Part 3

– Már azt épen nem tudom – és körülnézte az égi tájakat András. – Amig a szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sinön mögy, mint a gőzkocsi.

Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a földre.

– Isten áldja mög – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége, kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egyideig, ha vissza nem kiabálja a széllelbélelt Kiskovácsmihály Mihály.

– András bácsi, hej!

– No, mi köll már megint? – kérdezte Bábocskay.

– Be löhet-e már menni a szobába?

– Nem. Minek?

– Só köll a halba.

Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal végighaladván a járón, a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel.

– Inkább ezt nyitom ki – mondta András – mint a szobaajtót. Emeljük no.

Ketten fogták a gerenda végét és föl birták emelni, ugy, hogy a kötéloszlopra tehették.

Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda végét, benyult a lyukon és egy marék darabos sót huzott ki belőle.

– Ne – mondta – elég lögyön, mert ami itt bent van, az ki van mérve.

– Hát az agár el ment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a sót.

– El – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón…

GUGORÁZÁS.

Jó ideig kis viz volt a folyóban s most, hogy valamennyire mégis megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor, mert a viz csalfa nagyon s im, ha pár araszszal alább száll, minden élet megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit fel kellene huzatni valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd buzával rakodna. Erre már régen vár mindenki; az is, aki rakodná a buzát, a hajósgazda is, aki szállitaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is, akik a buzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a ráczok, akik nélkül semmit sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a viz.

Stévóék az első hirre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a hajó, odahagyták a kis szerb falukat és itt pipáznak pár napja a parton. Várják a jó szerencsét, mig lovaik, a sok sovány macskaló a tulsó oldalon keresgél némi harapnivaló zsombékos füvet a fövenyben. Ezek nélkül nem indulhat hajó fölfelé, mert az már ugy van berendezve, hogy a magyar hajókat szerb emberek lovai huzzák a nagy alattságnál fogva. Nagyon egyszerü ez és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik: Hó! akkor megállnak, ha pedig Haót! szól a kormányos, akkor megindulnak. Ez tisztán az ő mesterségük, meg a lovaiké, amelynél rosszabb foglalkozás nincs is a világon. Azért szokás mondani a rendkivül nehézsorsu emberre: olyan az élete, mint a hajóhuzó lóé.

Stévóék hát állnak a parton és örömmel szemlélik, hogy jön már a hajósgazda feléjük. Jön is és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az egészet, a fejében mindent összeszámol és azt mondja:

– Negyvenkét forint.

A gazda erre szónélkül sarkon fordul és elmegy. Stévó pedig ujból neki fordul a partkorlátnak és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg semmit. Nem igen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárus vagy szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki rácz menyecskékkel el tudjon kacsalódni, ha hussütésre való serpenyőt vagy pedig tarka selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt). Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra járásra laknak a tulsó parton a ráczok. Stévóék hát kázsélnak és igen erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a gazdára nézve igen szomoru világot jelentene.

De azért jó, ha van gőzhajó-társaság és a gőzhajós-társaságnak egy kormányosa meg épen a parton, az aranykoronás sapkával a fején. A gazda ahhoz csatlakozik és beszélget vele. Mindenféle közönséges dolgokról beszélnek, talán épen arról, hogy hol kellene összeólmoztatni a kormányos pipáját, amely épen eltörött a héten, de Stévóék mindezt nem hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan huzatni a hajóját a gazda. Nézd el, nézd, hát akkor ők miből élnek? A lovacskák a tulsó parton mit fognak huzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba és miből vesz a májkó otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez és Stévóék most már annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő multán ujból elhalad előttük a gazda és odavetőleg mondja:

– Hát huszonnyolczat adok, Stévó.

– No – kap a szón Stévó – harmincz lögyön az, gazda, aztán éjjel is mögyünk, ahogy a lovak csak birják…

Stévó nyujtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve és Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a tulsó part felé, ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet tapossák a lovak.

*

Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak, Stévóék nem ácsorogtak a parton s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. Még csak ugy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó, buzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány hajó jött s jöttek a sekélyes vizen a könnyüjárásu marosi burcsellák. Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni s egy nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár. Biz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindig csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot elvégeznek negyvennyolcz óra alatt s a többi napra aztán semmi sem marad. Ahogy a vasut megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránkint a kishajóst. Pedig micsoda forgalmakat csináltak ezek. Aki igy látja a vizen feküdni ezeket a nagy, lusta hajótesteket, amiket lovakkal vonszoltatnak előre-hátra, el sem hinné, hogy még csak nem is oly nagyon régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nemcsak az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón vitték a kősót s igy jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan pedig hozták az olyan árut, amit idegen világokból szállitottak tengeri gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken ameddig csak lehetett, ami nem is különös, mert egy méteres vizben már igen vigan jár a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni, hogy ostobaságból van ez igy, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne sokat merüljön a teherrel. Igy járt aztán mindenfelé; vitte a kősót, hozta a czitromot, kávét és a spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyerekkoromban nem is volt valamirevaló kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.

– Biz ugy – mondta egy öreg hajós a minap – odáig jártunk, hogy a tengörrel keresködtünk. Münk fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött, a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrul. Valami hirös jó utjuk volt azoknak akkor, ugy hivták, hogy kalorina.

A Karolina-ut az, amely Porto-Rénél éri a tengert. Ma is meg van, de már a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon kavicscsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent vasut hoz már, a kalorinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik faluból a másikba. Urrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet eszik s vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha, olcsó marha. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs egy hatos. Az almát meg árulták három hatosért egy vékával, de ugy se igen vették.

Ma meg aki észszel élő ember, termett almából nem is hagy télire (legfölebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik öt-hat krajczárért darabonkint, a narancs darabja pedig téli időben is négy krajczár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak…

… Ugyan azért van most is vizihajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós mestersége tünőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem bir a nagyhajóssal. Ámbátor ha birna is, a dolog vége mégis csak az, hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát.

*

Van ugyis vontatás közben, hogy Stévó lovainak akarva, nem akarva, pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol huzhatnának. Például a part mocsaras, vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét szirtes. Más esetben van néhol olyan ereje a viznek, hogy az árral semmi módon sem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a mély viztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem futja a vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen kinlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most nehéz munka kezdődik.

Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy lánczos vasmacskát a csolnakba eresztik, amely nehéz súlyától csaknem felbillen. Ezután pedig két kézre fogja ám minden ember az evezőt és bármennyire fáradt is, itten engedni nem szabad és megállni sem szabad a vasmacskával. Csak azt vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor neki áll mind és kilökik a ladikból. Lezuhan a vizbe a macska, az emberek pedig mennek vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.

Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag, derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani. Ez a gugora. A fejin egy rud jár keresztül. Hogy a macskától hozott kötél végét rákötötték a gugorára, keresztüldugják rajta a rudat és mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora s amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A viz ellen való tehervontatásnak régi furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább érsz világból. Magamagát hajtja igy föl a hajó egész odáig, ahol a macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik vasmacskát. El is viszik, levetik és visszahozván a kötelét, most az kerül a gugorára.

Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahuzó gépre vetik, hogy felvonják a viz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével erősen belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek és a macska fára szalad, de a gyerek eléri és le akarja venni onnan, a macska oly erősen fogja a fát, hogy csak ugy lehet levenni onnan, ha körme alatt a faháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a vizfenékbe és fölhuzásához nagy erő kivántatik, mert épen nem enged; van eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe s ott marad a fenéken. Hajtják emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy és lassan, ami megismerszik az ütközővas csattogásáról. Meg is állnak pihenni. Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.

– Beteg kend? – mondja neki Várakozó János.

– Már miért? – kérdezi Szélpál.

– Hát, hogy köhög kend.

– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven ember szokott köhögni, nem a holt.

Ez igaz. Ennélfogva ujból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a macska. A hajót egyszerre megkapja a viz sodra és viszi lefelé. De tartja az első macskára vetett kötelet a gugora – Jézus és Mihály arkangyal! benne feledték a gugorában a rudat.

– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetü, de hiába. Nem bukott le Szélpál, mert épen köhögött. Ahogy megakadt az első macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordult a suly alatt egyet a gugora és nyakszirten csapta Szélpált a rud olykép, hogy a bakhoz esett, onnan lefordult és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan nem köhögött.

Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni a gugora rudját s csak mikor ezt megakasztották, fordulhatnak a testhez. Kivülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve; már Szélpál fölfelé ezentul nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most, hogy ladikba teszik s a hallgatag vizen viszi egy hajóslegény hazafelé. A többi nézi, mig el nem tünnek a kanyarodónál a füzesek alatt, azután ujból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál) és mégis nehezebb. Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon, a kis családnál?

A viz nekifeküdt a hajónak, az emberek a gugorarudhoz nyulnak és hajtják a gugorát szótlan. A messzi partról Stévó bebámul, kiabál is valamit, de szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez:

– Haó! héj!…

Egy idő mulva azt mondja a kormányos:

– Ugyan, hogy nem gyógyul be a szája.

KÖDÖS PARTOK.

A töltés aljában még zöldek a füzfák, amik azért vannak ott, hogy árviz alkalmával a mérges hullámoknak ellentálljanak s védjék igy a nagy földfalat a rongálástól, mert ott a földfal mögött a róna, a maga ezernyi életével. Zöldelnek még a becsületes jó füzfák. Derék növény ez; minden esztendőben lebotolják, csak épen csonka törzse marad, ám ő nem bánja. Ágaiból a szegénység köti a kosarat, halászlegény a kast s bárhogy lebotolják is, ujra hajt. Pedig oly durván bánnak vele. Ha más fának szedik le az ágait, azt mondja róla a szó: lenyirták, leszedték, levesszőzték, csak a füzfáról mondják: lebotolták. Mintha hozzá nem volna érdemes baltával, fürészszel nyulni; elég az is, ha valamely nagy doronggal leverik az ágait. Hü, derék füzfa, ki meg vagy magadtól, bár senki sem törődik veled, még most is, ködök és hajnali dér idején, zöld leveleket mutogatsz. Szerényen ott a töltésoldalban. Van gyümölcsfa is, amely nem ad annyi embernek kenyeret, mint te, elhagyatott. Hát még az orvosság, ami belőled kikerül: a salicyl! Lásd, ennek a kis unokádnak mily előkelő neve van. Kell is neki, mert az nagy urak között forgolódik, azok szoktak rászorulva lenni. Azok meg csak nem ihatnak füzfalevet. Füzfalé! – mily parasztos! Természetesen egészen más, önként értetődő, ugy „magától folyik“, hogy egészen más a salicyl.

Azonban ne haragudjatok füzfák a töltésoldalban, mert különb furcsaságok is megesnek. Savanya Mihály névvel sem lehetne senki követségi atasé Szent-Péterváron. Hát csak nyugodjunk bele a dologba. Itt a télelő hidege, az ártér füve már rozsdaveres s a nyáron át kiszáradt iszaphomokot valami nedvesség köti egymáshoz. Valóságos föld szeretne lenni, de csak tetejét teszi ilyenné az őszi idő. Most birja, a parti földön ezen tájban már alig jár valaki. Mindjobban ritkulnak a hajóhuzó lovak járásukkal. Ami hajófuvar még van, sietve végzik, már félnek a jégtől és a fagytól, amely utjában megakasztja a hajót. S a hol késő őszszel befagyott, onnan tavaszig elő nem jöhet. A gőzhajók sem igen tudják, meddig haladnak még. Csak nap-nap az életük. Mihelyest a jég megjelen, leóvakodnak a téli kikötőbe.

Ritkul hát már a parti járás. A part vándormadara, a halász is keveset mutatkozik. Egyfából faragott csónakja csak itt-ott siklik a parti sekélyben, orrában a bárkával, amibe majd a halat veti – ha fog. Mélyeket merül a csónak fara alá a széles tiszai evedző, de csak könnyedén, mintha nem is az hajtaná a ladikot. Ritka halász, aki egymagában ülve szeretne evezni, talán nincs is közöttük ilyen egy sem.

Ha gondolják, hogy „lösz valami“, megpróbálják a vizet egy tanyavetésre. De igen meggondolják, hogy hol próbálják, mert a laptárost neki ereszteni, az öreg keritőhálót kivetni, meg ujból beszedni, nem kis munka. Mégis hányszor történik, hogy fia-hal sem akad, vagy csak olyan, hogy boszusan löki megint vissza a vizbe a halász.

– Eredj, akkor gyere elő, ha majd anyányi löszöl.

Mikor az öreghálót erre a munkára ladikba rendre fölszedi, laptárral, apacscsal, farhámmal készségbe teszi s munkájára indul, az vezeti a vizi embert is, ami a földmivelőt. Ő dolgát rendben végezi, elveti, mit elvetni kell; munkáján lesz-e áldás, hoz-e kenyeret, vagy kenyérre valót, az a föld fölött élő Igaztól függ, hogy feléje nyujtja-e segitő jobb kezét.

Ha nyujtja: jól van, ha nem nyujtja: zugolódás nélkül haladnak odább, máshol próbálni a szerencsét. Pedig az öreghálót tanyavetésre kivetni nehéz, a pirittyhálót még nehezebb, de az ezeken a mostani szük vizeken nem is igen járja. Kevés olyan hely van, ahol meg lehet állapodni, ahol valamely tanyafélét is ütnek a parton, – ha mást nem is, némi alacsonyas sátort ócska ponyvákból.

Inkább a kintvaló, náddal épült rendes halásztanyákat is hagyogatják már el, aminők a Kistiszák partjain vannak felütve.

Hiába, jön a tél, a vizi ember munkája, bármily foglalatosságban legyen is az, apránkint befagy.

Mit csinál télen a vizi ember, mikor jég alatt a folyó? A halász, a hajós, a vizimolnár, a baggeros? Alig egyebet, mint a semmit. Télire marad mindannyinak egy kis munka, de azt hamarosan elvégezi. Jár, forog a hajós, a vizimolnár. Most készségében mindent megszemlél s amit tud rajta, javit. Foldoz, hajót, ladikot, csákját javit s ami szerszám csak az „első bas“ kamrájába van hányva, mind vizsgálat alá vétetik. Szakadt köteleket összefonnak, két rossz evezőből csinálnak egyet, amelyik „még majd elszolgál valameddig“.

A halász vizi munkája télen mindössze az állóbárkákra zsugorodik össze, ott pedig a „mestör“ végezi a dolgot. Az árul. Más gond ott azután nincsen, minthogy hol egyik, hol másik partra kell áthuzni a bárkát, a szerint, hogy hol van több védelem az uszó jég ellen. Ha pedig befagy, ott marad egy helyben tavaszig. Van azonban más dolog a háznál; a szerszámjavitás. Annak a halászatnak, amit a nép üz, amely mint az ősapáktól való foglalkozás maradt rá, ma is alig van olyan eszköze, amelyet más iparos csinálna, vagy amelyet boltból venne. Kivéve hát a kukázó macskát, az állóbárka lánczát s a köteleket. S a nádvágót, a régi ősi nádvágót is czigány kalapálhatta valaha. De minden más, öreghálótól a legkurtább tapogatóig, szapolytól a kuttyogatóig, minden otthon készül; van ott mit foldozni, toldani, ami elszakadt, kötözni, vasalni, ami a fáján meghasad a nyári időn át.

De hát idővel ennek is vége van. S a tél hosszú. A korcsmában sem lehet egész nap ülni. A viziember a cziterához nyul ilyenkor s azon nótáz, mert az a mesterség hangszere, kivételesen a vizimolnárságnál a duda. A cziterájuk is egészen különleges, ép ugy nem hasonlit a steyer „Zither“-hez, mint a hogy nem a bácskai tamburához, amelynek tök-czitera a magyar neve. Cziterájuk két „tall“-ra jár, s maguk szokták késziteni a téli unalomban. Általán a faragás, a bicskával való alkotni akarás szokása a nép egyetlen más fajtájánál sincsen meg annyira, mint a vizenjárónál. A földmives is átaluszsza a telet, még sincsen kedve faragni. Emezek pedig, ha a czitera verésébe beleuntak, különféle fadarabokat vesznek elő s apró hajókat faragnak belőle. Ladikot, luntrát, burcsellát, tököshajót, de mindent olyan szépen és rendesen, mintha valóságos volna. Ami a valóságos hajón szétszedhető, az az ő kis hajójukon is szétjár. Domentátumos hajójukon lejár a libalábkormány, a timonrud, a csárda ajtajai nyithatók, csukhatók, nyilnak elől a kettős basok, lehajlik az őrfa, tekerni lehet a gugorát s fából faragnak rendes huzógépet a vasmacskához. Nagyon pontos munkáju, szép dolgok ezek.

Készitése ott kezdődhetett, hogy parti korcsmák, amelyekbe vizenjáró emberek szoktak járni, czégérül alkalmazták az ilyen hajókat. Ott függött egy az ivó tetején, lánczokra akasztva, lobogó zászlóval, mert a nemzeti szinü zászlórudat is ráfaragják oda, ahova illik; a domentátum oldalába, a kormányorrtól jobb kézre, mint illik.

Olykor kerül belőlük eladásra egy-egy, de nem drágán. Volt nekem is egy, tizennyolcz forintért vettem, ugyanannyiért át is engedtem a kamara iparmuzeumának, mert oda kellett s épp akkor nem birtak készet találni. Ugy tudom azonban, hogy a millenniumi kiállitáson egy halászlegénynek ilyen szépen kifaragott hajóját százötven forintért vették meg.

Lám, ime ezekben az emberekben, anélkül, hogy valaha a Slöjdről harangozni hallottak volna, bennük van a Slöjd, még pedig nem a maga fakanál-faragó kurtaságában, hanem mint – ne tessék kinevetni érte – iparmüvészet. Az iparmüvészetek hivatalos világa danolhat előre-hatra, amit akar; mikor az egyszerü vizilegény faragása százötven forinton is elkel egy nagy kiállitáson, az már nem semmi, az már valami. És nem is nagyon sok utánjárás kellene hozzá, hogy ebből a téli unalomüzőből jövedelmes tevékenység váljon. Kisebb és nagyobb formákban levélpapirtartónak, szivarosszekrénynek annyira bizonyosan beválnának, mint az obligát, mire sem való Alpenhütték, amiket ha jól megfog az ember, azonnal három darabra válnak. És emez magyar is, szép is, nemzeti is. Csak éppen fejleszteni és tanitani kellene kissé azokat, akik minden tanitás nélkül, magamaguktól is idáig vitték.

Mert hej, a tél sovány idő. A tél a mivetlenség és kenyértelenség ideje. Senki sem tudja jobban ezt, mint a nép. Az ő nyelvében a tél nem a hideget jelenti, hanem azt az időt, amidőn nem lehet keresni. A földmivelőmunkás a tavasz leggyönyörübb napjait is télnek nevezi. Azt az időt, amidőn a tavaszi munka már elmult, a nyári még nem kezdődött meg s nem lehet keresni.

Biz a tél szigoru. Viziember, halászlegény, hajósember ilyenkor még egy munkába fogózhat a Tiszán, egy istenkisértő, veszedelmes foglalkozásba, a lulázásba. Az nem utolsó mesterség. Akkor van rá szükség, ha a zajló jég a vizen valahol megáll. Leginkább kanyarulatoknál szokta azt tenni, hol megtorlódik a szotyék, összeáll és gátul van mindennek. Szabad a viz fölötte is, szabad alatta is, de utban áll a befagyott darab. Rossz az mindennek és baj mindenfelől. Mert az alsó vége nem fagy a jégnek, a fölseje pedig egyre nő, ahogy az uszó táblák hozzá csapódnak. Ilyenek szoktak a beállás okai lenni és kora áradáskor veszedelmül szolgálhatnak.

Nincs hát ennek más módja, mint elpusztitani onnan a jeget. Utnak inditani valahogy, ahárhogy. Próbálták robbantásokkal is, de biz az nem sokat ért. A dynamit szakitott akkora lyukat a jégen, hogy egy jó vastag csibukszár belefért, de más látszatja nem igen volt. Csak visszatértek aztán a régi módhoz, kezdtek lulázni.

Mi ez? Nagy keményfa-ladikokba beleül tiz-tiz ember s föleveznek a jég alsó végéhez. Ott a jégre ugrál mind, csak egy marad a ladikban. A többi megfogja a ladik szélét s derekaformáig kihuzza a jégre. Akkor megmarkolják, fölemelik s teljes erővel megint lecsapják, mig csak alattuk a jég be nem szakadt.

Ilyenkor abban a pillanatban be kell ugrani a csolnakba, már annak, aki ott nem akar veszni a jég között. És igy folytatják a munkát, amely ha lassu is, de biztos. Közben játszanak az ezer halállal, mert aki a leszakadás szempillantásában el nem kapja a csolnak szélét s bele nem löki magát, az ott veszett.

Uszni pedig nem igen tud egy sem. Suszter is arról nevezetes, hogy rongyos a czipője, ócska ruhában jár a szabó: hát hogy tudna a vizenjáró uszni? Biz azt meg nem tanulja, vagy ha igen, akkor is csak a kutyától, de nem a békától. Ugy kapálódzik a vizben, mint az eb szokott, de az nem sokat ér, ruhástól, csizmástól annak a tudománya mellett bizony csak belehal abba a vizbe, amelyből még élt, kenyerét kereste.

És mégis csak ott van a lulázásnál valamennyi s játszik a halállal. Haj-haj, barátim, a kenyér…

Mikor azután a jeget letörték végkép és szabad a Tisza, csónakját a vizbe betolja a halász. Pipára gyujt, a keczét kiveti, az evedzőt a cziklonyba behuzza s állva, egyfelől fogja a kecze kötelit, másfelől az evező nyelét, lassan ziklant arra lefelé, „viz alá“…

FÖL IS HAJÓZUNK, LE IS HAJÓZUNK.