Part 14

– Arra möntök?

– Hát.

Az öreg egy kisebb fajta dinnyét fölvesz a földszélből és a kocsihoz viszi.

– Ezt e – mondja – ha odaadnátok, hogy kűdi a Marczi gyeröknek az öregapja. Hogy a fele az üvé, fele a Jancsié.

– Jól van – felel a legény – majd leadódik a kocsirul.

Elmennek. A csősz most már sietve tér a tarhonyához. Meg is kavarja azonnal, mert bár pörkölődni kell annak, de nem ugy, hogy egyik szem jobban, másik kevésbé. Hanem csak ugy arányosan. Kóstolja. Még egy kevés viz kell hozzá, hogy azt elfőjje, azután a zsiron piruljon. Lehajol a korsóért, de hirtelen megtántorodik.

– No – morogja – no…

Olyan volt ez, mintha szédült volna, de utána már nincsen baj semmi. Csak ugy átsuhant fölötte, mint vércse a vetések fölött. Kicsit megborzong. A vállaiban marad belőle valami, amitől fázik. A csősz arra vet, hogy hüvös már az este és hideget hoz fölülről a harmat. Megfogja az ágast és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tüztől. Leveszi róla s beleszagol. Jó, illatos meleg szaga van, fázásában szinte éleszti. No csak sebesen ebből a jó melegből kanalazni. Vinné, hogy majd a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás ugy, hogy a gunyhó oldalához esik. (Ilyenkor látszik meg, hogy melyik gunyhó hogy van megcsinálva.)

– Ejnye, hejnye – gondolja a csősz – mi ez no?

A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé s le is tenné, de nem birja. Nem mozdul a karja. Emelné, emelné, de ha nem lehet. Az eszejárása is mintha megállna. Né, én uram és én istenem. Miféle dolgok ezek? Kinek a rontása? Ilyesmi ellen a keresztvetés a hathatós és utána az Ur Angyalát kell mondani. A csősz összeharapja a fogát és mindenféle erőlködést elkövet, hogy csak a kezét mozdithatná. Kissé emelheti is a jobb karját, de azonnal visszahanyatlik az megint, a tarhonyás bogrács pedig a lábára fordul és süti a czombját anélkül, hogy tehetne róla. Mi ez, mi ez? A homlokáról viz kezd peregni; a szemei elé nagy fekete állat áll. Csak azután látja, hogy a kutya ez, amely az ételszagra megérkezett. Szólni akar neki, hogy: Kerekesék kutyája (mert tényleg Kerekeséké volt valamikor, mig hozzá nem szegődött), Kerekesék kutyája, eregy, légy hiradással otthon. Kerekesék kutyája megértené bizonyosan, ha szót tudna hozzá szólni, de még azzal sem tehetős. Kerekesék kutyája elmenne, sebesen a kukoriczák, a tarlók, a csalamádék között Mihályhoz és az unokákhoz és hirt adna. Jó kutyának szokása ez.

De ha egyszer még szavat sem intézhet hozzá. Csak éppen a melle jár sebesen föl-alá. A kutya nézi, mert még nem vett észre semmit. Csak leült a két lábára és nyalogatja körül a száját. A kutya ugyanis ajkait nemcsak étel után, hanem étel előtt is meg szokta mosni és már csak ebben is különbözik az emberektől.

Kissé fölnyilnak a csősz szeméről a hályogok és ahogy a kutyát igy látja, a szivét belepi a szomoruság.

– Te vagy itt velem egyedül és lám, még te sem sajnálsz.

Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy könycsepp, rug előbb a jobb lábával, rug aztán a bal lábával, a tarhonya kifordul a földre. Most történt a halála.

Kerekesék kutyája ez utolsó dolgokat kissé aggódva nézi. Félre forditja fejét s az egyik fülét hegyesre emeli. Azután a másik fülét hegyesiti ki, a feje pedig emerre fordul. Föláll, két lépést odább megy, leül s néz a gazdájára megint. De nem bir egy helyben maradni, aminek az oka még most részben a tarhonya is. Körüljárja egészen a testet s az orrát az öreg nyakához dugja. A tarhonyához is közeledik. Piros nyelvével fölkap belőle egy falásnyit, akkor megint szaladgálni kezd. Hirtelen megáll, a csőszre néz és morog. Olyankor szokta ezt tenni, midőn oly dolgokat lát, amelyekről nem tudja, hogy mit véljen. Ez nem ugatás, sem vinnyogás, hanem darabos, mély hang, amely az eb belsejéből jön. Ha valaki most jönne, szét tudná harapni, mert ilyenkor nincs rendben a kutya benső egyénisége.

A kutya nézi a testet. A hold feljött s fehér világával végigfeküdt a hangtalan téreken, a kukoriczán, a halotton s a hamvadó parázson, amely az utolsó vacsorát főzte. Kerekesék kutyája a test lábához ül és fölnyujtja a nyakát az égnek. Egyidőben a torkából hosszu, félelmetes vonyítás tör elő, a hangja azonnal szétfut a tájon s ahány kutya hallja, mind, mind leül a földre, az égre tartja a nyakát és vonyít.

… Mihályéknál már megette a Jancsi és Marczi a dinnyét, amit öregapó küldött és már alszik is a két kis cseléd a házeresz alatt a subán, mikor Kerekesék kutyájának jelentése odáig szájról-szájra elérkezett s a tanyabeli eb szintén az ő rémes dalába kezd.

– A kutya lelköt lát – szól Mihály az asszonyához s egyuttal az eb felé hajit egy göröngyöt. – Csiba te, Mocskos! Még fölkölti a gyerököket.

Mocskos ennek daczára sem hallgatott, mert Mocskos látta a lelket. Öregapó lelke ugyanis azonnal idejött az unokákhoz s most a ház fölött röpködött.

A RAVATAL.

A vasut kereke nem éles, mégis aki elébe kerül, kettészeli. Durva vas az egyik, durva a másik, de azért finoman darabolnak. Van a könyvkötőknek is ilyen gépjük, nincs annak sehol sem éle, hanem az nem tesz semmit: vág, mint a borotva. A gyorsvasut kereke szintén ilyen finomságu, bár felőle amugy gondolni ezt senki sem merné. Amint hirtelen átfut a tájakon, olyan gondtalanul látszik szaladgálni a nagy hómezőn, mint valamely kis malacz, amelyet nekieresztettek, hogy örüljön egy kicsit az életnek s addig pajzánkodjon, amig fiatal. Futtában a vasut elvagdos hol ezt, hol azt, kezet, lábat, nyakat, már ami előadódik. Alul a kerék igy itélkezik, fönt a kocsikban pedig emberek vannak, akik nem tudnak minderről semmit, némely része alszik, más a szivart szivja, ismét más felekezet vacsorál különféle hideg és meleg ételeket. A vonat után emberdarabok maradnak. Nyáron ez nem kellemes látnivalója a bakternek, ha utja arra viszi, de hideg télben egészen más a dolog, minden megfagy s nyugodtan pihen a fagyon, mintha örökké ott volt volna. A kéz, amely a vágány mellett a havon fekszik, fehér, bármily barna volt is életében, mert a hideg fehérre fagyasztja. A fej is ott van. A szemét behunyta s behunyt szemmel néz föl az égre. De nem lát odáig: köd van arra fölfelé.

Az ember, akit a vonat elvágott, rongyos bekecset viselt, mig élt, bár ugyan még most is viseli. A fejében sapka, de már lekopott róla a hamisitott birkaprém. Hogy került ide? Egyáltalán hogy kerülnek ilyen helyekre az emberek? Ezt nem lehet megmondani. E dolgok éjjel történnek s a vasut hirtelen elszalad fölöttük. Habár kiáltana is valamit, ki hallaná meg, mikor csörömpöl a sok vaskocsi s mérgesen fujtat a gőzbika. Mindegy no. Idekerült, itt van s lám, lehet még ebben a korban is ugy születni, hogy az ember négy darabban maradjon a halála után.

Vajjon véletlenség volt-e? Mert történnek ilyen esetek véletlenségből. Például ital lakozott az emberben s ahogy a töltésen haladt, látta is szemközt jönni a nagy darab vasakat, de egyenes volt benne a bátorság. Nem állt ki a gyalogösvényről a hóba, hanem abba volt beleállapodva, hogy elférnek ők egymás mellett. Másszor is ment ő már igy, nini. Szóval lehet, hogy igy gondolkozott, hanem azután, hogy jött a vasbika, beszivta maga alá és megtaposta. Az sem lehetetlen, hogy maga ment neki az ócska sapkában, ugy lehet, azért is huzta a fejébe az ócska sapkát, az ünneplő maradjon otthon. Ugyan ez már megint uri szokás, bekecses ember nem igen szokta tenni. De miért ne tehette volna? Persze, persze. Továbbá az is lehet, hogy bolond volt. Oh, odakint nagyon sok eszelős lakik, féleszüek, habajgósak, félgajdosok és dilik; történhetett, hogy ezen szerzetek közül való valamelyikbe.

A vasuti őr reggel utjában arra ment s tünődve állott meg az éjszakai gyorsvonatnak ezen, immár elháritott akadálya előtt. Rendes vasuti őr, ki a szolgálatban már megette kenyere javát, életében lát olykor hasonló dolgokat. Ha nem is gyakran, de néha mégis előfordulnak az esetek. Nem volt oka a különben is elháritott akadály fölött megrettenni, mert ismerte az eljárást. Annak hogyanját és mikéntjét. Tudta a jelentéstétel módját, azt megtette, azután intézkedett, hogy a szomszéd falu előljáróságának az ügy tudtul adassék és hogy sürgősen jőjjenek elő, megállapitani az ember kilétét, aki teljes csöndben feküdt a havon s egyáltalában fogalma sem volt arról, hogy ő ily különös, nem mindennapi intézkedésekre ad okot.

Az őr közben figyelmesen meg is szemlélte s bár ugy tetszett neki, mintha e bekecset és sapkát látta volna olykor elhaladni az uton: nem vélt rá, hogy az embert ismerné. Ez a faluk előljáróságának a föladata, amelyek a kapott üzenet után leginkább mozgolódni is kezdtek. Egyik felől maga a biró jött el, mig a másik község birája, előző nap a vasvillába esvén a szénahányóból, nem intézhette személyesen ez ügyet. Onnan tehát egy esküdt jelent meg s akadtak többen kiváncsiak, akik a hivatalos férfiak nyomában tolakodtak, mint ez már szokás. De ez, mint szintén gyakran megesik, nem volt egészen hiábavaló. Hivatalos férfiak agyába hiába szerkeszt bölcseséget a hosszu éveken át való folytonos és bokros tapasztalat, olykor mégis tanácstalanul állanának, ha nem volna segitségükre a nép a maga szószátyár beszédeivel. Igy most is a nép szava állapitja meg az emberről, hogy kiféle. Határozottan tudatják, hogy Sós János ez, aki a nagy szárazságkor született, mert Dékány Mihálynak akkor égett le a háza, az pedig keresztapja volt neki, szegénynek. Mindnyájan bizonyozzák, hogy Sós János, sőt készek rá esküt tenni, Keresztes Vég Ferenczet kivéve, aki a fejre nézve szintén hajlandó esküt tenni, akár hét biró előtt is, de már a többire nézve némi ingadozást mutat. A fej fekszik a fagyon, nem szól semmit, mert nem tud. De ugy lehet, ha tudna sem szólna, mert nagyon egyszerü, béresforma ember volt Sós János mindig, akinek a neve: hallgass.

Igy állt az ügy. A helyszinén állapitotta meg a közönség, hogy Sós János születésénél fogva abba a faluba tartozik, amelynek a részéről a biró megjelent. Ellenben – itt jön az az ellenben, amely a közigazgatási élet sajátosságai közé tartozik – ellenben valóságilag amabba a faluba való, amelynek a birája tegnap a vasvillába esett a szénahányóból. Ez kitünt azonnal ott a tárgyaláson. Tényként merült föl ugyanis a dolog, hogy ez a Sós, akinek a feje most itt a sapkában néz a hóról az égre, születése után kis vártatva, alig hat esztendős korában világnak indult, mint Döme kutyája. Hol a világ? Meddig tart a vége? Az ördögök mérik – Sós Jánosunk a másik faluig tartott, ott valaki fölfogadta az udvarba koloncznak s azóta aztán haladt az életen keresztül. A libák mellől a juh mellé került; azok mellett koncsorgott jó darabig. Utóbb már mint béresformán volt a faluban, asszonya is került neki; szegény embernek mindig kerül asszonya, hogy ha addig csizmában járt, azontul mezitláb járjon.

Kár, hogy ott feledték tegnap a vasvillát a szénahányóban. Vagy ha már ott feledték, ne feledték volna hegygyel fölfelé, mely esetben nem esett volna bele a biró. De az is mindig olyankor jár a padláson, mikor nem kellene. Igy most csak az esküdt maradt a falu védőjének s bárki bármit beszéljen, a biró bizonyára másként vitatkozott volna a másik biróval.

Mindenki természetesnek fogja találni, hogy Sós János fölött vita támadt. Mert ott volt az esettel kapcsolatosan a kérdés, hogy ki tartozik eltemettetni Sós Jánost. Miután hát szegény a szegény, mint a templom egere s a községe tartozik gondoskodni arról, hogy most, miután a vonat igy elintézte, a hóról, habár részletekben is, a föld alá kerüljön. Itt történt aztán a vita s kár, hogy emez a biró is nem esett a szénahányóból a vasvillába (tisztán csak az ügy érdemét tekintve), mert ha helyette is esküdt küldetik ki, a két egyenlő rangbeli férfiu talán közös megegyezésre jut a vitában. Mig igy csak veszekedtek és disputáltak. A biró azt mondta, hogy ő tud minden törvényt, egészen Leopárd királytól kezdve valamennyit, ennélfogva ő nem temettet. Az esküdt pedig, ki törvényre nem hivatkozhatott, miután azokat amaz magának mind lefoglalta, a havat durkálta a botvéggel előbb előre, azután hátra, végezetül pedig a botot a fejével a hátamögé, egészen a tulajdon dereka közepére akasztván, megszegte magát. Irástudatlan ember az, aki ebből meg nem érti, hogy ő sem temettet.

Déltájon igy haza is mentek, mindenik dolga végezetlen, de hát mit csináltak volna egyebet. Nem korcsma a hivatal, hogy örökké benne legyünk, továbbá Sós János ráér már várni tökéletesen. Szóval haza óvakodtak, lábalván a tömérdek havat s haladt nyomukban a csacska nép is.

Délután nem esett hó, nem, inkább egészen tiszta idő volt, hideg, mit az is mutat, hogy elhallatszott a bánlaki majorból a kutyaugatás, ami csak akkor történik, ha egészen tiszta és hideg idő van, meg – természetesen – ha a bánlaki kutya ugat. A délután igy telt el János fölött. Már későcske volt, mire kiért hozzá az asszony. Ez az asszony, aki neki asszonya volt. A hir elszolgált délutánra már ő hozzáig is s jött, hogy látná az urát. Megnézte s mondta neki:

– János.

Nézte ismét, meg ujfent is csak nézte s azt mondta neki:

– János.

Nem ér ez a beszéd semmit. János ugy sem felel, ő csak itt van, mert itt kell lennie. Az asszony gyertyát szed elő, négy darab gyertyát s illendően a testek elé a hóba leszurván, azokat meggyujtja. Azután térdre is borul. Különben alkonyodik s némi esti szél támadt, amely rátámad a gyertyák lángjára s némelyiket el is oltja. De az asszony megint meggyujtja s közben hallatszik, amint énekel: Jőjj el, jőjj el, Ne hagyj el utolsó órámon…

Csak addig hallatszik, amig nem jön ujból a vaskocsi.

VERSENGÉS.

Eszéki Ferencz a mult héten vett uj szerszámot a lovaira és hát büszke is velük. Szép a szerszám nagyon, világos sárga bőrből való, rézkarikákkal. A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki is van annyi esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá némi bor is van Eszéki Ferenczben, miután a városból megy hazafelé a tanyára. A mezők lakója, ha ügyesbajos dolgában a városba viszi az utja, mikor már mindent elvégzett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a borital kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik, hanem mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül. Odakint mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától ráérne járni-kelni, az utak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki, mint a Bárkányi szomszéd (éppen a nyomás tulsó oldalában lakik két óra járásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg lehet tudni. Ki hol vesz vetőmagvat, mikor kezd szántani, meg egyéb ilyenféle. Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda, vidám a kedve és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy könnyebb járása van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a gazda – annyi azonban bizonyos, hogy egészen máskép viszik a lovak a kocsit.

Amiként ő, ugy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utczákon s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova. A városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kivül érnek, ott már nincs ilyenféle akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egyik a másika után s kezdődik a verseny nagy porföllegek és ostorcsattogások között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész csomót, olyant, amelyiken vagy öreg ember hajtott, vagy asszonykézben volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi sem birná ki, amelyen teher van. Ha csak egy festett uj szék van is rá föltéve, már azt nem töretik össze a rázkódással.

Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart keményen szivja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette még az ostorral, elég ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.

Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból különböző utakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek, akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott születtek s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a terményeit eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a kora délután indul meg vissza a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt olyan is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A távolságok a hosszan elnyuló határ miatt itt akkorák, hogy más területekkel alig hasonlithatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza mellett szegedi határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, mig a városhoz ér. A csengelei pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az átokházi pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát. Erre a nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi, amiket most Eszéki Ferencz kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s lemarad mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell még elkerülni. Ugy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.

Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.

– No ez nem enged – gondolja Eszéki.

Ő is szoritja a lovakat most már még jobban.

– Gyü, Badár – mondja a pejnek, a Sárgára pedig jót huz.

Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.

De azért Eszéki egy pár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhéczre feszitvén a lábait, rángatja a gyeplőt s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.

– Hej, pedig csak elkerüllek – mormogja boszusan Eszéki s most már a lovak hasa alját ütögeti.

Egyre jobban mennek az állatok, megnyulnak s a könnyü homokjáró kocsi ugy szalad utánuk, mintha nem is huznák. Ezzel aztán el is ér annyit, hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi szomszéd.

– Nini – kiáltja át Eszéki – hát kend nem enged engöm előbbre?

Bárkányi is fölismeri Eszékit.

– Én ám, Ferkó – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.

– Pedig csak elkerülöm kendet.

– Én nem ugy nézöm – vág vissza Bárkányi gunyosan.

Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak, szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt vannak, senki sem nyert még semmit.

– No kerülj hát, Ferkó! – kiáltja Bárkányi.

– Várjék kend.

Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja s oly módon füttyentget a lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyáknak szoktak.

Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólongatni a lovait.

– Hej – kiáltja át Eszéki – a tarisznya lemaradt a kocsiról.

Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág megint a lovak közé s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap hozzá az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal kiált át:

– Mér volt ez, ugy-e?

– Tudod nagyon jól – vág vissza Bárkányi.

– Mi jogon üt kend engöm? – kiált ismét a Ferkó s pillantgat hol Bárkányira, hol a lovakra.

A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés kell csak valamelyik részről s kitör azonnal a harcz a vágtató kocsik tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a gyeplőket s huzza vissza. Ugyanezt teszi Eszéki Ferencz is.

– Hó, hóha, hó – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabodnak azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb ugyan még koczognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindketten.

– No ez utunkba akadt – mondja csöndesen Eszéki.

– No, hogy – felel Bárkányi.

Előttük lassan, szomoruan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény hajtja, háttal fordulva pedig sir egy öreg asszony. Fekete koporsó az egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirból kereszt ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.

– Ezt mán csak nem akartad elkerülni – mondja Bárkányi.

– Nem ám – felel Eszéki Ferencz – halottakat nem kerülgetök.

Igy aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az utjuk elvál. Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az utról, hogy igy a nyomás alsó végébe érjen, ahol lakik.

– No, isten áldjon – mondja. – Tisztölöm az asszonyt.

– Isten áldja kendet is – felel Eszéki Ferencz. – Ejnye de jót huzott kend a fülemre az elébb.

Bárkányi befordul a dülőutra s nevetve szól vissza:

– Baj is az. Hisz nem esött idegönnek.

Ugy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba vannak elegyedve egymással.

TARTALOM-JEGYZÉK.

TARTALOM.

Megy a hajó lefelé 5 A szent Mihály a jégben 13 Tutajeresztők 19 Bábocskay szelet hever 25 Gugorázás 33 Ködös partok 39 Föl is hajózunk, le is hajózunk 45 Parti hely 51 Hajnal a parton 57 A kihágási biró lánya 63 Főzés 63 A régi viz 75 Kétkézi munkások 81 Borus Ferencz bognár 91 Vásáron 97 Hühü 105 Uj kocsi 111 Oda a juhász 117 Vándorló földek 123 Az üsző föltekintése 129 Hazatérés 137 Fecskék 145 Etel a dobban 153 A házasság első éve 157 Valér a földbe megy 163 Éjféli támadás 169 Kása a kötéllel 175 Vakok 181 Csőszhalál 187 A ravatal 193 Versengés 199