Part 10

Először is nyelve mutatja azt a nagy változást, melyet előidézett. Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv megalapítójának s ez igaz is, ha általános szempontból ítélünk, de tisztán nemzetiből Vörösmartyt illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy Kazinczy nélkül bajosan állhatott volna elő Vörösmarty, de az még bizonyosabb, hogy Kazinczy iránya a mily jótékonyan hatott egy ideig, épen oly kártékonyan hatott volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszúl művészivé emelt költői nyelvet át nem változtatja egyszersmind magyarrá is, azaz nemzetileg művészivé. Kazinczy zagyva ellapúlt prózánkat, köznapi és emelkedés nélküli költői nyelvünket igyekezett kiemelni sülyedtségéből. A nyelv æsthetikai oldalát mívelte, annyira, hogy nyelvújítása is innen indúlt ki s a nyelvtani szempontot minden habozás nélkül feláldozta az æsthetikainak. Tudta, hogy a költői nyelv nem a köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe szedése, hogy minden költői nemnek, fajnak megvan a maga stilje s a báj nagy része a szók és kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés egy csoport fordulata- és alakzatától függ, melyek épen úgy befolynak a költői gondolat kiemelésére, mint a rhythmus hangzatosságára. Ide járúlt még, hogy költészetünkben a klasszikai s európai modern versformák kezdettek míveltetni. E versformák, kivált a trochæus és jambus nem igen tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti rhythmusunk choriambusi lejtésével nem állottak ellentétben, a művésziebb rímelést pedig nagyon nehezítették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink, s megnyúlósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül- és belformájának emelésére szentelte, eszmévé, elvvé, rendszerré emelvén mindazt, a mi eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó kísérletkép történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a mérték, részint a rím kedvéért, új szókat alkotott, régieket elevenített föl, tájszókat általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel váltsa föl a kevésbbé költőit vagy épen idegent. Ismert szóknak új árnyalatokat kölcsönzött s a szókötés költői fordúlatait és alakzatait törekedett megalapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más részben idegenné vált; csín, választékos fordulatosság szállott belé, de az eredetiség és magyarság sokat szenvedett s annál inkább, mennél bátrabban haladt Kazinczy a maga választott útján s mennél több tanítványa akadt, kik irányát a legnagyobb túlságokig fejlesztették.

S ez nem lehetett máskép. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen nyelvek kifejtett költői szépségeit ültette át a magyarba. Úgy óhajtott szólni magyarúl, mint a régi és újabb klasszikusok s ez helyes volt, de abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinismus és germanismus által is eszközölhetni. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordúlatai, alakzatai nagyban szerepelnek s a hol a magyar nyelvből indúl is ki, olykor nagyobb a merészsége, mint a sikere. Archaismusait és soloecismusait ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbbé merész szólásmódjait sem mindíg. Keresettséget vagy erőltetést érzünk vagy legalább a szenvelgés némi árnyalatát. E mellett a válogatás és fínomítás fáradalmai meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést mindíg látjuk, de az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy ízlést és formai érzéket költött föl költőinkben, de mesterkedést is; elválasztotta a költői nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait többé-kevésbbé megtaláljuk majd mindenik magyar költőben, kire nagyobb hatása volt. A magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi küzdésben vannak egymással s nem tudnak egészen kibékűlni. A kik nyelv tekintetében magyarosb költők, mint Kisfaludy Sándor, sok tekintetben nem eléggé művésziek, a kik művésziebbek, mint Szemere, Kölcsey, Kisfaludy Károly, érzik rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés, vagy legalább is küzdés a nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani, s ezt észreveszszük még Berzsenyin is, kinek nyelve eredetibb mindeniknél s kire Kazinczynak csak félbefolyása volt.

E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békéltette ki. Magáévá tette Kazinczy czélját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme eredményeiből, a mi életrevaló volt, de egyszersmind hozzátett valamit – a magyar nyelv és saját költői geniuszát. Nyelvújító volt ő is, Kazinczy tanítványa, de legconservativabb a tanítványok között. Épen úgy gyűlölte az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Épen oly előszeretettel fordúlt a megújított nyelv nyereményeihez, mint a régi, köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanúlta a merészséget, de nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem lőn homályos vagy erőltetett, mi nemcsak Kazinczyn, hanem Berzsenyin is megtörtént néha. Ő is használta a szókötés költői fordúlatait, merész alakzatait, egész ornata syntaxist alapított meg, de a régi vagy népnyelv alapján s ha önmagából merített, akkor is ugyanazt látszott tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak amaz virágává fejlesztette s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége fínom nyelvérzékkel párosúlt, ízlése alkotó erővel. Mindaz, mi nyelvében szokatlan vagy új, mintegy behízelgi magát az olvasó lelkébe, sőt néha a szokatlan úgy jelen meg, mint szokott, s a szokott mint szokatlan. Mindazt, a mivel a gondolat és érzés fínom árnyalatait, a rajz plasticitását, a festőiség színvegyűletét kifejezhetni, nem kereste, nem küzdött érte, mint nagy részt elődei, hanem megtalálta, sőt oly gazdagon ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat, kihagyás, bővítés, fordúlat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság, szenvedély, naivitás ezelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily kifogyhatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem szorúl meg soha, oly gazdagnak látszik kezei között a nyelv, mintha ő teremtené. A mondat értelme, az érzés hangulatja mily határozottan kiemelik az elavúlt, közdivatú, új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs szükségünk szótárra, nyelvérzékünk vagy æsthetikai fogékonyságunk önkénytelen megfejt mindent. Sőt nyelvének ereje néha gondolatjai fogyatkozásait, képei hibáit is fedezni bírja, legalább hangulatba ringatja lelkünket, s valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S nyelvének szépségeit mennyire emeli hangzatossága. A nyelv zenéjét senki sem érti jobban nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja meg, hanem hangját, dallamát is s ezt nemcsak a rhythmus tényezői eszközlik. Valami bűbáj van nyelvében, melyet lehetetlen analysálni. Vörösmarty genialitása itt nyilatkozik a legrendkívülibb módon. Arról lehet vitázni, hogy mennyire múlja felűl őt egy pár magyar költő az epikai és lyrai költészet ez vagy amaz fajában, de azt gáncsolóinak is kell ismernie, hogy néhány oly lapja van, melyeknél hangzatosabbat se előtte, se utána nem írt a magyarban senki.

Egy szóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet s a tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegén újjá szűlte Kazinczy törekvéseit. Összeolvasztotta a régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a költészetben a nyelvújítási harczot s megadta a jövő irányát. Meghódította mindazokat, kik féltették a magyar nyelv eredetiségét, valamint azokat is, kik azt az ízléstelenségből minden áron ki akarták emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felűl a költői nyelvünkben s Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább vagy más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva, újabb szépségeket emelve ki. Fájdalom, prózánk nem találta meg Vörösmartyát, nincs Petőfie, annál kevésbbé Aranyja. Itt többé-kevésbbé folyvást tart a művészi és magyaros közti küzdelem. Kitünő jelenségeket látunk ugyan, de a két elem még nem olvadt össze oly fokon, hogy a szó valódi értelmében klasszikai prózáról lehetne szó, mely versenyezhetne költői nyelvünkkel. Vörösmarty prózáját sem lehet egy sorba tenni költői nyelvével. Nem emelkedik felűl kora színvonalán, sőt művészi szempontból sokkal hátrább áll a Kazinczyénál és Kölcseyénél. Nem rossz próza, de bája csekély, s magyarossága is inkább csak tagadólagos, a mennyiben kerűli az idegenszerűséget. Elbeszélő prózája egy pár humoros beszélyében nyilatkozik több bájjal, értekezései és kritikái e tekintetben csekélyebb becsűek. Nem nagy baj oly íróban, ki munkái háromnegyed részét versben írta. Elég, hogy költői nyelvünk dicsősége örökre nevéhez van forrva.

Vörösmarty nyelvének e fejlődését nagyban elősegítette költészete. Többé-kevésbbé itt is hasonló átalakúlást indított meg vagy hajtott végre. A művészi és nemzeti elemet itt is magasb fokon egyesíti elődeinél. Segítségére van a kor irodalmi és politikai fejleménye és főleg saját tehetsége, mely eredetibb és gazdagabb, mint elődei- vagy kortársaié, s nem fér meg az akkor divatozott költői iskolákban.

A magyar költészet új életre ébredését az úgynevezett franczia iskola kezdte meg, de az tulajdonkép nem egyéb, mint a régi folytatása, a franczia bölcselmi költők hatása alatt. Míg a hagyományos nemzeti rhythmus zengett, a franczia iskola sem lépett ki köréből s újítása alig ment többre, mint hogy az alexandrint, melyet majdnem kizáróan használt, négy rímről kettőre szállította le. Azok, kik Gyöngyösi és Balassa nyomain jártak s a nemzeti elemet jól-rosszúl inkább csak föntartották mint fejlesztették, s azok, kik a franczia költészetből kölcsönözték lelkesülésöket, igen jól megfértek egymás mellett, annyira, hogy néha össze is olvadtak. A klasszikai iskola, mely a francziát nyomban követte, szakít mindkettővel. A nemzeti versformák helyét a klasszikaiak foglalják el, s eszmében és stilben leginkább a latin költők utánzása divatos, még akkor is, midőn a költő realis viszonyokat tárgyal és hazafi-érzéseket zeng. Ez iskola Berzsenyiben leli legköltőibb kifejezését, kinek néhány költeménye oly rendkívüli ódai erőt tanúsít, melyhez hasonlót később sem mutat föl a magyar költészet. Berzsenyi e holt formákba annyi életet öntött, Horatius hatása alatt oly eredeti, sőt nemzeti tudott maradni, hogy valóban bámulatos. De a klasszikai iskola már áthajlik a némethez, még pedig két irányban, melyek mindenikének Kazinczy legkiválóbb képviselője. Már Daykában látszik e vegyűlet, maga Berzsenyi a Salis és Mathisson befolyása alatt kezd írni, sőt Kazinczy is pályája elején a német dalformát és sonettet ülteti át költészetünkbe, de csakhamar átcsap ama német-görög klasszikai irányba, melyet Schiller és Goethe alapítottak meg fejlődésök egyik stadiumában. Kazinczy ez irányt tűzi ki a magyar költészet eszményének s az irodalomban annál nagyobb fogékonyságra talál, mert az írók nagy részt a német irodalom és æsthetika befolyása alatt állanak.

Azonban néhány év alatt már magában az iskolában mutatkoznak a fölbomlás jelenségei. Berzsenyi néhány oly költeményt ír, melyeken sem klasszikai, sem német íz. Kölcsey inkább csak elvben, kiválóan eszményi irányánál fogva tartozott a német-görög iskolához. Borongó kedélye, önkínzó fájdalma nem fért össze a klasszikai nyugalommal és derűltséggel. A görögöket és Goethét kedvelte leginkább, s egyik sem hagyott nyomot rajta; kiválóan az érzelmi lyrának lőn képviselője, bizonyos klasszikai külsőségek kíséretében, melyeket lassanként elvetett. Nem találván föl eszményeit se a magán se a közéletben, sóvárgásba, fájdalomba veszett kedélye, meghasonlása néha erősb, sőt humoros hangokat is hallat, bár általában véve a szelid érzelmek és borongó ellágyulás költője. Leginkább a Kazinczy formáiban írta költeményeit, de midőn Bürger nyomán a balladát először megkísérlette a magyar költészetben, egészen kilépett a klasszicismus köréből s az újabb fejlődés útját egyengette. Kisfaludy Sándor és Csokonai nem tartoztak se a klasszikai, se a német iskolához. Önállóbbak voltak mindeniknél, hatott reájok ugyan az olasz, német és angol költészet is, sőt Csokonai részben a klasszicismus befolyását sem kerűlhette el, de eredetiségöket táplálta és kiemelte bizonyos nemzeti szellem, nemcsak érzésben és eszmében, mert ez többé-kevésbbé majd mindenik iskolával közös volt, hanem a módban is. A lenézett nemzeti rhythmust újra megzendítették, kivált Kisfaludy Sándor, ki mind a klasszikai, mind az európai modern versformákat megvetette. Azonban tehetségökkel nem volt arányban ízlésök s a művészi és nemzeti elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna meg.

Az irányok e vegyületét és küzdelmét mutatja a magyar költészet e század két első tizedében, s jellemző, hogy e költők mindenike nem annyira az egész nemzetnek ír, mint inkább a nemzet valamelyik osztályához fordúl. A klasszikai iskola, élén Berzsenyivel, a nemzet latin míveltségű osztályához szólott, Kazinczyt és társait leginkább a német míveltségűek ünnepelték. Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt, Csokonai félig-meddig a népé is. E különböző irányok érintették ugyan egymás körét, sőt egymásba is játszottak, de nem tudtak összeolvadni egy nemzetibb irányba. Ez majdnem lehetetlen is volt. A szunyadó nemzeti élet nem nyújtott elég táplálékot, a költők idegen eszményi világba menekűltek, de másfelől szükség volt az elhanyatlott magyar költészetnek átmenni e különböző iskolákon, hogy megnyerve az ízlést, műérzéket, annál biztosabban fejlődhessék saját erején. Majd minden műköltészet utánzáson kezdődik s kivált a klasszicismus az európai népek művészetében úgy jelen meg, mint termékenyítő elem. A keresztyén művészet a renaissance után vesz magasabb lendületet. Igaz, a klasszicismus bizonyos fokon túl egy darabig mindenütt elnyomta a keresztyén és nemzeti elemet, sőt egész betegségi korszakokat is jelöl, de egészben véve hatása jótékonyságát mindenütt kimutathatni. Az angol nemzeti dráma érintésétől virúl föl, s majd minden nemzet műköltészete járta iskoláját, bár szenvedte jármát is, melyet aztán szét kellett törnie, hogy kifejthesse nemzeti jellemét.

A magyar költészetben a klasszikai és német iskola egyaránt a kor kifejezése volt s a nemzetiség fölébredt eszméjének első nyilvánulása. Az írók érezték a nemzet sülyedését, veszendőben látszott minden, csak a nyelv maradt meg egyetlen nemzeti kincsként. Míveléséhez láttak s minthogy a latin és német míveltség nyomta a nemzetiséget, ezt igyekeztek legalább nyelvben magyarrá változtatni. Ily körűlmények között mi vala természetesb, mint hogy a költők a latin és német költészetet szólaltatták meg magyarúl, melynek, nemzetökkel együtt, magok is hatása alatt állottak. De ez uralkodó irány mellett a nemzeti elem lüktetését is lehetett érezni, mely Kisfaludy Károly fölléptével erősödést nyert. Neki nem volt klasszikai míveltsége és sokat hányódott az életben. Néhány színművel lépett föl, melyeknek æsthetikai értéke csekély ugyan, de annál nagyobb irodalom-történelmi fontossága. Tiltakozás volt ez a klasszicismus és abstract eszményiség ellen. Egyfelől a történelmi, másfelől a realis élet rajzai követelték jogukat a magyar költészetben. E pillanat óta megingott a klasszicismus, de a német költészet uralma még tartott, sőt magán Kisfaludyn is érzik a német költők befolyása, bár olyanoké, kik szakítottak a klasszicismussal. Az ifjú naturalistát drámai rögtönzései híres emberré tették, ekkor tanúlmányra adta magát, művészibb igyekezett lenni s az _Aurórá_t alapította meg, mint a nemzetiesb művészi irány közlönyét.

Vörösmarty járta ez iskolákat, a klasszikait, a németet s az _Aurórá_hoz csatlakozva, az új iránynak csakhamar legkiválóbb képviselőjévé emelkedett. Első kísérletei, melyekből alig adott ki valamit, a klasszikai iskola befolyása, különösen Virág és Berzsenyi hatása alatt születtek, de már különbözik tőlök, nem szedi a mythologiából képeit, kerűli a klasszikai reminiscentiákat és czélzatokat. A klasszikai iskola versformái, kivált a hexameter, megigézték; pályája első felében nem tud szabadúlni varázsok alól, de a klasszikai szellemtől eleitől fogva idegenkedett. Epikai költeményeit legnagyobb részt hexameterben írta. Senki sem írt szebb hexametert, nemcsak magyarúl, hanem más európai nyelven sem. Oly szép az, hogy kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. Vörösmarty a klasszikai iskolát saját versformája pánczélában verte meg. A legromantikusabb költő szólal meg klasszikai versformában. _Zalán futása_, kisebb eposzai és költői beszélyei egészen lerombolták a klasszicismust, melyet Kisfaludy Károly csak megingatott. A klasszikai külső valamennyire enyhítette e forradalmi lépést, mégis Kazinczy, a klasszikai iskola feje, nem üdvözölte az ifjú költőt oly melegen, mint szokása volt, Berzsenyi pedig, ez iskola legnagyobb költője, iszonyodva fordúlt el a _Két szomszédvár_tól. Azonban a nemzeti szellem fuvallatának nem állhatott ellent se a közönség, se az irodalom, s lassanként követte a költőt, a látnokot, ki új hazafiúi és æsthetikai evangeliumot hirdet.

Vörösmarty eposzai nagy átalakúlást indítottak meg, melyeket drámai és lyrai költeményei szintén elősegítettek. Mind a klasszikai, mind a német iskola csak a lyrai téren mozgott s itt is szűk körben. Vörösmarty egy nagy epopœiával lépett föl, melyet nyomban követtek epikai kisebb művei. Új tárgy és gondolat, költői új nem és törekvés jellemzi első föllépését is. A nemzet valamelyik osztálya helyett, az egész nemzethez szólott. Költészete nemcsak nyelvben, hanem más tekintetben is összeolvasztotta az eddigi törekvések vívmányait s a nemzeti elemet művészibbé s a művészit nemzetibbé igyekezett átvarázsolni. Eddigi költőink vagy az idegen költők egyoldalú befolyása alatt állottak vagy pedig a nemzeti elemnek nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői. Vörösmartyn nem igen érzett se a klasszikai, se az európai újabb költészet utánzása, pedig többé-kevésbbé az eredeti nyelven vagy fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A hatást, melyet tőlök vőn, eredetibben dolgozta föl mint elődei és kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely a korban erősben kezdett nyilatkozni. A mondához és történelemhez fordúlt, mint a nemzeti költészet egyik főforrásához. Előtte már három kitünő költő tett kísérletet e téren. Kisfaludy Sándor szintén a múltba menekűlt a jelen elől, de _Regéi_ben csak a háttér történelmi; nem annyira a nemzeti, mint a nemesi családélet rajzait veszszük, melyek egész lyrában olvadnak föl s mint elbeszélő költemények csekély becsűek. Katona _Bánk bán_ja maig is legkitünőbb magyar történelmi tragédia, de megelőzte a kort, s csak Vörösmarty diadalai után tehette meg hatását. Kisfaludy Károly történelmi drámái már megjelenésökkor hatottak, de inkább csak külsőségeiben fogják föl a történelmet s nagy részt alig egyebek, mint magyar ruhába öltöztetett német melodrámák és vitézi játékok s általában Kisfaludy Károly nem a múltból, hanem a jelenből vett beszélyei és vígjátékai által tett nagyobb szolgálatot a fejlődő nemzeti költészetnek. Vörösmartynál úgy a mondai mint a történelmi elem korszakos hatással jelen meg mind az irodalomra, mind a közéletre nézve. Nála a múlt a nagy dolgoknak nemcsak emléke, hanem sejtelme is egyszersmind, s kivált epikai költeményei egyaránt jelölik a magyar közélet és költészet fordulópontját. A fölébredt hazafisággal, a fejlődő nemzetiséggel majdnem egyszerre változik át a költészet levegője egészen hazaivá s emelkedik a klasszicismus romjain a romanticismus, s az abstract eszményiségén a jellemzetességre való törekvés. Mint a közéletben, úgy vegyűlnek itt is a régi és új eszmék, formák egymással küzdve, minden átalakulóban. Klasszikai formák romantikus és nemzeti tartalommal, hexameterek, melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s Hadúrról zengenek; klasszikai műgond jellemzetes vagy phantastikus alakokkal; nyugot-európai lovagiság keleti ragyogásban; a múlt dicsősége a jelen fájdalmát éreztetve s a jövőre lelkesítve.

Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és lyrai költeményeiben is. _Salamon_ és a _Bujdosók_ történelmünk egyik legháborgóbb korszakából emelkednek ki. _Csongor és Tündé_ben egy népmese mer betolakodni a nagyon is józan s minden naivság nélküli magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait s egy-egy sovány adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lyrai epigrammái nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden nevezetesb eseményére írt emléksorok. Más nemű lyrai költeményeiben is a besülyedt múlt emlékét támasztja föl. Azonban mint lyrikus kevésbbé használja a klasszikai versformákat, a német iskola által meghonosított nyugot-európaiakhoz fordúl, kivált balladáiban és szerelmi költeményeiben. Mindamellett itt is sokat különbözik a német iskolától. Kerűli a német érzelmességet, férfiasb erélyben vagy phantastikus álmodozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség örvényétől, hogy néha szívesebben merűl az ábránd alaktalan ködképeibe vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett, már hajlik a szenvedélyesség, a pathosz felé, de nem egyszer naivan meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdűl meg lantján és szívén, mint kortársainál s örömest fordúl a népköltészethez is.

Vörösmartynál a népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A klasszikai és német iskola lenézte, megvetette ezt, s ha hébe-korba hozzá fordúlt, csak curiosumkép tárgyalta, legföljebb gúnyra használta föl az ósdiak és ízléstelenek ellen írt satiráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics néha eltalálja a hangot, de nincs sem elég kedélye, sem elég phantasiája. Kisfaludy Károlynál többé kevésbbé a német érzelmesség öltözik magyar népdalformába vagy ha nem, naivsága ritkán önkéntes. E mellett mindkettő inkább csak népdalokat írt. Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni is törekedett. Balladáit, románczait nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit s néhány lyrai költeményét, mint _Párja nincs_, _Váró ifjú_, melyek többek egyszerű népdaloknál s a magyar és művészi lyra felé törnek útat. Később nem ír népdalt, de használja formáit s kivált szerelmi és humoros lyrája nem egyszer táplálkozik a népköltészetből. Epikai költeményeire sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem s csakhamar a monda édes testvérét, a népmesét is felöleli. Nemcsak _Csongor és Tünde_ alapszik népmesén, hanem a _Tündérvölgy_ is, melyben a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a régi és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesíteni bírt; mióta a klasszikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be először költészetünkbe a népi elemet, nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kíséretében, nemzetivé válva, lerázza a klasszikai és német költészet jármát, de megnyílik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva, szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát s inkább megérti az európai nagy szellemeket, kik ily úton lettek nagygyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd összeolvadni itt is, mint a közéletben.