Part 4

A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, igy nagy szelet fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát mást, mint hogy kiköt és hever addig, amig a szél mérge alább hagy.

A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz, kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s visszajövén, czitoraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a czitorához ne tudna, ritka hajó, amelyen czitora ne volna. A nótákat tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat busan zengi a rézhur:

Csináltatsz-e rúzsám diófa koporsót? Csináltatok, csináltatok márványkű koporsót. Mögüsmersz-e engöm három lejány előtt? Mögüsmerlek, mögüsmerlek egész világ előtt…

Ép ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban, mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett, bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember, asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképen-formán büszke is: hozzá át amugy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv, nem szólt a czitora, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan üldögéltek s foglalkozásképen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.

A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor utban álltak, tett történt a hajón. Egy legény, amint haladtak és csáklyázott a part felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a Thököliek, de némely része mégis varga – a csáklyát előbb ugy emelte, hogy beleüti Vetró Barna Pálba, de ezután meggondolta magát és nem tette.

Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze, hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak letette a csáklyát. De amugy arczában elborul és azt mondta a kormányosnak:

– Ha partot érünk, lemögyök a hajórul.

Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement emberrel ugy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat törődött vele: egy emberrel mindig elbir.

Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt nem lehetett parthoz-érésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából macskázták le. Igy a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszürt a bas oldalán, ez volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést nincs, aki türje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt s forditani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé fordul.

A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak utba, ugy gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta, hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, igy bedobják a vizbe a hajó orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a viz odáig viszi a tyukot, kiemelik.

Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a vizből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vizben a tyuk nem szeret soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vizbe. Belezuhant s még sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.

– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az utjukban – bizony későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vizba Thököli Mihály.

Megy lefelé a gyerek után.

A kormánytól nem messze megáll a vizben és nézdegél, hol veti föl a viz? Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test ujra elmerült, emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még a viz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek épen szájon rugta s igy elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part felé tartott vele.

Part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány. Ahol a viz örvényes és kavarog. Aki uszik, nem látja meg, de a hajó magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:

– Ne arra te! Ne arra, ha mondom!

Elfutotta a düh ott a vizben Thököli Mihályt s hirtelen az eszébe ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: ne ugass! – de nem tette, nem szólt. Kiért a partra, a gyermeket megrázta kissé a lábainál fogva, mint már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába száritkozni, mert ott tüz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek hogy van, azontul a hivásra nem felelt semmit, csak épen a megállott, vizes zsebóráját mutatván a tenyerén a kormányos elé, mondta:

– A reperálást kend fizeti.

Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahova kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az utért járó fizetést elkérjék. Mihály is igy tett, előbb azonban minden czókmókját összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.

– Lemék a hajórul – szólt be kurtán – viszöm a holmimat. Mög löhet nézni, hogy van-e közte olyan, a mi nem az enyim.

Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kis gyerek.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?

Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő gyermeke sorsát. A gyermek pedig simult anyjához; a gyermek, ha észszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.

Azt mondta Mihály:

– Mondtam, hogy lemék, hát lemék. Mög löhet nézni a holmit.

Vetró Barna rekedten beszélt:

– Hát ne mönj el, hát már csakugyan ne mönj el. Ha éppen olyan nagy bajod, hogy hozzád nyultam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz. De ne mönj el, mert minek mönnél el, mikor mondom, hogy ne mönj el.

Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak nyakassága között lévén, elfakadt sirva:

– Mihály, ha istent ismer kend…

Sirván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit átkarolta:

– Ne mönnyék kend el, Mihály bácsi, ne mönnyék kend el. Ha kend elmén, ki huz ki engöm másszor a vizbül?

És Vetró Barna szólt:

– Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.

De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szijánál fogva a válláról leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.

PARTI HELY.

A vizparton van a kis ház, félig eltemetve és rozogán, ennek ellenében azonban haragos zöld szinüre festették kivül, a padok is zöldek bent a korcsmaszobában, azonkép az asztalok is, de már megfehérültek, mert az emberi könyökök apránkint ledörzsölik róluk a festéket. Benne egy idős ember korcsmáros, ki is házisapkát viselvén a fején, ez vendégeitől való különvalóságát mutatja. Továbbá papucsban éli világát s ugy lehet, pár esztendeje nem volt kint a házból. Ha vendége nincs, az ajtóban áll és hosszu szárból pipázva nézi a folyót, melyen hajók mennek és jönnek s tudja mindenikről, hogy honnan jön és hova megy, mit visz, ki a kormányos, bár ezt senkinek el nem mondja, mert nem beszédes. A vendégtől sem kérdi, hogy mi tetszik, ha valamit akar, majd megmondja, ha pedig nem mondja, ott ülhet itéletnapig, fizetvén természetesen minden éjjeli ülésért három krajczárt.

Igy van az öreg ember az alacsony házban, bár valaha ő is volt fiatal és a ház sem ennyire alacsony. Mint falán a czimer mutatja, nemesi kuria volt valaha ezen épület, falun lakó földbirtokos ur városi tartózkodási helye. Régi házak sorsa azonban, hogy elsülyedjenek, a föld körülöttük egyre magasodik, minden évben elvesz a falból vagy féltéglányit, a régi nemes ur, ha álmaiból fölkelne, ma már rá sem ismerne a helyre, ahol élt.

Czégér nincsen kivül, mert fölösleges. Az, aki a helyet ismeri, ugyis ide talál, aki pedig nem ismeri, jobb is, ha nem jön. Semmiféle szükség uj ismeretségre nincsen, aki van is, sok. Igy délelőtt néha oly tömegben jelennek meg a tulsóparti ráczok, hogy sokaságukkal kellemetlenséget okoznak s még kellemetlenebb, mikor annyi bort isznak meg, hogy nem elég, ami fönt van s a pinczébe kell érte menni. Az ördög vigye el a torkukat. Vagy hát jó: ne kivánjunk senkinek rosszat, ne vigye el az ördög a torkukat, de hát hogy nem tudnak másfelé menni? Pedig nem is kedvelik őket. Jön be valami téliesen öltözött magyar s ahogy helyet keresvén magának, forgolódna, a subaszárnynyal megsöpri az asztalt.

– Föl ne lökje már kend a boromat – inti egy másik.

– Dehogy – mondja amaz, áttekintvén a tulsó asztalhoz, ahol Stévóék ülnek – inkább a rácz torony düljön össze…

Szerencsére nem igen értik egymás beszédét, továbbá a szerbek el vannak foglalva az itallal is nagyon, miután sietni kell. Délre még otthon akarnak lenni a faluban és igy aránylag rövid idő alatt kell végezni a borral. No végeznek is. Hamar pirosra válik barna arczuk (nagyon szép fejü emberek vannak közöttük) és ugyancsak lármáznak, egyszerre beszélvén valamennyi. Mig végül elmennek és dülöngélve hajtják lovaikat a falu felé.

Délben más a parti korcsma. Akkor hajósok jönnek és parti munkások és az ital fogyása kevesebb. Ezektől már nem telik annyi, mint a falusi gazdáktól. Ez egy héten csak egyszer jön, hát jobban költhet, mint a hajós. Már ezek csak ugy kétdecziznek, de némely rész pálinkát iszik. Igy a baggerosok, akik a kotrókon járnak, tavasztól őszig a viz közepén vannak s csak néha vetődnek partra. Valamely dolog bevégzésével pedig a munkások jönnek. Ha telehordtak buzával egy hajót, vagy kitalicskázták egy luntrából teljesen a homokot, a pénzen itt osztozkodnak. A pénz a kaparásnál van, aki köztük a főember, az számol a gazdával és veszekedik is vele, mig fölmérik a partra hordott homokot, hogy az mennyi. A homokot formás garmadákba külön emberek rakják, kik figuracsinálóknak neveztetnek és ezek ügyeskednek, hogy a homok többet mutasson, mint amennyi. E társasággal apró gyerekek és lányok vannak: kis öreg lelkek, kik a munkás nehéz sorsát már tapasztalatból ismerik. Ezek is dolgosok és tagjai a „bokor“-nak. Mikor a munkás tolja föl a meredek parton a nehéz talicskát, elébe áll az apró gyerek vagy leány. Kötél van a derekán, annak a végén vaskampó, azt beleakasztja a talicska elején a karikába és kétrét görnyedve vontatja föl a partra a terhet. Más gyerek ebben a korban még játszik, ez már keres s komolyan olvassa össze a pénzt, amit a munkáért kapott. Mozdulatai már ugyanazok, mint az öregeké, szijmadzagon épp ugy nyakába viseli a keszát, miben a pénzét tartja, a pálinkából már ő is kortyant s mielőtt inna belőle, az üveggel üdvözlésképen billent a másik felé. Köztük kis csitri lányok, oly szépek és oly erősek ezek a gyerekek, a rövidszoknyás lányka dagadó lábizma, a gyerekek erős nyaka egyformán barna és kemény, amint fölpiritja a nap és megszivja a szél. Valami csodálatos komolyság van bennük, amidőn mondják:

– Csak még sokáig jó időt adna a Jézus.

Jó napos időt, amelyen játszani lehetne és szaladgálni a kései füvön? Nem. Csak olyan jó időt, hogy akkora fagy ne legyen, hogy jegek jőjjenek a vizen, mert akkor megáll a munka. Akkor már nem járhat a hajó homokért, tégláért, de nem is kellenek, mert megfagy a falakon a malter és nincs mit dolgozni. Hát csak ilyen jó időt. Ha fuj a szél, esik az eső, nagy a köd, ez mind nem baj, csak akkora hideg ne jőjjön, amely megakasztja a dolgot, ezt kivánja a tizenkétesztendős gyermek, nem pedig falovat, vagy hintát, vagy bubát, amelyet altatgatna.

Délután csönd van, csak a korcsmabeliek tesznek-vesznek. Poharak csörömpölnek. Enni kap egy fürjmadár, amely szük, zöldre festett kaliczkában toporog. A postás benyitja az ajtót, hogy ujságot dobjon a szélső asztalra, kép van az ujságban, rendszerint, hogy egyik ember hogy öli meg a másikat. Borzasztóság az ilyesmi. Továbbá jön a részeges Jóska, az ablakos tót, valamely társával, kinek a Jóska fizet egy pohár pálinkát. Jóska jól keres… olyan hangja van, hogy a harmadik utczába is elhallatszik s gyakran hivják be a házakhoz ablakcsinálás szempontjából: az olyan ember, aki igy tud kiabálni, bizonyára ért a mesterséghez is. Jóska feddi is a társát, kit pálinkára vitt:

– Otthon van hat gyereked, mégse nem tudsz kijabálni, mint kuncsaft szeret.

S megy aztán Jóska, kiabálva oly keményen, hogy utczahosszat megreszket minden üres ablak.

Igy telik a nap apránkint, mignem meg kell gyujtani a lámpát, hogy világosságot adjon. Ad is. Jó öreg lámpa ez, csorba üveg van ráhuzva kalap gyanánt, ami igen kellemes, mert tudvalevő, hogy sokkal tovább tart az az üveg, amelyik csorba, mint amelyik nem csorba. Amelyik ép, egyszerre szétpattan és hat darabra esik, mig amelyik csorba egy kicsit, minden idők viharával daczol a maga tökéletlenségében. Van ez igy néha az emberekkel is. A csorba lámpa világát igen különféle alakokra veti. Néhány erős ember, a vállukon az ing szakadozott, ezek a zsákolók, kik lényegesen különböznek más parti munkástól, mivel csak amaz árut hordják, ami zsákban van, erre büszkék és vállukon az ing azért szakadozott, mert elkoptatja a zsák. A hintáló deszkákon könnyen viszik a nehéz terhet és nagy örömük van abban, ha a parton álldogálók nagy erejüket bámulják. Most igen porosak, mert czementet hordtak s fehér tőle valamennyinek a feje. Amodább külön kompánia, néhány magyar matróz; ismét külön kompánia, néhány horvát matróz, akik a Dráváról jöttek. Közben elegyes publikum: vidéki népek, mi igy ülőhelyben is meglátszik, mivel ezek tarisznyából esznek, mig a parti népek csak ugy papirosról, amiben magukkal hozták a bolti ételt. E vidékiek különféle sorsban vannak. Némelyiket másnapra rendelte be a törvény tanu gyanánt, vagy hogy vádlott is esetleg; más ismét átutazóban van, de csak hajnalban megy tovább a vonata; más ismét a reggel induló gőzhajót várja, továbbá egy soványas asszony, ki a lányát keresi, mert elveszett hazulról a lánya, ki csalhatta el, emberek, ki csalhatta el?

Mindenkitől kérdi, de feleletet rá adni senki sem tud, szomoru beszédét csak hallgatják szótalan. Itt-ott sóhajtás is kél, mert sok köztük az ügyes-bajos és annak mindannyinak volna mondani valója, de nem szól. Az idő halad, a nép némely része hazamegy, csak a vidékiek maradnak s néhány más, kinek nincs hova menni. Csavargóféle-forma emberek, kik még nem züllöttek el egészen. A sötét sarokban kártyázzák a máriást s némelyik néha kijön középre a lámpa alá, hogy megnézze, tulajdonképpen a kezében milyen kártyák vannak. Itt-ott bóbiskolni kezdenek és alváshoz készül a közönség. Ha sok hely van, végig dülve a padokon, ha nincsen, akkor ugy ültő helyében, két karjával az asztalra borulva. Ez olcsóbb is, mert három krajczár az ára, mig a padon való végignyulásért már öt krajczár fizetendő. A vén ember bezárja a korcsmaajtót, a lámpát is eloltja, e helyett a söntés sarkában füstölögve olajmécses ég, törött pohárban. Ő maga a söntés mögé fekszik, hol deszkából van ágyforma készség, sőt párna és tollas takaró. Most aztán mindenki alszik s csak néha hallható mozgás, mikor valakinek elzsibbadt egyik karja s a másikra fordul. Az asszony álmában néha beszél a lánya után, hivogatván, hogy jönne elő s ugy lehet, álmában elő is jön szegénynek.

Idő multán virradni kezd. Az alvók fölérzenek s nyujtózkodik egy-egy. Leghamarabb az emberei kászolódnak a félhomályban és első lépésük oda tart a söntés felé. Az asztalon ott vannak a pálinkás üvegek, a poharak. A vén ember még nagyon alszik, befelé fordulva a deszkaágyon. Lehetne ugy tiltott módon is kortyantani, de ki tenné ezt azzal az emberrel, kinek födele alatt hált. Kopognak hát az asztalon, azután zörögnek.

– Hej, gazda… gazda…

A gazda fölébred és sürögve dörzsöli a szemét.

– Hej, – mondja – de lefagyott a szömöm!

– Pedig még tél sincs, – neveti a többi.

– Nincs ám, – véli ismét a gazda s a poharakba öntvén a finum-fánum törkölyből, gazdai szokás szerint köszöntő szóval él:

– Jó röggelt adjon Isten!

HAJNAL A PARTON.

A nap, messze fönt a vizen, Tápé felől felkel azon időben, ahogy azt neki a kalendárium rendeli. Közhiedelem szerint Tápé tájékán állandóan alkalmazva vannak hat tótok, akik a napot minden reggel föltolják az égre s végül még csáklyákkal utána bökdösnek, hogy jól haladjon. Igy utnak is ereszkedik a nagy fényesség és szét veti világát a vizen. Parti madarak fölébrednek s halak dobják ki magukat a vizből. A tápéi malom nagy szárnyai azonnal forogni kezdenek. A malom integet a zöld füzfák közül a karjaival, hogy erre, erre, emberek. Itt jó lenni a füzfák közt, a partos helyen, a viz szélén, amelyen lassan ereszkednek tutajos oláhok. A vizen a hajnal ködje legel. A tulsó oldalon tizenkét ló huz egy domentátumos hajót. Lassan mennek, igen lassan és mégis sokat haladnak. Az oláhok sietve kapnak a kormányhoz és kitérnek előle. Ugyanis azért oláhok, hogy iparkodjanak.

A parton még nem indult meg a rendes nappali mozgás. Apró gőzösök füstölögnek, hogy majd mennek valamerre. Az öreg zsidó ember, aki a buzát szokta méretni a hajóba, napernyőjével lassu csoszogással megjelen s megy a dolga felé, mint ötven év óta tavasztól őszig tenni szokta. Mindig a más buzáját méri, amit a más egy másik másnak adott el, ő csak méri. Mennyit mérhetett már meg? Pipája ama régi, ma már ismeretlen kávéházi pipákból való, amelynek garas volt darabja, sőt három krajczár kettő. Fehér pipák ezek s manapság talán már sehol a világon nem kaphatók. Honnan van neki mégis? Onnan van, hogy egyszerü emberek egyszerü móddal élnek. A pipát, ha elkeveredik, csak be kell dobni a parázsba. Ott lángol, izzik és sustorékol, mignem olyan fehéren kerül ki belőle ismét, mint egy ma született kis macska.

A sleppekről pedig a kormányosok feleségei igyekeznek kifelé a piaczra. Már a piaczon igazán aranyat lel, aki korán kel. Négy-öt hajó egymás mellé kötve, azokon ugrálnak keresztül az asszonyok a vasalt szoknyában. A gyerekek otthon maradnak, azon a darab fadobogón, amely a slepp teteje. Már dugja is ki a fejét itt-amott egy-egy borzas szőke gyermek vagy barna, már hogy ki micsodás. A kutyák is felébrednek a sleppen és a gyerekek szaladgálnak a tetején a kutya után. A sleppnek semmiféle korlátja nincsen. Mint van az, hogy ezek a gyerekek nem esnek bele a vizbe? Bizonyára István király könyörög érettük. (Bár hiszen akkor nem panaszkodhat a foglalatosság irányában.)

Emitt egy czimbora végez érdekes kisérleteket. Nem akar bemenni a kutyája a vizbe. Vadásznak az ilyesmi nagy méreg. A multkor ugyanis hasznára forditotta a kutya merengését s belökte a folyóba. Azóta aztán semmiféle hajlandóságot az eb a vizhez nem mutat. Most már csalogatná tyukkal, kalácscsal. Igen jó, ehető ételeket dob a Tiszába. Hektor szalad utána fölfelé a parton (mert a hajók közt megszorulva olyan bolond a parti viz, hogy fölfelé folyik), de bele nem megy. Még a vizmeritő lápra is átsétál, hogy hátha annak az irányába hozza a sodor.

– Látod, látod – mondja örömmel a czimbora – hogy bevált az elvem. Kényszereszközökkel nem szabad hatni a kutyára.

Nagy öröm az, ha az embernek valamely elve a valóság életben is beválik. Ám később, mert semmi boldogság sem teljes, csak bemegy a kivánatos falatért a Hektor.

Mikor kijön, olyan vizet csap szét maga körül, hogy a kőfalra támaszkodó öreg emberek huzódozva nézik.

Ott egy egész sor ősz fej van. Barna és rózsapiros arczok, amikre nagyon illik az ősz bajusz. Különféle ruhákban vannak: az egyik módos, másik éppen csak, hogy él, de a régi idők s a közös mulatság csak összehozzák mindet. Olyan vizenjáró ember ez valamennyi, akik már kiálltak a munkából. Csak igy a partról nézik az ember járását, kelését. Ha esik az eső, akkor is csak ott van, ha süt a nap nagyon ádázul, szintén csak megjelen.

– Hej, testvér – mondja egy igen öreg, hajlott hátu ember – de rég jártunk együtt a Dunán. Van ötven éve.

Amaz gondolkozva tömi a pipáját a mutató ujjával.

– Van ám – szól, – több is.

– Hajhaj. Emlékszik-e kend arra a nótára:

Kifogták az rózsám Az pesti hid alatt Hej, az pesti hi daalatt.

Egyszerre öt-hat reszketeg öreg hang mondja rá a végit:

Hej, az pesti hi daalatt.

Akkor megint az első szól:

Hej, pesti hid kűlábja –

Tovább azonban nem megy. Elakadt.

– No – szól a többinek, biztatva:

Hej, pesti hid kűlábja –

De azok nem szólnak. Fejüket félre billentik, egyik-másik fölfelé tekint. Hogy ugyan, hát ugyan? Igen: Hej pesti hid kűlábja… pesti hid kűlábja – – – De mindannyian csak hallgatagok maradnak. A fény, ami a szemekben pillanatra fölgyullad, elalszik megint.

Nem, nem. Már nem tudják. Elfeledték véglegesen.

Ha tudnám, milyen szivesen mondanám nekik.

*

Halad fölfelé a sütőasszony az alsóvárosról. Ez egy olyan asszony, aki kenyeret szokott sütni. Emitt pedig egy szükes utczából illendő sötét ruhába öltözött másik asszony jön ki, kendő van a kezében összehajtogotva.

– Mék erre fölfelé, – mondja neki – mer a makói hajó möggyütt tennap.

– Az, az – felel az öreges nő lassan – möggyütt. Én is láttam. Az öreg hajó van itt, a Szent Lőrincz. A Dégieké volt az a hajó, tudja, mikor készült, mert itt készült még a két kis Horváthok idejibe. Azután akkor, hogy a testvérsógorát a gugorarud fejbe ütötte –

– Ugy, ugy – vágta a szavába a sütőasszony, hogy ő is beszéljen. – Nálunk mög nézze, mi esött. Hoznak a tanyárul gyerököket körösztölni. De ugy igaz ám, ahogy mondom. Viszik a paphoz. Ahogy a pap levöszi rulla a kendőt, nem gyerök van a pólyába, hanem hal.

– Hal?

– Hal. Azt mondja, ezt nem körösztölheti. Vigyék ki. Kiviszik a népek, csodálattal. Odakint mögnézik, hát csak gyerök. Mögén visszaviszik. A pap levöszi rulla a kendőt, hát most mög két szál gyertya van a gyerök hejjin. Avval a pap mérges és pirongatja a népeket. Kimönnek mögén, odakint hát csak gyerök az. Kisded gyerök. Viszik ujra vissza, gyerök ez. A pap ujra fölvöszi rulla a kendőt. Most fehér galamb volt a pólyában. Fölszáll és azt mondja: Köszönd, hogy se halnak, se gyertyának hitelt nem adtál. Mer ha halnak ádsz hitelt, vizözön vöszi el a világot, ha a gyertyának: tüzvész. Igy azonban éhhalállal pusztul el a világ.

Az öreg asszony szótalan halad.

– Nem hiszik, látja, nem akarják elhinni a népek, Kata ángyi – fakad ki elkeseredve a sütőasszony. – Möglássa, nagy sanyaruságok követköznek.

A nap kezd följebb haladni. A folyón megmozdult az élet. Vizi molnárok jönnek a partra ladikkal, hogy a buzát bevigyék őrölni. Három gyerek jön, egy közülök nagy kenyeret visz.

– Nézzétök – kiáltja diadalmasan – az a mi sleppünk ott a tulsó parton. A négyszázhuszonegyes. Ép ahun az apám is a, mer kátrányozzák a födélt.

Rögtön igen nagyot is kiált:

– Édös apám!