Part 9

Táborunkban több mint száz horvát fogoly volt; nem hiszem, hogy nagyon epesztette a honvágy, otthon bizonyára nem éltek oly jól. A tisztek tiszti fizetést huztak, a legénység pedig ép ugy kikapta hús és kenyér részletét, mint a mi honvédeink. És mégis mire vetemültek? feltörtek és kiraboltak egy raktárt. Ha ezt honvédek cselekszik, megtizedelték volna. De, nehogy boszu vagy vad kegyetlenség hirét vigyék a külföldre, sokkal enyhébb büntetést szabtak a foglyokra, mint minőt a haditörvények szigora megkivánt. Egyenkint 25 botütésre itéltettek.

Kossuth Lajos ép akkor érkezett Czeglédre Horváth Mihály miniszter kiséretében, mikor az itélet végrehajtandó volt. Azonnal elküldte Asbóth Lajost, hogy az itélet végrehajtását akadályozza meg, s a bűnösök kegyelmet kaptak.

Beksitstől a napokban egy röpirat jelent meg, állitólag Kemény Zsigmond naplójából. A röpiratot magát nem olvastam még, de a Lloydban közlött kivonat elég volt, hogy méltatlankodva forduljak el tőle. Kossuthról azt irja, hogy terrorizált, s tán még fegyveres kézzel is fenyegetődzött tekintélyek és nagy emberekkel szemben. Ez aztán a legnyomorultabb vád. Hiszen, ha valamit lehet Kossuth szemére vetni, ha valamivel a világon indokolni lehet, hogy nem egészen s tökéletesen töltötte be helyét, ugy az más nem lehet, mint hogy végtelen jó szive volt, mely minden sebesülttel együtt vérzett, minden elesettnek hozzátartozóival együtt sirt. Ő meggyőzni, elragadni igenis tudott, de terrorizálni nem; ő fegyveres kézzel fenyegetett, vagy erőszakolt volna valakit, kinek ész, sziv, meggyőződés voltak fegyverei? Ilyet Kossuthról az állithat, a ki soha se látta, soha se hallotta, s kinek lelkébe az ő igéi nem hatottak. Hisz Kossuthnak, ha egy halálos itéletet kellett volna aláirni, minden hajszála egy éjen át megőszül. Magában az is, hogy megérkezik, s első ténye a bűnös ellenségre hozott legenyhébb itéletet felfüggeszteni, nem mutat-e a legáldottabb szivre? bár kissé érczesebb lett volna, ha nem is fegyvert fogni valakire, hogy a maga nézeteire kényszeritse, de nem kegyelmezni az elfogott árulóknak, mikor lőpor és golyó várt reájok.

Kossuth szive megérdemli, hogy a legünnepeltebb költők által megénekeltessék, és ime, meg akarják hurczolni.

Jellemzi a kort, hogy ilyesmit sajtó és közvélemény mindjárt agyon nem sujt.

Kossuth Lajoshoz diszőrségül egy század huszár rendeltetett. Engem ért a szerencse, s én a század élén dobogó szivvel lovagoltam be Czeglédre.

Asbóth ezredesnek jelentettem, hogy egy századdal itt vagyok szolgálattételre.

Első hivatalos működésem volt egy altisztet az indóházhoz küldeni. Ugyanis Horváth Mihály miniszter kijött hozzám, s elmondta, hogy arany burnót-szelenczéjét az indóháznál feledte. Azonnal odavágtatott egy altiszt, s a szelenczét el is hozta.

Folytonosan annyi küldözgetés, üzenet volt, hogy egy szakasznak állandón nyeregben kellett lenni.

Asbóth Lajos az irodába hivott, hogy segitsek, mert nem győzik az irást.

Egyik levél a másikat érte; egyik rendelet a másik után ment. Dicsekvés nélkül mondva, sokat könnyitettem, mert fogalmaztam, s azt nem kellett leiratni, hát titkár, fogalmazó és irnok-szolgálatokat teljesitettem. Horváth Mihály és Asbóth Lajos el volt ragadtatva.

Késő este jön Asbóth, s azt mondja: »A kormányzó ur theára vár magához.« Beléptünk hozzá, ott volt neje is.

– Lám Degré, mond nyájasan Kossuth, most már értem, hogy a szolgálati tiszt önöknek, uraim, nagy segitségökre volt.

Kossuth Lajosné fáradt s mosolytalan fejbillentéssel fogadta tisztelgésemet.

Nem a környezetből levő csak magam voltam az asztalnál. Kardosan ültem oda, s a csákót térdemen tartottam. Engedelem után kardot, csákót letettem.

A kormányzó mindenkihez szólt. Tőlem azt kérdezte:

– Mit könnyebb forgatni, a tollat-e vagy a kardot?

– Szellemes embernek a tollat, bátor férfiunak a kardot.

– És melyik üdvösebb?

– Nagy eszme szolgálatában egyik ugy, mint a másik, szent eszköz.

– Hála isten! hogy ifjuságunk igy fogta fel.

Kossuthné csak férjével váltott nehányszor szót, más senkihez sem beszélt.

Az étkezés felette egyszerü, s igen rövid volt.

Megint munkához láttunk, mi az éj nagy részét igénybe vette.

Az a sok levél, futár, jelentés, mely egymást érte, s elintézésre várt, nem csekély gondot szerzett. Az orosz ekkor már nagyon a nyakunkon volt.

Ha magam nem teljesitettem is, láttam életemben sok és terhes munkát végezni, de annyit, mint Kossuth Lajos egy éjen át elbirt, soha. Minden legcsekélyebb levelet, tudósitást vagy jelentést elolvasott, s annak elintézése iránt intézkedett. Az ott foglalkozó irnoknak tollba mondott, mialatt kezében a toll perczegett, s ő maga egészen más tárgyról irt; közben még titkárának is ráért felvilágositásokat adni.

Éjfél után 3 óra felé pihentünk le, ötkor már talpon volt a kormányzó, s az egész személyzet, hogy az azon idő alatt felszaporodott ügyeket elintézze.

Tizenkét órakor jött Posch Márton kapitány, engem felváltani.

Jelentettem, hogy a szolgálatot másnak adom át.

– Nem bocsátom el, mond Kossuth, önnek itt nagy hasznát vesszük.

Megköszöntem a kitüntetést.

Asbóth Lajos ezredes azonnal ment, s Poscht századommal elbocsátotta, az ő századát visszatartván az én vezényletem alatt. Igy voltam harmadnapig a kormányzó oldalánál, az ő asztalánál s vele étkeztem mindég. Ezen egész idő alatt csak egyszer félórára szakitott magának annyi időt, hogy sebesült ezredesemet: Rohonczy Gidát meglátogatta, a többit mind emberfeletti munkával töltötte.

Mindég csodálatom tárgya volt ez a nagy ember, de mióta igy, itt láttam őt, képes lettem volna előtte leborulni, mint természet feletti erő előtt.

Midőn visszatértem a táborba, olyan voltam, mint valami alvajáró, álmodoztam s elmerengtem, mert lelkem előtt mindég az a rendkivüli szellem lebegett.

Czeglédről Abony vidékére vonult táborunk. Éjszaka, nem messze a tűztől, a kiégett gyepen heverésztem Fülepp Józsi barátommal, s ujságpapirba göngyölt alföldi dohány-szivarkákat füstölgettünk, mikor odatoppan Wartensleben Guszti, e szókkal: »Fiúk! hoztam theát és czukrot.« Azonnal bográcsot vettem elő, a melyben félóra előtt még pörköltet készitettünk, abrakos tarisznyával kitörölgettem s viz után láttam, de viz egy csepp sem volt kapható. Az oroszlán fölébredt, most már le kell csillapitani. Most már minden áron theázni akartunk. Mit tehettünk mást? megfőztük borban. Hát biz az nagyon jó volt, legalább nagyon jól esett, sőt megismételtük.

Innen Nagy-Kátára mentünk.

Egy napon századommal előőrsön valék; az őrjárat éjszaka bement Fényszaruba, s ott egy orosz őrjáratot elfogott. Ezek voltak az első fegyveres oroszok, a kiket láttunk. Még éjszaka bekisértettem a főhadiszállásra.

Hajnal hasadás előtt parancsot kaptam az őrszemeket visszavonni, s a századdal mindjárt N.-Kátára tartani. Felváltani más század nem jött. Tudtuk, mit jelent.

Nagy-Kátán azalatt megfujták a riadót, s Posch Márton kapitánytársam sebes vágtatva iramodik a gyülekezési helyre, a mint azonban egyik utczából a másikba kanyarodik, egy ellenkező irányból vágtató huszárral ugy összeütközik, hogy vállperecze eltört. Harczképtelen lőn.

Erre a hirre érkeztünk meg s csatlakoztunk. Az osztály indulásra készen fel volt állitva, s őrnagyunk Mariássy József ujonnan szerzett délczeg paripáját ott az osztály előtt fitotgatva ágaskodtatá, pórul járt, a ló hanyat vágta magát vele, s Mariássyt eszmélet nélkül szállitották el.

Most törzstiszt nélkül maradtunk, Posch Márton kellett volna, hogy átvegye az osztályt, de őt is betegházba szállitották. E szerint én voltam nemcsak a legöregebb, de az egyedüli kapitány az osztályban. Szükségkép átvettem a parancsnokságot.

Volt ugyan egy törzstisztünk; tanult, jártas, bátor és régi katona, Pálinkás őrnagy; ott volt a csatákban elől, meg is sebesült, végre hősiesen elesett. Ő az ezred nem annyira megalakitásánál, mint felszerelésénél s betanitásánál kezdettől fogva tevékeny részt vett, már a régi időkben huszár-kapitány levén, nálunk mint őrnagy szolgált; osztálya s vezénylete azonban soh’sem volt. És miért? Bizony a ki ujoncz lovakkal, ujoncz katonákkal, ujoncz tisztekkel vesződik, annak kár minden szavát mérlegbe vetni. Szegény Pálinkás felboszankodván, a tisztekre nézve valami sértőt talált mondani. Erre az urfiak pert akasztottak az öreg nyakába, mely szegénynek elestéig sem végződött be, tényleges szolgálatot nem tehetett, s csakis mint önkénytes vett részt sorainkban, de mindég részt vett. Mily szivesen megkértem volna, hogy vegye át a vezényletet, egy tapasztalt s hadászatilag tanult katona csak máskép tudta volna vezetni a csatában embereit, mint én. De hát nem lehetett, nem volt szabad.

Ilyenkor elnézőbb, engesztelékenyebb kellene, hogy legyen az ember. Hiszen másutt is merültek fel hasonló neheztelések, de aztán kiegyenlitették. Például:

Schulz Bódog alezredes zászlóalja valami viszás dolgot követett el. Schulz hevében azt találta mondani: »Igy van az, ha gyermekeket neveznek ki tisztekké.« Ennek következtében a tisztek tanácskozásra gyültek össze, s elhatározták, hogy testületileg elmennek az alezredeshez, s azonnal beadják lemondásukat. Ugy is történt. Schulz kissé megdöbbent, aztán csakhamar összeszedve magát, felelte:

– Nem veszem vissza a szavamat, mert most csakugyan megmutattátok, hogy gyermekek vagytok, ha ilyen apróságot fel nem tudtok venni ilyen vén szamártól, mint én vagyok.

A tisztek elnevették magokat, s siettek kezet szoritani a különben szeretett s hallatlan bátorságu hős alezredessel.

Tudva levő dolog, hogy Schlick oszt. tábornok félszemű volt, hát a hiányzó szemét párbajban ez a Schulz vágta ki, s most minden alkalomkor azt üzente neki, hogy foglalkozva van a másik szemére.

Egyébiránt sajátságos ember volt; Schulz Felixnek hivták, s ő Báthory Bódogra változtatta nevét. A legnagyobb csatatüzben, ha legsürgősebb rendeletet hoztak neki, s a czimirat ugy volt, mint mindenki megszokta: »Schulz Felix alezredesnek«, rajzónt kért a segédjétől, kitörölte a »Schulz Felix«-et, fölibe irta: Báthory Bódog, s csak azután bontotta ki, s olvasta el.

Egy izben, ép Schlick hadtestével állván szemközt, egyedül csaknem az ellenségi őrszemekig lovagolt. Német könnyü lovasság üldözőbe vette, s már-már utolérte, mikor Báthory Bódog két öles árkot átugratván, biztonságban érezte magát, mert meg volt győződve, hogy azok lovai ezt az ugrást meg nem teszik, s ha egy vagy kettő akadna is a sok közül, azok gazdáival majd el tud bánni. Az árok innenső oldalán nyugodtan megállt, s várta, mig az üldöző csapat odaér, s nagyot nevetett, mikor az árok előtt valamennyien hökkenve megálltak.

– Mondjátok meg Schlicknek, kiáltott át, hogy én Schulz Felix von Hohenstein állok itt vele szemben, s holnap kivágom a másik szemét.

Persze nem vágta ki, de nem rajta mult, de még csak jószándékán sem, hanem Schlick szerencséjén, mert Báthory Bódog csakugyan mindenütt kereste őt.

De megmaradva a nagy-kátai tábornál, hajnalban az egész lovasság, tán huszonkét század, nehány lovasüteggel Mészáros, Dembinszky, Dessewffy és Perczel vezetése alatt Fényszaru felé vonult, Visovszky az egész gyalogsággal és nehéz ütegekkel veszteg maradt Nagy-Káta alatt.

Én, mint feljebb emlitettem, kénytelen valék osztályt vezényelni. Bántott a gondolat, meg fogok-e felelhetni e nagy és szép feladatnak? Gyöngének éreztem rá magamat, s a sorban akármelyik közemberrel örömest cseréltem volna állást és helyzetet; az nem felelős semmiért, teszi azt, a mire vezénylik, s nincs másra gondja, mint védelmezni magát, vagy levágni, ki kezeügyébe kerül. De mennyi mindenre kell, hogy forditsam figyelmemet én, ki oly keveset értek hozzá.

Ily gondolatokkal tépelődve haladtam, s egyszerre mellettem termett gr. Ráday Gedeon, ki Mészárosnál nyargoncz volt. Azt mondja:

– Mészáros meglátott, s ide küld, hogy kérdezzem, van-e valami a kulacsodban?

Akkor nézem, s látom, hogy a kulacs csakugyan ott lógg a nyeregkápában.

– Bizony üres ez.

– Van az öreg urnak jóféle cognac-ja, meghagyta, hogy töltsük meg neked.

Elvitte a kulacsot, nem sokára visszahozta, jót húztam belőle, felséges cognac volt.

Fényszarutól homokbuczkás talajon letértünk Tura felé, s nem sokára állást foglaltunk.

Századommal ágyufedezeten voltam. Égető melegen sütött a nap.

A tüzelés erősen folyt mind a két részről. Itt-ott már veszteségeink is voltak. Most mellettem termett gr. Wartensleben Guszti, három lábu lovon, Lehel-huszár őrnagy volt.

– Lojzi! szólt a gróf, ellőtték a lovam lábát s nem tudom merre van emberem a lovakkal. Adj, kérlek, egy lovat.

Felálltam a nyeregben, s hátratekintve kiáltottam emberemre, hogy vezesse elő készletben tartott lovamat. Leirhatlan érzés volt, a min most átestem; mintha a föld kisiklott volna lábaim alól, hogy feneketlen mélységbe zuhanjak. Nem volt időm meggondolni, mi történt? tetőtül-talpig minden idegem megrendült, és én a földön voltam.

– Bocsánat Guszti, szóltam Wartenslebenhez, nem adhatok lovat, mert – mint látod – magamnak van rá szükségem.

Az ágyufedezetnél a Lehel-huszárok váltottak fel, én pedig parancsot kaptam a balszárnyon levő másik századunkkal egyesülni. Nem sokára rá nekünk s két osztály Bocskay-huszárnak, rohamot kellett intézni az ellenséges jobb szárny ellen, mely hosszu vonal kozákokból állt. Már ügetésben haladtunk, mikor a kozákok kétfelé válva, futásnak eredtek.

Ekkor: »rajta! rajta!« vezényeltem, a legénység is látván a futó sereget, eget verő »rajta!« kiáltással vágtatott előre. Most láttuk, hogy a kozákság futamodása csak csel volt, mert mögötte mint kőfal állt egy világos kék egyenruhás huszár ezred, és dzsidások.

Nem vettük észre, hogy e csel és túlerő láttára a Bocskay-huszárok megfordultak, részünkről már lovat és embert visszatartani lehetlenség volt. Vakon belevágtattunk.

És ez volt az egész hadjáratban a legnevezetesb roham, a mennyiben a lovas-roham négy-öt percznél tovább nem igen tart, ezalatt egyik vagy másik fél összezavarodik s elhagyja a tért. E rohamban a küzdés félórán túl tartott.

Bámulatos volt a csornai lovas-roham is, midőn az Olaszországból megérkezett Császár-dzsidás ezred, az osztrák hadsereg leghiresb lovassága kikérte magának, hogy a Nádor-huszárok ellen őt bocsássák, s a ló szügyéig érő buzában lépést mentek egymás ellen. Dessewffy Dénes oly pikaszúrást kapott, mely a hasán ment be, s hátul jött ki. Az mentette meg a haláltól, hogy 36 óra óta nem evett. Sréter Lajos őrnagy is oly sebet kapott, melyet halála órájáig fájlalt. Négyszer visszaverték a Nádor-huszárok a dzsidásokat, kik ötödször is sorakoztak megmérkőzni. Ezen ötödik összeütközésnél mindkét részről az osztályokat már altisztek vezényelték, mert valamennyi főtiszt a földön volt. Goncz dzsidás őrnagy foglyul esett. A magyar tiszt nemes lelkületét jellemzi, hogy mikor a nép a fogoly őrnagyot agyon akarta verni, a huszár tisztek, kik az imént még elkeseredve verekedtek ellene, saját ruháikba öltöztetve szöktették meg. De különben a közvitézek is mindég nemesen viselték magokat a lefegyverzettek iránt. Mikor huszárok, az elkeseredett magyar községeken át betörő horvát foglyokat kisértek, s a nép »agyon kell verni!« kiáltással rohanta meg, a huszárok védték a foglyokat, a felizgatott tömegeknek azt mondván: »fogjatok magatoknak atyafiak! van ott sok, a honnan ezeket hozzuk.«

Az ötödik összeütközés után egy dzsidás osztályból 26 harczképes egyén maradt. Ezt később maga Goncz dzsidás őrnagy állitotta. Rendkivüli és véres attaque volt, de nem oly tartós, nem oly szokatlan s tán nem is egészen annyira öldöklő, mint ez a turai.

A mint ráütöttünk az oroszokra, egy-két percz alatt be voltunk keritve. Iszonyu küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki diszben, mellén a másodrendü érdemkereszttel, s mert a veres attilát meg a keresztet látták a muszkák, később állitották, hogy az a püspök, a ki velünk attaquirozott, roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: Dessewffy Gyula és báró Luzsénszky. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném irni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanura nem hivatkozhatnám. Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se cselekedni, mint a villám feláll a nyeregben, tábornoka felé hajlik s fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott. Kardom, melyet Teleki Sándortól a márcziusi napokban kaptam, eltörött, lovam két pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most láttam végórámat, egy orosz huszártiszt két lépésről pisztolyt szegzett rám. A csodálatos erejü Apagyi főhadnagy ebben a pillanatban oda sujt tenyérnyi széles kardjával s az orosz tiszt karja pisztotyostól a földre esik. Megmentette tentanyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott félóráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás, s egy ezred huszár jött segélyünkre s szerencsésen kivágott; a tér el volt lepve holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel. Orosz legalább is három annyi; hiába, a sokból több telt.

Engem Péchy Tamás házelnök öcscse segitett fel egy elfogott lóra, s nehányad magával, ágyugolyók közt, beszállitott Nagy-Kátán a paplakba, hol Mészáros és Perczel jelenlétében sebeimet azonnal bekötözték. Sponner káplán, ki jelenleg váczi kanonok, jószivűleg ápolt egész estén és éjen át.

Az osztályban s a tábor nagy részében ismerőim közt elterjedt a hir, hogy elestem. Másnap tehát, mikor sebeimet ujra bekötözték s kocsira tettek, hogy Abonyba s onnan tovább Aradra szállitsanak gyógyitás végett, elébb a táborba vitettem magamat. Könyekre fakadtam, mikor az a derék legénység, mely tegnap oly hősiesen harczolt, kocsimat körülvette, s az őszinte öröm egyszerü szavaival üdvözölt. Mély megindulással szoritottam mindenikkel kezet, s érzékenyen búcsuztam el. Oly leverő s fájdalmas érzés vett rajtam erőt, hogy Abonyig egyben sirtam.

Az ütközetben osztályunk valamennyi tisztje, még az önkényt harczoló Pálinkás őrnagy is megsebesült; elesett öt altiszt, egy trombitás, s több mint harmada az osztálynak, nem számitva a könnyebben sebesülteket.

Abonyban megpihentem. Micsoda pihenés volt ez? Megváltam szép századomtól, annyi sok jópajtástól! vajjon fogom-e őket többé látni az életben? ugy éreztem, hogy szivem is meg van sebezve.

Kettős, dehogy kettős! százszoros fájdalom sulya alatt utaztam tovább; hazám ügye hanyatlott; magam tehetlen valék s századomtól – tán örökre, el vagyok választva.

Mi lesz abból a sok derék fiuból, ki e gyásznapokat túléli? az ország szine, a nemzet virága, s merem állitani, minden ép szivű s ép testű ifju, osztály- és valláskülönbség nélkül, a hondvédségnél szolgál. Lelkemet legsötétebb gondolatok szállták meg, szivemet előérzetek kinozták, s azon felül láz gyötört.

Ily állapotban érkeztem Aradra.

Nővérem és sógorom mély gyászban fogadott. Jó édes anyámat egy óra előtt temették el.

Ritka jóságú s legfeláldozóbb anya volt.

De hát miért vinném nyilvánosságra családi magánérzelmeimet? kit érdekel az én fájdalmam? maradjon ez szivemben eltemetve, mig velem a sirba száll. Csak azért emlitém itt fel, hogy a nagyok és jelesek figyelmét és gondolkozását az akkori időből jelezhessem. Boldogult jó anyámat katonai diszszel temették, Vetter tábornok azt mondta: »Oly anya, kinek három fia van, s mindhárom a csatatéren küzd, megérdemli tiszteletünket.«

Egy sulyos okkal több levertség lelkemre, egy mély sebbel több fájdalom szivemre.

Aradon Munkácsy városi főorvos gyógykezelt.

Sok kedves emberem látogatott meg; Csúzy Pali, Földváry Károly, Farkas János, Sikey Károly s folytonosan egész serege az ismerős és ismeretlen honvédtiszteknek. Mindennap csak veszteségekről hallottam, s ha külső sebeim hegedtek is a gondos ápolás alatt, az események szivemen uj és uj vérzéseket okoztak. Itt vettem hirét, hogy Répásy tábornok meghalt Szegeden. Mennyire fájlaltam, sajnáltam őt, a kedélyes derék öreg huszárt, kit az ágyugolyók megkiméltek, s a járvány áldozatául esett. Később hányszor felsohajtottam: Milyen jól járt, nem érte meg a leggyászosabb napot, s elkerülte a bakó kezét.

Rendkivül szerettem Répásyt, még Bécsben, mikor a testőrségnél mint ezredes tanárkodott, pedig egyszer kegyetlenül elbánt velem. Lovassági főparancsnok lévén, Csabára jött szemlét tartani. Rövid gyakorlat után következett a csapatok elléptetése. Ilyenkor a kapitány, kinek századán volt a sor, a tábornokhoz lovagolt, hogy a szükséges felvilágositásokat adja. Ott voltam a tábornok balján egy lófejjel hátrább, s mögöttem a század kovácsa. Egyik-másik lóról aztán kérdezte: Ki avatta e lovat? én aztán rámondtam: Tomcsányi őrnagy. Hány éves? stb. találomra elmondtam valamit, a mi körülbelől egyezett. Aztán a vezetékekre került a sor. »Kapitány ur! mi baja ennek a lónak?« rámondtam valamit azokból a lóbetegségekből, a mik leggyakrabban előfordultak. Répásy a kovácshoz fordult: »Mi baja ennek a lónak?« A kovács, hogy engem meg ne hazudtoljon, ugyanazt mondta, a mit én. »Század-kovács, rivalt rá Répásy, maga nagy szamár.«

Nem mertem a kovácsra nézni, ki majd megölt a szemeivel, mikor a fentebbi jelenet ismétlődött.

A szemle végével Répásy hozzám fordult e szókkal:

– Kapitány ur! egy kapitánynak a századában minden lovat ugy kell ismerni, mintha hitestársa volna. Elégületlen vagyok.

Tisztelegvén, visszavonultam.

Ebédnél aztán elmondtam neki mentségemet, hogy csak két nap óta vezénylem a századot.

– Miért nem szóltál ott fiam? most nem kellene bocsánatot kérnem, tréfálódzott jókedvüen. Aztán elhivatta a kovácsot, öt forintot ajándékozott neki, mert kapitánya iránt figyelmes volt, én meg tizet adtam, mert elviselte azt a czimet, mely közvetve rám czélzott.

Ekkor láttam őt utolszor.

Már lábadoztam, erős bot segélyével, s felkötött karral kisántikáltam az utczára, hogy külső világot is lássak. Leültem a ház előtt, s mindannyiszor egész társaság gyült össze körültem. Mindenféle ujságokat s mende-mondát hallottam. Egyszer berugott huszár áll meg előttem, tiszteleg, s hogylétemről tudakozódik.

– Mi ujság vitéz? kérdeztem.

– Nagy, igen nagy, felelt titokszerüen, kutyául megy a németnek, a muszka felénk szoritja, maholnap két tűz közt lesz.

Nem tudtam: nevessek-e, vagy elszörnyűködjem e kijelentésen? Már tisztek fordultak meg nálam, a kik egész határozottsággal állitották, hogy leghitelesebb tudomásuk van arról, hogy döntő pillanatban az orosz sereg az osztrákok ellen fog fordulni; szomoru jelenségnek s kétségbeesett reménynek tartottam akkor is, de most, mikor láttam, hogy nemcsak felizgatott képzelődés szüleménye, hanem valóságos elterjesztett hir, mely már a legénység közt is kering, tökéletesen levert, ezáltal az önbizalmat s fegyvereink erejét veszni látván.

Arad roppantul meg lőn szállva, kormány, képviselők, hadsereg, mind itt összpontosult. Láttam, itt nem lehet maradásom, de meg jobban is voltam már. Befogattam, s Temesvár felé vettem utamat.

Temesvárt báró Vécsey tartotta körülzárolva.

Jelentkeztem nála.

Ajánlotta, hogy valamely közeli faluban töltsem a lábbadozási időt, mert az ő tábora igen nyugtalanitva van, s igy nem alkalmas az üdülésre, különben is nem tudhatni, mely órában fog e hely nagy csatatérré változni.

A közel Gyarmathára mentem, hol Dáné esperes igen vendégszeretőn fogadott. Itt találkoztam Pálffy Albert és Dobsa Lajossal.

Másnap este a jó Dáné esperes háza megtelt vendéggel, ott volt Dáné Ferencz is. A túlnépes asztalnál igen nyomott, mondhatni levert hangulat uralkodott. Én bőrpamlagon elnyulva étkeztem, s hallgattam a társalgást, mely leginkább a hadjárat nyomorait festegeté. Pálffy a többi közt azt a megjegyzést tette, ha minden egyébtől eltekintene is az ember, már magában az is kész betegség, mindennap s néha minden órában más és más vizet inni.

A járási csendbiztos, ki ott ült s egész este egy szót se beszélt, hogy ő is valami okosat mondjon, Pálffy szavai után hozzá tette: és más-más bort.