Part 10

Gulya sok van a nagy darab földön, néha tiz is, mert nyolczszáznál több darabot nem igen tesznek egybe. Az már olyan nagy sereg, hogy három ember nem birja rendben tartani, bármennyire érti is a dolgát. Mert rendszerint hárman vannak egy csapatnál: két ember meg egy gyerek. Tavasztól őszig csak ugy kint vannak az ég alatt, mint az állataik, krumpli-paprikást szoktak enni, továbbá tarhonyát, zsiros kását, arra nagyokat isznak a csordakutból s mód felett egészségesek. Szeretik az aludt tejet is és a tarhót, amiben van részük elég, mert szerződés szerint az a tej az övék, amit a tehenekből kifejnek. Ily módon nem is rossz mesterség az, mert hasznuk van a tejből is, amit az asszonyaik elhordanak és turót, vajat, sajtot csinálnak belőle. A várostól is kapnak fizetést, valamint minden gazdától minden darab állat után az őrizésért egy-egy forintot. Ezzel szemben azonban megvan a vagyoni felelősség, hogy akármi történjen tavasztól őszig, bármiféle gyanus ember kódorogjon a határban: nem vesz el a jószágból egy czitek sem. Ez oknál fogva meg nehéz mesterség a gulyásság s csak olyan ember üzheti, aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban.

*

A nagy pusztán, ahol a gulyák laknak, vasárnap némi embermozgás látszik. Máskor csend van arra s nagy néha halad Szabadka felé egy-egy kocsi vagy pedig gyalogosok haladnak s megkérdik, merre van a Pálinkás-erdő, ahol a fa tetejében a Mária látszik. A gulyások ezeket utba igazitják s azután csendes megint minden. Vasárnap már más. Többen jönnek ilyenkor a gulyák felé, kocsin vagy gyalogszerrel. Mind olyan ember, aki azért jön, hogy föltekintse a marháját. Hogy nőtt-e a tavasz óta? Gyarapodott-e? A fü térdig ér csaknem, abban az emberek kéjelegve járnak.

– Ilyen teritött asztalnál csak gyarapodhatik – mondják s keresni kezdik a Bimbót a nagy tömeg állat között.

Mi is ilyen irányban értünk ki, hogy megnézzük a Tündér üszőt, amely a tavaszszal került ide. Előbb a Vincze János gulyájában volt s az tartozott érte felelettel, de a kapás tudni vélte, hogy ezuttal a két Rózsáknál van. Hogy Vinczénél igen fölszaporodott a jószág s átadott belőle emezeknek. Ő tudja, neki megüzenték.

– Kicsoda?

– Nem is vélök már rá – felelte az öreg – de valaki mondta a multkor.

Ez a „multkor“ az augusztus közepi bucsut jelenti, amidőn a vén ember is elment a csárdába s két álló napig felejtgette, hogy öregszik. Ennyi idő alatt kétségkivül lehet néhány üzenetet váltani s igy most már egyenest arrafelé hajtottunk, amerre felé sejteni lehetett, hogy ott őrzik a két Rózsák a gulyát a pusztában. A buczkák közt nemsokára elő is tünt a nagy zöld tábla, végig rajta a sok állat. Mind fejetlen. A fejük lent volt a nagy füben. A gulya-szélben van már egy-két kocsi, odahajtunk. Nemsokára látszik, hogy jön egy magas ősz ember a térdig érő harmatos füben, huzva maga után a hosszu botot.

A kapás csöndesen mondja:

– A Rózsa Sándor öcscse.

Széles kalap van a fején, haja rövidre nyirt, szakálla ősz, bár még látszik, hogy veres volt azelőtt. Bocskorban van, nem a füzős tótban, hanem a magyar csuszá-ban, amely csatra jár. Meztelen, izmos lábszárai barnavörösek, a pihéket, amik rajta nőttek, lenfehérre szivta a nap. Ha valamely festő meg tudná ezt a szinkeveréket festeni, bizonyosan kidobnák a képét a mütárlatból.

A gulyás nyujtja a kezét és üdvözli az embereket e szóval:

– Tartson mög az Isten mindnyájunkat.

– Mindnyájunkat… mindnyájunkat…

– Mind magunkat, mind nyájunkat…

– Hát talán hogy a jószágot tekintik föl maguk is?

– Az ám, majd azt néznénk. Ha itt van, ebben a gulyában.

– Hát – mondja elütőleg – én majd téritöm a marhát, de gyün a gyerök mingyárt.

El is siet a semjék felé, hogy tereljen.

– Tán nincs itthon a számadó? – kérdezi a kapás a többitől.

– Oda van a szabadkai földön – mondják.

– Ez csak éppen testvérje a számadónak – int Muladi kocsis az eltávozott után – amaz az igazi, aki Szabadkát járja.

– Akkor hogy találjuk mög az üszőt?

– Majd mögmondja a gyerök.

Jött is már a gyerek, akinek a fejében van az inventárium. Egy alacsonyra maradt fiu, karikás ostor a nyakában, a kezében nagy bot, háromszor olyan hosszu, mint ő maga. Vékony gyürücze-szárban egy makrapipa, azt a fogai között tartja, mikor köszönt.

– No – mondja aztán – talán maguk is a marhájukat keresnék?

– Az ám – szól a kapás – azt. Van itt egy üsző a baromban, azt akarnánk mögnézni.

– Hát – felelt igen komolyan a kis ember – azt löhet… löhet. Majd mögkeressük. Mert van itt sok. Miféle névön van itt az a maguké?

– Kis Pál névön.

A bojtár lenézett a földre s a füszálak töveit durkálta a botvéggel.

– Hm – mondta egyszer s csóválta a fejét. Azután ismét gondolkozott. A pipát kivette a szájából.

– Üsző? – kérdezte.

– Üsző.

– No – szólt fontosan – itt aligha van. Ötszázhuszonhét darab van itt a kezem alatt. Nem mondom: van közte négy, akinek a gazdáját nem tudom. Abbul egy ló, kettő öreg tehén, egy van üsző. Ha ez lösz az, akkor mögvan, ha az se az, akkor itt nincsen ebben a gulyában.

– Hát – mondta a kapás – itt köll annak lönni.

A bojtár előre halad.

– Nono – felelt. – Majd mögkeressük.

Mentünk utána. Egy bikát, amely gyanusan nézte ténfergésünket, jól oldalba ütött a nagy bottal. Az idomtalan nagy állat, amelynek a husából vagy tizenöt ekkora gyerek kitelt volna, félre fordult, de ismét csak levágta a fejét, ami nem kedvező körülmény. A hosszu bot most nagyot sivitott a gyerek kezében s hirtelen a homlokához repült. Ezen a bika elszégyenült, a gyerek felvette a botot s ment előre szótalan.

– De bolond bikátok van, hé – szólt neki Muladi, ahogy a csatakos füben haladtunk.

– Ez még csak istenös – mondta rá a bojtár. – Van rátartósabb is.

Egy csomó barom közt megállt s egy kajla üszőre mutatott.

– Ez-e az? – kérdezte.

A kapás nézni kezdte az üszőt. Ő sem látta a tavasz óta, hát nem ismerhet rá azonnal. Nézte jobbról, nézte balról.

– Ilyenfajta barnás-szürke volt az is, de még sem ez az. Más annak a füle állása… Nem ez az, nem ez az no.

– Hát pedig – állapitotta meg a bojtár – itt az egészben nincs más üsző, akinek a gazdáját én ne tudnám.

Egész határozottsággal mondta ezt s azonnal más munkába kezdett. Jött ugyanis utánunk három surbankó legény, akik szintén vele akartak beszélni. Kötelet hoztak és ostort, ami nyilvánvaló jele, hogy haza akarják hajtani a marhájukat.

– Adjon isten jó napot – köszöntötték.

– Adjon isten – felelte pipázva.

– Hát löhet-e? – kérdezték a legények.

– Löhet – válaszolt, kissé kérkedve állásával, amit a barom körül elfoglal. – Nem nehéz mestörség… Tán haza hajtod?

– Az ám.

– Kiféléjét?

– Sebők Fekete Antalét.

– Azt – mondta nyugodtan. – Annak kettő van itt kint, a tavaszi kajla tehén mög egy üsző.

– Az, az – mondták örömmel a legények s a bojtár csöndesen felelt:

– Tudom én az ilyesmit. Majd mingyárt kikeressük.

Készülne is hozzá, de az öreg kapás, aki a saját szemének sem igen hisz, tovább kutakodott s most a tereléshez álló gulya elejéről kiált vissza:

– Itt az üsző.

Mire odaértünk, már körül is nézte.

– Tündér – szólt neki örömmel. – Tündér…

Az üsző rábámult.

– Mögüsmert, mögüsmert – ismétli vigan a kapás. – De möghiztál! Enyje, de szép vagy! Ha a Pirók látna! (A Pirók ugyanis az anyja neki.)

– No hogy – vélte Muladi. – Ojan kil –, nyócz – nyóczvanöt forintot bizonyosan ma mögadnak érte. De valójában az-e?

– Nézze kend a billogját. Kend ismer irást.

Nézi Muladi, azonban tehénszőrön nehéz az irást megismerni az olyannak, aki régen tanulta. Együttesen állapitjuk meg, hogy csakugyan rajta a billog.

– No, most gyere bojtár – örvend a kapás. – Mondtam én, hogy itt lösz az elejibe, mert mindig olyan elüljáró marha volt ez a Tündér.

Jön is a bojtár, de már messziről kiált, ahogy az üszőre néz.

– Jaj – magyarázza – nem jól mondták maguk a nevet, azért nem tudtam én. Nem Kis Pál ennek a gazdája, hanem Kis Palcsi.

Hát különben mindegy. Az üszőt megtaláltuk, az a fődolog. Meg is deputáltuk és meg is dicsérték. Többen csodájára jöttek arrajárók, hogy jaj de szép.

– Hát hiszen, hát hiszen… – szólt kedvtelve a kapás s végigtekintett némely hitvány tehenen, melyek a közelben legelésztek – aki bornyut én kötök el az anyjátul…

Haladtunk visszafelé, miután elkezeltünk az öreg Rózsától. Muladi neki eresztette a gyepes siknak a lovakat s tömni kezdte a pipáját. Közben a Sándorról beszélt.

– Lám – szólt hátrafordulva az ülésben – micsoda élet az? Másoknak vagyont szörzött, maga tömlöczben halt.

– Hát az ugy van – állitotta a kapás.

Muladi azt mondta:

– Sok urat begombolhatott volna maga mellé a Sándor, ha akarta volna.

– Hát az ugy van – állitotta a kapás.

A pipa szárával kissé oldalt mutatott s csöndesen szólt:

– Szép tanya ez a nyárfás nagyon.

Muladi nem szólt semmit, a kapás nem szólt semmit, én se szóltam semmit.

HAZATÉRÉS.

Egy vasárnap délelőtt ugy tizenegy óra tájban István dideregve ér haza a tanyára. Vékony nyári csizma a lábán, egy szál felöltő a derekán, a fejében pedig csak kalap; semmikép sem csoda, ha fázik a hóban. Csunya nedves idő van, amennyiben hó esett az egész éjjelen, reggelre pedig, hogy a köd eloszlott, kisütött a nap. Ilyenkor besziv minden meleget az olvadó hó és bár verőfénynyel van a nap és bár déli szél kereng a tájon, olyan a hideg, hogy annak, aki sokáig állja, mint mondani szokás, a szive gyökere is reszket. István pedig nincs is neki öltözködve az időjárásnak, egészen a fajta öltözéket visel, mint ünnepnap tavaszon szokás. Ez onnan van, hogy István a börtönből jön, ahova a tavaszon bevitték, hogy emberölésért üljön nyolcz hónapot.

Mikor István a latyakban becsattog az udvarra, a kocsis rámered. Ünnepnap lévén, a vén Imre kocsis sem foglalkozik komoly munkával, hanem a kocsi rudjára feszitvén a hámokat, kenegeti a bőrt halzsirral. Jó állat a bőr – tartja a vén Imre – nem kér kenyeret, csak éppen hogy zsirral kell étetni. No aztán azzal éteti is folyton-folyvást s ha megsokalják a pazarlást, amit elkövet, rögtön fölmondja a szolgálatot. Megélteti őt az uristen, aki a csillagokat kigyujtja, más tanyában is. Átlag kétszer szokott fölmondani évenkint, de huszonhat év óta, mióta itt van, csak egyszer ment el, akkor is visszajött harmadik héten, hogy csak nem hagyja az eperfáit, amiket ő maga ültetett. Igy van Imre a tanyával, az eperfákkal és a halzsirral, amit beleétet a hámba.

– Nini – mondja – möggyütt kend?

– Mög ám – feleli a szomoru István. – Vége a szolgálatnak.

Barátságosan kezelnek s Imre igen örül István megjöttének, mert a hosszu idők folyamán összeszoktak ők ketten nagyon.

– Hát hogy telt le? – kérdezi részvéttel. – Annyi sok idő?

– Jaj, ne is kérdözze kend. Már az életömet is möguntam a falak közt. Borzasztóság az, tudja kend, ott lönni.

– Különösen semmiért…

– Haj, haj – sóhajtja István – igy bánnak a szögénynyel.

A cselédház ereszete alá megy, ahol szegen függ a puskája. Ócska, rozsdás, elültöltő egycsőves, a szijja, amit megrágott az idő, kóczmadzaggal van összekötözve. Leveszi, nézi. Meg van töltve most is, mert mig István oda volt, éjjelenkint Imre kerülte vele a határt. Megforgatja egy kissé a kezében, a vállához is emeli, hogy értené-e még a bánásmódját. Azután visszaakasztja és ujból csak sóhajt.

– Hej, puska, puska, te voltál az oka rabságomnak.

István tudniillik csősz és ezen hivatala szerezte neki a börtönt. Ősz felé járt akkor az idő, a szőlő érett volna és ittas darazsak röpködtek a levegőben. A tanyai kutya ilyenkor lesz gyümölcsevő. Ugyan a nyers kukoriczát is megeszi, ha éhes, de a szőlőt már nem tisztán éhségből szereti. Éjjelenkint szökik a szőlőkbe és hatalmas étvágya van. Egész sorokat lelegel, amig megunja. Ezért hát ilyenkor nagy vigyázatban részesül a szőlő s a csősz folyton kerülgeti. Amely kutyát benne talál, arra rálő. Igy volt ez akkor is. A szőlő sarkát két nap óta dézsmálta már igy az eb. István sejtette is, hogy a Kalap Jánosék nagy fekete kutyája. Aztán hát ezt a sarkot vigyázta. – Hej, majd beléd lövök – gondolta és sóra töltötte a puskáját, hogy örökre elmenjen a kedve a látogatójának. Harmadnap éjjel ki is leste. Sötét éjszaka volt, a hold nem járt az égen és a csillagok elé álltak a felhők. A nagy diófa alatt ment éppen, mikor látta, hogy bent van ám a sarokban a nagy feketeség. Zörög a száradó levél a tőkéken, amint huzódik egytől a másikhoz. Mikor az utra ér, hogy nagy fekete testének formái láthatók a sötétben, István rásüti a fegyvert. Nagyot szól a puska, amott a feketeség meg elnyulik hosszasan a tőkék alatt és vergődik szótalan. Hosszabb már mint a kutya szokott lenni. István odalép hozzá a harmatos homokban: látja, hogy nem kutya, hanem ember, fekete szürben. Ott van mellette a nagy garaboly is, amibe a szőlőt szedte. Feldőlt és az érett gyümölcsök kifordultak a homokba. – Ki vagy? – kérdezte István szomoruan, mert tudta, hogy bajt csinált. De egy szót sem szól amaz, csak a fehér homok válik sötétre körülötte a vértől. Eldobta István már a puskát, reszkető kézzel keresi zsebében a masinatartót és gyufát. Kék lánggal sziporkáz a kénes gyujtó és a fénye mellett megismeri a haló embert. Nem más az, mint Fekete Karácsony Péter, a juhász. Ez ugyan többé már juhot nem őriz, mert el van találva végkép. Igy esett, hogy Istvánt börtönbe vitték a tavaszszal és el kellett hagynia a tanyát, a puskát, gyermekeit és a tág mezőket, ahol messzire lehetett látni.

A felesége régen elhalt (nem élni való volt szegény, görcs állt mindig a fejében) s ilyformán a nagyocska lánya meg a fia voltak csak vele. Ezeket azon időre, mig ő maga elmenne, a sógorához küldte, aki kint messze, a halasi földek felé pásztorkodik. E miatt most, hogy hazajött, még csak a szobájába sem mehetett be, mert a kulcsot is elvitték, őt magát pedig még nem várták. Jó szerencse, hogy Imre ott van a tanyában, különben senkit sem talált volna. A gazdáék télen a városban laknak s csak ritkán jönnek elő. A havas udvarban nem mozog más, mint a kutya, a galambok, az istállóban pedig a marhák, ezekre a vén Imre visel gondot. Imre kérdezni akarna sok mindent, illetve mutatni szeretné, hogy örül István érkezésének. Ő azonban mogorva agglegény s nem ért a beszéd tudományához. Rendesen csak elmélkedik s a lovaival társalog.

– No hát nem is kenöm már tovább azt a szijjat – mondja hirtelen.

Istvánnak azóta most fakad először mosoly az arczán. Lám, az öreg Imre még mindig a régi vén gyerek.

– Hiszen kár is – felel – csak ugy csöpög már a zsirtól.

– Hagy csöpögjön – véli Imre. – Olyan, mint a szép lány haja, sohase elég neki az olaj.

A konyhába mennek, ahol Imre a tüzben tesz-vesz. István, mint aki rég ideje nem látott ilyen munkát, idegenül nézi.

– Paprikás krumpli – magyarázza Imre – de majd megszaporitom, mert csak magamra számitottam.

Burgonyát hámoz, a füstös bögrébe teszi, majd pedig vizet is tölt hozzá. Azután szalonnát vág.

– Zsir is kell ám ehhöz – mondja, derülten foglalatoskodva, a vén ügyetlenség. – Vasárnap van mámma, ögye mög a kutya a máját.

Imre soha sem szokta az ilyes beszédet, de most, ugy látszik, nevettetni szeretné mindenképpen a szomoru Istvánt. Sürögve keres a tüzhely előtt egy hosszu galyat, amit hegyesre farag s ráhuzza a szalonnadarabot. Még megirdalja egy kicsit a késsel.

– No, vágjék kend egy nagy karaj könyeret – biztatja Istvánt.

Ő maga pedig az ablakban kutakodik.

– Ehol a pálinka is e! Kóstolja kend. Idei, érzik még az éretlen szaga, de azért nagyon jó pálinka lönne az gyüvőre, ha az idén mög nem innánk.

István kézbe veszi az üveget és néz a benne kotyogó fehér törkölyre.

– Ilyenbe se volt részöm nyolcz hónap óta…

– Majd kipótoli kend, no… – vigasztalja Imre.

Süti a szalonnát és a csepegő zsirt okosan osztogatja el, felét a kenyérre, felét pedig a bögrébe hullatván. Nem sok időbe kerül ám most már, hogy a jó parazsas rőzse tüze mellett megforr a krumpli, a szalonna is hamar kiadja a lelkét. De jól végezte kötelességét, a kenyér zsiros végtől végig. És jutott azért a bögrébe is. Mikor Imre két tányérba kiönti az ételt: örömmel mondja és dicsekedve is:

– Nézze kend, milyen nagy pillangók uszkálnak rajta.

István csak nézi az ebédhez való készülődést szótalan. A régen kóstolt pálinka egy kis pirosságot hoz az arczába, melyről leszedte az egészség virágait a Csillag-börtön. Imre kanalakat keres elő, ünneplő fakanalakat, amelyeknek nyele feketére van festve, az alján pedig zöld levelek között sárga tulipántok. Az asztalra helyez mindent, tányért, kanalat, kenyeret, pálinkát. Még csak a sült szalonnát kell a krumplira darabolni, aztán király legyen az, aki különbet eszik ennél.

– No, isten áldásával – kinálja Imre.

István könybelábadtan tekint végig a szorgoskodó öregen.

– Nem átall kend velem egy asztalnál önni? – kérdezi csöndesen.

– Én? – fakadt ki Imre. – Hát minek néz kend engöm?

– Mégis… Vér van a kezemön.

– Ugyan ne beszéljön kend. Nem ér az ilyen beszéd sömmit. Nem akaratbul tötte kend.

– Hát abbul nem.

– No amazért mög nem kár, hogy egy betyárral kevesebb van. Ha zsandár lőtte volna agyon, medáliát kapott volna érte.

A paprikás krumpli zsirpillangói közé odahullik István szemeiből is néhány pillangó.

– Igyék kend még – kinálja Imre a pálinkát, a zavarodottság elháritása szempontjából.

De amazon kitörnek az elfojtott keserüségek, amiket mostanáig türtőztetett magában. Könye könye után csordul és egész testét rázzák a belső viharok.

– Miért érdemöltem, miért érdemöltem.

Valósággal erre ki tudna felelni? A törvény néha oly tökéletlen. Tudja azt a vén Imre is, de ő, mint vagyonos és zsugori agglegény, a fennálló rendhez huzódik s mindent ugy talál jónak, ahogy van. Ezért ez irányban nem is szól semmit. Csak nézi a zokogó embert egy darabig, azután beszédbe kezd:

– A gyerök iránt ne lögyön aggodalma kendnek. Itt jártak most harmadik hete vasárnap. Az Annusnak uj ruhát vött a gazda, csak látná kend, hogy milyen pötyke benne!

– Hát az Andris? – sirja István.

– Az Andris mög kigyógyult a szömfájásbul. Pedig kékküvet rakott rá a doktor.

Istvánban csillapul a kétségbeesés. Nyugodtabban tárgyalnak és végire is járnak az ebédnek. Mikor a szépen festett kanál utolsókat koppanna a tányérok alján, Imre föláll, hogy a korsóba vizet hozna a kutból, de alig tesz pár lépést, fölhagy e szándékával.

– Ej – mondja erős hangon, ami ő nála bizony szokatlan, mert a maga csendességében élte eddig világéletét – az ebadta hejjén. Ki iszik ilyen ételre vizet?

István bágyadtan tekint rá:

– Hát?

– Hát, az ebadta hejjén, átmögyünk a csárdába!

Ezzel aztán se szól, se beszél, csak kifordul a konyhából. Vizet ad az állatainak és rájuk zárja az ajtót. István mindezt tétova nézi.

– Ugy-e – kérdezi – aztán én kenddel mönnyek?

– Hát? Hát mi? – csodálja Imre. – Tudja kend, hogy én ott még sohasem jártam bort inni. Csak dologban, ha néha elvetődtem. Most én csak csupán kendért akarok ott lönni. Hagy lássák, hogy itthon van. Én akarom! Én fizetök!

Aki ugy ismeri évtizedeken át Imrét, mint István, fölérheti észszel, hogy micsoda nagy dolog ez. Imréről tudva van, hogy fösvény agglegény, borhoz ritkán nyul (ha ingyen adják), dohányhoz soha és interesre vannak a tanyák között a pénzei. A kötelezvényeket a csizmaszárban tartogatja. Volt már rá eset, hogy el is vesztek csizmástul, de csak megkerültek. És ime, most Imre a korcsmába invitál. István érzi, hogy e dolognak Imre lelkében széles alapja van. Megindult a szabadult rab mindezek láttára és ujból csak elfogják a szeme világát azok a szivárványok, amik a belső megindulásokból könyek alakjában következnek elő.

– Imre… – mondja – Imre…

Azonban Imrével ezen a hangon nem lehet beszélni. Soha ilyet, még fütyül is, pedig bizony isten nem tud fütyülni. Csakhogy ő mindenkép azon van, hogy itten vidámság legyen s ez a sápadt ember pedig ne legyen szomoru. Az istálló ajtó közepébe rakja be a vasrudat és azt lakatolja. Ez lókötés ellen igen ajánlatos, mert hiába fesziti ki a rossz ember az ajtót, a lovat ki nem vezetheti. A vasrud ugy van oda helyezve, hogy alatta a ló el nem jöhet, fölötte át nem ugorhat. Ezt ellátván, még a galamboknak szór némi ocsut, mert hátha késedelmesen érnek haza. Továbbá lánczáról elereszti Móriczot, a kutyát, amely azonnal Istvánnak rohan és két lábát olyan erővel veti a mellére, hogy szinte megtántorodik a rabságban elgyengült ember. Végig is nyalja az állát és István az eb sáros lábait megfogja a kezével.

– Rám ismersz hát te is?

Imre bezárván mindent, bekecset is hoz ki Istvánnak. A tulajdon ünneplő bekecse ez, ő maga pedig a köznapiban indult utra. Jó az ilyen a kocsis embernek, mig ellenben István csősz. Együtt mennek ki a havas gledicsiák között az utra, amely a bormérő felé vezet. De amint a sarokra ér Imre és végig tekint az uton, hogy mely oldalán volna járhatóbb a hegy, hirtelen visszalép a kapualj bokrai közé. Egy ember alakja látszik a ház végén, aki nagy bottal a kezében halad errefelé.

– Várjuk mög – mondja Imre az Istvánnak – mig ez elhalad. A Gegus János ez. Nem érdemös szóba állni vele. Tolvaj embör ez, mög hazug. Szekérszámra lopta a kukoriczát a nyáron, be is van adva érte a fegyházba.

Móricz is dühösen ugatta Gegust, mig a porta szélén elhaladt.

– Látja kend – mondta Istvánnak Imre – a kutya is csak igy véleködik.

FECSKÉK.

Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, nevét nem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a kis ember fölöttébb rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő tulságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy legényeit sulyosan leszidja, vagy egy pár napra a tábor áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk Magyarországba, igy félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, mig meg nem fulladtál. Akkor maradsz majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert e fajta szigoruságot tartott azon a területen belül, ahol husz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb ranguaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell szoritkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a szinvonalra emelte-e, ahova emelni oly erősen igérte.

Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert néha mégis csak alább hagyott a szigorusággal. Ez olyankor volt, amidőn hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is csak szeliden szólt:

– Ugyan ne szakgassátok az embör szivit…

A szomoru dalok azonban azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok sarkaiban a nóta a szép Magyarországról, melytől mi messze estünk a vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végkép a vörös sziklák között. Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szive verését versekbe foglalni tudja, olyan különfélekép szól az ének a távol hazáról, lombos nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, mely talán bizony most szomjazik is, mert nincsen, aki itassa rendesen s ime, a tó is befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a bakavers sirva – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló eleget…