejtésén egész erejéből dolgozik. Nyomós ismeretei voltak ugyan e szakban, de inkább csak annyiban nyelvészkedett, a mennyiben mint író alaposan akarta ismerni nemzete nyelvét. A régi irodalmat és népnyelvet is főkép költői szempontból vizsgálta, hogy, a mint egyik értekezésében kifejezi, használhassa a nyelv minden virágát, mielőtt hervadásra jutnának. Jótékonyan hatott az akadémiára nemcsak azzal, hogy a Révai rendszere elfogadását kivívta, hanem azzal is, hogy a régi nyelvemlékek és tájszavak összegyüjtése mellett buzgott, s a neologismust mérsékelni igyekezett. Mint költő munkáiban jó példával ment elől s mint kritikus irtogatta a kinövéseket. Elfogadott minden helyesen alkotott új szót, de apró czikkekben egész csatározást kezdett a szükségtelen és rosszul alkotott új szavak ellen, és soha sem állhatta ki az oly írót:

Ki mindig uj szót, fúr, farag, S a leghelyesbet száz felé csigázza.

Az Auróra-kör lassanként nemcsak a nyelvtudományi osztályban, hanem az egész akadémiában diadalra jutott, midőn Döbrentei lemondása után 1835-ben Toldy titkárrá választását kivívta. Az ellenfél, melyet legyőzött, nem volt valami egységes párt, hanem különböző elemek vegyülete. Inkább személyes érdekek forogtak fenn, mint elvek. Nem kedvelte az Auróra-kört néhány ósdi, kik nyelv és ízlés dolgában elmaradtak a világtól, egy-két régibb költő, kiket bántott e fiatal férfiak népszerűsége, néhány kormánypárti, kik a politikai ellenzéket gyűlölték bennök, egy pár tudós, kiknek rosszul esett, hogy egy tudományos akadémiában költők és æsthetikusok játszszák a főszerepet, s végre minden oly író, kit megbántottak a _Kritikai Lapok_. Ez elemeket Döbrentei alakította párttá, melyhez alkalom szerint oda vont nehány közönyös tagot is. Leginkább küzdött e két párt a nagy gyűléseken, hol új tagok választattak s jutalmak ítéltettek el. Mindjárt az első drámai pályázás összeütközésre adott alkalmat. Vörösmarty _Vérnász_a majdnem megbukott szemben Horvát Cyrill _Tyrus_ával, mert a Döbrentei pártja szerint az akadémiához inkább illik oly drámát jutalmazni, mely a franczia klasszicismus nyomain halad, mint olyat, melyen a franczia romantika érzik. Az 1833-ki nagy jutalmat szintén a Döbrentei pártja miatt kellett megosztani Vörösmartynak Kisfaludy Sándorral, sőt Döbrenteinek még 1836-ban is oly befolyása volt, hogy a Bajza verseit el tudta ejtetni a nagy jutalomtól. Ez utolsó diadala volt; azután az Auróra-kör uralkodik az akadémiában, az újabb tagok legnagyobb része hozzájok csatlakozik, ők intézik a választásokat, tűzik ki a pályakérdéseket, döntik el a jutalmakat.

A mint szokás minden uralkodó pártot, sok mindennel vádolták az elégületlen írók az Auróra-kört is, a kiket most már athenæistáknak neveztek el. Bajos ítélni biztos adatok hiányában. Lehet, hogy irodalmi ellenfeleiknek az akadémiába beválasztását nem igen segítették elő, mi egyébiránt természetes; lehet, hogy Döbrenteiről és pártjáról olyat is elhittek, a mi nem volt való; lehet, hogy a küzdés hevében s a diadal mámorában követtek el igaztalanságokat is, de annyi bizonyos, hogy jótékony hatásuk volt az akadémiára. A tehetség, jellem és szabadelvűség képviselői voltak; megőrizni igyekeztek az akadémiát mind a papi, mind a kormánypárt befolyásától, bátorítottak s magokhoz csatoltak minden komolyabb törekvést s előkészítették az akadémia reformját. Ez utóbbiban Toldynak van kiváló érdeme.

Az akadémia alapszabályai a tudományok meghonosítását és terjesztését állíták előtérbe a további fejtés helyett, az osztályokat az összes akadémiába olvasztották fel, minélfogva a szakkérdések fölött nem az illető osztály döntött; ide járult még, hogy a levelező tagok kizárattak, az értekezések nem olvastattak föl, csak beadattak s az élő szóval előadás és tudományos eszmecsere helyét ügyleti értekezlet bitorolta. Toldy régibb és újabb társaitól támogatva nem egy reformnak törte meg útját (1836–1848). Ügyrendi módosítások alakjában az osztály-ülések szerveztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz utasíttattak, a levelező tagok részvéte az ülésekben elnézetett, a tudományos felolvasások és eszmecsere divatba jöttek, a tudományos nyomozó irány fölébredt, erősödött s az akadémiai eszme valósítása előtérbe lépett.

Ez irányt előkészítette s táplálta az _Athenaeum_ és _Figyelmező_ is, melyeket az 1836-ban megszüntetett _Auróra_ és _Kritikai Lapok_ helyébe alapított a három társ. E két egymást kiegészítő lap a szépirodalom és kritika mellett majd minden tudománynak tért nyitott, oly előadási módra törekedve, hogy a nagyobb közönség is élvezhesse. Az _Athenaeum_ és _Figyelmező_ nagy hatásúak voltak s maga a kör sem volt soha oly erős, mint ez években. Sok új barátja akadt, s némely ellensége kibékült. Szemere Pál, ki Bajza _Aurórá_ja mellé ellen-_Aurórá_t állított, a _Kritikai Lapok_kal szemben _Uj-Muzarion_t indított meg, most az _Athenaeum_hoz csatlakozott, oda Kölcsey is, ki ugyan részt vett a _Kritikai Lapok_ban is, de Szemere és Kazinczy megtámadása miatt csakhamar visszavonúlt s általában hibáztatta Bajza kiméletlen modorát. A fiatal Eötvös és Szalay, kik Szemere és Kölcsey párthívei voltak, szintén az _Athenaeum_ dolgozótársai lőnek. A szépirodalom és tudomány majd minden újabb tehetsége az _Athenaeum_ körűl csoportosúlt, sőt némelyik itt lépett föl először. A kör ereje növekedett azzal is, hogy 1836-ban a Kisfaludy-társaságot alapította és vezette; a színházi játékrendre már mint akadémiai bizottság befolyt, a Fáy és Bajza igazgatása alatt pedig épen ő adott irányt. Ennyi összeköttetés, befolyás, s annyi jeles tehetség támogatása mellett az _Athenaeum_ egész hatalommá emelkedett. Nem volt nehéz visszavernie a clericalis _Szion_, a kormánypárti _Hirnök_ s a léha _Honművész_ és _Rajzolatok_ támadásait. Első lap volt a magyar irodalomban, mely a szigorúbb követeléseket is kielégítette. Szépirodalmi része az _Aurórá_t folytatta, a kritikai a _Kritikai Lapok_at, bár enyhébb szellemben; egészen új volt e kör törekvéseiben a tudományos rész, mely a közönségnek tudomány iránti hajlamát ébresztgette, a tudományos írókat pedig arra szoktatta, mi a szépirodalomban már diadalt ült: gondosabb nyelvre és formaérzékre.

Vörösmarty költeményeket és beszélyeket írt az _Athenaeum_ba, bírálatokat a _Figyelmező_be. Beszélyeivel befejezte beszélyírói pályáját, a melyet 1829-ben a _Koszorú_ban kezdett s 1834-től fogva az _Aurórá_ban folytatott. Összesen hat beszélyt írt, leginkább szerkesztői szorúltságból, mindamellett költészetének ez oldala is figyelemre méltó. Itt sem járt közönséges úton. A _Holdvilágos éj_ben és _Csiga Márton_ban a nálunk még szokatlan phantastikus humoros beszélyt kísérlette meg; _Orlay_a a franczia romantika hatásának első szüleménye beszélyirodalmunkban; kevésbbé sikerült a _Füredi szívhalászat_, a mely a jelen életből van véve, de cselekvénye és jellemrajza inkább külső, mint belső. Leggyöngébb köztök a _Szél úrfi_, mely a népmesei elemet igen is czélzatos allegoriává sülyeszti s legjelesebb a _Kecskebőr_, e kitünő genrekép, melyben Vörösmarty népies humora egész eredetiségében nyilatkozik. A kritikai téren mint színbíráló szerepelt kiválóbban, s a két első évben majd mind ő írta az _Athenaeum_ színbírálatait. Írt ugyan a _Figyelmező_be néhány könyvbírálatot is, de itt is szívesebben bírálta a nyomtatásban megjelent drámákat, mint Szigligeti _Dienes_ét, Tóth Lőrincz _Olympia_ját és Teleki László _Kegyencz_ét.

A dráma és színpad iránt már első ifjúságától fogva nagy előszeretettel viseltetett. Mélyen érezte fontosságát mind nemzetiségi, mind művészeti szempontból. Tanúja volt Pesten Kisfaludy Károly első diadalainak s meglepte, hogy a drámaíró mily közvetlenül hat a tömegre. Néha meglátogatta az akkor még virágzó pesti német színházat s elszomorodva tapasztalta, hogy közönségének virága a magyarság legmíveltebb része. Visszahódítani e közönséget, megvetni egy központi színház alapját, s ez úton is terjeszteni a nemzetiséget, a költészet és nyelv újabb vívmányait, a kor egyik fontosabb kérdésének tartatott. Egy félszázadig küzdött ezért is az irodalom, mint az akadémiáért.

Vörösmarty a küzdők első sorában állott, mint drámaíró és kritikus egyaránt. Egyik legmunkásabb tagja volt az 1833-ban kinevezett akadémiai színügyi bizottságnak, melyre a játékrenden levő színművek nyelv tekintetében való kijavítása bízatott, s melynek 1835-ben az is kötelezettségévé tétetett, hogy minél több eredeti és fordított jó színművel lássa el a magyar színházak igazgatóságait. Több ízben tagja volt az akadémiai drámabíráló bizottságnak, valamint a nemzeti színházénak is egész 1850-ig. Első ifjúságától, 1821-től fogva 1844-ig nem szűnt meg drámát írni, sőt miután az epikai pályától visszavonúlt, nagyobb művei csak drámákból állanak. Lyrai költeményt és eposzt mindössze sem írt annyit, s mint műfordító is csak a drámai téren lépett föl. Szenvedélyét az aránylag csekély siker sem tudta lehűteni, melyet drámái a színpadon arattak. Ennyi lelkesülés, ily kitartás valóban többet érdemelt volna. De nem csodálkozhatni rajta, természetes volt. Az epikus és lyrikus némely fényoldala hátrányára szolgált a drámaírónak s árnyoldalai itt jobban kitüntek. Az eposz lassúsága és szélessége bajosan összeegyeztethető a drámai cselekvény gyorsasága- és formaszigorával. A szerkezet hibáit mindenütt inkább fedezhetni, mint a drámában s Vörösmartynak a szerkezet az eposzban sem volt a legerősb oldala. Továbbá fényes dictiója, lyrai pathosza majdnem ellentétben állott a drámai nyelvvel, mely bizonyos egyenetlenséget, szaggatottságot kíván. Volt érzéke a tragikum iránt, mutatja a _Két szomszédvár_, de nagy a különbség az epikai és drámai feldolgozás között, a mi ott erős tragikai katasztróf lehet, itt bágyadttá válhatik. S különös, hogy drámái egyikében sincs oly erőteljes tragikai conceptio, mint e költői beszélyében. _Salamon_ban és a _Bujdosók_ban nem tud eléggé kifejlődni a tragikai elem, _Vérnász_ban és _Marót bán_ban pedig a sors játéka főbb szerepet játszik, mint a szabad akarat tévedése, a szenvedély erőszaka. Tudott egyéníteni, de nem a dráma nagy és erős vonásaival s épen oly kevéssé volt képes összpontosítani a jellem, a szenvedély nyilatkozatát, mint a cselekvény szálait. El-elkapta a lyrai hangulat, a fellengős leíró modor s olykor maga beszél személyei helyett. Jól mondja drámai hőseiről egyik önmaga ellen intézett epigrammájában, hogy «tenni nem érnek rá a szavak árja miatt».

De habár drámái nem mérkőzhetnek is másnemű munkáival, nem voltak jótékony befolyás nélkül drámairodalmunk fejlődésére. Kisfaludy Károly megbuktatta a színpad durva nyelvét, de nem emelte valóban költőivé, sőt jambusaira is csak később fordított nagyobb gondot. Vörösmarty a színpad nyelvét, ha drámaivá nem is, legalább költőivé tette. Tőle tanúlt jambust írni minden későbbi drámaíró. E mellett, kivéve Katonát, kit sokáig nem olvastak, s így hatása sem lehetett, az ő történelmi hátterű drámáiban találunk elevenebb korrajzot, magasabb felfogást, költőibb szólamot. Tárgyaival is serkentőleg hatott pályatársaira. Ide is bevitte a romantikai elemeket, győzelemre segíté a nemzeti irányt és szemben a színműgyártás gépiességével, fennen hirdette, hogy a színműírónak is költőnek kell lenni.

Pályája elején két drámát bocsátott közre: _Salamon_t (1827) és a _Bujdosók_at (1830). Mindkettőn meglátszik Shakspeare olvasása, de fájdalom csak a hibákban. Történelmi drámát írva, nem Shakspeare valóságos történelmi drámáit vette mintául, milyenek _Coriolán_ és _III. Richárd_, hanem azokat, melyek jobbadán csak történelmi rajzok az angol nemzet viharos múltjából. Shakspeare e műveiben is gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de inkább a részekben; mint egészeket nem lehet a szó valódi értelmében drámáknak nevezni. Némikép hajlanak az eposz felé, úgy nevezett historiák, kedvencz darabjai Shakspeare korának, midőn minden műnem és faj, úgy szólva a drámába olvadt. Vörösmarty epikai hajlamánál fogva e mintákhoz vonzatva oly örvénybe sodródott, melyet csak nagy drámaíró lábolhat meg. Aztán akkor még a színpadot sem igen ismerte és Shakspearet olvasva a Shakspeare színpadja lebegett előtte. A _Salamon_ és a _Bujdosók_ scenirozása valamivel gondosabb ugyan, mint első kísérletéé, _Zsigmond_é, de itt is gyakori a változás s egy felvonás három-négy helyt történik. Mind kettőben kész állandó jellemek lépnek föl, kik nem előttünk alakulnak s küzdelmök bonyodalma alig több, mint a kezdet ismétlése, elégséges fokozat és bensőbb fejlemény nélkül. Abban is megegyeznek, hogy mindenik vontatott és episodokkal terhelt. A kor eleven színezetében, az erőteljes nyelvben, a lyrai hangulatok szépségében áll becsök s nem a tulajdonképi drámaiságban.

Ez ifjúkori két dráma nagyon jellemzi Vörösmarty drámaírói tehetségét. Élesen nyilatkozik benne az a sajátsága, a melyet soha sem tudott egészen legyőzni, tudniillik hogy az események- és jellemekben nyugvó drámai anyagot nem bírja fejleszteni, alakítani. Előtte van az indok, kinálkozik az összeütközésekből folyó drámai fejlemény, sőt kezébe is veszi, de épen ott ejti el, a hol a valódi drámaiság erősb lendületet vehetne. Salamon király alapjában nemes természet, de sértékeny, könnyen fellobbanó és hiú, vitéz és bátor, de nem szilárd elhatározásaiban és szenvedélyes fölindulása könnyen ragadja tettre, sőt bűnre is. Neje és Vid fölingerlik László és Géza rokonai ellen, a kik az ország harmadrészét bírják, neje mert egész királyné akar lenni, Vid részint azért, hogy az ország egységét megőrizze, részint pedig személyes uralomvágyból. Más részről Salamont anyja és Ernyei igyekeznek mérsékelni s barátságosb hangulatra bírni László és Géza iránt. E két irány küzdelmében sok anyaga van a drámai küzdelemnek és fejlődésnek. Az anyós menyével, a fiú most anyjával, majd nejével áll szemben. De Vörösmarty mind ebből kevés drámaiságot tud kifejteni. Neste, az öreg és Sophia, az ifjú királyné, nem is küzdenek egymással. Sophia egyszer ingerli ugyan férjét, de nem úgy, hogy Salamon szeretve higye magát s épen a szerelem ragadja tettre. De különben is Sophia csak egy kis ingerlésnél marad s más úton nem foly be a cselekvény fejlődésére. Vid, a kiben a gonoszságnak és nagy észnek kellene egyesűlni, csak közönséges cselszövő, a kiről alig hihetni el, hogy a királyra oly nagy befolyása legyen. Se elég esze, se elég szenvedélye nincs arra, hogy drámailag érdekessé váljék. Politikai eszméje, a melynek monarchiai és nemzeti tekintetben megvan a maga jogosultsága, elmosódik benne s így környezetére sem hathat ki. Cselszövénye László udvarában kisszerű és drámaiatlan. Ernyei, a másik politikai irány erényes képviselője, sem drámai jellem. Tehetetlen agg, pedig az ő s az öreg királyné küzdelme Viddel és Sophiával drámai jelenetekre adhatna alkalmat. Salamon maga sem válik igazán drámai hőssé, inkább csak változik, mint fejlődik vagy jobban mondva ismétli magát fokozat nélkül s egyetlen nagyobbszerű drámai és tragikai mozzanata sincs. László és Géza nyugvó alakok, s nincs terök a drámai fejlődésre. Szónok és társai árulása nem eléggé indokolt s lazán kapcsolódik a főcselekvényhez. Bátor, Jolánka és Csatás szép epizódja, mint epizód sem illeszkedik be a mű szervezetébe, hogy bármely csekély mértékben befolyjon a cselekvényre.

A _Bujdosók_ hőse, Kont, még annyira sem drámai személy, mint Salamon. Az expositióban itt is oly indokokat találunk, a melyeket a költő később elejt. Zsigmond gyűlöli Kontot, mert egykor nejéhez, a meghalt Mária királynéhoz, lovagias tisztelettel viseltetett és mert egyik képviselője a nyakas ellenzéknek, a mely fellázad erőszakoskodásai ellen. Kont is gyűlöli Zsigmondot, mert nem méltó férje volt Mária királynénak s önkényét a törvény fölibe helyezi. Zsigmond boszúból el akarja csábítni Kont nejét és elveszteni Kontot, a ki országos ügyekben a törvényekre hivatkozva védi az üldözött elégületleneket, sőt élökre áll. De mind ebből nem válik cselekvény. Zsigmond, úgy látszik, nem hiszi komolyan, hogy Kont nejének udvarolt s felhagy azzal a szándékkal, hogy Kont nejét elcsábítsa. Pedig a személyes és politikai indokok összeolvadása erősbbé tette volna a szenvedélyeket s a cselekvényt bonyodalmasabbá. Például Kont nejének szíves modora a király iránt, hogy mérsékelje férje elleni haragját, Kont féltékenysége, a ki balra magyarázza neje magaviseletét, hatásos jelenetek magva lehetett volna. Így csak a politikai indok maradt meg s elég drámaiatlanúl feldolgozva, mert Kont csak bujdosik, fényes magánbeszédeket tart, ide is oda is bekopogtat, megöli a király egy-egy hajdúját, de semminemű drámai cselekvénybe bele nem sodródik. Végre lefejezik, ennyi az egész. Egy méltóságos nyugvó alak, a ki nem kelthet elég drámai és tragikai részvétet, mert hiányzik benne a fejlődő szenvedély s a szenvedély szülte tetterő, a mely fokozatos bonyodalmat indít. Drámai tekintetben sokkal inkább a mű központjává emelkedik Vajdafi, a ki a király és az elégületlenek között állva, a míg egyfelől ezeknek akaratlan árulója lesz, addig másfelől a királyhoz való hűségét leánya boldogságával fizeti. S csodálatos, e drámailag érdekes helyzetet sem használja föl eléggé Vörösmarty. A mű végén, Kont és társai kivégzése után, nem a becsületében és atyai érzésében megsértett Vajdafi áll a lázongó nép és az ingerűlt nagy urak élére, hanem István vajda és Gara nádor, a kik a cselekvényben nagyon is mellékszemélyek.

_Csongor és Tünde_ 1831-ben jelent meg. Hidegen fogadta a közönség s az íróknak sem igen tetszett. Valóban e műnek oly hibái vannak, melyeket csekély tehetségű költő is elkerűlhetett volna, de szépségei olyanok, melyeket a legnagyobb költő is írigyelhetne. Kölcseynek igaza volt, midőn így írt Bártfaynak 1831-ben: «_Csongor_t olvasám Pesten; s mivel a drámai actio nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképen valók mellett is, _Csongor_ kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint _Csongor_ sok helyeiben. Minden dramaturgiai kritikázás ellenére, akár ki mit mond, én a nemzetnek _Csongor_ért szerencsét mondok, s a ki engem nem ért, ám lássa: azért nem ért-e mert nem akar vagy azért, mert nem tud.»[36]

A mű Gergei Albertnek _Historia egy Argirus nevű királyfiról_ czímű népmeséjén alapszik, mely a magyar népnek századok óta kedvencz olvasmánya. Vörösmartynak még mint gyermeknek megtetszhetett e népmese, mert már huszonegyéves korában feldolgozásán gondolkozott. Legalább Sallay azt mondja, hogy 1821-ben megbízást kapott tőle e ponyvairodalmi nyomtatvány megszerzésére és Börzsönybe küldésére. Mind Gergei népmeséjének, mind Vörösmarty drámájának egy az alapeszméje, a tiszta hű szerelem győzelme minden akadályon és cselszövényen. Csongor is, mint Argirus, megy elveszett kedvese után, ki nélkül nem élhet s boldogság lesz jutalma. Azonban Vörösmarty nemcsak gátokat vet elébe, hanem kísértést is, az érzékiséget Ledér, s a képzelődés káprázatát egy légi leány alakjában. Ez mind helyes, csak az a baj, hogy egyik sem fejezi ki azt, a mit a költő czélozni látszik. Ledérnek nincs is jelenete Csongorral, csak szolgájával, a légi leány megjelenése nincs eléggé kapcsolatban Csongor kedélyállapotával, holott e jelenetnek nemcsak Mirigy ármányát, hanem egyszersmind Csongor gondolatbeli megtántorodását is ki kellene fejezni, midőn a szív kimerűltség és reménytelenség közepett szakítani akar múltjával s legalább pillanatra a könnyelmű érzelmek és kósza vágyak uralma alá esik. Általában a fő személyek kedélyállapotának rajza változatosb s a cselekvény drámaibb szövésű lehetne.