Part 8

Egyszer aztán kiválasztja a két legjobb lovat, egyikre ráül, másikát vezetékre fogja, s kilovagol, mindig messzebb és messzebb, ugy, hogy eléri az őrszemeket, itt aztán várt, mert a tábornok ur rendelte ide. Hirtelen kiles egy alkalmas pillanatot, mikor az őrszem ép másfelé nézett, a vezetékre egyet suhint, a maga alatt levő lovat pedig sarkantyuba kapja, s elvágtat, mint a villám. Nyargalnak, lövöldöznek utánna, de Dávid versenyt fut a széllel, s ki érhetné utól Ottinger lovait, még a golyók sem.

Dávid megtartotta szavát, s az ezredhez beállitott Ottinger legjobb lovaival.

Ezen sikerült, s eléggé vig kimenetelü huszárcsiny után, alkalmat veszek magamnak még egy-kettőt elmondani.

Midőn Schlick az országba rontott, s Mészáros Lázár azzal ment eléje, hogy majd elschlikolom én őt, Kassánál megütköztek, Mészáros szürke lovon ült.

Sághy Tóni, ki országszerte ismeretes arról, hogy nagyokat mond, de nem is követelte soha, hogy elhigyjék neki a mit beszél, ő csak szeretett mulatni és mulattatni. Könnyü vérü és sok beszédü, itt mint nyargoncz szolgált. Az ütközet folyama alatt Mészáros főparancsnoknak valami jelentést vitt, s válaszra várt. Darab ideig ott vesztegelt, s Mészáros azzal az ő jóságos kifejezésével azt mondja neki:

– Öcsém! menjen el mellőlem, mert nagyon ide tüzelnek erre a szürke lóra.

Sághy Tóni megfordul, hogy elvágtasson, ebben a pillanatban egy ágyugolyó leteriti a lovát. Tóni darabig ott fekszik mozdulatlan, Mészáros azt hitte halva van, tán Tóni maga is azt hitte. Aztán mozditja kezét,… birja, a másikat is, meg a lábaival tesz kisérletet, végre felül, szétnéz s látja, hogy a tábornokon kivül senki sincs ott, felsóhajtott:

– Istenem! hát mit ér ez, ha Magyarországban senki sem fogja elhinni.

Ezt Mészáros maga beszélte.

Schlick bevonul Kassára, egy ottani bőrgyáros elmegy hozzá s feladja, hogy a magyarok tiz kocsi bőr és egyébb készlettel tán félóra előtt igen gyönge fedezet mellett indultak el.

A gyáros egy magyarérzelmü munkása sejtve, mily aljas járatban botorkál főnöke, azonnal kocsira ült, s a magyarok után nyargalt, elérte a kocsikat, melyeket két század huszár kisért.

Elmondta a fenyegető veszélyt.

Nem nagy távolságra, az országuttól jobbra-balra gazdasági épületek s juhaklok mutatkoztak, itt az őrnagy ‚állj-t!‘ vezényelt. Egy szakasz huszárt a kocsik fedezetére hagyván, azokat tovább menni engedte, azon utasitással ha az üldözők elérik, ellentállás nélkül adják meg magokat. Megmaradt csapatát kétfelé osztva, az épületek mögé rejtőzött.

Schlick egy osztály vértest küldött a kocsik elfoglalására. Utol is érték, a huszárokat lefegyverezték, lovaikat vezetékre fogták, a kocsikat visszaforditották, körülvették s nagy diadalmasan téritették Kassafelé.

Alig haladtak el néhány lépést az épületek mellett, az elrejtőzött huszárok két felől rohamot intéznek ellenök. A zavar irtóztató, a feloszlatott vértes osztályt a vezénylő nem birja sorakoztatni, a huszárok borzasztón szabdalják, e szavakat kiáltozván: ‚kell bőr?‘ végre lefegyverezték, s a bőrrel együtt a magyar táborba szállitották.

A fogoly német katonák aztán váltig kérdezték, hogy a huszárok mikor püffölték őket, miért mondták nekik: kelber? ez rájok sehogy sem illik.

A tavaszi hadjárat már megindult.

A világ nyolczadik csodája elkövetkezett; az a sereg, mely három hónap előtt tanulatlan, fegyvertelen s félig mezitlábos volt, most szembe mert szállni Európa egyik legtekintélyesebb, legtanultabb s legfegyelmezettebb hadseregével. Bámulatos erély, oroszlán bátorság, vas akarat, s hallatlan lelkesedés szülte azon eredményt, hogy rövid idő alatt a honvéd név bejárta a világot, s a magyar fegyvereknek dicsőséget aratott.

Negyvennyolcz óráig tartott a kápolnai csata, melyben résztvenni Görgey elkésett Kmetty és Guyon dandárával. Mily fordulat, minő eredmény lett volna, ha ez nem történik? de igy seregünknek vissza kellett huzódni; a Klapka és Görgey hadtest, valamint Kossuth dandára Mezőkövesdre a kápolnai csata harmadnap reggelén érkezett, ahol harczi állást foglaltak. Itt érkezett meg a két emlitett dandár is, s büntetésből e két dandárnak kellett elfoglalni a legelőbbre tolt előörsi- és harczállásokat. Déli 12 órakor ugyanaz nap, Kriegern tábornok egy lovas dandárral megtámadta a mieinket, de a huszárok az első ágyulövésre készen voltak, s minden parancs bevárása nélkül, különösen a Miklós és Sándor huszárok rárontottak az ellenségre, s néhány percz alatt szétverték. A Miklós huszárok Gáspár ezredes vezetése alatt hat ágyuból álló lovas üteget minden felszereléssel, embereivel s lovaival együtt elfogott, s ‚éljen a haza!‘ kiáltások közt, mint hadi foglyokat kisérték be Mezőkövesdre.

Udvarnoky Géza magát száz veszélynek kitéve, Olaszországból mindenféle rejtett utakon jött haza, hogy a szabadságharczban résztvegyen. Klapka György, hajdani testőr pajtása mellett mint kapitány nyargonczkodott. Együtt ebédeltek, mikor a támadás történt. Mig felkészültek, az egész csatározásnak vége volt. Klapka azért mégis egész tisztikarával kilovagolt, harczi szemlét tartani. Alig lovagoltak a hátul levő csapatok közt néhány száz lépést, egy huszár elébök hozott valami chevaux-legers lovat eladás végett, melyet az iménti csatározásban fogott el. Udvarnokynak meglehetős rosz lova lévén, megvette azt, s mindjárt rá is ült, a magáét szélnek bocsátván.

A chevaux-legers lovat akkoriban nem lehetett megkülönböztetni a huszár lótól, mert mindkettő könnyü lovassági ló, s tökéletesen egyenlő felszerelésü volt, ami sok zavar és kellemetlenségre adott okot, mert néha a csatában elesett huszárnak a lovát másik huszár elfogván, tuladott rajta, mint chevaux-legers lovon.

A mint tovább lovagolva, a Kmetty dandár mellett elhaladnak, Andrásy ‚Vilmos‘ huszárkapitány megismeri az Udvarnoky által használt lovat, hogy az az ő századjabeli ló, mely ép azelőtt egy órával történt rohamban gazdátlanul maradván, tova száguldott. Andrásy visszakövetelte a lovat, mert az a századbeli közló. Ezt az egész századdal bizonyithatja.

Udvarnoky azt felelte: tanuk előtt vettem a lovat, ki is fizettem, én a lovat a szentnek sem adom. És bátor tekintetével végigmérte a Vilmos huszár kapitányt.

A képzelet tökéletesb, szebb és eszményibb férfit nem teremthet. Ha szabad magamat igy kifejezni: valóságos férfi angyal. Inkább magas mint középtermetü, duzzadó izmokkal, karcsu hajlékony termet, széles váll, domboru mell valami herkulesi erőre mutat. Ezen az athleta termeten diszlett a festői szép fő, nem egy piperkőcz s szépségében elbizakodott, hanem valóságos Rubens tanulmányfő; hátrafelé hullámzó sötét szőke gazdag hajzat, eszes nagy homlok, nyilt bátor szemek nemes orr, mosolygó ajkak, hosszukás arcz, s harmatos egészséges szin; mindezekben a legtökéletesb öszhang.

A termek delnői, s a regények irói megirigyelnék a csatatértől e hőst. Pedig ő inkább volt itt, mint lett volna ott hős.

Andrásy kapitány a nem távollevő Kmetty dandárnoknak bepanaszolta Udvarnokyt.

Kmetty azonnal odalovagolt a törzskartól már jól elmaradt Udvarnokyhoz. Parancsolta, hogy azonnal szálljon le a lóról, s adja át Andrásy kapitánynak.

Udvarnoky hallani sem akart a parancsról s ismételve kijelentette, hogy ez a ló tulajdona, mert vette. Kmetty egy erős gyalog őrjáratot rendelt ki, s megparancsolta, hogy az engedetlen tisztet szállitsa le lováról, s ha nem akar leszállni, mint ellenszegülőt lőjje főbe. Az őrjárat nem lőtt, hanem erőszakosan szállitotta le Udvarnokyt a lóról. Udvarnoky a vakmerőségig bátor, s a szó nemes értelmében büszke katona, ezen eljárás által magát mélyen sértve érezte, s már lováról leszállitva is, még mindig ellenszegült az őrjáratnak, s csakugy czipekedve birtak vele előre haladni. Közelben arra ment Görgey. Valaki jelentést tett neki, alighanem az illető kapitány, hogy egy letartóztatott tiszt az őrjáratnak ellenszegül. Görgey anélkül, hogy oda nézett volna, vagy tudná, kiről van szó, azt felelte: Mirevaló ilyesmit jelenteni? ha ellenszegül, teljesitse az őrjárat kötelességét. Ez pedig még béke idején is főbelövés. Szegény Udvarnoky látta ott a csapat tisztet, köztük Görgeyt, s előttük fegyver közt vezettesse el magát, mint valami gonosztevő? nem ez lehetetlen! herkules erejével jobbra-balra félrelökte a bakákat, utat nyitott magának, s futni kezdett. Ekkor az őrjárat kötelesség és parancsszerüleg utána lőtt. Karja lett ellőve, ép karját csipőjére téve, fejét hátravetve fordult vissza. Ha e pillanatban ezt az állást, kifejezést, alakot, valami lángeszü müvész lefesthette volna, valamelyik gyüjtemény ma birna egy remeket, mely minden nézőt meghatna. A sebzett szarvas, ha üldözésében tisztásra ér, s pillanatra megdöbbenve áll meg, hasonlithat csak ezen tartáshoz s alakhoz. A második lövésre, mely nyomban követte az elsőt, – Udvarnoky Géza halva rogyott le.

E megrenditő esemény általános levertséget szült; a ki csak látta ezt a deli ifjut, mélyen megindult sorsán, közelebbi pajtásai és barátai gyászba merült szivvel siratták, Klapka, Marschalkó Tamás és a többi hajdani testőr társai, kik a szerencsétlenül elhunytnak szép lelkületét, bátor jó szivét, s férfias jellemét át- meg át ismerték, vigasztalhatlanok voltak.

Sokan kárhoztatták, s maig is kárhoztatják Görgeyt e kegyetlenségért.

Elkövethetett s állitólag, el is követett másutt és máskor a legnagyobb hidegvérrel hasonló idegrázó tényeket, de a jelen esetnél határozottan büntelen volt, s legalább is a baráti viszony szent köteléke ellen nem vétett. Görgey nem tudta, ki a letartóztatott tiszt, midőn az őrjáratot kötelessége teljesitésére intette. Görgeynek csak este M.-Kövesden, a Smidtféle fogadóban jött tudomására, hogy az agyonlőtt tiszt Udvarnoky Géza, – hajdan neki is testőr pajtása volt – hangos zokogásba tört ki, s megsiratta, mint többi jó barátai.

Tábornokaink ezután a magyar sereget győzelemről-győzelemre vezették. A nemzet föléledt, mindenfelé remény, bizalom s lelkesedés tört ki, s istenitették tábornokainkat, meg is érdemelték, egy nagy eszme, szent ügy és hazaszeretet vezérelte hős karjaikat. Volt ugyan, kit a hiuság ragadott el Guyon Richardot, oroszlán volt a csatában, bement, a halál eszméjének megvetésével, a legnagyobb veszedelembe, s fájdalom, seregét is akárhányszor bevitte s megtizedeltette ok és czél nélkül, csakhogy beszéljenek: Guyon hétezer emberrel itt- és ott megütközött hat annyi ellen. A hőstett, a dicsőség még balsiker esetén is megvolt, neki pedig ez kellett.

Voltak fényes mozzanatai, például Branyicskó bevétele, hol egy püspök, báró Mednyánszky Caesár, s egy kegyesrendi áldozár: Erdősy Imre nem csak ékesszólással, lelkesitő beszédekkel, de hazafias jó példával is buzditották a sereget, elől menve, tényleges s kitünő részt vettek a csatában, azon csaták egyikében, mely a magyar hadjárat egyik diszes lapját képezi. És e csatát Guyon vezényelte, enyhitsen ez azon a vádon, mely őt a nagyszombati tévedésért érheti.

Azért hozom ezt itt elő, mert ez a csata fölemlitve tudtommal sehol sincs, én legalább nem olvastam, s nem is hallottam, pedig – noha rövid ideig tartó, de egyike a szabadságharcz legborzasztóbb csatáinak, mindenesetre aránylag véve, – de mert a sweháti csata folyama alatt a 2-ik önkénytes pesti zászlóalj élén, a legszélső jobb szárnyon Manswerthet rohammal oly hősiesen bevette, oly vezényletekkel lőn megbizva, melyeknek megfelelni nem birt, másrészt meg szerencséjében elbizakodván, a tanult, tapasztalt s képesitett katonákra nem hallgatott. Kollmann, a táborkari tisztek legjelesbike, nagyon ellenezte, hogy Guyon önálló parancsnokságot nyerjen, de döntő körökben bele voltak szerelmesedve.

Guyon Simonichot üzve Holitsig, Morvaország határáig, hol a királyi várban nyugodott babérain, seregét meg ott hagyta Ordódy Kálmán parancsnoksága alatt. Az ellenség nem késett támadást intézni, mire a parancsnok a hidat fölégetvén, visszahuzódott Nádasig, hol több kisebb-nagyobb csatározásoknak kitéve, deczember 14-ig maradt.

E napon hajnalban megszólaltak az ágyuk, s nem sokára kifejlődött az ellenség egész erővel a hegy és erdő-szorosból. Tizezer emberből álló ellenséges csapattal szemben kétezer emberből álló dandár nagyon természetesen csak rendes visszavonulásra gondolhatott. Ily tulnyomó ellenséges erő ellenében seregünk a legszebben, példás rendben, mondhatni nagyszerüen vonult vissza, a miben az oroszlán rész az Erneszt zászlóaljat illeti, mert nem csak vitézül, de szakértelmüleg s bámulatos nyugalommal felelt meg feladatának. A granátok és rakéták néhányszor közibök vágtak, fölszedték halottjaikat, sebesülteiket, előre küldték, anélkül, hogy a rend és sor köztük csak egy pillanatra is megbomlott volna. Igy képezve hátvédet, annyira meghökkentette az ellenséget, hogy midőn dandárunk a bedisi temetőhöz ért, hol hadi állást foglalt, az üldöző sereg is megállt. Darab idő mulva készületeket tőn lovassági rohamra, s amint az egyik ezred lovassága fel- és kifejlődött, a temetőnél felállitott 3 ütegünk oly pompásan közibök vágott, hogy szerte-szét futottak. A magyar dandár aztán zavartalanul s nyugodtan folytatta visszavonulását Nagyszombatig. Ordódy a parancsnokságot átadta Czirernek s ő a 7-ik zászlóaljjal Lipót várába vonult. Éjjel 11 órakor a dandár fölkerekedett s Szered felé tartott. Szereden 3–4 órai pihenés után Komáromba igyekezett, de alig menetelt fél órát, ott terem Guyon, s kérdőre vonja Czirert, hogy miért hagyta el N.-Szombatot? Czirer azt felelte, mert nem volt képes ily csekély erővel oly tulnyomó seregnek ellentállni, de máskülönben is fölösleg lett volna N.-Szombatnál állást foglalva, ütközetet elfogadni, s e csekély haderőt koczkáztatni, mert azon czél, hogy az ellenség a Pozsonyból visszavonuló Görgey hadtest balszárnyát meg ne támadhassa, igy is el van érve, ha a Vágon innen állást foglalunk. Guyon felindulva kérdé: elesett-e már kétezer ember? Czirer felelte: Mindössze sincs több, tehát annyi nem eshetett el.

Guyon indulatba jött, s visszamenetelést parancsolt Nagy-Szombatba, minden valódi czél és szükség nélkül mészárszékre vitte a dandárt, csakhogy magát hiressé tegye, kevesebb mint kétezer emberrel, ellene állván több mint tizezernek.

Nagy-Szombatba érkezvén, azon körülmény, hogy ott még ellenség nem volt, eléggé bizonyitja, miszerint az ellenség tulereje daczára sem mert előnyomulni, s igy helyes felfogás volt Czirertől, hogy a czél el lesz érve, ha a dandár a Vág mellett állást foglal.

Nagy-Szombat sikon fekszik, semminemü védbástyája sincs, sem hegy, sem viz, hova támaszkodni lehetne. Délután 2 órakor Guyon riadót veretett és fuvatott, a kis csapat az egyház elé vonult. Puszternik táborkari segédtiszt a toronyba ment, onnan szemlélendő az ellenség előnyomulását. A kinek egy kis katonai értelmisége volt, nem képzelhette, hogy a fekvésénél fogva még csak egyenlő haderővel sem védelmezhető várost egy parancsnoknak eszébe jusson védelmezni. Puszternitz az ellenség előnyomulását jelezte, s Guyon azonnal hozzáfogott harczállást foglalni; az ágyuüteget az országuton rögtönzött torlaszra helyezteté, fedezetül a Prinz Preusen ezred két századát rendelte. Az a század Würtenberg huszár őrjáratra használtatott Nagy-Szombat, a régi városok módjára, temető féle fallal van körülvéve, de az oly gyarló, hogy botokkal le lehet dönteni, ezekre rendelte elhelyezni a többi gyalogságot, de a házak a falakhoz levén épitve, a háztetőkön kellett oda mászkálni.

Na már engedelmet kérek, ha Paulay rendez a szinpadon ilyen felállitást, azt mondja az ember, nem ért hozzá; komédiának megjárja, de egy parancsnoktól, komoly csatában ilyet látni, fellázitja a vérét még egy józan tizedesnek is.

Négy óra tájt iszonyu köd ereszkedett le, tiz lépésnyire is alig lehetett látni, s ekkor megkezdődtek mindkét fél csatárainak a tüzelései, s kevésre rá az ágyuk is megszólaltak. Mindkét fél csak vaktába lőtt, mert már sötét lőn, s csak arra irányoztak, ahol tüzet láttak csillámlani. A vezér megváltoztatta szándékát, s más harczállást rendelt venni, hihetőleg sikerült valakinek az előbbi nevetséges oldalát kimutatni. Az első zászlóaljat az ugynevezett ‚Vasut‘ fogadóhoz rendelte, hogy ezek itt eltorlaszolva védelmezzék magokat, s ha az ellenség visszanyomná a mieinket, fedezzék innen a visszavonulást. Alig foglalták el az udvart, vágtatva beugrat egy Hunyady-huszár, s elkiáltja magát: az ellenség lovassága már hátunkban érkezik, ‚itt jön az országuton.‘ Az első zászlóalj siet, a fogadó minden ajtaját, hol az ablakok utczára nyilnak, betörték, s felhuzott fegyvereik csöveit az ablakon kiirányozva, készen vártak. Ez mind egy percz müve volt. A vágtató lovasság az országuton közeledett, s 3–4 lépésnyire kellett volna a neki készült honvédek előtt elvágtatnia. Szerencsére elkezdtek kiabálni: éljen a haza! Tomsdorf kapitány volt a századával. Ha nem kiabálnak, a honvédség közelről rájok tüzel abban a ködben s legalább fele ott veszett volna. Kiabáltak is ‚ne lőjj honvéd, Würtenberg huszárok vagyunk.‘ Ezen – majdnem végzetes kimenetelü – tévedés után rögtön jött a parancs, hogy a zászlóalj ne a vendéglőt, hanem a vasuti indóházat szállja meg, s ezen müködéshez kaptak egy ujonnan érkezett Würtenberghuszár szakaszt, Földy főhadnagy vezetése alatt, de ezen parancs akkor érkezett, midőn már teljesen besötétedett, s a zászlóalj eltorlaszolta magát, a város felé hagyván nyitva csak egy kis kaput, hogy azon majd a visszavonuló zömhöz csatlakozzanak, a hátvédet képezendők. E kis csapat egészen tájékozatlan volt, hol müködik az ellenség? s mit mivel saját seregünk? Petheő parancsnok a kis kapun egy őrjáratot küldött ki. Már egy óra óta folyt az ágyu és puskatüzelés. Ekkor érkezett segitségül Pozsony felől Gózon Lajos őrnagy vezetése alatt a pesti önkéntes zászlóalj. Oly hosszu vonat volt, hogy az eleje az indóház előtt állt, s mégis 4–5 kocsi az udvaron kivül maradt.

Egy huszár vágtat be, egyenesen Marschalkó Tamás elé, s jelenti: Őrjáraton, innen a második utczában már ellenséggel találkozott, lőttek is rá, s megsebezték.

Marschalkó jelenti Petheőnek, ki azt felelte: Az lehetetlen, hisz a parancsnok csak értesitett volna a visszavonulásról. A huszárnak nem lehet igaza.

A huszár egy ugrással Petheő előtt termett, s mondá: hát dugja be az ujját az ép most kapott lősebembe; s azzal lehajlott lováról Petheő felé. A vér csakugy omlott a balvállából.

‚Magam akarok meggyőződni,‘ e szókkal távozott Petheő, s vissza sem tért többé, csak az ötvenes években a fogságból.

Alig távozott el, még a pesti önkéntesek legnagyobb része kocsikon volt, midőn három egymásutáni sortüzelés dördült el, s mindjárt rá pokoli lármával rohamot intéztek a kocsikra. Iszonyu mészárlás folyt azon néhány lámpa világánál, mely az indóház előtt égett.

A többi csapatokban is nagy pusztitás történvén, az ész nélküli visszavonulásnál Guyon elfeledte az indóháznál levőket a visszavonulásról értesiteni, s igy ezek az ő nyomoruságos intézkedéseinek estek áldozatául. A kik megmenekülhettek, a sötétség és vasuti töltésnek köszönhették, de vajmi kevés volt ezeknek száma.

A még megmaradt kis csapatban, mely Szered alatt gyülekezett ismét össze, iszonyu volt az elkeseredés Guyon ellen.

És hogy én, ezen nem is annyira csata, mint mészárlás részleteibe kissé bebocsátkoztam, két okból történt, először, mint már érintém, mert nem tudom, hogy valamelyik iró hadjárati leirásában emlitené, s másodszor azon jellemző tényért, a mit most akarok felhozni, s a minek hitelességéről jót állok, hivatkozván mindazon még élőkre, akik ott voltak, névszerint Marschalkó Tamás ezredesre.

Reggel 8 órára volt a kivonulás elrendelve, a kitüzött idő előtt már megjelent a kitüzött helyre a megmaradt maroknyi csapat, mindenki érezte, hogy valami kitörő félben van. Az Erneszt ezredbeli tisztek fölkérték Kossuth Sándor őrnagyot, hivná össze a honvédtiszteket, mert közleni valójuk van.

Megtörtént. Mihent együtt voltak, előadták, hogy amint Guyon közibök érkezik, kivont karddal rohanják meg, s vagdalják darabokra, ki csak azért, hogy beszéljenek róla, kevesebb mint kétezer emberrel, tizezer főnyi sereggel nemcsak szembeszállt, de önfejüséggel, botorul feláldozta embereit.

Kossuth Sándor megszólalt, beismerte Guyon nagy bünét, de mond, nem vagyunk hivatva felette itélni, itéljen felette a haditörvényszék. Mint katona, soha sem tudnék ilyen biráskodásban résztvenni. Reméllem, a zászlóaljbeli tiszteim is igy gondolkoznak.

Az Ernesztbeliek látván, hogy nincs közös megegyezés, letettek szándokukról.

Görgey már ekkor Győr körül járt, s a fennmaradt maroknyi csapatocskát az ő hadseregébe osztották.

A branyicskói csata babért és dicsőséget, a nagyszombati szégyent s szerencsétlenséget hozott. Vezérnél nem elég a bátorság.

Branyicskóról lévén szó, eszembe jut, mikor az ütközet után reggel a sereg Eperjesre bevonult, legelől a Nádorhuszárok egy százada érkezett, ezen századnak legelőbbre tolt két embere Eperjesre belovagol, s a kath. templom tornyán még ott leng a sárga-fekete zászló. Az egyik huszár megállt a torony előtt s a lebámészkodó őrre rákiált: ‚Eszem benned azt a tót istent, te kutya! huzd be azt a csunya zászlót, mert mindjárt kirántom alólad ezt a tornyot.‘

A tavaszi hadjárat aztán a téli nyomornak sok képét eltörölte; a nagy sikerek feledtették a kisebb csapásokat. Szolnok, Vácz, Kápolna, Hatvan, Bicske, Nagy-Sarló, Isaszeg és Buda bevétele oly fegyvertényeket mutatnak fel, mikről szaktudósok avatott tollakkal történelmi müveket irtak; tapasztalt tábornokok, tudós táborkari tisztek müvei a nagy világban közkézen forognak, csak gyöngeségemet árulnám el, ha én azokból valamit elvonni, vagy hozzáadni akarnék.

Buda bevétele napján a marcziusi ifju bajtársaim közül kettővel találkoztam; Irányi Dániel kormánybiztos, s Vasváry Pál már őrnagy volt. Irányi Danival együtt ebédeltem az nap, maig sem tudom kinél, az utczán fogott el, kitünő pezsgője volt, vagy csak akkor izlett ugy, mert reggel óta a budai várfokon magyar zászló lengett.

Vasváryval néhány napot töltöttem együtt, ekkor láttam őt utoljára. Jókedvüen, vigan, tele boldogsággal ment el Erdélybe, a hol aztán elesett.

Ezredünk háromfelé volt vezényelve; egy osztály Erdélyben, kettő Komáromnál és a negyedik a tiszai hadseregnél. Én az utóbbinál voltam Mariássy őrnagy alatt. Czeglédnél táboroztunk, Rohonczy Gida ezredesünket sebesülten hozták ide, kémszemle alkalmával meglőtték. A ki nem volt szolgálaton, a kedélyes derék ur betegágyánál töltötte idejét. Itt aztán adomáztunk, nevettünk, s lehetőleg iparkodtunk a kedves parancsnokot szórakoztatni. Egyik pajtásunk, ki az erdélyi seregtől érkezett, kifogyhatlan volt a Bem adomákkal, a többi közt mondá:

»Teleki Sándor gróf ezredes intendans, Bem egyik legkedvesebb embere, az ép odaérkezett kormánybiztos Beőthy Ödöntől rendeletet kapott, hogy azonnal hagyja el a hadsereget, s menjen haza elfoglalni főispáni székét, s helyébe intendansnak kinevezi Oláh Mátyást. Teleki leforditja németre a rendeletet, felöltözik diszbe, s megy Bemhez, ki épen a térképen tanulmányozott. Felpillant, s meglátja Telekit.

– Mit akar, kedves Teleki?

– Búcsuzni jöttem.

– Tán tréfál?

– Rendeletem van. Ezzel átnyujtá neki.

Bem beletekint, s boszúsan felkiált: »Beőthy, mit akar megint ez a Beőthy? magát elvinni tőlem, s azt irja, valami Oláht küld maga helyett Mátyásnak (azt hitte, hogy intendans magyarul Mátyás). Nekem nem kell más Mátyás, maga volt, lesz és marad az én Mátyásom.

Szinte Bemről beszélte, mint ki tőle magától hallotta, hogy az öreg ur üveges hintajában szendergett. Egyszer csak látja, hogy egy honvéd közeledik kocsijához, megáll a lámpa alatt s veszi a fegyverét. Figyelmes lettem, vajjon mit akarhat? hát csak elkezdi törülni a fegyvert, belül is megtisztitja, rendbe hozza a sárkányt, aztán vállra veszi és indul. Ej, ez derék gyerek, jó katona! rákiáltottam s tiz forintot ajándékoztam neki. Negyed óra mulva jött másik, ugyanazt tettem, annak is adtam öt forintot. Jött aztán harmadik, negyedik, ötödik, de én aludtam.