Part 12

Klára itt, ezen környezetben és ezen földbeásott barlangban gyermeknek adott életet. Persze ehez azonnal törvényes dolgok következnek. A huszonnégy óra alatt való bejelentése a születésnek, a keresztelés, meg mi egyéb. Talán fölösleges emliteni, hogy a törvények e helyen a maguk szigoru megállapodásaival annyit sem nyomnak a latban, mint az a sas, amely a puszta fölött átsuhan. A gyermek megszületett és élt. Mihály, mikor az ideje s az időjárás engedte, bevitte a tanyák központjába, ahol van pap is, anyakönyv is, ott a gyermeket Pálnak keresztelték, mert Klára apját is, bizonyos nevezetü Rengő Pált, mint neve mutatja, szintén Pálnak hivták.

A Pál gyermek egy darabig élt anyja emlőjén a barlangban, utóbb azonban meghalt. Ez közös sorsunk, hogy idővel közanyánk ölébe menjünk, de Pál ezt igen korán, mondhatni idő előtt tette meg. Elhatározása gyors volt, ugylátszik, örökölte apja keménységét, ki egymaga állt egy szál fejszével neki az irtatlannak. Pál este köhögött s bár a székifü virágából hathatós meleg levet Klára még akkor éjjel főzött neki, köhögése nem csillapodott. E tekintetben a székifü virága nem használt, mert bár az jó orvosság, de a főzése meg ismét füstöt támasztott a barlangban s igy, amint az életben is elég példa mutatja, a jó igyekezet rossz eredményeket szült és ezek nyomában Pál reggelre a maga egész rövidségében kinyult.

Gyermekkorában ki hallotta pásztortüznél danolni a megölt legény történetének nótáját, kit hiába költött az apja, az anyja, mert csak a babája szavára támadt föl s azt kérdezte tőle: csináltatsz-e néköm diófakoporsót? Mire babája azt mondta: csináltatok, csináltatok márványkükoporsót. Mihály is csináltatott volna, ha tehetsége volt volna hozzá, Mindszenti Pál részére márványkükoporsót, de kő ezen a tájon mentül kevesebb van, márvány pedig éppen nem találkozik. Az Ur kegyelme a márványt más népek közé adta, hogy azok is élhessenek. Mihály, ily formán állván a dolgok, fürészelt deszkából koporsót szerkesztett és Pált abba tette.

– Csókolj még rajta egyet – nyujtotta Klárának – majd aztán lészögezöm.

Leszegezte és hóna alá fogván a kis ládát, kimászott vele a létrán a barlangból. Azzal aztán el-beindult a tanyák közé, a központ felé, hol vannak oly emberek, kik hivataluk szerint temetések végzésére alkalmatosak. Klára is ment volna, de részben erre a dologra még nem volt képes, mert erejét a betegségen kivül a Pál halála fölött érzett bánat is fogyasztotta, továbbá otthon is kellett maradni valakinek.

Mihály gyermekét, Pált eltemették a központi temetőbe, a kántor tett fölötte némi éneklést. Mihály nyujtott is érte a kántornak annyit, amennyi tőle telt. Azután hazament Klárához s voltak ismét ugy, mint Pál jelenléte előtt voltak. Mihály irtotta az erdőt, ásta ki a tönköket és Klára, amint birta, segitett neki. Egyhangu élet ez s a Pál elmulása után való időkben csak az hozott bele némi változatosságot, hogy egy napon a verem előtt megállott egy lovas városi pusztázó katona. Pöcsétöt hozott. Ez egy czédula, amivel a biró vagy kapitány elé idézik az embert. Ugy szokás magyarázni, hogy a kint való nép azért hivja e darab papirost pöcsétnek, mert a kapitány részéről ha való, rajta van a város czimere, a biróság pedig a saját pecsétjét üti rá. Ugy gondolom, hogy nem igy van a dolog, hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybe-idézés: a citatio cum sigillo.

Bár ez nem ide való beszéd. Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt a városba czitálja a rendőrbiró elé. Elment, nem lehet mondani, hogy nem ment volna, mert éppen kilencz óra hosszat gyalogolt, mig a városba beért. A rendőrbirónak beadta a pecsétet. Annál ott volt már a hivatalos irás, mely szerint Mindszenti Mihálynak Pál gyermeke az orvosi tudomány tökéletes mellőzésével ment a másvilágra. Mihály felelősségre vonatott, hogy miért nem hivatott orvost? E kérdés a pusztai barlangból előkerült Mihályra nézve annyira furcsa, hogy rá felelni sem tudott. Két forintot inkább birságba fizetett és arról rendes nyugtató irást kapott. Azt zsebre tette és kilencz órát gyalogolván ismét, éjfélre hazaért. Klára fölneszelt, mikor Mihály a barlangba bemászott.

– Kend az – kérdezte – Mihály?

– Én.

– Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? – kérdi tovább az asszony.

– Nem – felelte Mihály – dehogy. Csak irást adtak arrul, hogy mink öltük mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, nem halt vóna mög. Két forintot is fizettettek velem birságba.

Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén, mondja:

– Hoztam a hajadba kétgaras áru szépszagu olajat.

Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Azután étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára evett.

VALÉR A FÖLDBE MEGY.

Ezt az időjárást, ami a mostani, igazság szerint nem ugy hivják, hogy szép idő, hogy pompás idő, hogy kitünő idő, mert az idő ezen járása egyszerüen csak kincses időnek neveztetik. Valóban az is. Ez az idő, amidőn a kalászok nagyobbodásának zaját éjszaka meg birja hallgatni, aki ért hozzá. Minden növekszik ilyenkor, ami csak növendék. Igy teszem azt, a paprika is most van leginkább abban a korban, amidőn kedvét kell neki keresni. Ez a kapálásban nyilvánul. Ha a paprikát jól körülkapálják, de közben óvják is, hogy a kapavassal meg ne vágassék, az olyan valami viruló szép kisded növény lesz, hogy gyönyürüség nézni még annak is, akinek semmi köze sincs hozzá. E kicsi szelid bokor ekkor kezdi teremni az ő nagy gyümölcseit, amelyek oly mérgesek, oly formátlanok s mégis annyira kedvesek, hogy például most harmadéve is százhatvan forint volt belőle egy mázsa.

E nagy árnak oka az, hogy a vele való bánáshoz különös hozzáértés kivántatik, azonfelül elsősorban mi Urunk és Istenünk segedelme, hogy nekivaló időt adjon. Most adott, nem lehet panasz az égbeliek ellen, mert ez, bárki bármit beszéljen, kincses idő. Istentől itt már a paprika részére kivánni mit se lehet, hanem igenis a paprika kivánja az emberek részéről a kapát. Ép azon alapon indul ki a tanyából korán reggel a fiatal Toponárszki Gergely feleségestől, menvén a földbe, hogy azt jól megkapálják, mert ritkaság az, hogy munkátlanokon Isten áldása legyen. Ép csak tavalyi házasok ők, a fiatal gazda-pár, a felesége, bizonyos Bánhidy Valér csak most számolt huszonegy esztendőt. Szép asszony, régi jó magyar-fajta, bár az ember sem kivetős, bár mindenki tudja, akinek esze van, hogy ő rácz származásu. Tiszapartiak ők ugyanis és a Tisza tulsó partját már a ráczok lakják. Régi időben sok rácz származott át onnan (csak egy ladik-utba került), bérleni való földeket keresvén. Ezeket meg is találták s itt ragadtak, mert ragaszt a föld nagyon s ama időkben még nem voltak hitbeli villongások. Lám, ha a Tisza árad, egyformán önt el ráczot és magyart, valamint a jégeső sem tesz különben. Igy apránkint elmagyarosodtak, összekeveredtek s csak a név mutatja a régi időket, természetesen az is a maga módja szerint, mert kidobják belőle a sok kemény betüt és Toponárszkiból Toponáczki lesz, mint a Benkovszkiból Benkóczi.

Igy megy hát a fiatal gazda a földre az asszonynyal csak ugy könnyeden, mert nem messze van az s délre hazatérnek. Csak két kapát visznek s a vizes korsót mázatlan cserépből, amelyben olyan hüs marad a viz, mintha pinczében állna. Megállnak a föld szélén, tekintetükkel vigigfutják a paprikabokrokat, azután egymásra néznek szótalan boldogsággal. A szerelmetesség is szebb igy, májusi munkában a gyönyörü termés előtt.

– Jaj de szép – szól az ember.

Az asszony bólint rá s felelni akarna valamit, de im, hirtelen megdöbben. Reszketés fut rajta végig és elhalványodik.

– Nézze csak kend, kilelt a hideg.

Rázni is kezdi azonnal s az ember sietve boritja vállaira a kabátját.

– Eredj csak, eredj haza, fiam, aztán pihenj le – biztatja.

– De hátha elhagy – véli az asszony dideregve. – Hisz kapálni köllene.

Hát várnak egy kicsit, de Valért egyre jobban előfogja a fázás. Csak jobb lesz ezzel hazamenni. Fogja is az egyik kapát, hogy majd azt is hazaviszi s megindul. Az ember pedig most már szomoruan fog a dologba. Néhány paprikatövet megkapál, mikor a szivébe üt a sejtés s gyorsan megfordulván, Valér után tekint. És látja, hogy éppen abban a pillanatban szintén megfordult maga körül egyet a haladó asszony, aztán mint akit a villám leütött, végigesik az uton, a kapa pedig a válláról messze elrepül. Minden munkát ott hagy e látványra az ember és szalad arrafelé azzal a nehézkes futással, melynek oka a sulyos csizmákban keresendő.

– Valér! – kiáltja. – Valér!

Hát ha itéletnapig kiabálod is, szegény ember, hogy Valér! ezt ugyan többé föl nem költöd. Ez meg van halva tökéletesen, mert szél érte. Furcsa az és lelkekbe vágó dolog, ha az ember halottját az országut porában siratja zokogva, már pedig ez itt igy van, mert Gergely ott térdel, forgatja, tépdesi kebléről a ruhát és ajkán keresztül igyekszik bele életet lehelni. Nem lehet az, hogy meghalt, hisz még meleg. Az ám, de e meleg is hagyogatja el apránkint s nincs mást mit tenni, mint fölvenni a porból a holtat s vinni a tanyaház felé. S ott ismét a nagy szomoruságok, az öregek sikoltása, a kis leány sirása, de ezekkel ne is szakgassuk senki szivét, elég, ha az övéket szakgatta. Mert nem erről van itt most szó, hanem másról van szó. Ugyanis már fölállitották a ravatalt, a sima ágyra tették a halottat, gyertya is égett a fejénél, mig a szomszéd Rózsa Mihály sietve hajtott a városba koporsóért és az asszonyok imádkoztak, előbb a haldoklókért való könyörgést, azután a bünök bocsánatáról szólókat, hogy: Kik még az életben szenvedtök, örültök. Ez lesz majd végetök, mind ide kerültök. – Itt a királyoknak lehull koronájok, eltünik hatalmuk – midőn mindezt már tennék, lóháton sietve ér a tanyaudvarba a kardos ember, az öreg pusztázó. Azt mondja:

– Gergő, a halottadat be köll vinni a kórházba.

– Valért? – pillant föl szomoruságából Gergely. – Hisz nem gyógyitja azt szögént mán mög senki kórháza.

– Tudom – felel a pusztázó – de erre igy van parancs. Majd odabent az orvosok mögvizsgálják, hogy mi ölte mög.

– Mi? Hát a szél. Az érte az uton.

– Jól van, öcsém – mondja amaz a lóról – én elhiszöm, de odabe nem hiszik el! Azt mondják ám, hogy hátha nem az ölte mög? Hátha más?

Mikor igy ököllel ekkorát a szivére csapnak Gergelynek, gyanusitván, mintha ő ölte volna meg Valérját, pillanatra elsötétül előtte minden s ugy érzi, mintha kezdené elhagyni az esze. Azután kifakad, mérgesen beszél, miket csendes komolysággal hallgat végig a pusztázó. Mint olyan ember, ki szokva van ezekhez. Ezért nem is viszonzá Gergely mérges szavait s ezt méltóságán alul levőnek is tartaná ő, ki Gergely öregapját már akkor ismerte, mikor Gergely édesanyja még nem volt az élők között. Csak mikor a fiatal özvegy lecsillapul, szól neki:

– A törvén törvén, öcsém. Azon már te se segithetsz. Hát csak vidd be Valért a kórházba.

Be is. Most már csakugyan és csak azért is beviszik, féktelen módon száguldanak az indulatok Gergely kebelében. Vigyük, csak vigyük. Mikor a szomszéd, ama nevezetü Rózsa Mihály kihozza a koporsót, holtját abba emeli Gergely szép fehér ruhában. S a szomszédasszonyok ezuttal Gergelyre példázván, az István királyunkhoz való éneket mondják, mely szerint: Rólad emlékezvén, csordulnak könnyei, Búval harmatoznak szomorú mezei, Lankadnak szüntelen vitézlő karjai, Nem szünnek iszonyú sirástól szemei.

Lélekre lehet mondani, hogy bizony nem szünnek iszonyú sirástól ott szemei senkinek sem. Városi ember talán nem talál e dologban oly sok iszonytatót. De itt, ahol minden máskép van, im viszik szép Valérunk testét be a csunyaszagu házba, hol őt halott korában késekkel vagdalni és darabolni fogják. S majd onnan lészen temetendő, több testi darabokban, mik, oh én uram és én istenem, föltámadáskor miként lesznek vajjon ismét egygyé? Az ám. Erre feleletet senki sem ád. A tanyából lassan indul ki a kocsisor, három kocsi van éppen, mert több efajta temetéshez nem telik, mert elvégre a paprika is csak kapálandó. Ez szomoru ut, be a kórházig. És az is szomoruság, ahogy a halottat beviszik és jönnek a tudós orvosok és a kapitányságtól a biztos és jönnek a törvényszéki urak, a vizsgáló, továbbá a király ügyvédje s valóban csak a jó Jézus urunk tudná megmondani, hogy még ezenfelül kik is jönnek, oly sokan vannak.

Nem kell hinni, hogy sok időbe kerül, mert nem kerül sok időbe, mig megállapodnak abban, hogy Valért csakugyan a szél ölte meg. A szivét érte. Irigyelte ezt a szivet a szél Gergelytől s megölte. Nem jó dolog, de mit lehetne ellene tenni? Semmit sem lehet ellene tenni. Meghalt felsőbb hatalmak végzése szerint. Jó. Ez ellen nem lehet tenni. De a formája e dolognak, a pusztázó, a kapitány, az orvosok, a törvényszékiek, a darabolás s azon rettentő vád, hogy nem-e Gergely ölte meg Valért, mily borzasztó iszonyatosságok ezek.

Kihozzák ujból a koporsót, a tanyai kocsira teszik. Valér most megy ki a földbe utoljára. Ott a pap is, ki kisérné, csak ugy ingben, mint kórházból jötteknél szokás. És a kántor ur is a segédjét küldte el, kinek bár szebb a hangja, de azért (ugy-e bizony) még sem ő a kántor? És akkor e sivárságok között megindul a temetés. Valóban, még csak keresztje sincs Valérnak, mert a sok lelki gyötrelem között elfeledkeztek arról, hogy nevét a fába vágassák. Ellenben mezei virágokból font koszoruk lógnak a kocsik lőcsein. Igy haladnak a rövid uton, mely a kórháztól a temetőig vezet, csupa kórházak, börtönök és kaszárnyák között. Micsoda ut ez, én jó uram! A pap lassan megy a gyalogjárón, halottja kocsiját Gergely maga kormányozza, s ő, Valér, fejtől fekszik hozzá. A pékek kaszárnyájánál, hol ép prófuntot osztanak ki, megállnak, hogy beszentelje a pap Valért s azután szabadjára ereszsze.

A latin zsolozsma kezdődik s a kántorsegéd mondja a bucsuztatót.

– Valér! Valér! – kiáltja Gergely a kocsiban és sirva fakad.

A többiek is leveszik kalapjukat s gondolkozva hallgat mindenki. Mily véletlen eset ez. És mily szégyennel teli való, hogy Valért igy meghurczolták, darabolták s most ily nyomorultan, szegényesen, szégyennel kell őt vinni ki a földbe. Igy meghurczoltatni.

Ki ad ezért elégtételt?

Ki ad, emberek? Az Isten.

Mert im, ép történik, hogy jön haza itt a kaszárnyák közén a gyakorlótérről az ezred és jön legelől egy kompánia és kardot ránt a kapitány:

– Compagnie, habt acht! Compagnie, rechts schaut!

És a kapitány ur, a hat arany csillaggal a nyakán, a fényes kardot tisztelgésre vágja és a legénység keményen lépdelve szijjat szalaszt s mind valamennyi veti fejét Valér koporsója felé. Jön a másik kompánia, a harmadik, a negyedik, az aranysapkás tiszt urak, a nyalka kadét urak s a mogorva, vén őrmesterek mind, mind kommandéroznak a legényeiknek, hogy fejet vessenek a Valér koporsója felé. A kardok suhannak a levegőben s az aranyos tiszt urak, midőn tisztelgésre lecsapnák, komoly szomorusággal tekintenek a halottas-szekér felé. És a legények levágják szintén kezüket a puska agyához s járulnak el fővetéssel Valér előtt. Egy kompánia, két kompánia, három kompánia, egy batalion, egy egész ezred, igy végigtisztelik ők Gergely halottját. Kemény, erős kommandók hallatszanak s Gergely, kiben a köny árja most már csakugyan megindult, hátraszól a koporsóhoz:

– Valér – kérdezi büszke szomorusággal – Valér, hallod-e?

ÉJFÉLI TÁMADÁS.

A latyakos őszi uton czigánycsapat halad a sátoros kocsikkal. Vékony gebék vannak a rud mellett a kóczmadzagos hámban. Némely rész a czigányok közül: asszonyok, gyerekek, belül a kocsiban mindenféle dunyhák és ócska takarók között. Egy öreg banya, sovány lábszárát a fürhérczre kivetve, szopja a pipaszárat. Ez szomoru állapot, mert azt jelenti, hogy már sem olyan dohány nincs, amit fölpipálni lehetne, sem pedig amaz nem mutatkozik, amelyet rágni szokás. A dohány ölő mérgéhez szokott czigányasszony ilyenkor kicsavarja a pipamakból a szárat és szopogatja szivar módra azt a végét, amely a makban volt.

Odább a tájon, tanyahelyek és jegenyék között már az őszi alkony köde legelész, a romák a kocsi mellett a sárban lépdelnek. A levelevesztett fákon, az utszélen, csörög a szarka és végigcserdül utána mind az a fasor, ami valamely tanyához vezet. A szarkának meg megint az a szokása, hogy igy végigcserreg a fákon, ha utast lát és a kocsi érkezését jelenti. Azért mondják: csörög a szarka, vendég jön.

No, ez a nép, amely most az uton ténfereg, nem megy ilyen bejelentett módon vendégnek sehová. Nem arra valók, hogy keritett helyen álljanak meg csak egy éjszakára is, utjuk soha a közbe nem szakad, csak mindig rajta járnak, az utszélt fogván föl olykor lakásul. Hol álljanak meg s merre menjenek, ahoz mappájuk nincsen, csak a jelzések és régi emlékezetek nyomán járnak és kelnek. Hogy szigorubb rend van-e ezen a tájon, mint amazon, azzal látszólag nem sokat törődnek; az ócska sátoros czigánykocsi azért a szigoru járáson is végighalad, legföllebb ott nem igen mer lopni a karaván. Ott csak a koldulás járja, szétszóródnak az asszonyok, vezetve a rongyos gyermekeket és dunogva, alázatosan koldulják a krajczárkát. Ha maradék-ételt kapnak, bögrékbe rakják és az uruk után hordják; a pénzt is, amit kártyavetéssel szerez, mind az emberének hordja, az embere pedig mind pálinkás és veri az asszonyt. Ezenfelül az ember inkább csak lovon kupeczkedik, azonban ha lehet, nem veszi, hanem köti. És irányitja a karaván utjait kora tavasztól késő őszig, mert télire már leginkább csak el szoktak valamerre bujni a hegyek közé. Legnagyobb csapatjaik Báttaszék tájékára vonulnak, kerülve az utazásban az emlékezetes helyeket. Ezek ama ugynevezett hajnyirós helyek, ahol az átvonuló karavánt fülön fogják és a kósza hinduk nagy kóczos haját lenyirják tövig. Ez nem valami jogos dolog ugyan, de hasznos. Ahol ez egy-két karavánnal megesett, évtizedekig a tájára sem mennek, bár még ha a szájbicscsó kövei parancsolnák is.

A szájbicscsó a vezér, az egészen más rang, mint a vajdaság. A szájbicscsók a sok családból összeállt törzsek főnökei, az ő parancsaik nyomán az a czigány sátoroskocsi, amely látszólag czéltalanul ődöng a pusztákon, parancs szerint és tudatosan halad. Parancsai az utszélen hevernek: pár szalmaszál vagy lószőr az árokparti fa háncsában, néhány kavics az árok szélén, meg egyéb ilyenféle jelzések.

… A három kocsi czigány, hogy egészen bealkonyodott, megáll. A lovakat kicsapják a mezőre, még csak kötélbéklyó sem kell a lábukra, bizonyos, hogy nem mennek el messzire. Ebben alighanem megint van valamely titkuk. Mert nemcsak a tökéletesen agyoncsigázott lovaik ilyenek; ha jobb lovuk „kerül“, az is ilyen marad. A czigányhoz került ló olyan lesz, mint a juhászhoz került szamár; teljesen a családba tartozandónak érzi magát. Juhászoknál is, ha két-három legény letelepedik, hogy valamely ócska kártyával máriást játszon a szétteritett szűrön, csakhamar előkerül a falkabeli szamár és a fejük fölött komolyan belepislog a játékba. A czigányló is ilyen családias, talán tudja a körülötte lévő kétlábuakról is, hogy egyformán nyomorultak.

Menne szét a gyereknép, hogy majd faágat hoz és bogáncsot szed össze, mint tüzelőt a bogrács alá. Igy utban, mikor sátort nem ütnek, nem igen szoktak horogfán főzni, inkább csak a kocsirud végére akasztják az edényt. Ha van a környéken krumpliföld és van benne krumpli, akkor onnan mindjárt jut a bográcsba ételnek való, hozzá való szalonna bizonyosan van valamelyik kocsin. De egy széles, magas czigány, puhaszáru, szük, hegyesorru csizmában, fekete zsinórral kihányt bő kék nadrágban és ezüst gombokkal a kék kabáton, leinti a készülődéseket. Pár rövid szigoru szót mond, arra minden aztán abban is marad. Középütt kiborotvált, nagy, fényes fekete szakállával olyan éppen ez az ember, mint ahogy a hindu fejedelmeket rajzban látni lehet. Ahogy szólt, a bográcsot azonnal elteszik hátra a kocsisaroglya alá, ahova való, tüzet sem gyujtanak. Az asszonynép meg a gyerekek a kocsisarokba huzódnak, meleg étel már ma nem lesz.

Egy-két surbankó legény a kocsik körül marad, a többi ember azonban, ahogy besötétedett, szerteszéled. Mielőtt elmentek volna, egy kis durkálás történt a kocsik alján. Ott szokott dunyhák meg ócska szövöttes pokróczok alatt heverni a fegyver, ki micsodás. Van ott néha régi mordály, meg kétcsővü pisztoly, csak ugy a maga faragta agyra verve, de nem hiányzik azért a revolver sem. A hozzá való töltények pedig a rongyos mellények zsebeiben találnak helyet, gyufamasina és bicska között.

A kocsikban alszik a vándornép. Egymásra van bujva a gyerekhad, ugy szunnyad. Az asszonyok föleszmélnek olykor, hallgatóznak. Mi sem hallatszik a sötétben, csak a lovak járnak a kocsik körül. A sáros föld a lefekvésre hideg, hát álltukban alszanak és arra az oldalra mennek, ahol menedéket találnak a szél ellen. Semmiféle zaj más nincsen, olykor nagyon messzünnen némi kutyaugatás ha hallható.

A kocsiban ujból elalszanak, de olykor csak föleszmélnek. Már elhaladta az idő az éjfélt, mikor egy-két tompa dörrenés hangja lassan, nehézkesen elhalad hozzájuk. Azt sem tudják, merről jött, messze van az nagyon, ahol a puska szólt. De hát ez nem ok az ijedelemre. Szokott durrani olykor az ilyen elhagyott vidéken a fegyver, ott ennek a szava a beszéd. Vadász is járhat már igy hajnal felé a nádasokban. Hátha az?

Pedig nem az. Arra lent, messze, amely felől a dörrenés hangja elszolgált, fegyverben állott az éjjel egy tanya. Ott sötét éjszaka idegenek jártak az udvarban és még csak a kutyák sem szóltak rájuk, mert le volt itatva pálinkás kenyérrel mindakettő. Csak jöttek-mentek halkkal a fekete alakok, dolgukat szótlanul intézve. Nem találtak eleven lelket, igy nagy bátorságban voltak. A lovakat már vihették volna minden baj nélkül, majd csak reggel mutatta volna hült helyét az istálló. De bátorságukban tovább kutakodtak, bemerészkedtek az ereszet alá, mert ott szokott vagy fél zsák buza vagy rozs lenni, valamint a disznólábak és a szalonna némely része annak a gerendáiról lóg lefelé. Itt aztán fölbukott az egyik valamely bádogedényben, ennek pedig a többiek közt is az a haszna, hogy lármát üt, ha fölbuknak benne. A gazda erre fölébredt, ajtót nyitott és kikiálltott:

– Ki van itt?

A világon ez a legtökéletlenebb kérdés hasonló esetekben, de azért a legtöbb ember csak megkérdezi, mintha amannak a másiknak érdekében állna rá felelni. Nem is ad választ a gazdának senki, csak mikor előbbre lép és valami meleg testbe ütközik, érzi, hogy hirtelen nyakszirten ütötték. A becsületes nyilvános kérdésnek csak ennyi haszna lévén, visszaugrik a szobába s leakasztván a revolvert, az ajtó mögül vaktában kilő. Válaszul egyszerre három fegyver is dörren. Ez az ijesztgetés, hogy most a gazda azonnal rémüljön meg s elő ne merjen bujni. De a szegény ember a vagyonáért áldozza az életét, a gazda csak előbuvik s ujra lő. Hosszu, világos lángu puskadurranás rá a felelet. A tanyában zaj és sikoltozás támad, a gyerekek fölébredtek. Adjatok világot! – ordit a gazda.

Mielőtt világot adnának, egyszerre, mintha csak egy időben rántottak volna el két szál masinát, a tanyaudvar külső felében jelenik meg két szál piros láng és pukkan utána két csendőrfegyver. Valaki nagyot ordit a sötétben és nagyot puffan, mire rövid csend áll be. Utána megint csörtetések zaja hallatszik, mint akik árkon-bokron keresztül menekülnek.

A puszta éjjeli sötétjében kószáló őrjárat csak akkor nézhet jól körül, mikor csakugyan világot hoz elő a gazda.

– No, adjon isten jó röggelt – mondja megkönnyebbülten.

A kut mellett fekszik hanyatt egy ember, ezüst gombos, rongyos mellényben. Már nem élni való, látszik rajta. Ugy, ahogy nézdegélt volna a sötétben, hogy merre ereszthetne golyót, a szeme alatt találta egy. A helye mindjárt meg is dagadt, amitől az ajka fölhuzódott és fehér fogai kilátszanak. Azokkal most olykép nevet, mint ahogy az agyonvert farkas szokott.

Fölteszik kocsira, viszik be a város felé. Ahogy a dülők közül kihajtatnak és az országutra érnek, három kocsi czigány ott lassan hajtat a hajnali latyakban. Egy csendőr leszáll, hátul marad, a másik a kocsival előzködik s ahogy elejükbe ér, megáll a testtel. Leugrik, a fegyvert kézbe veszi: