Part 5

A szóra egy csolnak elvágódik a slepp oldalától s jön át a Tiszán a gyerekért. Vagy a kenyérért talán. A sebes vizen lassan halad át, nehéz, széles, ujmódi ladik. Az evezést elunja az ember, aki hajtja, mert akármily mélyeket feszit a lapáttal a vizbe, majd csak egy helyen áll. Hirtelen a ladik hátuljára csapja a lapátot s két kézzel oly módon kezdi forgatni, hogy a nyele csupa „s“ betüket ir. A ladik most azonnal megindul és megy nyilegyenest a viznek rézsut fölfelé. Igy lesz az otromba szerszámból csavarjáratu hajó. Ugy lehet, egy ilyenfajta evezés adta meg az ötletet a csavargőzösre annak, aki azt eltalálta. Egy darabig most ezt nézik a partról. Hirtelen azt mondja egy öreg ember:

– Ahun jön az Ausztria a Szilveszterrel.

Messze fönt a csillogó vizen, ugy egy óra járásnyira lapos feketeség látszik, amiből egy füstbe olvadó rúd nyulik az égnek. A hátamögött széles barna test. Jönnek lefelé.

Hát – mondja egy másik a nézők közül – az úgy sem az Ausztria, hanem a Ponczius.

– Már pedig nagyon mög van kend bukva, ha azt hiszi.

– Én? – ütődik meg emez.

– Kend hát.

– Hát fogadok kenddel, hogy a Ponczius.

– Én mög fogadok kenddel, hogy az Ausztria.

– Mibe?

– Hát mibe?

– Hát két kis üveg pálinka mög két sóskalács.

– Ehun-e – nyujtja a másik a kezét. – Vágja kend el, sógor.

A sógor elvágja az összefogott kezeket, miután elvágás nélkül a fogadás nem érvényes. Az elvágás jelzi ugyanis, hogy a fogadást nem négyszemközt kötötték, hanem ott volt a harmadik is, az elvágó, tanunak.

Ezentul mindenek érdeklődése a gőzösre irányul, amely egyre közelebb pipál.

– Ha a Ponczius, akkor mindjárt mögüsmerkszik, csak úgy forduljon, hogy elővágódjon a fara mögül a ladik – véli egy ember.

– Már miért?

– Mert a János a mult hétön vött vörös festéköt.

(Tudniillik, hogy majd azzal bekeni a ladik szélét czifraság szempontjából.)

Fordul is már, hogy a fahajót, amelyet maga után huz, mint illik, orrával fölfelé állitsa a parthoz. Egyszerre sokan kiáltanak föl:

– Ausztria!

– Ugy-e mondtam! – kiáltja a nyertes öreg.

A többiek csodálattal néznek rá. A vesztes igy szól:

– Kend még most is ott löhetne a timonrud mellett.

– Hát – mondja szerényen az – ha csak szöm köllene hozzá. De a pejkók már nem birják. Tudja kend – teszi hozzá hamiskás mosolylyal – nagyon sokat tánczoltam legény koromba…

A KIHÁGÁSI BIRÓ LÁNYA.

Tizennyolcz évvel ezelőtt megállt Belegrád partja előtt egy hajó. Mocskos volt a part (ma sem különb) és hordták a különféle ételeket azok, akik különféle ételek elárusitásával foglalkoznak. Vrucsi, biali vrucsi – kiabálták a lepényárulók; mésza, mésza, – kiabálták azon férfiak, kik keresztül ütnek egy rudat egy egész bárányon s azon a bárányt megsütik. Ugyanazon rudon hordják is aztán és viselik terhét és árulják eme sült bárányt olyanoknak, akik sült bárányt akarnak enni. Minden karima egy krajczár. Bizonyos ugyan, hogy a bárányt belepte a légy és hogy csapatostul kullog utána a kutya, amely a rudról önként levált falatokat kapdossa föl, de hát ez mindegy. A járachus első étel, a járachus kitünő étel, akár légygyel van, akár légy nélkül. És azonfelül sülve. A szerb, aki behozta a maga gyujtani való gyantás fáját a hátán és árulta egy napon által, nem keresi, hogy milyen az az étel, amit az éhsége csillapitására vennie kell. Tizenkét paráért meleg lepény, hat paráért báránykaraj, ime, három krajczárból kitelt az ebéd, amely olyan jóizü neki, hogy mikor a hus már elfogyott, még a csontot is buzgón kapargatja.

Mikor a nagy szegedi fahajó a parthoz ért és annak módja szerint kikötött, a csárda ajtajából egy tiz esztendős kis lány tágra nyilt szemekkel nézte ezt az uj világot, amit még sohasem látott. A hajókon csárdának a kormányos lakását nevezik. Apa fönt volt a domentátumon és igazgatta a timonrudat, anya pedig főzte bent az ebédet. A Tecza lány meg állott az ajtóban és bámulta a lassu törököket, a mozgékony szerbeket, a török asszonyokat a feredsében, szerbeket a selyem salaváriban. Ahogy a kikötést bevégezték és kivetették a partra a járó deszkát, a lány kisurrant a partra.

– Tecza, messze ne mönj a hajótul! – kiáltott utána az anyja is, apja is.

– Nem, nem – integetett a leány, aminthogy az nap még nem is ment. De mindig beljebb bátorkodott. A hajó ott vesztegelt két héten át, mig kirakodtak, de már a második héten nem törődött a rakomány dolgával a kormányos, hanem az eltünt leánya után futkosott.

A Tecza elveszett. Hova lett, ki sem tudta. A parti munkások egy nap még látták, hogy halad befelé, szóltak is neki, hogy vigyázzon, mert eltéved. A leány mosolygott és kattogott tovább apró szegedi papucsaiban. Azóta nem látták. Apja kétségbeesve kereste, konzultól követhez, rendőrségtől hatósághoz szaladt minden eredmény nélkül. Nincs, elveszett, eltünt. Bizonyosan a Dunába fulladt. Még ő rá támadtak, hogy miért ad a hivataloknak fölösleges dolgot. Mit hord gyermeket olyan hajón, amelynek korlátja nincsen? Az ilyen hajó olyan ház, hogy arról nagyon könnyen ki lehet fordulni az udvarra. Az udvar pedig a Duna, akit az elnyelt, nem igen szokta visszaadni.

Két hét mulva, mikor a vonógőzöst elébe akasztották a hajónak, hogy hazahozza, a kormányos homályos szemmel nézte a vizet, amelynek folyása ellenében a hajót igazgatnia kellett. A timont a könye áztatta, odalent a csárdában pedig nem főztek ebédet e napon, mert nem volt, aki ételt enni kivánt volna. Az asszony zokogva siratta a lányát. A hajó amugy a széles vizen könnyen haladt, a legényeknek mi dolguk sem volt. Szótalan pipáztak az orrban és gondolkoztak erről a szomoruságról.

*

Ugy öt éve lehet, hogy a belgrádi rendőrprefektura és a szegedi főkapitányság összedisputált valami csavargó leány fölött. A szerbek fővárosában kódorgott a leányzó s rossz fát tett a tüzre, amiért elfogták. Büntetést is kaphatott bizonyosan, amit mikor kitöltött, haza akarták küldeni.

– Hova való vagy? – kérdezték a fogolytól.

– Magyarországba – felelte büszkén az utczai leány – Szegedre.

– Hát mit keresel akkor nálunk?

– Ugy maradtam én le itt egy szegedi hajóról kislány koromban.

Azután elmondta, hogy mi minden történt vele. Igen sokat beszélt, nem tudni, mennyi belőle az igaz. Egyébként daczos, féktelen jellemü, a nevelés minden hiányával, félig állat. Mindenféle helyeken megfordult már, adták és vették a szerencsétlent, már alig volt városa az országnak, amelyben ne járt volna… A szépségéből is látszott valami. Egyébként folyton pálinka után sóhajtozott.

A prefektura átirt a rendes uton Szegedhez, hogy van itt egy elveszettnek hitt, elhagyatott leánya, vegye magához. Emitt természetesen tiltakoztak, mert senkinek arról tudomása nem volt, hogy Belgrádban egy szegedi gyerek elveszett volna. Azonfelül idegen országok csavargóinál, tolvajainál járványos, hogy szegedi illetőségüeknek mondják magukat. Hogy miért teszik? Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a rokonérzület nem kellemes a városra, mert nagy időpocsékolással és pörlekedéssel jár. Csavargókat, akiket valamely betegségük miatt kórházba vettek föl valahol, egy város sem szereti a magáénak ismerni, hogy ne fizesse az ápolási dijat. Ezért aztán mindig nagy keresgélések vannak az anyakönyvekben, adóhivatalokban, hogy tényleg odavaló-e? Ha pedig nem odavaló s azt megirják a másik városnak, a másik város rendszerint nem akarja elhinni. Ebből néha formális veszekedések támadnak az akták papirosain. Hasonlókép áll a rendőri alakokkal. Ma Würzburgból, holnap Meránból, holnapután Münchenből küldik az irást, hogy ott valamely veszedelmes embert fogtak el, aki szegedi illetőségünek vallja magát. A neve Knopf Éliás, az apja pedig Knopf Menyhért volt, azonfelül rézöntő egész addig, amig az élet egyik vagy másik hajókötele le nem ütötte. E vallomásokból rendszerint egy szó sem igaz, a kódorgó betyár csak időt akar nyerni. Minél több az idő, annál könnyebben lehet szökni. Alighanem az árviz okából van ez a nagy vonzalom a város iránt, azon véleményben lévén az álszegediek, hogy hiszen itt ugyis elsöpört mindent a Tisza a hivatali irásokkal együtt, hát lehet mindenfélét állitani.

A sokszoros tapasztalat után most már mindenféle külföldi jelentkezőt kétkedéssel szokás fogadni. Igy volt itt is. Ment egyik akta a másik után, de amennyi ment, annyi jött Belgrádból, amelyek a maguk igazsága mellett bizonykodtak. Igy folyik a papirosháború jó ideig és jó lassan, mert minden irás nagy kerülőket tesz a hivatalos utak rengetegében. Egyszer aztán Belgrád elunja a dolgot, fölteszi vasutra a szegedi leányt és mellé ad egy kisérőt, aki meg sem áll vele Szeged városáig. Itt azzal a szóval állitja rendőrség elé, hogy ha kell, ha nem kell, elhozta a leányt, mert az ide tartozik. Ott már sehogy sem akarják tartani, mert pénzbe kerül, pénz pedig akkor is mentől kevesebb volt azon a tájon. Ő most már mindenképen itt hagyja. Jól teszi a város, ha örül neki. (Legalább egygyel többen lesznek a népszámláláskor.) Itt is hagyta, el is ment és Szerbiában azóta senkisem törődött a leánynyal.

Emitt pedig a különös esetnek szétment a hire. Már valami erélyes tiltakozás készült Szerbia felé, hogy de már az még sem járja, amidőn a dolog hirtelen abba szakadt. A felsővárosról ugyanis felkövetkezett a rendőrségre egy tisztes, időses házaspár, mondván, hogy ők ama leány irányában vannak.

Kérdések következtek erről is, arról is; az ember elmondta, hogy régen, kormányos korában csakugyan elmaradt a hajójáról Belgrád alatt egy tiz esztendős lánya. A Tecza.

– Hiszen ez is Tecza – mondták neki.

– Az ám. Hát ez lösz, kéröm, a mi lányunk. Csak már láthatnánk leginkább.

– No, az a legkevesebb.

Azonnal fölhozták a Teczát, aki addig a rendőri rabok kosztján éldegélt. Ezután a jelenet jött, egyike azon aktusnak, amelyek nem ritkák a rendőri hivatalokban. Az elveszett, eltévelyedett leányra sirva borult az anyja, az apja pedig a homlokát csókolgatta.

– A Tecza ez – mondta az asszony örömmel. – Az én tulajdon leányom. Teczuskám.

A Tecza beszélni kezdett, valami keveset magyarul, a többit szerbül. De az ekkor tökéletes mindegy volt. A két öreg karszügyön fogta a leányt s vitték boldogan a csöndes, eperfás felsővárosi porta felé.

A rendőrség is föllélegzett, hogy no hála istennek, ez az akta ki van végezve. Nem kell már a ráczokkal kázsélni. Azonnal irtak is levelet nekik, hogy rendben van minden, a leány ráakadt a szülőire. Hivatalos tisztelettel.

*

Ötödnap mulva a tisztes, élemedett házaspár megjelent a kapitány előtt. Mondván, hogy ők a leány irányában vannak.

– Mi a baj?

– Hát, kéröm – felelte huzódozva az öreg ember – még sem a mi lányunk ez. Rájöttünk.

– Bizony, bizony – bólogatott az asszony. – Ez nem az én Teczám. Hiszen annak fekete szöme volt.

– Ezé mög szőke – tette hozzá az ura. – Hát most már csak azt kérnénk tisztelettel, tessék kiparancsolni a házunkból. Mert mán is szégyönbe ejtött. Ami kis bor mög pálinka volt otthon, már mind fölitta és ittasságában az utczán hempörög.

Meggyőződtek róla, hogy a két öreg valót beszél. Az elveszett és föltalált leányzó csunya botrányokat csinált a háznál. A kamrába megneszelte a dióspálinkát, arra rájárt és aztán szörnyü dolgokat követett el.

– Ez nem a mi lányunk – mondták a bánatos öregek, akiknek szivét az öröm és a szomoruság rövid idő alatt ily kétféleképen csavargatta.

Hát kinek a lánya? ki tudja? Igaz-e, hogy ő maradt le tizennyolcz év előtt a hajóról? Vagy csak hallotta ezt a dolgot és a maga javára forditotta? Már ebben igazat senki sem tesz.

Annyi bizonyos, hogy az öreg hajós házától eltávolitották a leányzót. De vissza már nem küldhették, mert elismerték az illetőségét. Azóta itt van. Szerbül lassankint felejt, de magyarul nem tanul, s voltakép most nem tud se magyarul, se szerbül rendesen. Utczaállitó. Nincs hét, hogy be ne fognák valami dolgáért. Olyankor lármáz és karhatalommal kell pörditeni a kihágási biró elé. Ott nagyot kiált:

– Már megint csak hoztak engem ide, a tekintetes ur elébe…

A szokásos egy hetét kapja meg s szombat este a szabadba jutván, vasárnap ismét bekerül az utczaszélről a kihágási biró lánya. Fogy, egyre fogy. Öli a méreg, amit poharazni szokott. Kár pedig. Mert ő vele kihal Magyarországon a legérdekesebb illetőségi eset.

FŐZÉS.

Meg volt apadva a viz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt kilátszottak belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősités gyanánt hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a Tisza jön ki a partra, hanem a part kinálkozik be a mederbe. Ezenfelül csöndes nyári reggel volt, a tulsó parton az ártéri füzesek között fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske köd legelt a lapályos vizen. A malmok lapátjai lassan forogtak s feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vizbe vissza. Maga a viz kétféle szint játszott. Világos az innenső oldala, ez az ős folyó, ez az a viz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól következik. A tulsó a Marosé, az sötétebb s igy nagy apadások idején nincsen annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak külön, halkan, hogy semmi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashidak lomhán állnak fölöttük, öt-hat lába van egyik-egyiknek, de egy lábat sem ér a viz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert ilyenkor, amikor oly lassu, hogy ágat kell bele vetni, hogy megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton hálót huz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsolnak lassan halad a közepén; az ember, ki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget a vizbe s ennek s kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az iszapjárt lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a viz fenekén. Nagy darab kövek voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A kövek között apró halak kinlódnak s vetik magukat jobbra-balra, igyekezvén a viz felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a parton. Van ott aztán azonfelül törött bögre, bádogkanál feje s egy nagy darab szigony és bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfü, amely azon a helyen, ahonnan a viz tegnap elment, ma már kifakad s fehér virágát hullatja a tátogó apró halakra.

Odább a kövek közt mozgott valami feketeség. Közelebb érve, látni való volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel czifrázott szür a vállán. A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos tulipántok vannak himezve. Ez a melledző, egy ráczos ruhadarab. Magyar ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hütéstől. Ez megvédi a szelektől, mert a bőr belseje nem czifra, hanem rajta van a birka szőre és ezen áldott jó állat még holt korában is igy melegiti az embert.

A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három kőből tüzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a viz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmerité. Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával a kövek között. Szigoru arczu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.

– No, – mondom – adjon Isten.

– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt huzva, igen bizodalmasan integetett ki.

– Hát mire végzi?

– Ehun e, – mondta megint – nézze. Majd főzök.

Letette a bögrét a tüzhelyre, vigyázva igen, hogy valamikép oldalt ne forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét, bocskorait kinyujtva. Akkor az iszákba nyult. Sok minden volt ebben a nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplikat szedett ki, vagy három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta most már. A bicskának szokása, hogy elbujik, de csak előkerül, ha kutat utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le ne nyessen róla a héjával. Amit letisztitott, ketté vágta, a darabjait megint csak kettőbe s igy a bögre vizébe dobta. Igy járt a többi is, amely után ujból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyult, hogy szinte a válláig elveszett a karja benne.

– No, – szólt csendesen – gyüssz vagy nem gyüssz?

Gyütt. Egy szép fej vereshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztitásával már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a bicska lapjával nyomta széjjel.

– Ereggy a többi után.

Az is a vizbe került, amely már főlni kezdett.

– Hallja, – szólt megint az ember – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre több a világon, akibe igy mögforrjon a viz…

Tévedne, aki azt hinné, hogy zsir nem tartózkodott az iszákban. De bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert czinkalán is. A zsir fehér ruhában volt, azon belül pedig egy bádogedényben. Ez a boldog világban itcze vagy messző lehetett. A kanállal mért a zsirból, a szürből pedig skatulyát szedett elő, amelyben füszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a bögrébe a zsirral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között. Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől érje a láng.

– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat – hogy mögfől.

– Gondolom, várja is már.

– No – felelte rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.

Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele, főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen s ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.

– Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja – mondta.

– Aztán ölég lösz ez röggelinek?

– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre igy is nagyocska az iszákba… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsir, három krumpli, egy hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény?

Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten, elgondolkozva tekintett szét a vizen.

– Az ám – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat. Bugyborékot vetett a bögrében a viz s habos teteje ki is futott. A burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már most elemelte a tüzről. Ujjai meg sem érezhették a bögre fülének a melegét, mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg étel. A két térde közé szoritotta s ujból benyult az iszákba kenyérért. Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét, fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni s fujta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a levegőben a paprikás hagyma és a zsiros burgonya szaga.

– Izlik, látom.

– Hát igön – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott egyet a vállán. – Neköm jó. Az urféle nem öszi az ijet. Gezemiczével él.

Van benne valami, magad magadnak főző szegény bocskoros ember. Tatárszósz és majonész kell a magyarnak. Ez is étel pedig, amit te főztél, sőt különb étel, mert lám, már csalogat erre valakit. Ez a valaki egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzüllött apróságok, akik ha halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas, akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az étel szagával.

– Hát te csipisz – szólt rá az ember – mit bámulsz?

A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a viz felé fordult. Lassan lépett egy-kettőt előre, azután vissza, amerről jött.

A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember belenézett, azután megmeritvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte. Azután a gyerek után kiáltott:

– Te.

Hirtelen visszafordult a fiu.

– Gyere no – intett neki, nyujtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de sebössen, mer gyün mán átalrul a ladik értem…

A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot. Annak felét magának törte, a másikat nyujtotta ismét a partigyerek felé.

– No – kinálta békülékenyen. – Ne.

A RÉGI VIZ.

Mostanában nem rossz idők járnak igy a halászokra, mert arányosan pusztul le a Tisza vizéről a jég és leginkább csak a Maros felől uszó szotyék az, ami a ladikján háborgatja a vizenjáró embert. Bár, ki okos, az uszó jég ellen mindig ki tud térni. Pár evezőcsapással több vagy kevesebb, nem számit a pénzkereső életben. A széles tiszai evező, amiknek a levélformáit még a Volga vidékéről hozták a halászó régi magyarok, vidáman merül a vizbe, bekerül egészen a csónak feneke alá és ha erős két kar tartja, olykép fordul utasitása nyomán a ladik, hogy minden uszó jegeket elkerül. Persze ehhez is tudomány kivántatik. A teória két sorban elmondja a vizenjárás titkát: amerre irányitod a kormány evező tollát, arra felé fordul orrával az edény. Csakhogy hát persze ez sem ugy van mindig és egészen más az, aki morotván jár vizi edénynyel, mint aki folyón áll a vizi tömegek esésének ellent. Valami jó, rendes halász által karszügyön fogatni nem alkalmas mulatság ám; bárki mit beszél. Jó nagy izmok vannak a karjaikban, olyanok, hogy azok már igazán be illenének hajókötélnek. Persze, a minkfajta ember csak az innenső oldalról, a kővel kirakott partról, – mit a magyar nyelv fokozottabb tiszteletére rakpartnak neveztek el – csak innen nézi, hogy a tulsó part csekély vizén miként vonja a fenékhálót a halász. Már biz innét, az innenső partról a mesterség folytatása végett mind eltakarodtak. Álló bárkáik ugyan itten vannak legjavarészben, de az már a mesterség üzleti részéhez tartozik, itten csak árulják, amit más részen fognak. Mert bármint keressük a dolgot, szép ez a köves part, már csak igy fölülről nézve, de abban hal nem lakik, helyét nem szereti. Más vidékről ideérkezett hajós, mig hajója dángubál, maga meguntában a kőfal mellett is megpróbálja kivetegetni a pöndölhálót, de bizony abba hal nem igen szokott akadozni, mert a hal másfelé tartózkodik. A halász ezen a részen nem is keresi, tanyavetéseik mindig csak a tulsó oldalon történnek s az innenső partról bámulva nézi munkájukat a dologhoz nem értő, hogy mi lehet az a sok apró fakarika a vizen s mi lehet annak a kötélnek a végén, amit oly nehezen huz az egész bokor népe. Ha keczével dolgozik a ladikban egyenkint, vagy ha alkonyat felé a csendes vizen kutytyogat, akkor sem kerül erre az oldalra, csak amarra tart, a lapos ártér felé, ahol még csönd van, sekély viz és porond.