Part 8

Az urféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No ez nem valami hires. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni, bárha csak két krajczár az ára, nem érdemes. Ugyis ki van az oldalára a dolog festve egészen ugy, ahogy történik. Hanem ezentul aztán következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a pusztai gyerekeknek megmutassa az órát.

– De hogy van az, édös apám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi megütődve.

– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejit – vigasztalja az apja. – Te se tudtál járni kicsi korodba.

Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piacz, rettenetes lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a franczia országból és utban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés s ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy lánczokat huzgálnak és valaki bőg. Ez igy együttesen képezi az oroszlánok orditását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két kopott tevét kihoznak. Három ember, továbbá a hirneves oroszlánszeliditő hölgy áll az emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dul, a szavakból valamit mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül kiabálnak. Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állitása szerint Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig, különösen a tevét.

– De csuf apád löhetött – mondja neki István.

A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek nézni való, de a fülük már megunta azt a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban utána ünnepi méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.

E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon emberek szivét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván gondolataikkal, nyilvánvalóan fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlókép Vadlövőék.

– Gyerünk – mondja István és szavának senki sem mond ellent.

– Gyerünk ám – mondja a felesége, Kiskabók Apolló – mert mán a gyerökök is nagyon éhösek löhetnek.

Viktor azt mondja:

– A szömivel nem lakik jól az embör.

Igy aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik kocsiról való derék, becsületes jó ember (neve nem tudatik) csakugyan megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kinálja a jó embert borral.

– Köszönöm szives jóságát, de nem fogadhatom – szabódik amaz kenetes hangon.

– A bort? – kérdi csodálattal Vadlövő.

– Igen, a bort. Hitvallásom tiltja – mondja megint az ujhitü.

– Hát akkor isten fizesse mög a szivességit – szól Vadlövő és kezet szorit az emberrel.

– Ő már mög is fizette azt neköm.

Fölülnek a kocsiba ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya, meglappad, mire a végét érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István s nyujtja a többinek.

– Mán csak csunya állat az a teve – mondja egyszer.

– Vagyis a sivatag hajója – teszi hozzá a tudós Énok.

Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt, utra kelnek. A Sárga és a Badár vigan koczognak, mert a lóban megvan az a szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna s hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával s előkotorászván az alvó zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a gombját forgatják, forog a mutatója.

Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:

– Látja kend, most a képünket le löhetött volna vötetni.

– Lenek le – mondja gondolkozás után válaszadáskép István – de minek? Ugyan hová tötted volna?

– Hova? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos mög a Ferencz Jóska közt éppen elfértünk volna a falon.

Vadlövő nevet.

– No ezt mögént eltaláltad, – szól. – Éppen mink vagyunk azok közé valók.

Apollónia kissé ingerülten vág vissza:

– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen ugy ott vannak. Ha nekik futja, nekünk mért ne futná?

Vadlövő István egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek után meggondolt férfiaknál szokás. Szólitja a Badárt s azután, hogy válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:

– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat ne hozd elő, lelköm. Más nép az ám, nem a fajta, amilyen mink vagyunk. Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul elmulatozni a családjaikkal együtt…

Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.

HÜHÜ.

A mi a kártyajátékot illeti, elég komoly kártyajáték a hühü, ami pedig a zsöllért illeti, elég szegény ember a tanyai zsöllér. Ő az a valódi „nincsetlen szögény embör“, aki ugy él a nagy darab földek és mezők között, hogy jóformán semmi sem az övé. Családos ember a zsöllér, felesége és gyermekei is vannak lehetősen. Éltetője a napszám, maga is, az asszony is dologra jár, ha van munka, mig télen át az ember robotot teljesit a lakásért a gazdájának. A zsöllér ugyanis ingyen lakik valamely tehetősebb ember tanyáján. A tanyákat nem épitik akkorákra, hogy azokban külön kiadó lakás is legyen, hanem ez másként van. Ha valamely kisbirtokról elpusztul a tulajdonos, a földet megveszi egyik vagy másik gazdaember, aki ott a környéken lakik. Az az öreg tanyáról intézi az uj földön is a gazdálkozást s az erre épitett tanya igy üresen marad. De csakhamar jelentkezik bele lakónak a zsöllér, mert ez az ember, akinek semmi földje és háza nincsen, ott született kint a mezőkön s ott akar maradni. Jobb sorsa volna, ha a városszélre huzódik, mert ott többször kap munkát és a napszám is nagyobb, de hát ő ezt nem szándékolja, hanem odakünn marad az ingyen lakásban.

Ez azonban még sem egészen ingyen, hanem robotjai vannak. Igy a gazda földjeire felügyelettel tartozik lenni, a tanyát is rendben kell tartani, azonfölül télen át, mikor napszámba ugy sem járhat, a gazda hivására köteles megjelenni az öreg tanyában dologra. Tesznek még más kikötéseket helyenkint. Igy van hely, ha a gazda tanyáján bármi olyan ünnepség, lakodalom vagy gyászeset történik, hogy sok kocsi fordul meg a tanyán, a zsöllér köteles átjönni oda és a kocsik között rendet és tisztaságot tart. Ennek ellenében a gazda a földben való dologhoz napszámosnak első sorban a zsöllért és a feleségét tartozik fölfogadni rendes napszámba. A zsöllér tarthat két malaczot is a kis tanya körül a mezőn, de csak pányván. Továbbá ha télen a gazda az öreg tanyába feleségestől dologra rendeli, gyermekeit is viszi s amig a dolog tart, mindnyájukat a gazda tartja élelemmel. Ez a berendezés nem nagy baj. Télen ugy sem kap napszámos munkát s megy szivesen a szegény zsöllér, mert arra a napra megtakaritja az eleséget.

Hosszu és unalmas napokból áll ilyentájban odakünn az élet. Csak téblábolnak az emberek. Némely rész a kemencze körül ül naphosszat. Van, aki előveszi a fia toktollát és dirib-darab papirosokra, irkák hátuljára az ablak mellett történeteket szerkeszt és nem riad vissza attól sem, hogy verset készitsen. Ahol közel a tanya egymáshoz, átjárnak kártyázni a nagy havakban. Rettentő ócska a kártyájuk, uj talán sohasem volt. Pár esztendő óta játszanak vele, igy nem csoda, ha a szinek nem valami tiszták s a makk királyra rá is van irva nagyobb bizonyosság okáért, hogy az a makk csikó. A király neve fölöttébb kimélendő és nem arra való, hogy a neve a kártya közt emlegettessék. A kártya-királyok neve ezért nem is ez, hanem csikó, azon lovak után, amelyeken rajtuk a kártya-királyok ülnek. Jól meg van kopva a csikó is, meg valamennyi. Régen volt az, midőn alakjuk a tégla formáját mutatta, a szegleteik az asztal igénybe vételével alkalmazott keverés közben észrevétlenül letöredeztek és idővel még kerek lesz minden lapja, mint a pogácsa.

Ezzel játszanak aztán egy furfangos játékot, amelynek különféle nevei vannak, egy neve a hühü. Alighanem egészen külön tanyai kitalálás az egész játék. Olyanforma letevős és fölszedős, mint a közismeretü „bornyu“. Csakhogy amig a bornyuban egy kártyával megy a letevés, a hühüben egyszerre öttel és ehez képest szélesbedik a játék furfangja. Ügyes játékosok között sokáig eltart, amig valamelyik győzedelmeskedik s akkor aztán a nyertes az ur. Ez a mulatság sohasem megy pénzbe, mert ez csak olyan száraz, viz mellett való foglalatoskodás. Hanem a nyerő azért tökéletesen urrá vált a vesztes fölött, mert most már ahoz van joga, hogy parancsokat adjon a vesztesnek. A pénzben játszott kártya után származó adósságoknak nem erősebbek a törvényei, mint amilyen a hühünek van a tanyák között. Azt a parancsot követni, amit a nyertes mondott, kötelesség. Ellenkezni nem lehet. Hire mehetne s mit szólnának hozzá az emberek?

… Megy át az üzenettel a béresgyerek Fekete Sós Mihály tanyájáról a zsöllérhez. Nagy havakat lépdel odáig, mert rövid utat választott, küldetése sürgős lévén. Beköszön Szekeres Pálhoz, ki is ül bent a szobában és uj nyelet farag az ócska baltának.

– Jó napot adjon Isten!

– Adjon Isten. No, elgyüttél?

– El ám – mondja a gyermek. – Azt üzente a gazda, hogy gyüjjön kend elő.

– Elő? – kérdezi Szekeres Pál. – Tán valami dolog van? Tán disznótorra készültök?

– Nem a’! – mondja a gyerek megint. – Csak azt mondta, gyüjjön kend elő.

Szekeres ujból fakgatózik:

– Hát mit csinál a gazda?

– Sömmit – felel a fiu. – Ül a szobában a melegön.

– Té mög – neveti Szekeres – künn vagy a jószágnál a hidegön, ugy-e?

– Ugy ám – szól amaz a szürből komolyan. – Künn.

– Jaj, fiam – sóhajt rá a zsöllér – mind igy kezdtük, majd ülsz még te is a szobába igy, a hogy én e.

Nem sok vigasztalás, a gyerek nem is felel rá, leginkább azért, mert nem tudja, hogy mit. Fölkészül Szekeres, mi annyiból áll, hogy a dohányzacskót a zsebbe teszi, mert minden egyéb gunyája rajta van. Amint a hideg növekszik, ugy szokta egyik mellényét a másik fölé szedni a szegénység s még asszonykendőt is kötnek fölé, melledző gyanánt. Szól Szekeres az asszonynak, hogy elmegy, mert hivatja a gazda s avval azután csakugyan utnak is erednek. Szekeres megy elül, ő vágja a hóban a nyomot s azokra lépked a gyerek.

– Mi dolog löhet hát a gazdánál? – kérdezi a zsöllér.

– Én nem tudom – mondja a gyerek. – Nem tudok én most sömmi dógot.

Tünődve lépdel Szekeres s hogy az öreg tanyába érnek, benyit a gazdához. Már csak ugy alázattal, mint zsöllérhez illik.

– Adjon Isten – mondja. – Elgyüttem, de nem tudja mögmondani a gyerök, hogy mi dolog vóna.

Fekete Sós Mihály szól az asztal mellől, mint gazda:

– Azért hivattalak, hogy gyere kártyázni, mert én már nem tudok mit csinálni magamba.

A zsöllér is gondol valamit magába, de olyfajta gondolat ez, hogy elmondani nem lehet. Hát: hogy nini, hát ehun e. Szolgaságának a tudata a fejébe vágódik; lám, aki gazda, még a maga mulatságára is igy rendeli ki a zsöllért. Szólni azonban ellene nem lehet, a kártyázás a meleg szobában mégis csak jobb, mintha szőlővenyigét apróztatna vele a fagyon. Szekeres az asztalhoz ül és keveri a kártyát, ki is osztja és megkezdődik a tudósjáték, a hühü. Lassan és meggondolva dolgoznak. Hol Szekeres vétet föl a gazdával egy-egy csomót, hol megforditva. Komoly munka ez. A gazda felesége is bejön, de nem nagyon mozog, „hakkal“ (halkkal) van, mert nem kell háborgatni a kártyázók eszét a számitásokban. Fekete Sós Mihály, ha amazt befonta és Szekeres szedegetésre kényszerül, nagyot nevet. Ha Szekeres amazt megfogja, semmit sem szól, nem is illendő zsöllértől az ilyesmi. Az esze azonban keményen fogja a játékot és csataterve ellen amaz hiába dolgozik. Egyre szaporodik a kártya Sós kezében, már tartani sem birja valamennyit, hanem némely részét maga elé teszi. És nem is nevet, ellenben apránkint elfutja az arczát a mérgelődés piros haragja. Hát töretik, már látja, hogy töretik. A ménkü ebbe a zsöllérbe, ugyan hogy nem tud – – oh uram Isten.

Szekeres Pál leteszi a kezéből az utolsó kártyát Fekete Sós Mihály elé és azt mondja:

– Hühü.

Ránéz a gazda, de nem tehet semmit, miután tökéletesen a sarokba van állitva. A kártyát leteszi. Szekeres Pál szól:

– Mönnyék kend féllábon a sarokig, mög vissza.

Ez nem kellemes munka, de nem lehet ellenkezni itten. Már a hogy bir, eltánczol a sarokig Fekete Sós s vissza is jön hasonló módon, közben majd fölbukik, mert nincsen szokva e fajta mesterséghez.

– No – szól. – Egy mögvan.

Ujból szól Szekeres:

– Mönnyék kend négykézláb az ajtóig.

– Én? – hördül fel Fekete Sós Mihály.

– Kend – mondja szeliden a zsöllér.

Nincs mit tagadni rajta, hogy nyög egyet a gazda, mig négykézlábra bir állni s még az asszonya is szája elé tartja kötőjét, mikor a haladását látja az ajtó felé. Biz éppen csakhogy el birt odáig jutni s már fölállása közben is az ajtó kilincséhez folyamodik. Testében a vér minduntalan kavarog. Rekedten szól:

– Kettő.

Azt mondja ismét Szekeres Pál:

– Vessék kend három bukfenczöt.

Ugy néz rá Fekete Sós, mintha nem értené.

– Én? – fakad ki haraggal. – Én? Bukfenczöt hányjak? Hát komédiás vagyok én? Ki meri azt én néköm parancsolni?

És az asztalra üt az öklével, hogy táncznak indul a vizes kancsó.

– Ki az, aki ezt neköm röndöletbe adni meri?

A foltos kabátból felel a kérdésre Szekeres Pál:

– A hühü.

A hühü! A hühü nagy ur. Ez itt már becsület dolga, tisztesség dolga. És a munkába Fekete Sós Mihály belefog. Megvet egy bukfenczet s azután térden álltából Szekeres Pálra tekint.

– Egy – szól ez.

Veti a másikat. Verejtékcsöppek vannak már a fején és amint tarkóján keresztül fordulna, az oldalát az ágy sarkába meg is üti. Tökéletesen elmérgesedve hirtelen fölugrik és remegő kézzel összekapkodván a kártyát, a zsöllér elébe vágja az asztalra:

– Nem kártyázok veled többet! Eregy innét haza!

Szekeres Pál zsöllér szótalan alázattal el-kiindul a szobából. Szava nincsen neki, a dühös gazdával szemközt nem is lehet. Csak mikor a tanyából kiér, akkor mosolyog. Függő sorsában, igy haladván hazafelé, mire gondol? Nem tudni. Gondolatait a néma tájnak mondja el és az nem felel semmit, hideg világjával ez idő tájt oly igen nagyon hallgatag. A gondolatok bent vannak a koponya mögött; kivülről nézve Szekeres Pál csak egy rongyos pusztai ember, aki halad az olvadó havon.

UJ KOCSI.

Szokása a kocsinak, hogy ha megöregszik, megnehezedik. Munkás és szorgalmas ember korára azért nehezedik el, mert gyöngül, ellenben a kocsi azért, mert erősödik. Mert szolgálatának ideje alatt hol itt kell rá egy pánt, hol amott, mig utoljára kétannyi vas van rajta, mint fiatal korában volt. Hiába tesznek ide-oda egy uj fát, hiába kenegetik: a halál ellen nincs orvosság, a délczeg kocsi elvénhedett, nehéz már és azt a lovak igen megérzik.

– Az ilyen öreg kocsi olyan, hogy üresen is nehezebb, mint az uj kocsi tehörrel – vélte Sós Mihály, szemlélvén a maga alkalmatosságát.

Biz ez régi kocsi. Mikor ezen uj korában menyasszonyt vittek, annak van tizenöt… különben hogy is csak… megálljunk… no, van olyan tizenhét esztendeje. Sok minden történt ezzel a kocsival. Egyszer a bika is fölforditotta a benne ülőkkel egyetemben, bár a kocsinak akkor semmi baja sem esett, mindössze Kis Horváth Ferencznek a torkába szaladt a pipaszár (nem is pipált sohasem többet az életben).

Hogy a kocsi elnehezül, az különféle módon megismerkszik. Arról is, hogy mikor huzgálja az ember az udvaron ide vagy oda befogás végett vagy pedig az ágas alá tolja, hogy meg ne ázzon, egyre jobban két kézzel kell a rudját fogni, mig valaha félkézzel taszithatta a gyerek is. Továbbá szokása a rossz lónak, hogy mikor a kocsi előtt áll s terhet raknak a kocsira, visszanéz, hogy ugyan sokat raknak-e rá… Ez a rossz ló szokása. De mikor már a jó ló is igy tesz, bizonyosan ott a kocsi elnehezülésében a hiba, mivel máskép tagadni nem lehet, hogy Sós Mihálynak ne volnának jó lovai. Különösen a Káposzta, amelyről az egész környéken tudva van, hogy ugy megy, miként az eleven szarvas.

Ez baj. Igaz ugyan, hogy az öreg kocsi még majd elszolgál egy és más dolgokra, mert amugy a kocsi erős, a lőcsöknek semmi hibájuk, a tészlivasak is egész rendben vannak és a saroglya fogai közül minden második vasból való, tehát birhatós. De azért mégis csak kell egy másik kocsit venni, mert hosszabb járásra emez már nem alkalmatos. Nehéz pedig az ilyennek az árát előszedni a mai világban, mikor ugy fogy a pénz, hogy akár örökké a zsebben tartsa az ember a kezét. Igaza volt az öreg Szélpál Antalnak, mikor azt mondta:

– Az Istentül kérni, a parasztnak adni köll… – értvén alatta, hogy az uristentől mindenki csak kér, de a parasztnak mindig csak azt mondják: adjál, adjál, adjál. Hát hiszen ad, nono, e felől semmi kétség, de ez a nagy folytonosság még lakodalomból is sok volna. Továbbá ha nincsen miből.

De mindegy. Be kell nyulni a láda legfenekére, vagy pedig ama titkos rejtekekre, mint ágydeszka közé, mestergerenda fölé, ahol pusztai házakban némely megtakaritott bankók tanyáznak. Szomoruság az ilyeneket elővenni, szomoruság…

Azonban más mód nincsen. Egy vasárnapi hajnalon történik ez a dolog, mikor vásár van. Mihály utra készül.

– No, kocsi – mondja neki – most gyüssz utoljára ilyen utra.

A kocsi nem szól semmit. Mihály befog, a tarisznyát felrakja s kihajt a tanyából. Utközben még két jó szomszédot (koma mind a kettő) fölvesz a kocsira. Azután meg sem áll a vásárig. Már a lóvásárig. Tovább nem megy, mert nem kell. A dolog ugy áll, hogy mind az az ember, akinek ipara van, a belső vásárban árul, mert annak az a rendje. Hanem kocsit a lóvásárban árulnak, azon oknál fogva, hogy a megvett árut legyen mindjárt mivel hazahuzatni.

Mihály távolosabban attól a helytől, ahol sorjában vannak az uj kocsik, megáll. A komák derülten néznek körül. (Sok bognármunkát hoztak elő, van miben válogatni.) A kocsi különféle. Mert van igás, van könnyü, van süketkocsi, van lantkocsi, meg miegymás.

No, néznek egyet, mert igen formás. Akáczfából van, a küllője mind nagyon szép, vékony.

A koma, bizonyos Márki Péter, azt mondja:

– A vasalása virágra van verve.

– Az ám – feleli Illés János – czifrálkodnak a bognárok is.

Néznek másikat, harmadikat is. Ez itt nem olyan veszedelmes, mint más alkunál, mert az áruló bognár nem tartózkodik a közelükben. Amoda messzebb alkudik a nyolczadik kocsinál. Nem lát az ide, dehogy lát. Mihályék tehát végigdeputálnak vagy öt kocsit, de mégis csak visszamennek az elsőhöz tanulmányozás czéljából. A kereket meg kell rázni, sőt forgatni is érdemes, mert az agynak a tengelyhez való viszonya igy tapasztalható ki legjobban.

– Fogja kend mög.

Illés János hátulról a kocsit megfogja s fölemeli. Márki Péter hajtja a hátulsó kereket. Sós Mihály nézi.

– No no! – mondja idő multán s int, hogy a forgatást abban lehet hagyni. Egészen rendes forgása van neki. Igy most már az első kerekek következnek.

– Hohó, megálljunk! – szól Márki.

Ugy tetszik ugyanis, mintha a csáskeréknek némi rázódása volna. Az ilyesmi gyanus jel, arra látszik mutatni, mintha régi volna a kerékagy; kopott benne a végiglyuk s csak ujra van az faragva s azért látszik ujnak. De Márki kénytelen belátni hamarosan, hogy tévedés van a dologban.

A rudhoz érvén, a bizottság megállapitja, hogy a rud nem repedt, a végén pedig egészen rendes a nyaklószög. A fürhécz is rendes, a kisafák pedig egészen szép hajlásura vannak faragva, bár a kisafakarikák ma már nem ugy szolgálnak a tarsolyhoz, mint ezeknek előtte.

– Mindönt divatosabbra csinálnak mán – véli Sós s hozzáteszi: – De nem baj az.

– Az nem – mondja Márki. – Ez még jobban fog, mint amaz. Mer mégis csak ezön a kis vason mén az egész kocsi.

Azt mondja Illés:

– Mén, ha huzzák…

Ami a vasalást illetné, az az egész kocsin rendes. De mert a bognármester éppen most ér hozzájuk, némi kifogást találnak. Hogy a lőcsöknek a vállába nem jól vannak a gúzsok belerakva. Rángatni is kezdik azonnal a kocsit hárman háromfelé, hogy a különféle vasak erős zörgése szavuknak igazat adjon.

– No ugy-e? – kiált diadalmasan Márki a bognárhoz. – Ugy-e mondom?

Azt mondja a bognár:

– Hát hiszen nem betyárnak készült ez, hogy zörgése se lögyön.

Azt mondja Sós:

– De tulon tul zörög. Tudja, mint mikor a komédiások ötetik az oroszlánt, aztán lánczokat huzgálnak a vasrudon, hogy nagyobb lögyön a lárma.

A bognár ránt egyet a vállán.

– Válaszszanak emezökbül – mondja s tovább vezeti a társaságot. – Ezök jobbak.

Sósék savanyuan követik a bognárt, mert hiszen hogy volnának azok jobbak, mikor éppen csak emez az egyetlen az igazi jó.

– Ezök egy kicsit drágábbak ugyan – teszi hozzá a bognár. – Ezöknek az ára hetven forint.

– Mind a háromé? – kérdezi Illés ártatlanul.

– Nem a. Darabszám. De ha drágálják, ott van amaz, az olcsóbb. Az hatvanöt forint.

Sósék magukban nevetnek, amugy nem szólnak semmit. (Miféle mestember löhet, hogy a tulajdon portékáját sem ismeri?) Lassan visszamennek hát ama kárhoztatott lőcsvasalásuhoz és nem is sok idő telik bele, egyezkednek. A bognárral nem igen lehet alkudni, mert a kocsi nem kér ételt: ha nem kel el, hazaviszi. Sós mégis kérleli:

– Nézze hát, ez a böcsületös jó embör van itt a lovaival, hát tudja, amiért még hazahuzatja a kocsit, csak köll neki is valami fizetés.

– Ügön – mondja rá Márki komolyan.

Hát hatvanhárom forintban azután ki is egyeznek. Sós fizet. Azután az uj kocsit a régi után kötik s haladnak lassan hazafelé. Mikor kissé odább vannak, nevetnek csak össze, hogy becsapták a bognárt. Akkor nevet egymagában a bognár is, hogy csekély furfanggal állitotta a három magyart a falnak, különben mind a kilencz kocsit végig deputálták volna…

Sósék lassan léptetnek, mert nem egy kocsi a kettő. Dél van, mire a tanyába bezörögnek. Kiszalad az asszony az apróságokkal, nézni az uj kocsit. Nagy öröm ez. A gyerekek azonnal rámásznak, egy rögtön le is puffan róla a saroglyalánczon keresztül, de hát azért jó a homok, hogy párna gyanánt szolgál ilyenkor.

Sós pedig a kamrából hosszunyaku üvegben piros bort hoz elő. Nyujtja Márkinak, Márki felköszönti:

– A kocsi szakagygyon, gazdája maragygyon…

ODA A JUHÁSZ.

Oda a juhász, Nincsen a juhász. Ki mondja most a kutyának: Ej, haj, puli ne?

Rendkivül tudatlan állat a birka s igy nem lehet csodálni, hogy legel, bár a gazdája agyon van verve. Már hogy az a bizonyos nevezetü Vitéz Kis Mihály. A szamara sincsen sehol. A szamara bizonyosan siratná, ráfujna a testre, de nincsen meg a szamár: elvitték azok, akik agyonverték Vitéz Kis Mihályt. Hogy ki verte agyon, azt most már megint nem lehet tudni; ki tudná, mikor még azok sem tudják, kik a mezőkön szoktak ilyenféle dolgok után nyargalászni.