Part 11

Íme az átalakúlás, melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint előkészített. E küzdelem költészetének fő dicsősége, de a fényt árnyoldalok kísérik. A nagy mozgalmat inkább megindítja, mint uralkodik rajta s a fölidézett új eszmék és elemeknek nem mindenike fejlődik ki teljesen vagy találja meg benső formáját. Költői ere kifogyhatatlan, nemes ízlése megőrzi a kicsapongástól, lelkesülése nem lankad, de alakító ereje nincs arányban szelleme gazdagságával. Mindíg és mindenütt költő, árad belőle a költészet, mint izzó érczfolyam, de olykor nem találja meg formáját, vagy széttöri s inkább a részekben bámúljuk a művészt, mint az egészben. Epikai költeményeiben a nyelv tökélyétől nagy részt hátra marad a tartalom.

_Zalán futásá_nak majd mindenik része kitünőbb, mint az egész. Vörösmarty ifjú lelkesülését megragadta a honalapítás nagy eszméje, Árpád dicső emléke szemben a sűlyedő jelennel, de az anyag eszmei nagyszerűségét nem táplálta a mondák és hagyományok költői gazdagsága, mi nélkül alig állhat elő valódi epopœia. Az Árpád mondaköre, épen oly szegény, mint gazdag aránylag az Attiláé; emezt összeköthetni a germán, sőt román mondákkal is, amazt csak egy pár történelmi sovány adat támogatja. A mondák és történelem Attilája egyéni vonásokban emelkedik ki, az Árpád alakja ködbe vész s egy nagy hős abstract eszméjévé válik. Ide járúlt még a mythosz hiánya. Cornides és Horvát István parsismusa és Székely Sándor Hadúrja volt minden, a mit talált; se mythologiai behatóbb vizsgálódások, se népköltési hagyományok gyüjteményei nem támogatták. Phantasiájából volt kénytelen megteremteni mindazt, minek századok művének kell vala lenni. Nagy lépést tőn a nemzeti epopœia felé s nemcsak rajta múlt, hogy nem koronázta teljes siker fáradozásait. Visszavezette a magyar eposzt a mondához, de az nem nyújtott elég anyagot, allegoria helyett a mythoszhoz fordúlt, de anyag helyett még csak neveket is alig talált. Egy mondával vegyülő történelmi nagy tény állott előtte, melyben a költői lelkesülésnek sok eleme rejlett, de a mi fő, az hiányzott belőle, egy kerek mesének bár elmosódott váza. Már az anyag magával hozta a mű egy pár fő hiányát. Vörösmarty költői szelleme mindent összeolvaszt: eget, földet, mondát, történelmet, phantastikust és valót, hősiest és idyllit, egyénit és eszményit; a hangok és színek egész új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a legkülönbözőbb szenvedélyek húrjait; hősei az őskor levegőjében tűnnek föl s meglátszanak rajtok a nemzeti és egyéni vonások: de mindez nem egy erős szervezetből nő ki, hanem inkább egymáshoz tapad, rakodik. Az események nem emelkednek kerek cselekvénynyé, mi megbénítja a jellemek fejlődését, a fő hős nem kelt elég költői érdeket, mi gátolja a fő cselekvény szilárd megalakúlását. Nem az a baj, mint állítják, hogy episodokkal terhelt, hanem hogy fő cselekvénye nincs megalkotva. Az sem alapos vád, hogy mythologiai leleményeiben nincs elég rendszer; a mi van, elég volna, ha maga a cselekvény tevékenyebb és plastikaibb alakban emelné ki Hadúrt és Ármányt. Egy szóval, _Zalán futása_ genialis, de elhibázott mű, megvannak benne egy nemzeti epopœia elemei, sőt részletei is, de mint egész nem válhatott azzá.

E mellett Vörösmarty inkább hol ódai, hol elégiai hangulatból indúlt ki, mint tisztán epikaiból; ez legszebb sorait sugalmazza ugyan, kivált bevezetései, _Zalán_ban, _Eger_ben, _Széplak_ban, rendkívül szépek, de az ódai szárnyalás, áradó hév az elbeszélés folyamában meg-megzavarja az epikai nyugalmat. Nyelvének bája, a ragyogó színezet, a hexameterek hangzatossága épen úgy elvarázsolják az olvasót, mint magokkal ragadták a költőt. Lyrai erének e gazdag áradozása el-elborítja az epikai elemek cselekvénynyé alakúlását. Rajza jellemzetes, a legtöbbször nem maga beszél személyei ajkával, sőt jellemök szerint beszélteti őket, de gyakran a helyzet lyrájába vesz a fejlődés, a jellemek nem mindíg domborodhatnak ki, s erős cselekvény nem alakúlhat. A kerek mesét, az erős szerkezetet nemcsak _Zalán_ban, hanem _Cserhalom_ban, _Eger_ben sem találjuk meg. Mi szép Etelka rajza, a kún ifjak szerelmi ömlengése, mi jellemző Árbocz haragja, Ozul megjelenése, de egyik sem oly mozzanat, melyből elhatározások, tettek születnének. Az egészből a csatakép emelkedik ki, a szenvedélyek harcza háttérbe vonúl s csak lyrai hangulatokban nyilatkozik. _Eger_ben a szikszói gyűlés elragadó jelenet, drámai elevenségű, segíti a főcselekvényt, sőt kezdete annak, de a kezdet elevenségével nincs arányban a fő cselekvénynek inkább történeti rendje, mint költői bonyodalma. Omár és Ida találkozása a legszebb lapok egyike, melyeket a magyar költészet fölmutathat, de csak episod, valamint a Leila és Zoltaié is s a főhős Dobó, épen mint Árpád és Szent László, nem kelt annyi érdeket, kevésbbé költői alak, mint az episodok egyik vagy másik hőse. De mindezt Vörösmarty takarni, sőt olykor feledtetni bírja. Legkevésbbé erős alkatú költeménye is tele szépséggel s oly benyomást tesz reánk, mint az őserdőkben az óriás folyondárokkal elborított fa, melyet kiszáraszt a gazdag teher s mégis dús lombokat hajtani, virágozni látszik. Ily benyomást tesz kivált két phantastikus költeménye: _Tündérvölgy_ és _Délsziget_, melyekben a phantasia czél és határ nélkűl csapong, de mindenütt szórja költői gazdagságát.

Azonban az ifjú epikus fejlődésében némi forduló pont áll be, mérsékli ódai tüzét s erősb compositióra törekszik. _Széplak_ szép részletekben távolról sem oly gazdag, mint _Eger_, de kerekebb. _Rom_ot, e szép álomképet, szintén ilynemű érdem tűnteti ki. Toldy azt jegyzi meg e költeményről, hogy benne e tan: mérsékeld vágyaidat, gyönyörűen van ugyan jelezve, de Romisten helytelenűl tétetik az emberi sors intézőjévé. E megjegyzésnek nincs elég alapja. Nem annyira vágyaink mérsékletét tanítja e költemény, mint inkább az emberi vágyak hívságát rajzolja. A vágyai tárgyát megnyert szív hamar betelik s új vágyban ég, míglen bele hal. E mű, úgy látszik, egy nagy eposz, _Magyarvár_ önálló töredéke; a Romisten, hogy mily szerepet játszik ott, nem tudjuk, de itt e részletben nem intézi az emberek sorsát, csak három álmát teljesíti egy vándor vitéznek, mit a népmondák és mesék szerint akármely tündér, sőt varázsló is megtehet. Másfelől Romisten szemben az emberi vágyak romlandóságával nem épen benső szükségesség nélkül vétetett föl. _Magyarvár_, mint kezdet töredéke, szintén sokat ígér compositió tekintetében is.

De mindent felülmúl, mit Vörösmarty az epikai nemben írt, a _Két szomszédvár_, alapeszmére, szerkezetre, jellemrajzra egyaránt. Csodálatos, e művet legkevésbbé méltányolta a kritika egész az újabb időig, midőn Erdélyi és Kemény magasztalásokkal üdvözlék.[34] Régebben _Cserhalm_ot tartották Vörösmarty legkitünőbb művének, sőt Toldy később is e nézetben volt s a magyar irodalom történelméről írt utolsó munkájában[35] hibáztatta a _Két szomszédvár_t, részint szertelenségeért, részint pedig zordon s egy nyájas sugár által sem enyhített örömtelen tartalmáért. Ha Tihamér elkeseredett jelleme s a boszú dühében lángoló szenvedélye szertelenség: akkor Homér Achillese is már a szertelennel érintkezik, a _Nibelungenlied_ Kriemhildje pedig épen szörny; ha a zordon tartalom, sötét színezet sokat levon a költői művek becséből: akkor a görög tragédiák egy része, Shakespeare Macbetje, Richardja csekélyebb méltánylatra számíthatnak, a _Nibelungenlied_ második része pedig az örömtelenségnek épen netovábbja. Ha valamihez, leginkább a _Nibelungenlied_ második részéhez hasonlíthatni a _Két szomszédvár_t. A gyűlölet, a boszú költészete ez is, s a gyűlöletben égő szív, midőn boszúját kielégítette, önmagát teszi semmivé itt is, csak hogy Kriemhild boszúja befejezése egy nagy eposznak, a Tihaméré pedig kezdete és egész tartalma egy költői beszélynek. Vörösmarty nem ismerte a _Nibelungenlied_et, nem innen vette alapeszméjét és sem indokolásban, sem leleményben, sem előadásmódban nincs rokonság a két mű között, de rokonok a romanticismus lényegében. Vörösmarty romantikus iránya itt nyilatkozik a legmerészebben és legművésziebben egyszersmind. A szenvedélyek egész erejökben, sőt vadságukban tombolnak, de küzdelmökben mély bensőség, az örök emberi nyilvánúl s a katasztrófon az erkölcsi eszme fönsége uralkodik. A lyrai elem háttérbe szorúl az epikai elől, csak kíséri, bele olvad és ritkán csap a szónokiasba; a cselekvény teljesen kifejezi az alapeszmét, s minden részlet, minden személy az egész szervezetéből nő ki. Alakjain feltünik a rajz biztossága, a rokon szenvedélyek egyéni sugarakban törnek meg, s a párbajok egyhangúságát leleményesség mérsékli. A mű nem lyrai ömlengésen kezdődik, néhány vonásban egy vihar utáni alkony tájképe tárúl ki előttünk. A Sámson-családra is vihar csapott le, s az alkony szelíd nyugalma, az elpusztúlt vár csendje még inkább kiemelik a boszút esküvő fiú félelmes alakját. Tihamér mindjárt első megjelenésekor nem csak mély részvétet ébreszt, hanem némi megdöbbenést is kelt; ez utóbbi az elbeszélés folyamában a mint emelkedik, úgy enyhűl ellenszenvünk a Káldorok iránt, kiket Tihamér boszúja belsőleg is megront, fiút atya, testvért testvér ellen lázasztva. Végre Enikő teljes részvétre hangolja szívünket, mely épen úgy Tihamér ellen fordúl, mint a szerencsétlen leány kísértő alakja. Mily megrendítő a két ellenséges család végivadékának találkozása. Tihamérban a gyűlölet önváddá lágyúl, a kielégített boszú szilaj kéje kétségbeesésbe vesz. Enikő erkölcsi tisztasága, elhervasztott ifjúsága megtörik a boszú munkájában elvadúlt szívet s a haldokló végsóhaja Tihamérnak épen oly nemesisévé válik, mint a minő ő volt a Káldoroknak. Vörösmarty egyetlen művében sincs ily tragikai erős összeütközés, ily fönséges költői igazságszolgáltatás s a tárgy szokatlansága, a szenvedélyek merész rajza mellett is ily tiszta benső forma. Eddig többé-kevésbbé küzdött az általa fölidézett chaotikus elemekkel s most midőn az ifjú phantasia háborgó napjai múltak s biztosabb erőt érzett, egyszerre csak elfordúlt és örökre az epikai nemtől. Az írói körök közvéleménye hatott-e reá, mely felületes egyoldalúsággal az eposzt korszerűtlennek nyilatkoztatta, vagy a politikai hangulat, mely csak a jövőn csüngött, s mely Vörösmarty lyráját is új lelkesülésre éleszté, vagy pedig a fejlődő magyar színészet, mely a drámához csábította? Bizonyára egyik sem külön, hanem mindenik összevéve. Vörösmarty, az epikus, elhallgatott, hogy a drámai téren küzdjön hasztalan s a lyrain szedjen új babérokat.

Valóban Vörösmarty pályája első korszakában kiválóan mint epikus szerepelt s mint lyrikust se a kritika, se a közönség nem igen sorozta az első rendűek közé. Annyi igaz, hogy 1833 után jelen meg lyrai teljes erejében, azonban addig is egyben-másban fölűlmúlta kortársait s ez oldalról is előkészítette költészetünk átalakúlását. Klasszikai ódái nagy részt messze maradnak a Berzsenyiétől, de lyrai epigrammái nemcsak hogy versenyeznek a Kazinczyéival, ki a klasszikai iskola legkitünőbb epigramma-írója, hanem lyrai mélységre, nyelvbeli bájra nézve felűl is múlják. A Kazinczyéi formában talán görögösebbek, de inkább az esprit, mint az érzés szüleményei. Vörösmarty itt lépett ki legkevésbbé a klasszicismus köréből, de a tisztán nemzeti tartalom és szabadabb képzelet e műveire is saját bélyeget nyomott. Valódi remekekre találhatni köztök. Nem csoda, hogy egész haláláig nem szűnt meg epigrammát írni, midőn más annyi műfajnak örökre búcsút mondott. E dallamos párversek, a naiv érzelmesség, elegiai borongás s ódai szárnyalás egy-egy mozzanatának oly találó kifejezései, a kellem, báj és fönség oly szikráit lövelik, hogy a világirodalom legkitünőbbjeivel versenyeznek. A római epigrammban már nem ily kitünő, de az a humoros genreképben, mely annyira ellentéte a klasszicismusnak. A magyar humor tulajdonkép nála nyilatkozik először és népi alapon. Nincs benne német íz, mely kortársai kísérletein érzik, sem angol, melyet csak később vett magába irodalmunk, s mely először is nem költőben nyilatkozott, hanem egy politikai íróban, Széchenyiben. _Laboda kedve, Gábor diák, Becskereki_ kitünő művek, kivált a két első. Mint humor, mint genrekép, egyaránt új dolgok voltak s épen úgy tanúskodtak Vörösmarty sokoldalúsága, mint eredetisége mellett.

Mi tisztán dalait illeti, Kemény helyesen jegyzi meg, hogy a dalnak az a faja, melyben az érzések bensőségét nem zavarja semmi idegen elem, melyben a képzelődés úgy beolvadt a kedélyhangba, hogy attól külön nem válhatik, s egyetlen hasonlatosság vagy cziráda által sem árulja el magát, legnehezebben egyezett meg Vörösmarty geniuszával. Mindamellett már első korszakában írt e fajban egy pár jeles művet. Azonban ekkor bizonyos lyrai vegyületet kedvelt leginkább, valami közép fajt a dal, óda és elegia között. Néhol a dal magasabb hangba csap át, vagy túlterhelt. Másutt megvan az ódai szárnyalás, de az eszme és érzés nincs eléggé összpontosítva s kelleténél több leíró vagy elbeszélő elem vegyűl belé. Oly tiszta elegiát alig írt, minő a _Kis gyermek halálára_ czímű; _Zrínyi_ már vegyűltebb, a _Magyar költő_ épen elbeszélő alakot ölt. Ily fajta költeményeit nehéz szigorúan osztályozni, de van köztök olyan, mely élénken érezteti az eszme és forma egységét, azaz, hogy a gondolat épen ily középformát kívánt. Ilyenek épen most említett költeményei is.

_Szilágyi és Hajmási_t kivéve, a tiszta balladai formát sem sajátíthatta el. A lyrai, epikai és drámai elemek közűl, melyeknek a ballada csodás bájú összeolvadása, Vörösmartynál majd mindíg előtérbe lép a két első valamelyike s az utolsó elpárolog. Kiváló példa az elsőre az _Éjféli ház_, melyben csak lyrai hangulatok váltakoznak, a másodikra _Toldi_, mely epikai szélességre tör. Szorosan véve _Salamon_ sem ballada, de becses költői mű. Két ellentétes lelki állapot mily szépen olvad össze s békűl ki itt egy képben. Átkot hallunk, mely áldássá válik, büszke királyt látunk, ki ájtatos remete lesz. Az átalakulás fejlődését igen helyesen nem részletezi a költő, de annál művésziebben rajzolja egy pár vonásban a sors sújtó kezét, az idő enyhítő folyamát, a természet nyugalmas csendjét s veti lelkünkbe mintegy olvasztó hangulatkép, mely sejtetve mindent kimagyaráz. _Hedvig_ben a legendát honosítja meg, s nemcsak kortársait múlja felűl, hanem utódait is. Egy pár műfajban már ekkor a legkitünőbb helyet foglalja el, de vagy a klasszikai lyra befolyásával küzd vagy az új elemeken nem tud teljesen uralkodni. Pályája második korszakában, mint lyrai költőnek nemcsak látköre tágúl, nemcsak eszmékben gazdagodik, hanem tiszta műformákban is. Dalai egyszerűebbekké válnak, a lyrai középnemből mint modern ódaköltő emelkedik ki, a balladát elhagyja s a szellemével rokonabb költői beszélykét míveli, szebbnél szebbeket ír s köztök egy valódi remekművet: _Szép Ilonká_t.

IX.

Irodalmi triumviratus. Bajza és a _Kritikai Lapok_. Vörösmarty mint nyelvész; összezördűlése Széchenyivel. Toldy és az akadémia. Az _Athenaeum_ és _Figyelmező_. Vörösmarty beszélyei és drámái. _Salamon, Bujdosók, Csongor és Tünde._

Vörösmarty munkásságát 1833–1843 közt nemcsak a költészet vette igénybe, hanem az időszaki sajtó, akadémia és nemzeti színház is, épen mint azelőtt a tanítás s a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztése. Egyik alól sem vonhatta ki magát, de nem is akarta. Nemcsak kötelességérzetből tett a mit tett, hanem egyszersmind benső részvétből. Az 1831-ben megnyílt akadémiában az irodalom félszázados ohajtása teljesült; az alakuló nemzeti színház nemcsak művészeti kérdés volt, hanem egyszersmind nemzetiségi is; az irodalom újabb törekvései közlönyre vártak, melynek támogatásától legkevésbbé Vörösmarty vonulhatott félre, kinek költészete az új kor legerőteljesb kifejezése volt. De másfelől a barátság, az _Auróra_ szövetsége is magokkal ragadták. Kisfaludy halálával a vezér helyét triumviratus foglalta el, a Vörösmarty, Bajza és Toldy triumviratusa. Körűlök csoportosult majd minden nevezetesb tehetség s tovább egy évtizednél a szó teljes értelmében uralkodtak a magyar irodalmon.

E három férfiú sokban különbözött egymástól, de néhány főpontban egyeztek, egymás hiányát pótolták s a barátság kiegyenlített köztök minden ellentétet. Vörösmartynak mind ragyogóbban sugárzó költői dicsősége fényt vetett a körre. Bajza a mellett, hogy népszerű költő volt, mint kritikus csakhamar félelmessé vált, s valóságos tekintélylyé emelkedett. Toldy nem csak kritikával és irodalomtörténettel foglalkozott, sokoldalú míveltség tüntette ki, mely társai egyoldalúságát mintegy kiegészítette. Vörösmarty határozott pártember volt, de nem eléggé tevékeny; Bajza lassan mozdúlt, de ha egyszer bele fogott valamibe, erélye nem ismert határt s inkább megtört, mintsem visszavonuljon. Toldy mozgékonysága nem hagyta nyugodni társait, de símulékonysága közvetítőül szolgált mind magában a körben, mind azon kívül. Vörösmarty és Bajza a politikában az ellenzékkel tartottak, Toldy a kormánypárthoz is hajlott, ha a nemzetiség és irodalom iránt némi kedvezését tapasztalta. Mindenik kilépett a klasszicismus köréből, de a határozottabb nemzeti iránynak Vörösmarty volt a képviselője. Mint nyelvújítók is különböztek egymástól: Toldy bár gyógyulgatott ifjúkori túlságaiból, a szélső baloldalt foglalta el, Vörösmarty a jobbot, Bajza kettőjök között állott. De abban mindnyájan megegyeztek, hogy diadalra kell emelni s folyvást fejtve az irodalom, akadémia és színház útján terjeszteni Révai nyelvtani rendszerét, Kazinczy nyelvújítását s küzdeni a kritikai téren mind a mellett, minek az _Auróra_ mintegy gyakorlati iskolája, s mindenek fölött hozzászoktatni a közönséget és irodalmat a kritikához.

Addig jelszó volt buzdítani a munkásságot, hogy minél több író legyen, Kazinczy a puszta jóakarattól sem vonta meg részvétét: az Auróra-kör szükségesnek tartotta visszariasztani a tehetségteleneket s a tehetségtől is többet kívánni műkedvelőségnél. Addig a folyóiratoknak nem volt határozott színök, csak munkák gyüjteményei akartak lenni, nem foglaltak el pártállást, annyira, hogy még a nyelvújításnak sem volt közlönye, egy pár munka előszavában, röpiratokban s a _Tudományos Gyüjtemény_ közönyös hasábjain vívta csatáját: az Auróra-kör egy fegyelmezett párt alakulására törekedett, mely közlönyét egész erővel támogassa, egy pár főeszméhez makacsul ragaszkodjék s ha kell, szünet nélkül ostromolja az ellenfélt. Addig a kritika nem volt állandó, az író híre vagy társadalmi magasb állása oly tiszteletben részesűlt, hogy a vitatkozás szabadságát is korlátozta, a gúny pasquilnak tartatott. Kölcsey egy pár szigorúbb bírálata alig jelenhetett meg s a közvélemény nyomása csakhamar hallgatásra kényszeríté: az Auróra-kör a kritikát állandóvá akarta tenni s minden jogát gyakorolva, legalább az irodalmi téren, a censura bilincsei között is, kivívni a sajtó jelentőségét.

A _Kritikai Lapokkal_ (1830–1836) kezdődik az Auróra-kör e hatása s az _Athenaeum_mal végződik (1837–1843). Amaz az _Aurórá_nak mintegy társvállalata volt, emebbe mindkettő bele olvadt. Vörösmarty mint költő játszott főszerepet mind az _Auróra_ mind az _Athenaeum_ban, a szerkesztésnek és kritikának Bajza volt a lelke. Bajza nagy befolyást gyakorolt a magyar időszaki sajtó fejlődésére, ő volt az első valódi szerkesztő, igazi journalista. Ez érdeme inkább képezi pályája dicsőségét, mint szorosan vett kritikai munkássága. Alig írt egy pár széptani értekezést, kitünő művek bonczolatával sem igen bajlódott, a tehetetlenség és nyegleség megalázására, az ízléstelenek és ósdiak üldözésére, a bitorolt tekintélyek megtámadására, az irodalmi és közintézeti visszaélések ostromlására fordította főerejét. Látköre nem igen volt széles, szelleme sem gazdag és mély, de világos, logikus fej és szilárd jellem. Nem tisztázott nagy kérdéseket, de éles dialektikával védte a nyelv és költészet újabb vívmányait s a diadal biztos önérzetében törte össze a kritika elleni balítéleteket s természete, köre és jogai körűli balfogalmakat. A szerkesztési gond és polemia foglalták el legtöbb idejét. Minden, a mit szerkesztett, több ízlést, szigort s határozottabb irányt jelöl, mint a minő eddig a magyar irodalomban divatozott. Polemiái legnagyobb részének tárgya, tekintve a terjedelmet és szenvedélyességet, most csekélynek látszik. Valóban a conversations-lexiconi pör nem érdemelte meg ezt a hosszú vitát s kevesebb zajjal, több eszmével el lehetett volna végezni, de első szigorúbb kikelés volt a gondatlan szerkesztés ellen s Dessewffy József gróf legyőzése első nyílt megtámadása a születési aristocratiának az irodalom köztársaságában. Az Auróra-pör most szintén érdektelen, de az írói tulajdonjogot először hozta szőnyegre. A Kazinczy-Pyrker-féle vitában, melyet Toldy kezdett s Bajza oly kiméletlenül folytatott, Kazinczynak legalább is volt annyi igaza, mint ellenfeleinek, de az a nemzetiségi hév, mely a haza fiaitól a hazai irodalom mívelését követelte s megbélyegezte a magyarból németté lett írókat, szükséges és jótékony hatású volt. A Csató elleni polemiáknak nincs tudományos becsök, de a kormánypárti tárczaíró elleni küzdelemben a politikai ellenzék szellemének bevegyülése s a politikai és írói jellemtelenség leleplezése egy különben jeles íróban, erős benyomást tett a közönségre, s elősegítette a közvélemény szilárdulását. Bajza a kritikát az irodalmi és politikai szabadelműség színében tüntette föl, segítette a Széchenyi röpiratai hatását s előkészítette a politikai journalistikát. A közönség kezdé megszokni a szemben álló irányok és személyek tusáját s valamivel többet várt a folyóiratokból, mint pusztán csak czikkek gyüjteményét. Ez érdekeltséget elősegíté Bajza világos és élénk előadása, melynek még árnyoldala is tetszett, bizonyos ügyvédi modor, mert volt benne valami megyei és törvényszéki termeink szelleméből.

Vörösmarty mindvégig hű társa maradt Bajzának, azonban a _Kritikai Lapok_at nem segíthette többel három bírálatnál s nehány xeniánál. E bírálatok annyiban elütnek a későbbiektől, melyeket az _Athenaeum_ba írt, a mennyiben sokkal gúnyosabbak, egészen a _Kritikai Lapok_ szellemét lehelik. Egy tehetségtelen meseírót, egy barbár fordítót dorongol le s végre Horvát István egy pár nyelvtani különczségét támadja meg. Többre nem igen ért reá. Ekkortájt leginkább az akadémia foglalta el, melynek nyelvtudományi osztályában egész vezérszerepet játszott. Fenn említett bírálatai közt is a Horvát István ellen írott a legnevezetesebb, melyben egyszersmind az akadémia helyesirási és szóragozási szabályait védi.