Part 7

– Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:

– Hanem…

– No?

– Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?

A főhadnagy rámutat a pénzre:

– Az is itt van benne.

– Hát akkor gyerünk – int az embereknek a gödörgazda és mennek a bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a vizet szinte perczenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő ez, mikor a viz egyszerre apadni kezdjen csak ugy magamagától, hanem apadna, ha a tulsó parton szakadna le a töltés. De ott bizonyosan különben áll, mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz épitette volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne, hogy ami késik, nem mulik.

– Ahun a! – mondja.

Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn tul ketté vált a töltés és valami nagy darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a viz és a hirtelen beálló csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már megvan a baj, amin senkisem segithet többé semmiféle hatalommal. Csak majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj, csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi össze a czókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.

– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.

A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát

– Nem először látok én ilyent, uram.

A viz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit most már hiába vetettek. Persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.

A gödörgazda megáll és azt mondja a társaknak:

– Majd ebbe a faluba mönnyünk le.

Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák ujból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszij melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.

– Ügyeközzünk embörök, ügyeközzünk.

Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem keritik, a falu közepéig beszalad a viz és itt szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész keritésdarabokat tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a viz, mert a nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot ordit a gödörgazda:

– Embörök!

Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt boritanak előbb a derékig vizben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkeritésről kapja le a rácsos kaput és gyékénynyel boritva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.

– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a szakadást.

Segitenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak:

– Uram, elázott-e a pénzünk?

– Nem ázott az – felel a tiszt – csak derékig ért a viz.

– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekük mit keresni.

A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.

– Jól van – mondja amaz és megindul azon vizesen – talán csak tud itt valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi fizetés jár maguknak.

– Majd tudom én – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán ugy se löhet számitani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd, szerda, mög mára röggel kilencz óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez esik.

– És az a munka, amit itt csináltak?

A gödörgazda nemet int.

– Az nem számos – mondja. – Nem uraknak történt.

A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban ugy van.

BORUS FERENCZ BOGNÁR.

Ha valakinek a kocsija rozoga, ócska és nem lehet bizni hozzá, ujat vásárolni leginkább vagy Kistelekre vagy Dorosmára megy. Ennek a két helynek igen nagy hire van kocsik tekintetében, ugy mondatik, hogy olyant máshol csinálni nem birnak. A kocsi könnyü, a buczkás homokban is könnyen szalad vele a ló és azért a nagy teher alatt sem roppan össze, bár minden darabja vékony, finom és ügyes. Járása szebb és kényesebb, mint a hintóé s a kovácsmunka valami tökéletes rajta. Ilyen legendák szállonganak e kocsikról messze vidékeken s mig egy helyen Kistelek, más helyen Dorosma részesül előnyben és azt már senkisem tudná megmondani, hogy miért éppen csak e két helyen tudják ilyen alkalmatosra késziteni a kocsikat. De a hir megvan (jó vásárhoz mi kell egyéb?) s ennek tanuságakép a két falu oly sok bognárt és kovácsot nevel, hogy szinte hihetetlen. Dorosmán például, a ma született csecsemőt is beleszámitva, minden háromszáz lélekre esik egy kovácsmühely. Negyvenkettő van belőlük és örökké lobog a mühelyekben a láng, csattog a pöröly és hajtják hozzájuk a kerékgyártók a sok kereket, hogy huzzák rá a ráfot.

De mert minden dolognak van rossz oldala is, el kell mondani, hogy már idestova mégis több a mester, mint amennyi kocsi kell. A mesterek mindig szaporodnak, mert az inasok fölszabadulnak, legények lesznek, azután megházasodnak, hogy a maguk kezére dolgozhassanak s igy folyton-folyvást csak szaporodnak a mesterek. Valamelyiknek aztán el kell maradnia közöttük, mint elmaradt szegény Borus Ferencz, nem azért, mintha munkájában bárki bármi kivetni valót talált volna, hanem betegsége folytán. Valami hütésféléi voltak, azoktól nem járhatott a vásárokra sem, munkát se vállalhatott s apránkint teljes elhagyatottságba jutott. Már valóságos szerencsének lehetett nevezni azt, amit pár év előtt még istenverés gyanánt panaszoltak ő meg felesége: hogy nincsenek gyerekeik, mert bizony a maguk eltartásához is alig volt tehetségük. Pedig ami a mesterséget illeti, a munkáját a vállalt dolognak senki jobban meg nem adta, mint ép Borus Ferencz, már amikor birta. De nem mindig birta, mert kinozta a száraz betegség, mely hol köhögéssel jár, hol hidegleléssel, más alkalommal pedig belső forróságok sütik az embert…

Szomoru sors nagyon ez. Mert im, hiába van még meg Borus Ferencznek minden szerszámja a bognárkodáshoz: a gyönyörü szép hasitó szekerczék, a finom vésők, az esztergapad, midőn mind dologtalanul áll a helyén és a mühelyben, amely egyuttal a lakóhely is, ül Ferencz meg a felesége, gondolván teljes rettegéssel a télre, amely közeledik. Miből fognak kitelelni? Hogyan? Csak legalább néha egy törött kereket hoznának, amelybe küllőt kellene faragni; de azt sem hoznak. Továbbá azelőtt az uraság gyerekeinek a korcsolyájához kellett fatalpat csinálni a kopott helyett, de ma már ezek is egészen vasból vannak. Hiába farag kuglibabákat is, azok sem kellenek, az emberek a régi játékokról mind áttértek már a kártyára, nincs, bármint keressük: nincsen munka és közeledik a tél és mi lesz akkor a beteg Borus Ferenczczel és a feleségével. Az asszony vigasztalja:

– Isten majd megsegit. Ki benne bizik, nem csalatkozik.

Az ember fölsóhajt. Ha most nincsen munka, télen át még ugy sem lesz, mert a parasztember kocsijával a bognárhoz megy ugyan, de a szánkóját már maga csinálja. Szánkó, szánkó… A farkas is a kert alatt jár, midőn emlegetik s itt ép hogy e bus gondolat a szánkóról Borus Ferencz agyába ötlött, a rozoga üveges mühelyajtó előtt megjelenik egy ur, megnyomja a kilincset és a szobába lép.

Az uraság ez. Értik-e, az uraság, ki im, Borus Ferencz ócska mühelyében megjelent. Ez szinte hihetetlen s a bognár olykép van, hogy csakugyan nem is akarja hinni. Mit kereshetne itt ez az ur, ki királyokkal és vérbeli herczegekkel szokott parolázni. Kinek vannak olyan ruhái, hogy csupa arany és gyémánt. Mi, mi lehet? A bognár megzavarodik, nem ugy azonban az asszony, aki elkapja az ur kezét s meg is csókolja, illedelemmel mondván:

– Kezit csókolom.

– Jó napot, Borus – mondja az ur (né, még a nevét is tudja). – Hát hogy áll a munka?

– Jaj, kérem szépen – szól az asszony a Ferencz helyett – sehogy sem, mert nincsen.

– Annál jobb – mondja derülten az ur (pedig jobb a gutát). – Akkor hát ráér, Borus?

– Rá én… – motyogta zavartan Borus, valóban nem tudván, hogy ugyan mit akarhat az uraság.

– Akkor hát csinál nekem egy kocsit. Az, tudja, egészen olyan legyen, mint a rendes magyaros kocsi, hanem annak minden darabja remekbe legyen faragva. A fürhécz, a kisafák, a küllőagy, a lőcsfej, az mind olyan faragott dolog legyen, amilyen még nem volt.

Borus Ferencz látta is már képzeletében ezt a gyönyörü szép faragott kocsit s mert látta, hogy milyen lesz, buzgóan felelte:

– Olyan több nem is lesz e világon.

– Az árra pedig nem egyezkedek – mondta az ur. Amilyen árunak tartja, fizetem, csakhogy minél nagyobb kedvvel csinálja. Költségre kell-e?

Borus köhögött s az asszony szólt:

– Hát tetszik tudni, csókolom kezit…

Adott az ur költséget is, három darab tizes bankót. Egészen gyüretlen volt mind a három. Ezzel elment, de még kezelt is Borussal, továbbá az asszonynyal, ki oly gyorsan kapta az ur kezét az arczához, hogy bizony jól bele is ütötte az orrát. Most az asszony nézett zavartan utána, hogy ugyan ezért nem haragszik-e, mig a beteg Borus szó nélkül fordulván a szögletbe, szép gyertyánfarudat vitt a padhoz és azonnal késziteni kezdé a küllőket. De milyen küllőket! Aki életében már százezer küllőt – nem százezret, hanem két millió küllőt látott, az nem látott még ilyeneket, miknek sima oldalán liliomvirágok szeliden kusznak, a küllőagy pedig finom cserepet példázott, mintha ebből jönnének elő a liliomok.

Ment a dolog buzgón s Borus Ferencz bár folyton köhécselt, de nap-nap után jobban bontakozott ki a különféle fákból a kocsi. Már hire is ment, mert ha egy-egy kereket vasalás végett átguritott a kovácshoz az asszony, nem győztek rajta eléggé csodálkozni az ottlevők. Oly büszkén guritotta az asszony a kereket, mintha ő faragta volna minden darabját és ahol sár volt, a hátára emelte. Hát a lőcsfejek, amelyek mindegyike kényes kétesztendős csikókat ábrázolt, de olyképen, hogy aki faragni igy tud, talán vétkezik is, hogy tudományát lelketlen állatok testének formálásába önti. Mit szóljunk a kisafákról, melyek emberi marok alakjára voltak szerkesztve, mintha a hámot, amit majd rávetnek, e kezek tartanák erősen. Borus köhögött és faragott s bár orvosságot is kellett hozatnia és különböző tea-füvekből főzött neki italt az asszony, csak köhögött és csak faragott.

A negyedik héten átüzent az uraság, hogy mikor lesz kész a kocsi.

Borusék visszaüzenték, hogy a jövő héten alighanem készen lesz és hogy majd ők akkor hiradással lesznek. A bognár egyre lázasabban dolgozott, este még le se akart idején feküdni.

– Ne siess, ne siess – aggódott mellette az asszony és kendőt kötött az ura mellénye alá, mint a ráczoknál divatos, csakhogy a ráczok akkor kötik föl a kendőt, amikor még nem kapták meg a szárazbetegséget.

De nem hallgatott a szóra Ferencz, mert annak mindig szerszám volt a kezében. A hátulsó saroglya fái valami különösen szépen görbültek az ő kezében, a hattyu meg a gém-madár nyakán látni csak ilyen nemes vonalakat. A kovács, aki átjött, hogy a vasakat, ahova kell, föltegye, bámulva állt meg a kocsi előtt s szinte félve nyult hozzá, hogy kormos markával hátha elkeveri. Szótalan büszkeséggel nézte ezt az egyre vékonyodó Borus Ferencz és dagadó büszkeséggel az asszony. Haj, jó barátim, a gondoknak vége. Nem félhet már többé a Borus-mühely, hogy munka nélkül marad, mert aki ember ezt a kocsit meglátja, máshova munkát bizonyosan nem visz, csak épen ide, ehhez a hires mesterhez.

Valóban az ötödik hét közepére el is készült. Tökéletes volt az, de Borus még mindig késsel, vésővel, kétkézvonóval járt körülötte, hogy simitson itt is, amott is. Csütörtök estére aztán meg volt minden. Másnap péntek volt, hát nem akarták ezen a napon tudatni az urasággal, hanem azt szombatra tervezték. Ekkor az idő is szebb, mert a nap rendszerint kisüt, mivel a pénteki szomoruságok után szüz Mária a könyektől nedves kendőjét szombaton száritgatja. Csakugyan, nem lehet tagadni, nagyon szép nap volt ez a szombati, midőn ünneplő ruhájába öltözött az asszony és elment az urasághoz tudatni, hogy kész a kocsi. Tulajdon magával az urasággal beszélt.

– Aztán szép-e? – kérdezte az ur.

– Nem mondok én semmit sem, kezit csókolom, hanem csak tessék megnézni. Mert olyan kocsi több nincsen a világon.

– No, annak örülök – adta rá a jó ur a szót. – Délfelé el is megyek.

Jött büszkén visszafelé az asszony s amerre ment, a faluban mindenki tudta, hogy Borus Ferenczné most ment jelenteni a kocsit az uraságnál. Vajjon milyen lovakat fogat bele s melyik kocsissal hajtatja: a magyar parádéssal-e, vagy a frakkos némettel. (– Bolond beszéd – vélte Vizhányó Kisistván Péter – a királynak adja ajándékba ujesztendőre.) Igy halad az asszony az utczákon át, a bognárok irigykedve tekintenek utána, mig a kovácsmühelyekben megszünnek az üllőt verni a pörölylyel és az ajtóba állnak a mesterek, hogy elhaladtában az asszonyt köszöntsék, már azon czélból, hogy hátha nekik is jut a hires Borus-mühelyből valami vasalni való munka. Diadalut volt ez, amit az asszony végigtett a falun s valóban teljes örömmel nyitja be otthon az ajtót.

– Mindjárt jön az uraság és tiszteltet…

Szavaira azonban senkisem felel. Borus Ferencz halva fekszik a hires kocsiban az alcserényen.

VÁSÁRON.

Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi venni valója nem volt épenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ad pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak ugy érdemes a pénzt megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit czifra kaszanyélre sajnál, még sem sajnálja sem magától, sem a családjától.

– Most vásár van bent – mondta otthon – ilyenkor sok mindönféle mutogatások vannak, azokon az embör eleszmélködik. Továbbat az a gyerököknek is gyönyörüség. Hagy tapasztaljanak.

Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány kutágason kivül alig lehet egyebet látni. Igy aztán el is határoztatik a menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor lánynyal és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a tanitó ur is csak egy hónapban egyszer megy.

– De talán még akkor se mönne – véli Vadlövő – ha nem kéne szögénynek ojan nagyon a fizetség.

Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig tépelődik azon, hogy az uj ruhát adja-e az Énokra. Már a városban igazán az uj ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más oldaláról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem uj ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd ugy elhevernek a gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörüség.

Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyuk még fönn van az égen, mikor Vadlövő már tökéletesen elkészült s mert az asszonynak az öltöztetéssel van dolga, ezuttal a reggeli gondját magára veszi. Pár apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán kelnek utra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ott marad a béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre ülnek a subára. Gyü no, isten nevében – szól a lovakhoz s vidáman koczognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István hallgatja, elmosolyodik s figyelmeztetőleg oldalba üti könyökével az asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s ujra tömi.

– No még ez a pipa, gyerökök – mondja – aztán ott löszünk a tötthejön.

Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá vasbikák huznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s kardos ember közeleg a kocsihoz.

– No – szólal meg haragosan Vadlövő – ezt a két gyerököt csak nem akarja mögvámolni? Nem eladók ezök.

– Más nincs a kocsin? – kérdezi a vámos.

– Hát a magunk étele, kulacska, kinyér, szalonna, sült hus füstölt oldalasbul, mög egy kevés kalács a gyerököknek.

Voltaképen ezt el se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel boszantani akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szögényök vagyunk is, de jól élünk.

Igy aztán mennek befelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol megálljanak. (A lóvásár is áll most s a legtöbb kocsi odakint van, amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember gondjaira bizzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal. Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.

– Édös apám – mondja – vösz-e kend neköm olyan lapdát, amelyik fölmén a levegőbe?

– Jaj, cselédöm – feleli az anyja – drága az nagyon.

– Aztán – toldja Vadlövő – ha egyször elszalajtod, soha többet utól nem éröd.

Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.

– Majd vöszünk mást, no – biztatja az apja. – Van itt mindön, még tengöri herkentyü is.

Négyesben lassan járni kezdik az utczákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt szokta őrizni. Uj csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan s föl is huzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszu uj bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén.

– No ez a bot hosszu egy kicsit – szól neki Vadlövő. – Mért nem rövidebbet vöttél?

– Hát hosszunak hosszu egy kicsit – feleli a csősz – hanem hiszen le löhet ebbül vágni.

– Fölülről – veti oda István.

– Fölülről? Mér fölülről?

– Hát hiszen fölülről hosszu – évődik tovább a gazda a csőszszel. Azután kezel vele és megint csak mennek odább. Végig nézik a belső vásárt, a tálasokét is. Azután a sajtpiaczra mennek. Ott nagy juhsajtok vannak egy rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely turót meg is kóstol s a fölvett darab felét az asszonynak nyujtván, kérdő tekintetet vet rá.

– Jobb a mienk odaki – szól az asszony.

– Nono – adja rá a helybenhagyó véleményt István.

A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más tenni való nincs, mint haladni ki a komédiáspiaczra, mert az lesz a gyönyörüség. A komédiáspiacz nagy téren van és a sok mindenféle sátor körül tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a csengetyüt, a nagy dobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös számmal, aki hajt a szóra.

– No Viktor – mondja Vadlövő a lányának – ilyen muzsikára tudnál-e tánczolni?

Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól, akit kézen fogva vezet a sokaságban.

– Ugyan ne maradozz el mindig…

De bizony Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van legelsőbb az óriási hölgy Sziléziábul. Egy sátorban van az és kivül ki van festve egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig kimaradt.

– De szömtelen – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik vállát:

– Hát ha ez a kinyérkeresete…

A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálczával mutogat. Azután egy nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen odafordul, szóba kezd:

– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a szász nedvenhét czentiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilencz czentiméter. Ed sumába a három méter és husz czentiméter megy a magasság és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajczerért mindenki megláthatom. El ne mulaszom senkisem asz olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem mindenki pofon…

Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden s utolsó szavára ráfelel:

– Üssön a ménkü.

Azt mondja a kiváncsi Énok:

– Aztán, apám, igazán óriás?

– Ugyan mán, te… – feddi az apja azon czélból, nehogy valamiként a bemenésre kösse magát a fiu – hiszen ha a volna, ebből az alacsony sátorból kilátszana a feje.

Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan huzatja magát, vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor következik. Ez a történelmi kiállitás, amint a kiirás mutatja. Végig van az oldala aggatva kivül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez valósággal éppen ilyen lehetett, mert a czukfürer Gera Pétert meg is lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király itélete, ahogy vágatná kétfelé a kisdedet. Tul rajta meg van rajzolva a zöldre festett halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és árvalányhajas kalapban, sarkantyus csizmában, lobogós inggel. Tánczol és közben fokossal mutatja az üvegkosarakat.

– Mindenki kapsz ed nyereméntárd.

Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat figyelemre méltatja ugyan, de megveti.

– Lessük: ki mit nyer – véli István.

Szórványosan jönnek kifelé a czédulákkal és a nagyhaju asszony osztogatja kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszivó szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kaczajt támaszt. Azután jön egy urféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap lánczostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatlan vágygyal tapadnak az urfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg tiszta szinaranyból van ez az óra…

– Hogy hivnak, kis öcsém? – kiált rá az urféle.

Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanitó ur tanitásai és bátran felel:

– Engöm hivnak Vadlövő Énoknak.

– No hát akkor neked adom ezt az órát.

A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált. Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:

– Édös anyám, nézze már kend is…