Part 2

Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá. Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a jeges vizre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral, önmagának tette fel a kérdést:

– Én? Innen?

*

Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára ugy történhetett, hogy az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, daczára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem boritotta föl a tábla, hanem csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott, fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az orrával ismét délnek fordul.

– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem volt kinek mondani szavat a kietlenségben s a kormányhoz állván, megtömte azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt, egymaga ur a vizeken az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő megenyhült s a jég ugy elveszett a vizről észrevétlen, mint az apró kácsák tollából a sárga szin. Titeltől fölfelé megint csak vasbika huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a viz ellen, mint szokás. Amint eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, utközben fölkapott értetlen legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés (kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):

– No, möggyütt kend?

– Mög.

– Soká oda volt kend.

– Az ám – mondja a hős – sok volt a népekben az ijedtség…

TUTAJERESZTŐK.

Bent valahol Erdélyben csattog a hegyek oldalában a fejsze s rengeteg szál fenyők szörnyü robajjal ugranak a völgybe a csusztatón. Aki először látja, azt hinné, óriások verekszenek itt a kövek birodalmában s fenyővégeket vagdosnak egymás fejéhez, pedig voltaképen csak az oláhok döngetik az erdőt, hogy uszni küldjék a fákat.

A vizen való járásnak a legelső tudománya ez, amit csak valaha ember kitalált. A fák a maga mivoltukban usznak a vizen. Az se nem ladik, se nem csónyak, se nem dereglye, se nem luntra, a hajótól pedig olyan messze áll, hogy egy napon vele emliteni sem lehet. Csak épen, hogy fa, mint a többi. Hosszu, nagy gerendák, amikről leszedték az oldalágakat, a törzsek pedig együvé következtek a vizen és bizonyára ma sem különbek, mint azon időben voltak, amikor legelsőbb próbálkozott ilyfajta talajon vizre bocsátkozni az ember. Nem tudni, mikor kezdték meg legelsőbb a hegyek erdejei, hogy a fátalan lapályokra ily módon ereszkedjenek, de hihető, hogy utazási módjuk a kezdettől fogva máig sem változott. Tökéletesen annak mutatja ez ma is magát, mi a régebb időkben lehetett. Emberek, akik még uszni sem tudnak, rábizzák az életüket, pedig csak fából készitett szöggel, rossz hevederekkel van együvé tartva az egész. Lapát az elején, lapát a hátulján, de azon egyetlen fejszén és egyetlen bicskán kivül, amit az oláh magával visz, egyéb vas nincs se rajta, se benne. Csak ugy megvan ő maga-magátul. Jár-kél a habokon és bármilyen egyszerü, soha semmiféle baja nem esik. A gőzösök neki mennek egymásnak és be is ütik egymás bordáját, a nehéz, buzával terhelt fahajók pedig zátonyra jutnak vagy a tönkre mennek. Mindezek fölött a maga lassuságában, de tökéletes biztossággal halad el a hegyi törzsekből összerakott viziteknyő, amit régenten lápnak hivtak, ma tutajnak neveznek, ámbátor a szegedi hajós a maga gunyolódó szokása szerint ennek is megtalálta a külön czimezést. Azt mondja róla: lepény, és ténybeli dolog, hogy olyan lapos is, mintha egy szép tepsiben egy szép darab turóslepény heverne. Bár hiszen a turóslepényen nem laknak oláhok (s ugy lehet, nem is kóstoltak még efajta ételt az istenadták).

Mikor a hegyteteji csusztatón átal leugrálnak a völgybe a fák, azokat barkácsolni kezdik némely oláhok. Apródonkint össze is rakják a vizen. Az oláhok mellett ott vannak az anyácskák is és amig azok a tutajt készitenék, ők seprőt kötöznek az ágakból. A legjobb seprők ezek mind a közt, amik csak a világon kaphatók. Mert másutt is tudnak ugyan seprőt kötni, de olyant senki, mint az anyácskák. Ez tartós, maradandó s miután ezeket is évszázadok óta egyformára kötik egyforma vesszőkből, egyforma háncscsal az örökké egyforma anyácskák, megvan bennük az az állandóság, ami az erős régi dolgokban megvolt. Mire az apácskák készen vannak a tutajjal, anyácskák is mind összekötözték seprővé az arravaló ágat. Persze a dolognak ezzel nincs vége, mert a tutaj és a seprő ott a Marosparton, ahol áll, senkinek sem kell. Azt el kell messzire vinni, mert az uristen igy rendezte be a dolgokat, hogy némi foglalatosságot adjon a népnek.

Az apácskák ráhányják a seprőt a tutajra. Anyácskák ezt látva, sirnak, mert im közeleg az indulás. A gyermekek is sirnak a vastagszövetü ingben. O, o – mondják – o domnye Zeu! Biz ez szomoru sor, akármely oldalát keressük. Apácskák most ráállnak a vizre s mennek le messze a csokoládészin folyón az ungurok közé. Az ungurok ugyanis bolond népek, olyan vidékeket laknak, ahol nem terem a fenyő, s ha apácskák nem vinnének nekik tutajt le a Maroson, fa hijján házat sem tudnának épiteni. Jó szerencse, hogy vannak kereskedők, akik levágatják a hegyekről a fákat s rábizzák az apácskákra, hogy vigyék el azokat az unguroknak.

Az anyácskák egyre jobban sirnak, a gyerekek, a Dána, az Ilia, a Juonka, a csöpp Petru szintén pityeregnek. Apácskák most kötik el a parttól a lápot. Hogy kötelétől szabadult, a viz erőt vesz rajta s lassan utnak indul. Rudakkal is nyomják befelé. Igy távolodik. Apácskák nem integethetnek, mert a lapátokkal vannak elfoglalva, ugyanis a viz közepére, a rendes sodorba kell hozni a tutajt. Ez a hajtásának az egyetlen tudománya, hanem ezt aztán két kézzel kell gyakorolni. Emiatt csak igy minden integetés nélkül vannak. Szomoru távozás az ilyen. Az anyácskák és a gyerekek néznek utánuk, ameddig lehet; a Maros folyása azonban igen játékos a hegyek közt s apácskák hamar elvesznek a szem elől. A familiák otthon maradnak és sohasem tudják, hogy az apák hazaérkeznek-e valaha. A vizet nem lehet kitanulni és idegen földeken bajos a járás-kelés. Az apácskák pedig, a Petru Mikroan és Juon Drzbaro huzgálják naphosszat és éjszakákon át a lapátnyelet és Petru Mikroan néha, mikor már majd elszakad a dereka, átkiált a láp tulsó végébe:

– Hajhaj! Mikor érünk még oda?

– Hajhaj! – felel vissza Juon Drzbaro – mikor érünk még oda?

Mikor olyan utra térnek, hogy egy ember is elég a tutajhoz, akkor a másik főz. Nagyon egyszerü étellel élnek. Ha elég idejük van a hámozásra, krumplit főznek, vagy pedig belevetik a parázsba, hogy megsüljön. Egyébként rendszerint kukoriczalisztet vetnek a bögre aljába, egy darab hagymát szétnyomnak, azzal elbolonditják s vizet öntenek a tetejébe. Mire fölforrt a készség, megvan az étel. A tüzet különben élesztik folyton s nem hagyják elaludni, mert nekik drágább a gyufa, mint a fa. Mert fa van a tutajon elég, ellenben a gyufáért pénzt kell adni. A masina és a lumine, a gyufa és a világitás a legdrágább dolgok közé tartoznak abban az egyszerü életben, amit ez emberek a hegyeik között élnek, mig a tüzelés jóformán ingyen esik. Otthon a pitvar földjén van a tüzhely, ahol folyton ég a parázs és még csak tüzelőt sem kell rárakni. Egyetlen nagy, kidőlt fenyőfa adja ezt, amely keresztbe fekszik az udvaron és a vége beszolgál a tüzhelybe. Amennyi aztán elég belőle, ahhoz képest tolják mindig befelé, mert fölöttébb kedvelik az egyszerü eljárásokat.

A tutaj pedig uszik lassan lefelé a vizen. Ha nagyon sötét éjszaka támad, ki is kötnek a parton. Ilyenkor a Juon, akinek hegyesebb szeme van, falu után kutat, hogy abba bemenjen és italt vásároljon. Ezt ugy szokás csinálni, hogy félüveg spirituszra félüveg kutvizet öntenek. Ha nagyon finom italt akarnak, akkor még egy krajczár ára czukor is járul hozzá. Ilyenkor egy kis zsirral gombóczot csinálnak a kukoriczalisztből és puliszkának főzik. Nagyon okos ennivaló a puliszka, ha jól van elkászolitva, s ha meg édespálinka is kerül hozzá: kész a boldogság a tutaj közepén. A boldogság ugyanis ilyen, aki nem keresi, rendszerint az szokta megtalálni.

Reggel aztán mennek odább. Végtelen lassu utazás ez, két hétbe belekerül, mig az alföldre érnek. Egyszer aztán a Marostoroknál belefordulnak a Tiszába. Most már lapátol ám mind a két ember keményen, mert itt a két viz sodra veszekszik egymással. Egyik az innenső partra, másik a tulsóra akarja terelni a lápot, azonban Petru és Juon nem engedik. Nagy munkával jár az ilyesmi, mert forgalmas is a folyó nagyon és két hid alatt kell elhaladni a láppal. A láp pedig nem ugy van, mint a hajó, mert ez, ha látja, hogy rossz felé halad, macskát vet és megáll. De az oláhok, bár szállitják ily módon vagy ötszáz év óta a fát, nem jutottak eddig arra az ötletre, hogy ők is vethetnének macskát, ha volna macskájuk. De nem teszik, mert lám, nélküle is megvannak és ami nélkül valaki meglehet, azt ne keresse.

Igy kötnek ki a vasut hidján tul, ahol ezrével fürdik a Tiszában az efajta fenyő, amilyent ők is hoztak. A többi munka aztán gyorsan megy. Jön a kereskedő embere és átveszi a fákat. Meg van valamennyi.

A seprőket is megvenné.

– No hogy adod, Juon? – kérdezi.

– Ju sepri, nágyum ju sepri – mondja Juon. – Tiz dárob van ecs csumó. Ecs csumó tizem nócz karczár.

– Tizenegyet adok érte – véli a kereskedő. – Kápata?

– Nu kápata – felel Juon.

– Hát ha nu kápata, akkor ott marad a lepényön.

Juan leveszi a sapkát a fejéről.

– Domnu – mondja – ugy segitse engem domne Zeu, hogy nágyum ju sepri.

Végül csomónkint tizennégy krajczárra kiegyez az ungur.

Juon és Petru ennek örülnek és összeszedik czókmókjukat, hogy elhagyják a tutajt. Viszik a bögrét, a kukoriczalisztet, a burgonyát és a masinatartót. Mennek az irodába és most pénz kezd hullani a vastag bőrbe, amit a derekukon viselnek. A kereskedő semmi kifogást nem csinál és igy hamar megvannak ezzel is. Juon távoztában még elkér az asztalról egy heverő ujságot. Ő ugyanis katonakorában megtanulta a czigarettázást és ujságpapirba göngyölni jobb a dohányt, mint a másfajta papirba. A levélpapir vagy a könyvpapiros erre nem oly alkalmas.

Ezt is megkapván, örömmel távoznak. Hová megy ilyenkor az utas ember? Az utas ember ilyenkor a Zum Soldaten-ba megy. Ez okos hely, mert amellett, hogy benne pálinka kapható, az erdélyi Juon ott találkozik a máramarosi Juonnal és a bihari Juonnal. Azok is igy tutajt eresztve érkeztek ide, egyik a Tiszán, másik a Kőrösön. Már mire az erdélyiek odaérnek, amazok javában pálinkáznak. Nocsak sebesen ezeknek is italt. Továbbá ételt, mert ma nagy nap van. Vastag szalonnát sóskalácscsal, hogy legyen otthon majd miről beszélni. Az Ilia leány milyen bámulattal fogja majd hallgatni az idegen dolgot: Kalácsot sóval, istenem, ki hallott enni. Már pedig ez igy van, – fogja neki büszke mosolylyal mondani az apja, – ha nekem nem hiszel, kérdezd meg a Petrut, az is evett.

Estig aztán iszogatnak. Akkor uj csoda esik. Bejön ugyanis egy ember egy bádog kondérral, hogy azt mondja, ki akar enni főtt kolbászt tormával. Hát hol főzöd a kolbászt, te boldogtalan? – kérdezi Juon. – Semmi közöd hozzá, frátye, – mondja az ember – csak add ide az öt krajczárt. Ezen kissé gondolkozik Juon, de utóbb azon véleményre jut, hogy ha ő keresi a pénzt, abból a maga élvezetére el is költhet valamennyit. Leteszi az öt pénzt, ami után az ember a bádogjából mindenféle dolgokat szed elő. Tényleg megfőzi a kolbászt s mire megfőtt, tormát reszel hozzá és tányéron adja azt Juon elé, beboritva kendővel.

– Au, frátye! – kiált föl Juon csodálkozva.

A többiek is esznek. A bádogos ember alig győzi reszelni a tormát. Erre megint pálinka következik és most már tökéletesen benne vannak az uraságban. Megered a beszéd. Egy Juon azt mondja, hogy sehol sem teremnek olyan szép fenyőfák, mint Máramarosban. No bolond volt, aki mondta, – véli egy Juon Biharból, – mert Biharban szebb fenyők vannak, mint bárhol a világon. Ostoba beszéd ez – szól az erdélyi Juon. – Aki még azt sem tudja, hogy Erdélyben van a legszeb fenyőfa, az ne beszéljen. Ostoba embereknek semmi helye sincs uri társaságban.

E kijelentés alapján Juonnak a fejéhez vágnak egy pálinkás üveget. Juon visszavág kettőt. Általános vagdosás támad, kiütik az ablakokat, leverik a lámpát, megtapossák a bádogos embert, azután egymást, azután a depóst belevágják a söntésbe, hogy a depós a söntéssel együtt földül. Végezetül, mint minden dolgok végezete, megjelen néhány markos rendőr, szétdobálja a verekedő társaságot és elviszi aludni a börtönbe. Másnap a kapitány előtt vannak. A Petruk és Juonok birságot fizetnek s ami pénzük megmaradt, azt a depós követeli kártérités gyanánt. Azt meg kell fizetni, mert jó szerencse, ha le nem záratja őket, amiért megverték. A három felől való Petruk és Juonok igy tökéletesen vagyontalanul jönnek el a domnu kapetán elől és szomoruan indulnak a folyó partján haza felé. Az anyácskák sirnak örömükben, mikor meglátják őket, s két nap mulva, amikorra ismét készen van egy tutaj, sirnak bánatukban, hogy az apácskák már ismét mennek. Mert két nap mulva Juonék ujból elindulnak és négy hét mulva megint gyalog fognak hazaérni.

BÁBOCSKAY SZELET HEVER.

Ugy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem ér az semmit. Szük a viz s ha a hajónak neki fekszik a szél, bármint kerülgeti, csak kifujja a parthoz a viz közepéről, de ez még szerencse, mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violencziába az égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni.

Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska, négyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi intézést nem tettek egyebet, mert ugy volt, hogy mihelyest eláll a szél, mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában sohasem egy. Néha mérges, néha csöndes és egymástól még abban is különbözik, hogy mely tájról van az érkezése. Mióta szabályozták a Tiszát és a sok okulárés a maga mércsikélő rudjaival jár-kel a partokon, tökéletesen elromlott a folyó. Ha felszél jön, azonnal összehuzza a vizet, ha pedig alszél támad, félóra mulva látható az áradás. Ettől pedig függ a hajó sorsa meg mindazoké, akik a hajón vannak. Komlósi János első legény föl is állitott egy kis szélkakasformát, hogy majd az azonnal jelzi neki az időváltozást, de Bábocskay András minderre nem adott semmit.

– Egy kutya most már – vélte – akármi lösz.

Hogy hátha halat fognak, a piczéket is kivetették, ami állandóságra mutat. Kiskovácsmihály Mihály evedző legény pedig be akart menni az hajóházba, mikor rámordul a kormányos:

– Mit akarsz ott?

– Hát majd a brácsát leeresztöm – felelte Kiskovács. – Ugy lehet, rák is van itten.

– Hát rák löhet itten, mert ép neki való partos a part, az bizonyos, – vélte válaszadáskép Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen talán ez az egyetlen hajó az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg a szobába nem mégy be, Kiskovács.

– Nem-é – kérdezte Kiskovácsmihály Mihály.

– Hát jól van – adta föl a szót megint Kiskovács, – pedig olyan rákot ehetnék volt a nép, hogy csoda.

És szétnézett a viz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából a viz.

– Már mindegy – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót, eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem löhet most kihozni.

Kiskovács elment a hajó orrába pipázni a többihez, András pedig ült tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé guritva. A szél egyre erősebben járt a viz fölött, a kikötött kormányrud nyikorgott, a kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. Azt rakta volna vissza és szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága.

– Ej – gondolta – ott a tulparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból?

Bábocskaynak a fia vasutas Belgrádban feleségestül. Annak viszi most a pár cserepet, hogy mégis itthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak a szép zöld levelei között tekínt ki az idegen föld népe közé a fiatal asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a partról nagyot kiált valaki hozzá:

– Hej.

A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos puska a vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s ugy került ide a partra. Azt kiáltja neki vissza:

– No.

– Micsoda ez itt, hé? – folytatja amaz.

András kötözi a virágot s kiáltja ujból:

– Ez itt hajó, hé.

– Annyit én is látok – szól a csendőr ingerülten.

– Ha látod, mit kérdöd – felelé Bábocskay.

A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a járón halad a kormányos felé azon emberek ügyetlenségével, akik nem szoktak ilyen vékony uton járni.

– Jó lesz egy kicsit vigyázni – inti gunyosan Bábocskay – ebbül a házból nagyon hamar ki lehet érni az udvarra.

El is jut hozzá a csendőr és ismét azt kérdezi:

– Hova való hajó ez?

András néz egy darabig, hogy feleljen-e? Aztán azt mondja ülőhelyéből:

– Ez a vizre való.

– Hogy hivják?

– Nem hivják ezt sehogyse, hanem hol a viz viszi, hol a ló huzza. A neve pedig – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején – szent István királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket.

Amaz nem elégelte be még a kérdést.

– Honnan jön?

Bábocskay a pipaszárával integet a háta mögé.

– A város alul – jelenti ki nyugodtan.

– Ej – kiáltja a csendőr türelmetlenül – hát micsoda város alul? Sok város van felülről idáig…

– Van ménkü – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul gyüvünk. Odavaló ez a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol ha valaki bejön a hajóra, jónapot szokott mondani.

A csendőrnek semmi módon sincs inyére a beszéd.

– Ne leczkéztessen itt engem – vág vissza nyersen, parancsolólag. – Feleljen, hogy hova mennek, mit visznek, miért kötöttek itt ki? Ismerem már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom.

András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek Belgrádig, bizonyosan megfogja ujból az ág. Lehelyezi a kis székre és amint guggolásából fölemelkedne, azt kérdezi a csendőrtől:

– Maga?

Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe. Ott van ugyanis a masinatartó.

– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem igy beszélni?

András már előhuzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a jövevényen.

– Hát kicsoda maga? – kérdezi.

– Én? Hát nem látja maga, hogy ki vagyok?

A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájba fogja, félre forditván. Azután ugy mesterkedik, hogy a dohány a szél daczára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy a tüz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel:

– Nem.

– Hát nem látja, hogy csendőr vagyok?

– Azt látom, hogy csendőrruha van magán – mondja Bábocskay. – De azt mondják, nem a ruha töszi az embört…

A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván.

– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát – ez teszi-e az embert, hajós?

Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna. Egyenesebb is lesz és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu pillantásokkal nézi végig a csendőrt.

– Hát, hogy az teszi-e, nem tudom – adja most már föl a szót lassu, erős ropogtatással – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok a vizbe, annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten, előkiálthatom mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga kicsoda-micsoda, de hát én ki fia-csikája vagyok? Hé vagyok magának, én Bábocskay András első kormányos, adófizető polgár? És István szent királyunk hajójára ugy köll bejönni, hogy se jónap, se adjon isten? Aztán micsoda jusson? Nem azért van maga tartva az én adómbul, hogy a becsületös embört hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a ráczok közt, azokat fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András és ugy szoritja bele a pipát a szárba, hogy makban ketté törik.

– No, nem ugy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó.

– Ha kivert a szél – mondja Bábocskay.

– Aztán itt sok a csempész, közel a másik ország…

– Tudom nagyon jól, mink is Belgrádba mögyünk.

– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A kötelesség kötelesség.

– Azt neköm ne tanitsa. Voltam én már zajlásban viz közepén a hajóval, hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla.

– Az szép dolog – mondja a csendőr.

– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András és vizbe dobja a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én.

– Látom.

– No hát. Az én fiam már vasutas odale a Belgrádba.

– Az enyim még iskolába jár.

– Ugyan? – ütődik meg Bábocskay András. – Né, a kölök!

– Az ám – mondja az őrmester – kettő.

– Ne mondja! – füzi a beszédet András. – No látja, mibül lösz a tallas egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak igy azokat is katonának akarja adni?

– De tanulnak azok – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja.

– Lássa-e – mondja Bábocskay András, vírzsinyia módra kezelvén fogai közt az üres pipaszárat – abbul ur lesz. Hej, a fej, a fej, csak más az, aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt zsandárkodik.

– Hát ugy van…

– Bizon – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok ám különben. A fiunak nyitva a világ, röpülhet, én mög látja, csak itt vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e vagy Oláhországban?

Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet, megkinálta a katonát.

– Üljön hát le egy kicsit.

– De köszönöm – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez. – Nem azért jöttem én.

– Tudom, tudom – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok, azt ugy is beraktam már a hajó fenekébe otthon. Már gondolom, ahhoz pedig nem juthatna, mert háromezör métermázsa búza van fölötte.

– Az ugy van – szólt a csendőr s a szoba külső falához támasztva a fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis, mostanában nagyon hordják a sót kifelé.

– Löhet. De hiszen van már a rácz fináncznak is esze. Tud az ügyelni, ha akar… Ehen – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát?

– Minek?

– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá, möghivnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolitani. Tudja, ez belehány mindönt egyremásra, hogy káresz kantáresz, ahogy lösz, ugy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a szélfejü kölök… Jó az tudja, nagyon. Melegit az ilyen.

– Már köszönöm nagyon, kormányos ur, – szól a csendőr – de nem lehet. Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat.

– Nono. Tudom. Azért nem erőltetöm, csak mondom, ha gondolja – –

A csendőr vállára vette a fegyvert és kezelt Andrással.

– Jó utazást – mondta. – Mikor mennek el innen?