Part 13

– Megállj!

A rozoga kocsik azonnal megállnak.

– Aki ember van itt, jőjjön elő.

A „rom“-ok lassan és alázatosan előjönnek, a csendőr a ponyvát szétteriti a halott fölött:

– Ki ez az ember?

Fehér fogaival vigyorog a czigányokra tegnapi gazdájuk.

– Hát ki vúna? – mondja a czigány – hát ki vúna? Hunnan tugygyuk mink?

Egy másik szól:

– Nem is á mi fájtánk. E’ rács csigán, nem olá-csigán.

– Honnan tudod?

– Hát hunnan tunnám? – szól a czigány – a ruhája mutattya. Rács csigán e! Nem is fogágygyuk áz ijet magunk kezé.

– Melyik a te kocsid?

– Hát mejik vúna? – nyujtja a szót a nomád. – Azs a harmadik.

– Ez a két fiatalember meg a te fiad?

– Hát kié vúna?

– Hát – kérdezi a másikat a csendőr – a te kocsid melyik?

– Mejik vúna? – felel amaz. – Ezs azs elsé.

– Ez a három fiatalember meg a te fiad?

– Mán hogy vúna? – pattan föl a czigány. – Csak ezs a ketté. A hármadik a közsépső kocsiba való.

A harmadik legény áll, nézi a földet.

– Hol az apád?

– Nincs – mondja a legény. – Hálott mán. A féd álátt ván.

– Nem igaz az, hé! – mondja neki a csendőr.

– Mán mé né vúna? – dünnyög a legény.

– Mert nincs a föld alatt. Itt van a kocsiban e! Állj ide elébe! Megmered-e tagadni, hogy az apád?

Odarántja a halott elé. A legény ránéz az apjára, rá is csak ép ugy nevet a foga, mint a többire. A két idősebb czigány nagyon izgatott s hátra tekintgetnek. A csendőr jónak látja a szuronynyal egy kis kört csinálni maga előtt és fölvilágositást adni:

– Van még egy csendőr hátul is.

– Mijér ne vúna? – mondja a halott elé állitott legény. – Éntillem lehet.

– Ha te meg nem mondod – szól a csendőr – majd megmondja emez.

Elmegy a második kocsihoz, egy kis leányt ki akar emelni onnan. De az egyszerre sirva fakad, mind egyszerre sikitozni kezd, aki csak a kocsiban van és megrendülve kiált a legény:

– Ne hozszsa, ne hozszsa ide!

S mivel hogy most már ugy is mindegy, szomoru panaszszal kiált a halottra:

– Dade, dade!

Aztán sietve megy el onnan mind, mert a korotáró nagyon fél a tulajdon halottjától és látására minden egyéb vad ösztöneik pillanatra elnémulnak. Helyettük a bőrtarisznyákból előszedett lánczok kezdenek csörögni. Csengésük a reggeli ködben nagyon szomoru muzsika.

KÁSA A KÖTÉLLEL.

Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy egyuttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön a „czélszörü szögény embör“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer forinttal sulyos tárczát az utszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná a gazdához, mondván:

– Már nézze csak tekintetös uram: valamik bolond ur mán mögén esze nélkül kódorgott erre felé.

Kása nem is tételezné föl másról, csak urról, hogy utszélen ennyi vagyont hagyhatna. Parasztikus ember ilyesmit nem tesz. De gyémánt inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott lehet felejteni az udvaron, az neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király kárbunkulus kincse is, reá nézve akkora értékkel sincs, mint valamely kidőlt szőlőkaró. Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne ellopni, azt sem lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy vigyázzon jól a birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen tudatik, hogy minden ember megkisérthető s a Sátán különféle utakon ólálkodik s teremt az áldozat elé oly dolgokat, minek ellent állani nem tud.

Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem türi. Azt kebelére fogadja, akár az övé, akár a másé s ugy el tud vele társalkodni, hogy az csodálatos. Mindazonáltal nem birja az italt, mert mint a legtöbb parasztikus ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy borivó parasztokról, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek, ahol az italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép ilyenhez nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy a csárdába menjen, ha csak különös dolga nincsen (miután ott történnek a napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos, részben, mert nem telik rá, részben mert nincs a háza alatt pincze, a kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a „teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak igy van. Mint maga beismeri: szereti a bort, de mert hozzá ritkán juthat: még sem borivó. Igy történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató ebre:

– Ne ugass kutya, a gazdád se ugat.

A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a pinczébe csak rendkivüli pillanatokban ereszti le kellő felügyelet mellett s az esetleg fent levő kimaradt borok este zár alá tétetnek, hogy Kása, ki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni, mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan eltulajdonitásokra vonatkozik, mik nem annyira bünből, mint inkább apró csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót, amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni, arra ugyan gazt Kácsa soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen komolyan őrizné egész éjen át.

Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége, ki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én istenem, valami szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy nyári este, mikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog vidék. Arrafelé már jár a vasut s ott zörögnek el a mérges vasbikák a tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely kavicsaik véresek, van azonban ember, ki belőlük elgazdagodott. Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora fájdalomdijat kap, hogy uj földet vesz az árán. És még azonfölül járni lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki s mert csak kis félóra oda az ut, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segiti vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rosz por (peronospora) ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a városból, hol gépet, hol gáliczot.

Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd ez igy az apját a vasutnál mihamarabb viszontlátja. Mentek a szőlők, földek között, ákáczok alatt s az ember mesélt a kis fiunak mesét ama két oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyukot, de nem birták, mert (köztünk legyen mondva) kutya legény ám az a fiastyuk. Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s uj mesét kezdett. Igy értek az állomásig, mely nem is állomás, csak olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog ugy állt, hogy igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása, sehol füstöt nem látott s igy nyilvánvaló, hogy a bagonyok igen messze vidéken kalandoznak. Ellenben Vincze bácsi csárdája pedig tökéletesen itt van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.

Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közébük ült és rendelést tett ital irányában.

– De borzasztó sebösen hozzátok – parancsolta – mer mingyár gyün a vonal.

Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli (aki ellenkező észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már miyel sem törődött.

Vincze bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhova löki is, ugyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az érthetetlenekbe is beleunván, lefordult a padról s a kelő hold fényében szeliden elaludt.

Történt ez éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukurikolván, az eb is fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásitott. Azután üzenetet kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt s lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet adni, ez okból megindult. Ment a harmatos füben mezitláb (jó az nagyon) s fujta fejét a szellő is, mely kora hajnalban támadni szokott. Kása helyes utra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.

– Tecza – szólt az asszonyhoz rekedten – Palika hun van?

– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna? Kend vitte el tennap este, hát huva tötte?

Kása mereven bámult a homokba. Szinpadon ilyen eseményeknél rettenetes rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, mig Kása mit sem szólván (de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor ujból kijött s megindult.

– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel?

– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a Palikát, vagy mögtanának engöm ezön a kötélön.

Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást, amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak előre s olykor félve tekintett az árkokba. Oh, irgalmas szent szüz! Hol bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem-e alattuk alszik. Bár csak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bár csak kalapját látná az utszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott, csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen. Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős. Apránkint, bár egyre szomorubban, kiért a sikig, ahol a vonat szokott szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mit sem látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus – gondolta Kása – itt a halál.

Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy olyan kis két-három deczis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása e gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint kin bú nehézkedik. A kötél vége lógott a vállán.

Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis ember ingujjban és kiabálja.

– Kása bácsi, Kása bácsi!

Kása ugy gondolta, hogy térdre kell most esni, a haláltól való szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, felkapta a fiut és teljes meggyőződéssel mondta:

– Palika… Palika…

Fölfogta a gyermeket, hogy most, amig haza nem ér vele, a karjaiból nem ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:

– Hát ez a kötél minek, Kása bácsi?

– Jaj, Palikám – nevetett Kása boldogan – gyönyörü szép kis csikót láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele magának elpányvázni.

– Kár – vélte a gyermek – hogy el nem pányvázta.

Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kicsi fiut és vitte sietve hazafelé.

VAKOK.

Vakságba különféle módon kerülnek az emberek. Van aki ugy születik, van akinek később ütik ki a szemét, de meg annak idején az elültöltő fegyver is csinált vakságokat, ha már rozoga volt és erősre töltötték. Ott azután a trahoma, az is öli a szemeket. Továbbá aki meghalt, az is megvakul, legalább ritka az, aki halála után is nyitva tartja a szemét s néz velük, mintha még valakit várna maga után. Az ilyesmi félős: mit néz, ha már elköltözött s kit vár maga után? Ennélfogva szemehéját négykrajczárosokkal szokták leboritgatni ezeknek előtte. Nem is volt ezeknek a négykrajczárosoknak semmi egyéb hasznuk.

Van azonban, akit másként talált a vaksors, már itten csakugyan a vak sors. Az ember például, aki itten szóban forog, már jó sokáig élte isten napos világát, mikor a feketeségbe jutott. Ez az ember katona volt, azután pedig, hogy onnan kiszabadult, tüzoltónak állt, meg is családosodott. Ott még időket tölthetett volna, de nem volt kedve a foglalatossághoz, felköszönt és czivilszolgálatra elment a szinházhoz.

A szinházak nagy épületek szoktak lenni s mint a hozzáértők mondják, rendszerint bizonyos formákban épülnek. Olyan különféle szép formáik vannak ezeknek a szinházaknak, mert nem gólya költötte az épitőmesterüket. Nevezetes tudomány is az övék, mindössze még csak az kellene hozzá, hogy olyan szinházat tudjanak csinálni, a melyiknek a szinpadán keresztszél ne lenne. Ilyent még nem találták föl (ugy lehet: nem is értek rá, mert sok gonddal él az ember), tehát a keresztszél belekötötte magát ennek az embernek a szemeibe és kivette belőlük a világot. Amugy megmaradt mind a két szeme a maga valóságában, csak éppen a világ maradt ki onnan, ami, bár testvérek között legyen is mondva, igen szomoru dolog.

Mikor igy hirtelen elsötétült minden, ami azelőtt fényes volt, mi marad más hátra annak, akinek élni kell, mert vannak kis családjai? Hát a verkli. Nem hires szerszám, nem hires kenyérkereset, de ha más nincs, ez is jó. Aki fuldoklik a vizben, nyujtsák feléje bár a legélesebb borotvát, abba is belekapkod. Sőt bizony ugy áll a dolog, hogy örülni kell, ha engedelmet kap a verklizésre. Mert sok a nyomorék ember, sok az elesett ember s válogatni kell közülök az alkalmasabbakat, akár csak mint mikor katonát soroznak. Ennél az embernél tekintetbe vették, hogy a város szolgálatában is állott, továbbá, hogy munkában érte a baj és a kultura előbbvitele alkalmával oltotta ki a szeme világát a keresztszél. Engedelmet kapott tehát arra, hogy hetenkint két délután, kedden és csütörtökön, verklizhet a házak kapualjában, az udvarokon azt, amit akar. Nóták irányában teljesen szabad kezet engedtek neki. Bár inkább a nótákban volna tilalom s az időben nem, – gondolta az ember s hozzá fogott, hogy keresse ezt a kenyeret.

Nem nagy darab kenyér, annyi bizonyos. De mégis valahogy el lehet vele kinlódni, különösen, hogy sok ismerőse van az embernek, kik szánják a sorsát és iránta segedelemmel vannak. Biz szomoru annak, aki azelőtt lovon katonáskodott, majd vágtató tüzoltókocsikon ült, majd pedig szinházi fényességek és finom kisasszonyok között rendezkedett a karosszékkel, a gyertyatartókkal s minden ily fontos dolgokkal, szomoru annak ily vakon botorkálni az utczákon, nagy fekete pápaszemmel a szemén, mert különben aki látja, el sem hinné, hogy vak. De apránként bele lehet ebbe szokni, valamely régi igazság szerint az akasztás kivételével minden más foglalkozás megszokható. Sőt meg is hiznak benne az emberek. Aki ilyen vak verklis, mind kövér. Honnan van ez? Lehet, hogy a szem, a nézés munkája is segit fogyasztani a táplálékot, náluk pedig ez a munka elmaradt s igy másfelé fordult a táplálék, – bár ez ismét a doktorok dolga, amibe ne ártsuk bele magunkat.

Szóval az ember el van valahogy, legkivált a keddi és csütörtöki délutánokon. Más napokon dolga nincsen, otthon nem ülhet naphosszat fiatal erőben világtalanul, hát elmegy hazulról. De hova mehet a vak? Nem mehet máshova, csak a vakok társaságába, a templom elé. Ott ülnek sorban a vak koldusok, asszonyok, lányok, gyermekek és öregek. Néz le rájok az ódon, mohos templom. Nyolcz évszázada már, hogy itt áll e helyben, sok szenvedő kuporgott azóta az oldalában, formájukban talán nem is változtak: a nyomoruság és a rongy alighanem mindig egyforma volt.

A vak ember ide került, itt talált egyazon sorsuakra, akikkel szót érthetett. Más azoknak a világa, akik a világból nem látnak semmit. És haj, még közöttük is vannak kétfajták: boldogok és boldogtalanok. Boldogok azok, akik valaha láttak, boldogtalanok azok, akik sohasem láttak, akik már ugy születtek vakon, akik nem tudják, zöld-e az a kenyér, vagy fekete, amit esznek, hogy milyen a föld a lábuk alatt s milyen föld van fent a magasban, hogy belőle viz esik? Akik édes anyjuk szemébe sohasem tekinthettek s mégis akarnak élni, akarják mindazt, ami a látó embernek megadatott. Vágyják és tudják akarni. (Nemrég a szőreghi országuton kódorogva, láttam egy gyermeket, amint az árkot ugrálta. Átugrotta, meg vissza, azután ujból kezdte. Furcsa, esetlen volt a gyerek, téveteg minden mozdulata. Jött aztán érte egy eladólány, kézen fogta s hazavitte, mondván, hogy a gyerek vak, soha életében nem látott. Lám, mégis kiszökött a falu végére árkot ugrálni.)

Társaságot keresve, a vak verklis a templom oldalához jutott s ott amit keresett, meg is találta. Ott lehetett beszélgetni s különösen neki akadt hallgatósága. Ő sokról tudott beszélni, mert hiszen nem régen vakult meg, sokat látott. Milyen örömmel hallgatták azok, akik soha nem láttak semmit. Beszél katonakoráról, a lovas atakokról, azután a tüzoltóságról, a veres lángokról, amik az égig érnek. Amiknek ők neki mentek: csákánynyal verték agyon és feltaposták a ronda férget. Ha mély hangján szomoruan kondult egyet a városháza öreg harangja, jelentvén, hogy bajban van már megint a város, mert valahol tüz támadt, reszketve figyelt a verklis a vészkürt szavára, a patkók csattogására, a zajra, lármára és beszélt ádázan, haragosan, mérgesen a tüz ellen. Vagy pedig más esetben tárgyal a szinházról, az abban levő dolgokról és hogy mi mindenek történnek ottan. A királyok és királyfiak, akik a szinpadon vannak, továbbá az énekelések és sok nevettető történetek.

Hallgattak. Volt a vakon születettek között egy leány, de semmiképen sem több huszesztendősnél, az figyelt a beszédre a legjobban, az mindig várta és leste, hogy mikor jön már ujból. Ez a leány egyszer igen keservesen sirva fakadt. Mert azért, hogy nem lát a szemével, a szem az ilyesmire alkalmatos. Térdre is vetette magát a leány és azt mondta, hogy vegye el őt ez az ember, mert ő hozzá akar menni feleségül. Mert ha el nem veszi, ő meghal.

Nem tréfaság ez: valóságosan zokogott a leány, csak hullottak a könnyei és folyton azt sirta, hogy őt ez az ember mindenkép elvegye.

Azok a vakok, akik valaha láttak, megütődve hallgatták, mert a szemmel való életben lányok igy nem szoktak beszélni. De hát mit tudhatta ez a világtalan, hogy mi a szokás azoknál, akik látták a napfényt? Nem tudhatott semmit, csak éppen érzett valamit, azt pedig kimondta.

E tett után a vakok közül szóltak többen a leányhoz. A figyelmébe idézték lehetősen kegyetlenül, hogy voltaképen mit akar ő, a világtalan? Honnan tudja ő, hogy mi az az ember? Miként kivánhat magának férjet az, aki soha férfit nem látott? De a leánynak nem ért a beszéd semmit, sebesen, tüzesen beszélt s egyre azt hajtogatta, hogy vegye el őt feleségül az az ember. Az ember pedig, hallván a dolgokat, szó nélkül távozott onnan. Bizonyára érezhetett magában némi férfibüszkeséget, hogy ime, még vak korában is van, aki beleszeret. Egy másik vak, aki sohasem látta. Hanem neki távoznia kellett onnan, mint feleséges és családos embernek, aki már messze esett az élet vidámságaitól. Hazament és elmondta otthon, hogy vele mi történt.

A templomoldalban pedig a többi vakok észretéritették a leányt, már amennyire lehetett. Az ilyen ösztönt, amely öntudatlan s ebben az esetben csakugyan vakon született, egészen kigyomlálni szóbeszéddel a szivből nem lehet. De mégis megértett annyit a leány, hogy annak az embernek már felesége van, meg kis családjai vannak, oda hát ne is számitson, hogy az elvegye. Hát jól van, hát nem veszi el. De szeretnie szabad, azt nem tilthatja el senki, szabad rá gondolni és szabad látnia azt, akit szeret. A kezével és a fülével lát a világtalan. A leány azonban a kezének semmi hasznát nem veheti.

Nem tapogathatja körül a lelke egyetlenét, haját nem simogathatja, sem az állán nem huzhatja végig az ujjait. Szerelme uj életet csak abból kap, ha olykor a lépéseit hallgathatja, mikor az ember délutánonkint a templomba menvén, a vakok sora előtt elhalad. Lépései zaját megismeri száz közül – száz közül? – ezer közül! – s ahogy kopog a tapogató botja, ahogy koppannak a sarkai, a leány ebben gyönyörködik.

Vak koldusleánynak a templomoldalban a földi szerelemből ennyi is elég.

CSŐSZHALÁL.

Az idő estére hajlott és szél kezdett járni a kukoriczában. A csősz fölment a karóra, amelyről szét szokott tekinteni a birodalma fölött s mert semmi ujat nem látott, lejött, hogy megfőzi a vacsorát. Az ágas karót a homokba szurta (jó föld az nagyon: enged az embernek) s a lapos bográcsot ráakasztotta. Kukoriczahéjjal meggyujtotta a töreket alatta s bement a gunyhóba szalonnáért. Azt apránkint hasogatni kezdte bicskával s minden darabot külön megnézett, mielőtt az edénybe vetné. A meleg bográcsban a szalonna azonnal beszélgetni kezdett, perczegett és adni kezdte sárga oldalaiból a zsirt kifelé. A csősz megint a gunyhóba bujt, zacskót hozott elő s abba belenyult. Jó mélyen kellett belejárni, ami azt mutatja, hogy fogytán az étel. Igy nem is huzott elő belőle többet, csak egy marék tarhonyát, amit a szalonnára vetett. Azután paprikát is szórt közé, mert ettől van a szalonnás tarhonyának minden jósága. Az étel készült, a tarhonya barnult s a homokos uton, a kukoriczák között lassan haladni kezdett a szaga. A csősz itt-ott vizet töltögetett hozzá a kis korsóból.

Mindez nem ment gyorsan, mert a csősz már öreg ember. A fiatalok egyéb dolgokat végeznek, ahova erő kell és több fizetés jár érte, mig az elaggottak ilyenfajta foglalatosságokban vannak. Járnak és kelnek a földek között s gondjaikra kukoriczák, dinnyék, babok s szép sárgavirágu napraforgók vannak bizva, amelyeket őriznek és azokat mindentől védelmezik. Öreg ember az ilyesmivel elszórakozik s ha még birja valahogy a puskát, vadat is lő. Nappal leginkább a gunyhója körül ténfereg, farigcsál valamit s néha fölmegy a karóra, ahonnan meg lehet látni, hogy rendben van-e minden. Alszik is továbbá. Éjjel pedig kerül, ami fölötte kellemes olyan embernek, aki amugy sem tud sokat aludni, hanem inkább sétál a harmaton. Ilyenkor a csősz pipázik és holdvilágos éjjeleken elmulatozik a kutyán, ha az valamely sündisznóval harczban áll.

A kutya ezuttal is valami hadjáraton van, mert nem mutatkozik. A csősz maga mozog a gunyhó körül. Néha bemegy, kanalat kell kihozni. Hamar rátalál, mert a gunyhóban nincs egyéb, mint egy suba, egy szür, egy kis láda. Több nem is férne bele, mert az épület tavalyi kukoriczaszárból van összerakva s oldalain a foltozások azon száraz paréjból valók, amit a termőföldből szokás kikapálni. Jó az azért annak, aki szereti az efajta életet s csak ugy el van benne, mint a király a maga várában, ahol egy egész regement katona folyton folyvást nem csinál egyebet, csak a vert aranyból való szárnyas ajtókat puczolja… A csősznek hirtelen eszébe ötlött valami és ismét gyorsan bebujt, hogy el ne késsen a sóval. Lám, ez a feledékenység.

Jó távolosan kocsi zörgött s kis vártatva elhaladt az uton a gunyhó előtt. Sebők Falu Pálné ült benne a kisebbik urával és köszöntötték az öreget.

– Nagyon jót főzhet kend, János bácsi – mondja az asszony köszöntve. – Tele van a határ a szagával.

Az öreg mosolygó szemmel tekint föl a kocsira.

– Mönyecskét várok én erre – szól. – Gyere, majd mögkinállak.

– Jaj, jaj – neveti a fiatal asszony – nem löhet ám, János bácsi. Besugná ez a legény az uramnak.

Nevetnek. A legény nevet, az öreg nevet, a menyecske nevet, ugy lehet, talán még a lovak is nevetnek. A kocsi lassan elhalad a homokban, de a fordulónál még visszakiált a Sebők:

– Mit izen kend a fiának?