Part 6

Azonban azért nem lehet mondani, hogy az állóbárkáknak valami rossz módja volna ideát a kőpart mellett. A közönség még a régi, haldus világból hozzászokott a halételhez, a szájában maradt az ize és még egészen közrendü polgárcsaládoknál is hagyomány, hogy minden héten legalább egyszer hal vétessék, leginkább pénteken, de módosabb helyen hetenkint kétszer vesznek halat, szerdán és pénteken. „Egy vétel hal“ már magában véve háromszorra való halételt jelent, egy része délre jut paprikásnak főzve, más részét vacsorára sütik meg, mig a paprikásból maradt törek és halcsörmelék másnap délben kerül az asztalra kocsonya gyanánt. A régi világban pedig napi eledel volt, mert könnyen jutottak hozzá. Pár század előttről mondja a fenmaradt irás, hogy nem tudtak lóitató vödröt ugy megmeriteni a Tiszából, hogy abban a viz között hal ne találkozott volna. No, a régi riportereknek alighanem szintén volt egy kis lelkük arra, hogy itt-ott megszaladjon a toll a kezükben. De azért az igazságtól csak nem jár messze az a mondás, mert még az adók bizonyos részét is halban fizette a város. Régen volt, de azért a távol tanyákon, homokokon a pusztalakó, aki messzi a Tiszától él s a rétek, haljárta semlyékek elmulván, halhoz már sehogysem jut, mégis csak eszik „halat“. Miként? A krumpli-paprikást meg tudja főzni ugy, hogy annak tökéletesen halpaprikás ize van. De azt csakugyan ugy meg tudja főzni, hogy bárki megeszi halpaprikás gyanánt. S nehogy valakinek eszébe jusson az én tollamat is megszalajtással vádolni, mindjárt meg is nevezek egy ilyen, krumpliból halat főző embert Dékány István személyében, aki a szatymazi kapitányságon öreggazda a szatymazi Zsótér Dezső tanyáján. Hogy hol tanulta ezt a titkot Dékány Pista? Bizonyosan az apjától, mert ő maga sohasem volt vizenjáró vagy vizről élő. Az apja meg éppen az én apámnál volt öreggazda, a Pista is a mi tanyánkon született, az a hely pedig följebb van a pusztában és még messzebb a Tiszától, Csöngöle alatt.

De ugy lehet, valaha régen azokra a tájakra is kijárt a viz és ment vele az ívó hal és odaszolgáltatta magát, növendék fiait étel gyanánt a pusztafiaknak. Viz, föld, levegő mind abban törekedett még akkor, hogy kéretlenül adja az élelmet. Nem kell messze mennünk; még az én gyerekkoromban itt a város alatt tele volt a Tisza rákkal, mig ma aranyért sem találni benne ezen a tájon. De gondolom, más tájon sem, mert tudom, hogy aki rákot ehetnék, Vasmegyéből hozat magának egy kosárral. Itt a nagy árviz óta kiveszett valamennyi. Mig annak előtte annyi volt, hogy aki egy kis rákcsipéstől nem féltette az ujjait, puszta kézzel foghatta. A gyerek végig hasalt a tutajok szélső gerendáin, fölgyürte a karján az inget s a vizben a gerendák alá tapogatózott a kezével. Ott mindig talált rákot, előhuzta, játszott vele egy darabig, aztán megint a vizbe dobta, mert ugyszólván alig volt értéke.

A régi szegedi vár omladékos, mohos falai beszolgáltak a Tisza vizébe és csak nagy nyári apadások alkalmával látszott meg igazán, hogy mennyire bent vannak ezek a romok a mederben. Alighanem azok a nagy omladékok voltak az egész nagy rákcsalád lakásai és nagyon tele lehetett velük a parti fenék, mert szokott gyermekmulatságaink közé tartozott, hogy játékból halásztuk. Nyári vakáczión át lehetőleg reggeltől estig a vizben laktunk, de reggel csak kilencz órakor nyilt meg a gyermeknépség számára a fürdőház, addig az asszonyok lubiczkoltak. De azért nyolcz órakor ott voltunk már a fürdőház hidján és folyt a rákászás. Hazulról hozta az ember hozzá a brácsát. (Ez volt a fogóeszköz. Otthon az udvar valamelyik sarkában, az egymásra hányt ócskavas között talált az „ember“ valamely kisebb hordóabroncsot, azt a czukorsüvegről maradt madzaggal hálóra befonta és három tartózsineget kötött rá olykép, mint az a sárkánynál szokás. Ez is elmulik már, mert nagyon sok a telefondrót.) A brácsa hálója közepére nagy parti szitakötőt kötött azután az „ember“ vagy dongólegyet, vagy döglött durbincsot, amely száz számra hevert azidőben a parton, vagy békát; de ez utóbbi nem volt akkor olyan sürün, mint most. Tavaszi időben mostanában oly sok a kőparton a béka, hogy alig lehet tőlük menni. S mind halad a viztől fölfelé, a pénzügyigazgatósági palota felé. Mi az ördögöt akarnak ezek a komoly pénzügyi igazgatósággal?

Az ám. A brácsa aztán a madzagon leereszkedett a fürdőházi hidról s nem telt bele sok idő, már ujból föl lehetett huzni. Volt rajta rák, olykor sok. Voltak köztük terhes nagy állatok, olyan szinüek, mint a kék agyag; ezeket az óriásokat akkor vasrák néven tisztelték. Ma pedig sehogy sem tisztelik, mert nincsen belőlük az egész vizen végtől-végig egy szikra sem. Mondják ugyan, hogy föl Szolnok felé még sok a rák s találtatódna az alsó részen is, azonban ezek mind csak olyan „messziről gyütt“ beszédek.

Még egy más ilyen kiveszett állat is van. Van, de csak igy az emlékezetben, mert amugy csak volt, legalább ezen a tájon csak volt. Valami kagylós állat volt az, kagylója száz számra hevert a parton, akadtak köztük tenyérnyi nagyságuak s békateknőnek neveztettek. Az azon időbeli gyerek, mikor elérte azt a diákkort, amikor mindenki szeret festegetni, nem vásárolta dolgához azokat a kis porczellán tányérokat, mik most használatban vannak. Kiment a vizpartra, kagylókat szedett össze és abban keverte aztán a festéket. Még a könyves boltokban is árulták az olcsó gyerekfestékek mellé. Ma meg nyoma sincsen, én legalább gyerekkorom óta nem láttam.

Igy elmulnak némely dolgok, hogy ujjak keletkezzenek helyükbe s némelyikről igazán csak akkor lehet észrevenni, hogy volt, mikor már nincs.

Járva egy koros emberrel a partot, utközben két karót találunk. A két karón egy madzag, azon szárad néhány kettéhasitott hal, a belső részével kifelé.

– Nézd öcsém – mutat rá – mi maradt meg a zsidó-utczából. Csak ez a két karó, meg ez az egyszál madzag.

Valaha a „zsidó-utcza“ nagy területen feküdt; azt a madzagból és karóból csinált keritést nevezték igy, amelyen a hasitott hal száradt. Ennek sincs valami tulságos nagy ideje, még belül van az emberöltőn, mikor az ipam apja a száritott hallal nagy üzleteket folytatott. Hasitó tanyái voltak különfelé, a holt Tiszákban, a kis Tiszákban, a Ferencz-csatornánál is és küldözgette szerteszéjjel a déli részekbe a bálokba kötött száritott halat. Egy bálban volt huszonöt font, szépen rendbe rakva, minden hal a fejével kifelé, négy oldalon átkötve gyékénykötéssel.

Kedves eledele volt az oláh köznépnek és a horvátok is nagyon szerették. Ha az oláhnak pár napi dolga akadt valahol fönt a hegyeiben, az erdőben, néhány száritott keszeget vetett a tarisznyába s azon, meg a malájkenyéren gond nélkül el volt pár napig. Kétféle módon csinálták, ha füstölték, akkor szárazon ették, továbbá meleg étel gyanánt. Csináltak belőle savanyu ételt, meg paszurral is, mint ahogy most a babba szokás főzni a disznóaprólékot és szalonnabőrt. Abálták is; a forró vizben a száradt hal felső része lehámlott, nem is kellett tisztogatni. Ennek az ételnek „sóshal“ volt a neve, de a magyar igy sem igen ette, legföllebb ha vasrostélyban néha parázson sütöttek belőle egy-egy darabot. Ellenben, különösen a bőjtök idején, igen kapós volt a más népeknél és szállitották nekik Aradra, Temesvárra, de még el egészen Zágrábba is. E helyen a száritott halnak rendes vásárja volt és jól is keltek a bálok, csak azok rendjén nem volt szabad téveszteni a küldés alkalmával. Mert hiába küldött volna valaki Aradra potykát, Temesvárra keszeget, az ugy sem kelt volna el. Mivel az aradi oláhság csak a keszeget kereste, a temesvári piaczon csak a potyka kelt el, a legmesszebb eső gyomrokba a csuka és a süllő jutott, ezeknek Zágráb volt a piaczuk.

Ugy olvasom, másutt, a felső Dunán, még ma is állna ez a halhasitás, még meg volna helylyel-közzel a zsidó-utcza a valódi formájában is és hogy a folyó partján van a halhasitó tanya. Lehet, arrafelé más világ van, de itt az Alföldön a folyóvizeknek nem volt közük a száritott halhoz. A folyóban fogott halnak, a nagy fogyasztás folytán, mindig akadt elevenen is gazdája, ezt nem kellett ketté hasogatni és száritgatni a napon. Itt a zsidó-utcza madzagaira csak a tavihal és a kiöntések halai kerültek. Azok, amelyeknek tószaga vagy sárszaga volt s amiket a pompás tiszai halban duskálkodható szegedi magyar a bográcsába semmi árért nem vetett volna. (De beveti ma, mert a palicsi hináros tavat is ide halászszák.)

A száritott hal elmulása is – már csak ugy mondom, ahogy hallottam – ez okon következik be. Mert elmultak a régi nagy vizjárások, mikor a Tisza áradt, vize négy-öt mértföldre ellegelt és hónapokon át kint állt. E vizek aljában voltak a hasitó-tanyák. Annak a táján elkeritették a vizet s üzni kezdték azután a kerités felé a halat. Ott tömegesen megszorult, a potyka hányta-vetette magát ki a viz fölé, mi okból ladikok voltak állitva a kerités mellé, hogy vetődésében mindjárt azokba esett. Ezek kerültek azután hasogatásra, de a Szintiszából valók sohasem. És ez a munka nem is állott máskor, csak éppen aratás után való időben, amikor a bő halhoz akadt ember is bőven.

Elmult. Mi maradt meg belőle? Az emlékezet. Továbbá az öregek szájában még benne van most is az ize. Mert igaz ugyan, hogy a hasitott halat nem ette a magyar, de szopta a magyar halászgyerek. A száraz csuka szironyát kitépdesték a bálokból és mulatság gyanánt szopták. Nagyon jó sós izü volt, mind kiette a szájuk szélét…

KÉTKÉZI MUNKÁSOK.

Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt, mert ez néha ugy van, hogy bal lábbal kelnek az emberek és ilyenkor mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint, azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, daczos némasággal halad föl a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem birja csinálni. Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más napszámos. Bár ez okból ismét több pálinkával él, mint a többi. Mondják, hogy ez a munkához szükséges, máskép nem birná ki. Kis korsóban tartják a pálinkát lent a kubikgödörben, hogy hüvösön maradjon. A korsóba szalmaszál van ütve s azon keresztül szopogatják; vagy kiki a magáét, vagy pedig közös a korsó. Akármilyen sürün jár is rá, nem ittasodik el tőle, mert, mint mondják: „kidógozza a pálinka erejit.“ Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik, akkor inkább czuczilista. Csak mulatságból és nem elvből, mert hisz ő maga is arisztokrata a többi „kétkézi munkás“ között. A munkás szintén rangokba van oszolva. A zsákoló tétlen áll télen, mikor befagy a folyó és nem járnak a hajók s ha megszorul is, más munkát nem vállal; tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell, mig lesz. Hasonlókép van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni. Vagy föl, vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épit-e, vasutat vagy vizi töltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután beteritik földdel, hogy abban érjen.

Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti a kazlat, számitgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy sok diplomás ur vállalná jószivvel fizetésnek. A talicskába berakják a czókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó, a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal, bocskorban, tótnak is nézheti őket, ki akarja, bár alighanem belehalna a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha lassan nem járnak a talicskával; ugy tetszik, mintha a talicska huzná őket, pedig ők tolják.

Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó nélkül. Levelet sem irnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át, olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és számol.

Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök nem ugy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb föld esett ki a számitása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s annak a magasságából számitják ki munka végeztével a kihordott földet kubik szerint.

A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikosok gödörgazdája pedig csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább össze szokott vágni a két számadás.

A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet épitvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fü, amely akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a bubával. Ezért ugy a közepibe épitik bele a földet olyan ügyességgel, hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve van. Igy furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a csángókat haza hozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg kubikosokat, akik legelső sorban arra tanitották meg az atyafiakat, hogy mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekük is van furfangban részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint oda ér, látja, hogy be van csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az élét más helyre is bele tudná vágni.

Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesugnak a gödörgazdák. Munkájuk, mely ugy folyik, mintha gép végezné, lassubb. Az arczok elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor nem oda messze vannak Galicziában, Romániában vagy Boszniában, ahova vasuti töltést épiteni viszik őket, hanem itthon, magyar földön épitik a gátat a viz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján végig huzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.

Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra oda rakva a sok karó, a rőzse, a szalma, hombárokban áll a tömérdek zsák és semmi látszatja nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A viz messze van a töltések lábától tul a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Igy áll esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról valót, nem is látni, szürkeségbe vesző füzfák takarják. Nagy néha egy kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s ugy látszik, mintha a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sik, lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák és vizibuvár vöcskök laknak.

Mignem aztán egyszer játékos kedve támad a viznek és nagy sokaságban kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A viz a kérdésekre nem felel, csak elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt helyébe ujból jön másik és szőke szine olykor haragos barna. A föld fölé épitett csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok, közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet. Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasitanak, erősitenek. Két-három sor karót meghág a viz, elviszi a rőzsét és mossa a töltést; akkor ujból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a töltésről még nagyon szép akáczerdőt láthattál, amint enyhe szinével kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem kérdezték, hogy kié.

Nincs ur. Senki sem ur, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra készül, hogy néhány ölnyire elcsuszszon a helyéről. Nem ismeri az éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem birná azt meg más, csak ő, aki tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daczczal feszül neki a dolognak; ha kérdik, csak morog s ugy áll fogai között a kurta pipa, mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül, de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:

– Huja!

A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És sorban, mint valamely elrontott sortüz ropogása, hallatszanak a kemény, rekedt szavak:

– Huja!

– Huja!

A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó, amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a szivárgó vizből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek rá ruhát váltani.

– Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten?

Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gunyosan a sárga tengerre és azt mondja:

– Viz.

Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél, valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen olykép veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő vitorláknak látszanak. És ugy látszik (tévedés-e, nem-e?) hogy ez a hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a viznek és a parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a gyékényponyva, ha a szél veri.

– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen ugy elszakad a töltés!

– El – hagyja rá egykedvüen a kubikosfőnök.

A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:

– Ha a viz mög nem száll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka, hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a viz. Nézze csak uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája már három hejjön el van repedve.

– Hát meg kell fogni – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!

– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amig csak át nem szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a viz az éjjel, valahun átszakad. Hisz ugy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.

– Hát mi a kivánságuk?

– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az ur – magyarázza az ember és odasereglenek a többiek – én abba vagyok beleállapodva a czimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.

– Dehogy nem – szól a mérnök.

– Nono – felel nyugodtan az ember – mink mán jártunk ugy. Hát most azt akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntul mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.

Keserüen felel a mérnök a bocskoros embernek:

– Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyü igy beszélni.

Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda:

– Szögényök vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán ugy…

Halad a töltésen errefelé egy másik sáros urforma alak, egy katonatiszt. A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit. Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolczvan forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó szekér elakad, odamegy segiteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyű erejével, hatalmas hangjával is imponál.

– Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér.

Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a bajt.

– Ebben igazuk van – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni nekik?

– Nem.

– Nincsen? – kérdezi ez leverten.

– Dehogy nincsen – mondja mérgesen a mérnök – van itt tizezer forint, de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl itten?

– Hát a többi szakaszon?

– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, ugy sem adják ide, mert nekik is kell.

A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz? Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de már az ő szava nem sokat ér.

– Adj ide egy ezrest – mondja a katona. – Más itt nem segit.

– Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök.

– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.

S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos kubikosok közé.

– Nem lehet fizetni, emberek – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának.

– No, az nincs, – szólnak a tömegből.

– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök ur ideadta nekem. Akármi lesz a töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbiznak-e bennem hát, mi?