Part 11

Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes, elhaló, végezetével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és tágas helyeken éli világát, csak ugy messziről zümmögni verses dalokat. De a Bodri kutyának sem volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel telt el, mig ellenben máskor rendkivül nagyokat hallgatott a társaság. Szótalan pipáztak, mignem azt mondja egy:

– Otthon mán járnak a betlehemösök.

Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zugása közben is behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai népekhez. A minarétek tetejében hiába gegőzött a török harang, ha a legszebben fujta, akkor sem hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet senkisem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is kérdezgettek tőlük annak idején egyetmást. A sulyos nagy hegyek azoknak sem feleltek. Nem is értenek hozzá. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, ugy hallom“ – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü nádasokról, a szelid és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan usznak innen arra lefelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.

Oh a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak s ha ritkásan, nyaratszaka uszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek, jaj de nagyon sebesen.

Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, mit a maga valóságában az ő parasztszivük kimondani restelt, igy versbe és nótába formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő iparos, jórésze azonban a tanyák világából és szomszéd falvak akáczvirágos utczasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami hires, ugy-e bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön átal, még ridegebbre vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sirt volna titkon az otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kélt valamennyi. Nem bir az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon kivül kell szomorkodnia.

Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán és a zugó viz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett a völgy fölött.

– A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek – jönnek Magyarországból!

Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül szoktak utra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek következtek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték végig a tetőket; a keritésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis fecskék? Ugy-e nehéz volt a mars idáig a csunya hegyeken keresztül? A szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre ugy, ahogy ők tudnak, de az tökéletesen ugy hallatszott az elepedt füleknek, mintha magyar beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak most mert volna jönni a sas vagy csak egy ölyü is! Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, mindvégig lesték a szavukat a katonák, mignem a kis törődöttek elaludtak ott a tetőszélen, az ereszetek gerendáin és a párkányokon. A barákok szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék az Isten madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e vöszi kend észre, hogy ez a nagyobbik e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)

Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár az máskor sem ment valami tulságos nehezen.

De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép, hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy hogyan indulnak a tovább való messzi utjukra a kicsi magzatok.

Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a barakkokat és igen nagy hideg lehetett, mert az utszélen járó turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.

Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki utja van valamerre. No egy pár lépést el is vergődött a hóban.

A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtókban és el volt fagyva az ő szivében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt, mig valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur Asztalost, ki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak ugy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni birjon. Káromkodott is az Ördögh (a nevivel jár különben), mondván, hogy ilyen sorsokat miért éreztet velünk a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy uj, nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhlerféhler lépegetett a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert az a golyó, mit ő küldött, soha czélt nem talált, okos német szó szerint Kéhlerféhlernek neveztetett. Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffmannak neveznek. Hát Kéhlerféhler a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte, a két tenyerében.

– Nini – mondta – még meleg.

Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösődött. Ebbe a két tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot orditott.

– Embörök, élnek még a fecskék!

És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit birt, annyit szedett föl belőle és a hosszu Ördögh, ki az imént kihajitotta a hóba a rövid tambur Emerich Asztalost, már ismét behajitotta a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud, mert meleg kell ide. A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és keszkenővel, fehér ruhával, miegymással teritgette és akadt, aki fejen csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyezett bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy sem, csak amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba hordottak, egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj de nagy örömök voltak azok!

– Nézd-e, mán éled!

– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!

Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, ki már fölült az asztalon és széjjel tekintett. Gyönyörüséges szeme van a fecskének, kis aczélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely feléje nyult. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak fekete kávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a fekete kávét, amibe komisz kenyeret apritott, a barakszobák haditanácsa hasznos tápláléknak vélte ezt a fecskék részére is.

Jó volt-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egykettőnek a kivételével mind életre jött a fecske. És azután – bár ki is nevessenek érte – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével puczolgatta a baka. Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a fecskék és a durvalelkü parasztkatona szinte siránkozva mondta nekik:

– Mért nem ugy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…

Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek aznap délután. Szerencsés és boldog utat sóhajtottunk utánuk.

Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette a katona az elgyötrött, az elárvult kis madarat az inge kebelébe és együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis madárnak a szive egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment. Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a magasba a madár, néhányszor körülkeritette a tábort, azután megindult a társai nyomán.

– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig voltaképpen annyi köny peregett a nagy veres szakállába, hogy az sem birta állni: arról is lepergett.

ETEL A DOBBAN.

A gőzbika a tányába lassan beczammog. Most már olyan maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az uton szinte megdöbbentik az embert, ha az akáczfák alul pihentéből feléjük tekint. Sivitnak ezek a gépek, a szaga sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot.

De azért még nem minden gép ilyen. Meg vannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az uton, hanem ökrök huzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni. Öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt buzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia odafönt járt Pesten és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No aztán csak ugy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt.

– Ha kis baja van a gépnek – vélik – ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, ugy sincs abban okos embör.

Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behuzzák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semjéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanitanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.

– Apám, mi ez? – kérdezi egy kurta férfiu.

– Hát mi vóna – mondja az apja. – Masina.

Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighuzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával alá gyujtanak s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásba akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom bucsufia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörüséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak.

Az emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a Pestbe“ a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az ur. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nem igen szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szij a kerekekre került, a munka megindul.

Valamely ember, bizonyos nevezetü Fehértói Mihály, aki részvényes a gépbe, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges bugása azonnal hallatszik.

A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki igy kiáltoz. A semjéken a tehén abban hagyja a legelést s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy, fehér búböczék kiváncsiak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy az uton ki halad el, miféle kocsival és hosszasan néznek utánuk.

Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken s igy előtte a gép füttyentgetései, a cséplő dobjának mély bődülése ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki és nem a dob szelelte ki a buzát, hanem lapáttal vetették a szérün a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe és a vasrudjaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelid masina volt az még, a felesek görhes lovai vontatták körbe s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a munka, szij nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivitó fütyülés, tüzveszedelem és emberi szerencsétlenség – mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.

Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohasem járt, ime a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. – Szava oly rendkivül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütődéssel hallgatják és mondják:

– Hejnye, ez mán mégis csak igazán de furcsa dolog.

Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öreg ember azt mondja: No, nézd el, nézd. Mig mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazitsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki.

A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos?

… Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kórmányos Etel nevezetü és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott és vad, iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyujtaná át a szekérből a keresztet a gépre az Etel elé, mikor látja, hogy mint valamely kereszt, Etel is becsuszott.

Orditja Sárhányó Pál: – Megállj!

Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak és Kórmányos Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel ezelőtt sem lehetett valami nagyon sulyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki már nincsenek.

Vér önti végig a cséplőt, vér a buzát, a szalmát, de még a polyvát is. A föld tiszteletére egy leány föláldoztatott.

A kocsi, amely a testét vinné, az utra a tanyából lassan hajt ki. Az uton a járók kérdik:

– Mit viszöl?

– Etelt.

– Hát mi esött az Etellal?

A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll és azt mondja:

– A gép…

E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. Igy a cséplő sem dolgozott s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért és elvégre valahol csak meg kellett találni Etel lábait is.

De holnap már majd fütyül megint s akkor azok a népek, akiknek órás-tanyájuk van, ismét utána igazithatják az óra tetején a czirkalmokat.

A HÁZASSÁG ELSŐ ÉVE.

A maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen, nehéz sors. Bár mégis mindenki azon igyekszik és forgatja elméjében a gondolatokat, hogy miként tehetné. Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlókép volt, de hiába gondolkozott, mire sem tudott menni. Nem volt öreg ember, nem mondható, csak tavaly házasodott. De ez a szó nála nem volt igaz, mert sem házassága előtt, sem házassága után nem volt neki háza. Azelőtt mint béres legénykedett s elvette egy napszámos ember leányát, ki maga is csak zsöllérként élt valami gazda kisebb tanyáján. Vannak ilyen kis tanyák, amikbe lakót eresztenek, vagy hogy mert a tanya nagyon ócska, ujat veret a gazda s a régit azért nem bontja szét, mert kerül abba zsöllér. Mihály is ilyen helyre került, hogy Klárát elvette, mert azért, hogy valakinek tulajdon födele nincsen, se legénynek, se leánynak, csak összekerülnek, hogy egymásé legyenek. Isten rendelése ez, de gyarló emberi elme nem látja meg a felsőbb hatalmak intézkedéseit, hanem inkább gúnyt üz azokból, kik szegény sorsukat nem tekintve, életük folyását esküvel közösre váltják. Mondják róluk, hogy: két bolondból lett egy pár, máskép pedig Mihály sorsát olykép festik, hogy eddig csizmában járhatott, ezentul meg majd mezitláb ténfereg. Mihály nem bánta a szóbeszédet, ügyet sem vetett rá s Klárával el voltak valahogy, napszámra ment az egyik is, napszámra ment a másik is; ha lehetett egy földre, ha nem lehetett, külön. Ez nem baj, este a gyalogösvényen, amely az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak találkoztak s azontul fogva együtt mentek hazafelé. Lehetős szorosan egymás mellett, mi onnan gondolható, hogy vállaikon a kapák gyakorta összeütődtek. Szép hangja van a kapának; igy alkonyatkor olyan, mintha valahol messze harangoznák az Urangyalát.

Közben Mihály is, mint minden ember, forgatta különfélekép a fejében a sorsát és legkivált azon járt az esze, hogy a maga gazdája miként lehetne. Minél jobban gondolkozott, annál jobban odajutott, hogy sehogy. Ez baj, mert ha jól keressük, lehet olyan idő, amikor Klára már dologra nem mehet, itthon is lévén elvégezni való s miegymás. No és ez a rozoga tanyaház sem sokáig állja már a dicsőséget, hátulsó oldalát ép a héten kellett ákáczrudakkal föltámogatni, hogy időnek előtte világnak ne induljon. Aggodalmas gondolatok voltak ezek és bus sóhajtással nézett el esténkint Mihály a tanyaház ablakából a földek fölött, amely mind a másé s bár az ő keze munkája nyomán is, mind csak másnak terem.

Ez igy is maradt volna örökké, ha messze kinn a nyomásszélen, ahol már nem a tanyák világa van, hanem a pusztaság kezdődik, uj dolgok nem történnek. Az emberek kifundálták, hogy oda erdőt kell ültetni. Ugyde volt már ott erdő. Azonban nem rendes, hanem csak ugy össze-vissza nőve és nem álltak katonás sorokban a fák. Nem is ültette azokat senki, valaha régen egy magot vitt oda a szél, vagy ép szálló madár is kiejthette a csőréből, mikor kicsinyeinek vitte volna: elég az avval, a mag megfogamzott, a fa felnőtt és ugy támadt a nyomán az erdő magától. De hát hiába, nem az, amilyen kellene; igy azt határozták, hogy kiforgatják. Hirdetést adtak közre, hogy jőjjenek az emberek ehez a munkához és egészen ujfajta árakat szabtak hozzá. Az erdőből vállalhat mindenki akkora földet, amennyiről gondolja, hogy bir vele. Azon a földön tartozik kiirtani az erdőt, de egészen alapjában. Nemcsak hogy éppen kidönteni a fát, hanem kiszedni a földből a tönköt a mély gyökereket. Ezért a munkáért öt évig a föld ingyen, kivéve, hogy az irtás után csemetefákat tartozik bele ültetni, de a csemetéket is ingyen kapja. Közükbe vethet krumplit vagy dinnyét, meg a széleken kukoriczát termelhet. S ami fát kidöntött, az is az övé, pénzfizetés nélkül. Ennyi mindent kap ingyen, ezért támadt is a neve, mert ugy hivják őket: ingyenös embör.

Mindszenti Mihály is, hogy ezen életmódról tudomást szerzett, elment Klárával együtt ingyenes embernek. Ehez a gazdasághoz nem sok eszköz kell, csak fejszék szükségesek hozzá és balta, fürész, meg annyi élelem, amely az uj termésig kitartson. Máskép csak dolog kell hozzá és egészség, kibirni azt a nyomoruságos életet. Mert hogy valaki el birja képzelni, mi az a vadonirtás, az ember harcza a természettel, azért nem kell Amerikába menni, itt meglátható a pusztaszélen. Csak ugy a maga egyszál fejszéjével esik neki az erdőnek az ingyenes ember; szinte nehéz elgondolni, miként birja a földből a maga egyszerü eszközeivel a hatalmas törzsek óriás tönkjeit kiszedni. Mig a hosszu törzseket a tanyákra elhordják, megveszik uj épületekhez mestergerendának, a többi ott marad az irtott föld szélén, nagy halmokban, mert hiszen fütőszerszám a tanyákon nem kell, van mindenkinek magának, azt meg nem veszi senki. Ő maga tüzel belőle télen, amennyi kell a lakásban.

A lakás… A vasutak gyakran haladnak el faluszéleken, ott a kocsi ablakából szerfölött apró kis zugépületeket lehet látni. Csak ugy vályogból van minden ragaszték nélkül összerakva a négy faluk, a tetejük lapos s az ajtónyiláson halad ki a füst. A czigányputrik ezek s a lakások legutóljának lehetne gondolni ezen odúkat. Pedig dehogy. Az ingyenes ember lakása az, a földbe ásott gunyhó. Egy nagy négyszögletes lyuk a földben, alighanem valamely kiásott fatönknek a helyén. Némelynél a földbe vágott lépcsők vezetnek le hozzá, de akkor igen tág marad az ajtója s bever rajta télen a hó, meg elönti a nyári zápor. Hát inkább csak az ajtónyiláshoz létra van támasztva, azon másznak föl, le. A teteje abból áll, hogy faágak szolgálnak a négyszögletes lyuk egyik szélétől a másikig, ez aztán meg van hordva kukoriczaszárral, száraz bozóttal, földdel s a jó anyaföld azon ujabb eleven bozótot terem. Ilyen lakásban lakik Mindszenti Mihály, meg a többi, aki ott irtást vállalt, akik a kulturának ép oly előharczosai, mint a dakotai farmer. Másként nem lakhat, mert a föld csak öt évig az övé, azután mehet tovább; ujabb irtásra, ha van.

Itt éltek, mint e helyeken élni lehet. A pusztán nem jár senki, csak az erdőtiszt lovagolt ki olykor hozzájuk, hogy a végzett munkát megtekintse. Máskülönben csend van a tájon, az irtás szélén a maga buczkáival már mindjárt a puszta következik, azon nem jár más, csak a két Rózsák vezetése alatt a rideg barom.