Part 9

Nagy szikes mezőség az, ahol a juhász halva fekszik, kopár pusztavidék, az isten is a birka részére teremtette, mert ez a gyámoltalan állat valahogy csak elvergődik azon a kevés füvön, amit itt-ott harapni való gyanánt talál. Leginkább is csak ennek a falkái szoktak járni ez elhagyatott vidéken, amely a sok termőföld közé ékelve olyannak látszik, mintha valamely átkos kéz feküdne rajta, mintha a füszálakat az nyomkodná bele vissza, hogy nem, itt ne teremjetek. Tavaszszal, továbbá föld árja idején viz szokott rajta lenni, sulyos, szürke viz, tele szikkel, mi köszvényről és szakgatásokról orvosság. Hullámos nagy tó ez időben, máskor pedig végkép kiszárad és maró szikes oszlopokat sodor róla a levegőbe a forgószél. Asszonyok kószálnak ilyenkor ott és söprik rajta a szódát. Más alkalommal hosszunyelü, fésüforma gereblyével a székifü virágát tépdesik róla ugyanők, mert azt megveszik a patikában. Persze, hogy igy még a patikusok is beleártják magukat a dologba, a bürgének minél kevesebb ennivalója marad és soványak is. Bőrük oly módon lötyög rajtuk, mint mikor kis ember valamely magas férfi ruhájába öltözik. Az árva pusztaságra jó messzünnen két oldalról falusi tornyok tekintenek; ha a szél jó, harangjaik szava még el is szolgál idáig. Harmadik oldalról, de azért ez is igen messze van, látszik a lapos táj szélén a városból is valami, tornyok és gyárkémények, elmosódva a szürkeségben. A gyárkémények nagyon messze ellátszanak, négy-öt órai távolságban még akkor is látszanak, mikor nem látszanak. A föld peremének az alján hosszu, vékony füstoszlopok emelkednek fölfelé, mig el nem vesznek: azok mutatják, hogy ott a város. Azt is lehet tudni, mikor jár rossz idő a város fölött; akkor nem nyulik a füst föl olyan magasra. Errefelé ez a drót nélküli táviratozás. De ez nem mondja el senkinek, hogy Mihály itt fekszik a nedves, esőáztatta sziken és nincsen benne élet. A többi juhászgazda meg bojtár, aki e téres tágasságon legeltet, Mihály sorsát éppen nem veszi észre, mert igy esős időben ők is csak ép ugy fekszenek a földön, belebujva a szürbe, amelyből csak a csizma látszik ki, meg némi darab a bőralju rézpitykés nadrágból. A birka is összebuvik ilyenkor apró csoportokba, mert nincs mit legelni, miután az eső beleverte a kevés gyér füvet a fölázott székföldbe és szódát enni a bürge nem hajlandó.

Fekszik Mihály mozdulatlan. Jó hosszu ember volt ő, mig élt, bár most is az, sőt elnyulásában látszik csak meg a maga valósága. Helye körül föl van turva a föld, látszik, hogy tülekedtek előbb, mielőtt a halála történt. Nekifeszültek a földnek a csizmasarkok és nagy hasitásokat vágtak rajta, mint patkójával télen szokta jégen tenni a gyerek. A tusában Mihály hanyatlott el s bár nincsen, mint a nóta mondja, rézfokos az fejében, páros kés az mejjében, hanem azért Mihály tökéletesen meg van halva.

Csönd ül a vidéken, szitál hidegen az őszi eső. Tompán szól néha a vaskolomp a vezérürü nyakán, amint fejét fölemeli és azt mondja:

– Bé.

Mindig ezt szokta mondani.

*

Vannak véletlen szerencsék és ezt is annak lehet mondani, hogy ép arra halad a lovas pusztázók őrjárata. Gunnyasztanak a hosszu kibontott köpönyegben a lovon a legények: aludni való idő az ilyen, mint ahogy ezek a juhászok is mind „humnak“ a szür alatt. De lám, Vitéz Mihályon nincs szür. Arra forditják hát a lovak fejét s odaérve látják, hogy nincsen már benne élő. A nyeregből leugranak és nézik. Azután távolabb eső juhászoknak kiabálnak:

– Haó! Héj!

Hasmánt fektéből némelyik felüti a fejét s ha közelében van a pulikutya, azt azonnal oldalba is üti, hogy miért nem szól, ha idegen ember jár a tájon. Azután odahaladnak a kardos emberekhez, csuszkálva kicsit, mert akármilyen magas sarka van a juhászcsizmának, mégis csuszik a sziken, mert esős időben olyan szappanforma ez a föld. Arrafelé haladtukban tünődve nézik, hogy miért fekszik még mindig Vitéz Kiss Mihály a földön: talán bizony agyonütötték? Odaérve látják, hogy: nini, csakugyan. A kampós botok alsó vége komoly némasággal szuródik a földbe. Azt kérdezi egyik pusztázó zsinóros legény:

– Ki járt erre az éjjel?

Mondják, hogy senki, mert szólt volna a puli.

– Hát tegnap este? – adják föl tovább a szót.

A juhászok összenéznek. A széles nagy kalapok alatt, a fürtösre hagyott hajak között az agyak gondolkoznak. Hogy hogy is… hogy is csak? Hogy tegnap… Várjunk csak, emberek. Mi volt tegnap? Persze, itt kint elmosódnak a napok, csak tavaszt számol a juhász meg őszt s e kettő közébe eső időt csak ugy tartja számon, hogy azalatt vetett ágyon nem hál. Hát a tegnap; persze, persze, mi is volt csak tegnap?

– Vásár volt az uj faluba – tudatja egy juhász.

Az uj falu nem uj falu, de mert mégis ujabb a keletkezése, mint a többié, ugy hivják, hogy uj falu. Ha háromszáz esztendős lesz, akkor is csak ugy hivják majd. Ami pedig azon szót illetné, hogy ezen uj faluban vásár volt, az ismét ugy értelmezendő, hogy a vásár okánál fogva tegnap este sokan haladtak át a pusztaságon. Talán négyen… vagy öten is.

Kedvetlenül rázza a vállán az ázott köpönyeget az öregebb pusztázó legény, már hogy ez a Gallyas Miklós. Ha abrakot hozott volna a lónak, mindjárt más volna a dolog, de mikor nem hozott abrakot. És ime, mégis neki kell ereszkedni, mert itten tett történt.

– Hát, – mondja Gallyas Miklós, de többet nem mond, csak kapaszkodik föl a lóra.

Egy bojtár, olyan egészen sihederforma még, azt kérdezi a többi komolyaktól, kik a testet körülállták:

– Én szólhatok-é?

A fürtös fejek és a nagy kalapok integetnek, hogy hát igen. Különben igen erős juhszag van, mit a sok juhász okoz. Szaguk olyan, mint az áposodott juhturóé s a ló nem igen állja. (Hiába, ez velejár a sajtkészitéssel.) Mondja a bojtár:

– Két kocsi czigány is mönt erre. Ehun a nyomuk, ép ide vág.

Gallyas Miklós öreg pusztázó legény nézi a nyomot, amit a kocsikerekek vágtak. Mert rendes ember sem kopott küllőt, sem kopott tengelyt nem tart a kocsijában; az a hátulsó kerék, amely nem halad az első után, hanem külön nyomot vág, leginkább czigányé szokott lenni.

– Amugy pedig – folytatja a siheder – nem messze voltam én innen a bürgékkel, mert az én gazdám is még most is bent részögösködik az uj faluba. Mikor azok a kocsik föltünedöztek, még Mihály bácsi fütyült, mert hallottam. Azt fütyülte, hogy – – – majd mingyár mögmondom én: azt fütyülte: Ojan kényös mindön ága, nem állja az madár lába.

Egy férfi juhász, előre hajolva a leszurt bot fölött, hogy szinte majd a testre esik, szól:

– Hát azt pedig nem fütyülte.

A siheder a szóra restelkedve mentegetődzik:

– Ugy vélöm, mintha azt fütyülte vóna.

– Hát pedig nem azt fütyülte – felel mérgesen amaz. – Mert tudom nagyon jól. Mert én is hallottam. Mert azt fütyülte: Házunk előtt elhaladó barna legénnek Subáját éppen csakhogy lengeti a szél…

Ugy lehet, hogy még egy halál esne a juhászok között a fejlődő vita nyomán (megél a birka, ha kiütik is közüle az embert), azonban az öreg Gallyas leinti a mérgesen társalkodókat, parancsot adván a nyeregből:

– A testöt röttön bevigyétök a városba a kórházba a konczházba a doktorokhon. Az asszonyát tudatni köll, mönnyön be ü is, odabennt majd irnak az esetrül krotopollumot. Münk mög majd mögyünk az embör után.

A juhászok lassan fognak a munkához, mert szét kell a dolgot osztani. A siheder küldetik Török-Kara Pál tanyájára, mert az esik ide legközelebb, hogy fogjon be és jőjjön, majd testet visz be a városba. A többi elszéled vissza a bürgékhez, egy ott marad, kampós botjával őrt állván a halott fölött, kire olykor elgondolkozva, szomoruan tekint. Gallyas pedig a társával elhalad. Utjuk nem nehéz, csak a kocsinyomokat követik, amelyek mind eltitkolhatatlan módon mutatkoznak, ameddig csak a szikes pusztaság tart. Ép körülbelül itatásnyi ut, mire a homokra érnek, hol is már nyomot találni nem lehet, mert a homok nem nyommutató, azt a kerék ahogy szétválasztotta, a kerék továbbforgása után ismét csak egymásba folyik. Fáradságos az ilyesmi, nem kedveli azt sem ember, sem ló, az eső pedig egyre erősebb. Utszéli napraforgók olajmagvas nagy virágai annyit szivnak be belőle, hogy nem birja a szár a terhet és sorra kidőlnek, szeliden a homokra hajolván. Nem dől azonban ki Gallyas. Jó ló van alatta, mert nem lehet mondani, hogy rossz ló volna, miután eddig még csak szoritani sem kellett. A társa pedig, bizonyos Kútásó Illés, szintén egészen jó fából faragott legény, az ötös huszároknál volt szakaszvezető, amig le nem degradálták és szintén tud ahhoz, hogy a ló nem olyan állat, mint az ökör, hanem a lóban akarat van, amit helyes bánásmóddal irányozni tud az, aki ért hozzá. Bár itt a homokban csak verni kezdi a hab az állatot s meglassubbodnak tökéletesen.

– No – véli Miklós – majd mingyárt.

„Mingyárt“ jön egy másik puszta, csak épp a lakottabb vidéken kell átsurranni, mi másfél óra alatt megtörténik. Ez már jobb hely, mert itt buja a fü és nem süpped meg a lóláb. Amugy a táj lakatlan, itt-ott való semjékek vizi madarain fölül semmi egyéb nem látszik eleven. De mégis. Némi feketeségek mutatkoznak az ég alján. Apró pontok, amik lassan mozognak előre.

– Ahán! – mondja Miklós.

Most egyenest arra mennek a tág téren, amerre ama sátorosczigány kocsik mozognak.

– Ludasiak, mondom, hogy ludasiak – szól társához Miklós, mert tudni kell, hogy Ludas határában rosszhirü czigányság szokott lakozni. Sebesebben is megy a két pusztázó, mint eddig, egyre jobban közelbe érik a kocsikat. Már oly közel érnek, hogy látszik is Vitéz Kis Mihály szamara, amint oda van kötve a saroglyához. Koczognak. A nagy vastag kard hol a sarkantyu szárnyán, hol a kengyelvason cseng, hol a ló oldalához ütődik, rázódván a testhez csatolt szijakon. Ám, mielőtt egészen odaérnének, a kocsin járó sátorok egyikéből fény villan elő, utána dörrenés és a vágott ólom csunya sivitása hallatszik a két városi katona feje körül. Azután a második kocsiból, továbbá a harmadik kocsiból, végül a negyedik kocsiból durran a fegyver és száll a golyó, jobb helyet nem találván, a pusztázók között az avarba. Lehajol Gallyas Miklós oldalt, az egyik csizmájából kiakasztja az egészen sarkig vett kengyelt, mely után leszáll a nyeregből és fegyverét csatolván, viszont golyót küld. Illés nemkülönben. Válaszul hat puska ropog és sietnek, mentül sebesebben sietnek a czigánykocsik.

Lova kantárszárát karra vetve, kezében az ócska mordálylyal, tétlenül és tehetetlenül áll a puszta közepén Öreg Gallyas Miklós, szemben a tulnyomó erővel. Ránt egyet a fegyver závárán, hogy kiessen belőle a kilőtt rézportok és kedvetlenül, keserüen mondja:

– Hej, a kutya teremtésit ennek a világnak.

Illés pusztázó legény, a lóról, ahol van, szótalan fejbólintással mutatja, hogy szintén igy vélekedik. Visszaforditják a lovakat, mennek csöndes elgondolkozásban hazafelé; im, Vitéz Kis Mihály esete boszulatlan maradt.

A Badár ló szügyéről nagy darab tajtékok esnek a földi mezőre.

VÁNDORLÓ FÖLDEK.

Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Ugy kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az, amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint mikor a ló szokott a felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyitásba kezd. Ez rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezuttal a kutya sem tett ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az akáczok fiatal levelei már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő.

Igy volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát lánczára kapcsolta vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból, fogadta az asszony jóreggel-kivánatát. Viktor a tyukokat nézte körül s kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat vett föl a kert mellől s védte a pár napos csibéket a falánk kacsák rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kut mellett a vizben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.

– Te rossz csont – mondta neki – eredj kigyót fogni, még majd hogy éppen téged traktálunk kásával.

A gácsér – élemedett, okos kácsa volt ez – el is ment és hápogva hivta maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre s ott lármázni kezdtek nagyon.

– Tanakodnak most, hogy mit tevők lögyenek – szólt Máté Viktornak. – Jót huztam a Makszi fejére.

Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind oda szórta az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek. Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:

– Anaaa…

– Mék, mék – felelte rá szinte öntudatlan az asszony – mögyök mán, kis pulykáim.

Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi, a mezőség tulsó oldalán hirtelen hosszu tüzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld peremén vörös világával feltünt a mindenek élesztője, a nap. Libegett, egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén, köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az Isten küldötte ő, ki sirjából minden reggelen feltámad, lassan és méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje. A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kuthoz s a gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:

– Vizet, Máté, vizet a Búböczének.

A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen.

– Gágá – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat.

A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a padlásföljáróról s ezuttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az akáczok teljesen fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A jegenyenyár zöld levele a szellőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez egybeolvad és mindez gyönyörü. Nincsen ennél különb templom a világon.

– Kszü, pszü – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjut. – Grá, grá, kurkurkur – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg a kutya felé, hogy ezentul most már majd ezzel társalog.

Máté néz és hallgat és áll elmerülve, igy nyujtván imáját mindezekért annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az este elhagyta és faragja az uj kapubálványt a régi helyett, mert idővel még a kapubálványok is elmulnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a két karján két apró emberrel.

– Apja – mondja – apja!

Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika, ez meg a Miska. Pistika a jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a Miska a tömzsibb. Lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni, hogy melyik kicsoda.

– No, mit köll mondani? – kérdezi Viktor.

– Addon Iszten ló löddelt. – Igy véli Miska, hogy ezt kell mondani. A példán Pistika észre térvén, szintén szól:

– Addon Iszten ló loddalt.

– Ló löddelt, ló loddalt – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók között. – Én mindön kutyáim…

István és Mihály lekivánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos, azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szivnak föl az áldott homokból.

– Ujság van, apja – szól Viktor mosolyogva. – Nagy ujság.

– No? – mondja Máté.

– Hát nem találja kend el?

– Ujság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélök rá.

– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor.

– Hát? Mond no, ha tudod.

– Hát épp ma két esztendősek a gyerökök.

– Oh, uram Isten – nevet Máté – hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?

– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre.

– A! Búbocza! – mondja Pista is.

– Ugyan hát mit adjak nekik? – szól Máté.

Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyuk, csirke, kutya, macska, sündisznó: mind jó barát. Egyedüli ellenség a sánta varju, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat lehet épiteni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba és két darab egészen fényes krajczárt hoz elő.

– No netök. Egyik egyiknek, másik másiknak. De jól vigyázzatok rá. Ezön vösz édös anyátok nektök ruhát. Ez péz, ugy nézzétök.

– Péz – szól Miska.

– Péd – folytatja Pistika.

Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A barnapiros apró arczokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit ők még eddig soha nem láttak.

– Ni! – mondják egymásnak.

Máté és Viktor nézik, egymás mellett állván, a husukból való hust s a vérükből való vért.

– Az enyimek – szól Viktor.

– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen – felel évődve Máté.

Evvel aztán megy is vissza az akáczfarudhoz, amit faragni kell. Az asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Igy vannak egy darabig. Viktor már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet melegitse a népeknek. A balta alatt kint kong a rud s recscsen róla sorra az a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:

– Viktor te! Vidd be a gyerököket.

Az asszony kilép:

– Miért?

– Ugy nézöm, föltámad a szél.

Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zugás van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytánczot. Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit s bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zugás következik és végig vágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyék sirnak s a nagy elhajlásokban pattog a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. – A Náczi varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál, a fejét épp most hányó buzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasrul leszedi a köcsögöket s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől elfujta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit sem lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zugás. Kétágu öreg törzsek ketté hasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki s földre fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a a levegőbe, a föld utazik s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bir, a röpülő homok urrá lett az emberen.

– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.

Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fuvás elviszi még a galambok duczát, azután óriási hosszu sóhajtásával elvész a zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon, távozóban.

A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza magáról a földet, ami ellepte s mély szomorusággal néz végig a tájon. Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki kinszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a sövényajtót kinyitni nem lehet, ugy tele van fujva mindennel, fával, karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekintett szét a fekvőségre és amint a szurós ágakat széthajlitván, tekintete a vetésekre esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szakgatnák a szivét, mintha kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a buzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se sikság, se árpa, hanem magas domboldal: a buzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és vize elvesz a képét boritó homokban. Ugy érzi, az esze pusztul s minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember. Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót, szemközt ér vele.

– Viktor – mondja megtört szomorusággal – látod-e? Látod-e? Nézd, nincs sömmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvötte. A balkezével járt itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincsetlenségbe jutottunk. Mivel érdemöltük?

A szeretett ember könyázott, poros arczára függeszti szemeit az asszony és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre mit felelni? Ő is csak ugy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.

Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az uj krajczár és kinálva nyujtja az apja felé:

– A! Apám! Péz!

Pistika a másik oldalon következik elő és röviden kinálja vagyonát:

– Péd! Péd!

Fehér Máté letérdelt az istenhozta homokba, átvette két karjával két gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.

AZ ÜSZŐ FÖLTEKINTÉSE.

A födél nélkül élő gulya neve némely helyen rideg marha. Régi szó ez s bizonyosan onnan keletkezett, hogy az efajta marha minden szeretetet és kényelmetességet nélkülözvén, rideg életet él. Más részen megint gulyának mondják, ismét más részen pedig csordának. Bár ez utóbbi szó tisztán csak azon állatok gyülekezetére illik, melyek reggel elmennek hazulról s estére kelve ismét hazatérnek. Ily különféle nevek vannak. Mifelénk pedig ugy neveződik, hogy: barom. Általános vélemény pedig, hogy a tehén egymagában is barom. Itt azonban nem. Itt a tehén egymagában tehén s csak akkor lesz barom, ha legalább ötszáz van belőle együtt. Nem tudni, melyik elnevezés az igazabb. Kereskedni az ilyennel azonban fölösleges, miután ha hetvenhét könyvet irkálna is erről össze valaki, a kereseti pusztán ama bizonyos Rózsa András és Rózsa Istvánok azután is csak ugy mondanák a gulyának, hogy barom. Véleményük szerint ez a név illeti s az ő véleményükre nyomdafestékkel hatni nem lehet. Más volna, ha harmincz vagy negyven darab fát küldenének nekik különféle rovásokkal, amit ahoz értő emberek vágtak. Azokból némely dolgokat ki tudnának olvasni. Hogy ime, ezen három vékony a három jegenyés Vizhányó Pált jelenti, eme kövér kerekség pedig Sebők Jánost, a pókhasut. Ama igen nagy hosszuság a hat apró vonással bizonyára Nyárfás Imrét, akiről különben is tudatik, hogy hat tehene van idekint a baromnál.

Szárnyék manapság már imitt-amott van. Ide is, amoda is fákat ültettek az észszel élő emberek s e fákból idő multán erdők keletkeztek. Ez most már a szárnyék helyett van s valamelyik oldala mindig megvédi esőtől, széltől vagy a nap melegétől az állatot. Csak a gulyások cserénye marad meg, azt látni itt is, ott is a puszta közepén. Akkora kis darab kerités-sövényből, mint egy szoba. Abban lakik a cserényes, aki nappal főz a többire, éjjel pedig kerüli a gulyát, amely lefeküdt a karó körül. A gulya ugyanis olyan társaság, hogy nappal elpihen a pusztában itt is, ott is, de éjjelre megszokott helyet keres. Hogy ezt megtalálja, egy hosszu akáczot kivágnak, ágait lebotolják s a csupasz magas karót ássák valahol a puszta közepén a földbe. Azt aztán a gulya elismeri, hogy az az ő háza, födele s nagy nyugalommal telepszik köréje este.