Part 7

Udvartartás Pesten akkor sem divatozott, de pótolta e hiányt fény és tiszteletben az egyetemtéri palota. Vert aranynyal ékitett fejedelmi terem kandallójánál egy tisztes férfi ült; vonásaiban nemesség, jóság tükröződött, s szemeiből ifju lelkesedés lángolt.

Félkörben, részint különféle ezredek egyenruháit, részint polgári öltözetet viselve, ott áltak: gróf Allmásy Dénes ✝, báró Dőry Lajos (ma honvéd huszárezredes), Szalbeck György ✝, Térey Lajos ✝, báró Rudnyánszky Iván, báró Rudnyánszky József ✝, gróf Roggendorf Róbert, báró Maszburg Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Ráday Pál ✝, gróf Vay László (ma honvéd huszárezredes), Komáromy György ✝, Dőry János, br. Amsberg ✝, gróf Károlyi Sándor, Prónay István, Rosty Pál ✝, Szunyogh Bertalan, Kiss Miklós ✝, Litsken Lajos ✝, báró Smertzing Tádé ✝, csekély magam és többen. Salamon Elek ✝ őrnagy mutatta be az ezredesnek s ezredtulajdonosnak az ezred tisztikarát.

E szép koszoruból az első virág, melyet a vihar letört, Térey kapitány volt; őt és csatalovát ugyanazon egy ágyugolyó teritette le.

Mint már emlitettem, a 16-ik huszárezredet gróf Károlyi István saját költségén állitotta fel, s ez lőn a hadsereg egyik legszebb ezrede. Ha szegényebb sorsu érdemes volt tiszti előléptetésre, a fölszerelési költségeket gróf Károlyi István viselte.

Ma már a törzstisztek mind, s a tisztikar nagy része elhalt, akik élnek, többnyire hajlott koruak, s alig egy-kettőben lehet még felismerni a hajdani délczeg leventét. Csak az egyetemtéri palota áll még ugyanazon fényben, ugyanazon tiszteletben, mint állott harminczöt év előtt. Méltán, a gyermekek magyar szelleme, hazafias érzülete kezességet nyujt a nemzetnek, hogy az unokák őseik méltó utódai lesznek.

Gróf Károlyi István gyönyörrel legeltette végig szemeit a daliás csoporton, s meleg szavakban adott kifejezést azon reménynek, hogy ily vezetés mellett ezrede bizonyára dicsőséget fog aratni. Mindenkihez volt néhány nyájas kérdése s lelkesitő szava.

E közben a komornyik jött s jelentette, hogy egy Szent-Tamásról menekült nő és gyermeke kér bebocsátatást.

Gróf Károlyi István maga a jószivűség és részvét angyala volt, ajtajától kérelmezőt vagy szerencsétlent soh’sem utasitottak el. Nagylelkü és jótékony volt, mint valami szent.

A nő gyermekét kézen vezetve belépett, s láthatólag a fénytől, s nagy társaságtól megdöbbent. Gróf Károlyi István szivélyes mosolylyal intett neki közeledést.

A nő odarohant, gyermekével együtt térdre esett, s zokogva szólt: Szent-Tamásról kiüldözött szerencsétlenek vagyunk. A halál torkából egy bátor szőke vitéz mentett meg. Ágyugolyók közt kétszer uszta át a vizet, először gyermekemet, aztán engem hozott át az innenső partra az ellenség fészkéből. E vitéz, e mentő angyal méltóságod fia: Károlyi Ede gróf.

Magasztos meghatottsággal emelte fel fejét Károlyi István gróf s csak ennyit mondott. Fiam Ede? derék! de e három szóban őszinte ima, forró hazafiság s benső atyai szeretet látszék összeolvadni. Szép csomó pénzt adott a szegénynek, hogy szükséget ne szenvedjen. A nő összekulcsolt kezekkel sohajtá: A fiu megmenté életünket, az atya módot nyujt megélhetni. Isten áldja meg e nemes családot.

Ha isten a sok ügyefogyott áldásait meghallgatja, s a szükölködők hálaimája a mennybe hat, ugy gróf Károlyi István ma a szentek közt foglalja el helyét.

A leghidegebb kebelt fel kellett hogy villanyozza, midőn a nemes gróf két mankón közeledett prüszkölő paripájához. Mihent lába a kengyelt érinté, felgyógyult, megifjodott s ugy ülte a lovat, mintha maga Szent-György lovag volna, ki a pusztitó sárkányt készül megölni. Délczegen vágtatott föl-le, őt a hazafiság és lelkesedés kis istenné tette.

1849-ik év első napjaiban elfogták. Az egész ezredre oly benyomást tőn, mintha mindenki atyját vesztette volna. Tavaszfelé uj ezredest neveztek ki, Rohonczy Lipótot; barátságos, szeretetreméltó, vitéz és szép katona volt.

Tizenkilencz év előtt Hallban valék, gróf Károlyi Lajos akkor ott lábát törte, s István gróf látogatására jött. Fürgén járt-kelt a terjedelmes szép fürdőparkban. Szerencsés voltam igen gyakran és sokat beszélgetni vele. Ezt látta Koszgleba Antal pesti háztulajdonos, kit lábbaja miatt kis kocsin tolongattak ide-oda. Megszólitott: Látom, ön gyakran beszélget a gróffal, ő 1848-ban két mankón járt, az isten áldja meg, kérdezze: ki, vagy mi okozta gyógyulását? mert most ugy szaladgál itt, mint valami ifju.

Megmondtam a grófnak. Fölnevetett s azt felelte: Koszgleba ur nehezen fogja használni azt a gyógymódot, mert engem az ágyugolyók hoztak helyre.

A Károlyi huszárezrednél az irodalom is képviselve volt; Podmaniczky Frigyest s engem kivéve, az akkori idők legkedvesebb beszélyirója Szabó Richárd volt ezredünk lelkésze. Inkább lehetett katonának, mint papnak nézni, az ezred egyenruháját viselte, köztünk lovagolt, s nem idegenkedett néha lőport is szagolni.

Mikor B.-Csabára bevonultunk, disz isten-tisztelet tartatott. Természetesen Szabó Richárd mondotta a misét. Mulatságos volt látni azokat a tótasszonyokat, hogy szórták a kereszteket, mikor meglátták a pödrött bajszú, sarkantyus csizmás papot, kinek rövidke miseinge alól a lovagló nadrág kilátszott; a segédletet pedig két huszár altiszt teljesité.

Az uj ezredeket rendesen vegyitették régi huszárokkal, a gyorsabb betanulás s a huszárélet elsajátitása végett; a régi ezredekbe pedig ujonczokat soroztak. Igy került hozzánk Iván káplár.

Mint más ezredeknél, ugy a Károlyi huszároknál is voltak sajátságos egyéniségek, nevezetesen Apagyi főhadnagy s a kit már némileg ismertettem, Iván káplár. Apagyi izmos termetü, vasgyuró katona, soha sem beszélt másról, mint szolgálati dolgokról, lovakról és harczi hősiességekről.

Egyszer Sárosy Gyula táborunkba vetődött. Jó mulató pajtás volt, ilyen kellett akkor a katonának. Este poharazás közt elkezdte felolvasni az »Arany trombitát« Apagyi mellettem ült, s csak lökdös könyökével, s végre oda sug: Hallod-e, te is olyan tentanyaló-féle voltál, mond meg annak a kalendáriumcsinálónak, nem nekünk való az ő unalmas papolása. Türelmetlenkedett, vakarta a fülét, verte ki a pipáját, meg rágyujtott. Épen szökni készült, mikor Sárosy a »huszár« czimü fejezetet kezdte. Apagyi fülelt, ‚ni, ni! hiszen ez jól beszél.‘ Aztán mindig közelebb sompolygott Gyulához, ugy, hogy mikor a fejezet végére ért, Apagyi izmos karjával már átölelve tartotta a felolvasót. A jelentéseknél boszusan dörmögte: ha osztályparancsnok volnék, a fénymázas csizmáju napi tisztet porkolábhoz küldeném. Legnagyobb büszkeségét képezte, hogy a hires Simonyi báró huszárezredessel vérrokonságban volt. A nem régi katona feljebbvalóira gyakran tőn keserü megjegyzéseket. ‚Furcsa volna, szólt a többi közt, ha engem azért, mert irni tudok, kineveznének főjegyzőnek, s parancsot osztogatnék a régi és jártas aljegyzőknek.‘ Egyébiránt jópajtás, kitünő katona és bogaras ember volt.

Nem hiába ugyanazon vidék gyermeke mindkettő, de Iván káplár, Apagyi főhadnagy kiegészitő képe.

Iván káplár a hadjárat vége felé hadnagy lett, ezen minőségben sokat vesztett eredetiségéből.

Ezredünk szervezkedés végett Gyömrő, Vecsés, Monor, Péteri és Pilisen helyeztetett el.

A tél küszöbön volt.

Országgyülés, városok és megyék csak a védelmi háboru intézkedéseivel foglalkoztak. Szervezkedés, felszerelés s fegyverszállitás volt mindenfelé a jelszó. Windischgrätz herczeg pedig seregével mindig elébbre és elébbre nyomult a főváros felé; itt-ott apró ütközetek késleltették ugyan utjában, de feltartóztatni nem birták.

Batthyányi Lajos gróf és Deák Ferencz mint küldöttek egyezkedni mentek Windischgrätzhez, ki ekkor mondta azon emlékezetes szavakat: ‚lázadókkal nem alkudozom‘ s a küldötteket letartóztatta.

Most már belátta a nemzet kikkel van dolga? s hogy itt nem marad egyéb hátra, mint élet-halál harczot vivni.

Mennyi vér, élet és vagyon fog áldozatul esni!

Miért nem is lehet a harczok sorsát egyeseknek eldönteni, ugy mint Sebő Alajos és Ridesel közt történt.

Sebőt ismertem még mint főhadnagyot a Császárhuszároknál. Olvasott, s irodalmilag művelt szerény ember volt. Salzburgban a lóidomitásnál együtt működött Ridesel báróval, mindkettő kitünő lovas és jeles vivó. Mindeniknek volt pártja, mely őt tartotta e szakmákban különbnek a másiknál, s ez a versengés a két tiszt közt idegenkedést, végre egymás iránti gyülöletet szült. Felváltották őket, egyik is másik visszatért ezredéhez s többé nem találkoztak.

Itt e hadjáratban egyszer Sebő osztályával rohamra indul egy vértes csapat ellen. A két parancsnok egymásra ismer, mintha összebeszélt volna, mindkettő ‚állj‘-t vezényelt, a vértes tiszt báró Ridesel öles nagyságu, vállas erős férfi volt, Sebő közép termetü s meglehetősen gyönge kinézésü. A két törzstiszt középre vágtat, összecsap, s a két arczba állitott osztály előtt erős küzdelembe merül, s mig a két oroszlán mérkőzik, seregeik alig türtőztetik magokat. Tartós viaskodás után Sebő oly vágást mér Rideselre, hogy ez halva fordul le lováról. Ekkor Sebő rohamot vezényel, a vértesek pedig megfutamodtak.

Az ötvenes években egyszer benyit hozzám egy halvány, meglehetősen törődött s eléggé kopott kinézésü egyéniség.

– Most jövök a fogságból, semmim és senkim sincs, adsz-e néhány napig szállást, a mig valami iránt magamat tájékozhatom. Sebő alezredes volt.

– A mivel csak birok, az ugyan mindössze is kevés, de rendelkezésedre áll.

– Tudtam én, hogy magamféle szegény emberhez kell fordulni, hogy szives fogadtatásban részesüljünk. Ne félj pajtás, nem akarok sokáig terhedre lenni, csak mig körülnézek egy kicsit, mert ebben a pillanatban azt sem tudom: merre forduljak s mit kezdjek?

– Majd találunk.

– Sokáig haboztam, ha Salamon Elekhez menjek-e? de láttam Lichtenstein herczeggel kocsizni, meg mindég is oly nagyralátó volt, gondoltam, zavarba hozom, hát csak hadd élje világát. Régi időben Almásy György is szives jó barátom volt, de a nagyuraknak szeszélyeit nem tudhatni, vajjon rám ismerne-e ma? igy aztán rád került a sor.

Két napig volt vendégem, aztán menni készült.

– Hova?

– Nem tudom, a világba?

– Hát maradj még.

– Van annyi lelkem, hogy nem terhellek tovább.

– De még körül sem néztünk, hátha akad valami.

– Nem tehetek róla, én megyek.

– Legalább egy napot még, azalatt majd én nézek valami után. Sok rábeszélésembe került, mig beleegyezett.

Egyet gondoltam, s biz én elmentem gróf Almássy Györgyhöz. Tudtam, hogy jószivü, gavallér s régi pajtásaival szemben igen nemes indulatu. Csak annyit mondtam: itt van Sebő.

– Hol? miért nem jött hozzám.

– Őszintén szólva, elhagyatott állapotban érkezett.

– Annál inkább.

– Senkinek sem akar terhére lenni. Tudtán kivül jöttem ezt megmondani.

– Köszönöm. Hol lehet megtalálni?

– Nálam.

– Eljövök érte.

Az egészet elhallgattam Sebő előtt.

Este hét óra tájt fölkeresett a gróf, oly barátságosan s melegen ölelte át régi barátját, hogy nekem is köny nyomult a szemembe. Rögtön magával vitte. Én aztán a szinházba mentem. Amint beléptem, szemeim Almássy gróf földszinti páholyára estek, s ott láttam Sebőt azon kopottan, mint tőlem távozott, a főhelyen ülni, s vele átellenben a grófot. A kaszinóban estelizett vele, s vagy két hétig magánál tartotta, hogy kimulassa magát, aztán elvitte jószágára, hol foglalkozást adott neki.

Azóta nem láttam őt, e napokban olvastam halálhirét, eszembe jutottak a dolgok, s meg nem állhattam, hogy nehány sorban fel ne emlitsem.

Zuzmarás, hideg deczember nap volt. A kormány és országgyülés már áttette székhelyét Debreczenbe. Pesten kétségbeesés, félelem és zür-zavar uralkodott. A kik vasutra nem fértek, vagy kocsit nem kaptak, gyalog menekültek. Én polgári öltözetben gr. Ráday Gáborral Gyömröről berándultam Pestre részint némely ügyek elintézése végett, részint kiváncsiságból, hogy milyen alakja van most Pestnek? Az egész vonalon Pestig népvándorlást láttam; asszony, gyermek, öreg ember hol csapatostól, majd egyenkint; itt gyalog, ott kocsin vándorolt Czegléd felé; ez bundába, az paplanba burkolódva védekezett a csikorgó hideg ellen; láttam olyat is, ki vánkost vagy derékaljt hurczolt a hátán, s mint valami nagykendőt mellén összefogta. Megrenditő volt látni ezt a sok rémült arczot.

Gábor rám nézett, ő hajtott, s kérdezte:

– Ne forduljunk vissza?

– Kevésbé mint valaha.

– Nem oktalanság, hogy igy elébe menjünk a bajnak?

– Tán bizony félsz?

– Én? akkor nem volnék Ráday.

– Akkor hát mit tünődöl? kilátásunk van még nagyobb bajoknak is eléje nézni. Aztán, édes öcsém, ha vérző szivvel is, de érdekes dolog nézni, hogy miként viseli magát Pest a szerencsétlenségben?

A sorompón beértünk, kocsinkat a kerepesi ut végén egy csárdában hagytuk; végig mentem a kerepesi, hatvani, uri utczán, aztán betértem a váczi utczába, a nélkül, hogy egyetlen ismerős arczot láttam volna, de még emberrel is alig találkoztam. Pest kihalt, ugy éreztem magamat, mintha valami temetőben őgyelegnék s a csendes házak néma sirkövek volnának. Nem láttam katonát, honvédet, nemzetőrt; nem láttam mást, mint cselédfélét és csőcseléket, az is asszony, gyermek vagy öreg volt. Most győződtem meg igazán, hogy a várost nem szép és nagy házak teszik, hanem az emberek, élet és forgalom. Mint nyomasztó álom hatott az idegzetemre. Kinos elmélkedésekbe merültem, a miből harsány zene riasztott fel. És a mi most következett, megrázta csontjaimban a velőt. Windischgrätz hadserege vonult be; most már tényleg el van foglalva a főváros, Pest többé nem a mienk, ezután idegen itt a magyar, önkény és ismeretlen törvények fognak itt uralkodni. Ugy éreztem magam, mint ki édes anyja temetését nézi, s a diadal-indulók gyászzenekint hatoltak füleimbe. Eszméletem kezdett elhagyni, s csak nagy erőlködéssel birtam magamat fenntartani.

Ezalatt a legfényesebb sereg; edzett katonák, a legtökéletesebben öltözve és fegyverkezve, büszkén, diadalmasan s elbizakodottan vonultak végig szemeim előtt. Oh! ezt látni káprázatnak is sok lett volna, pedig valóság, keserü valóság!

Rágondoltam aztán a mi gyakorlatlan, fiatal, csak részben felöltöztetett, s félig-meddig fölszerelt szegény honvédeinkre, hogy ezekkel mérkőzzenek, pedig meg kell mérkőzniök, s meg is mérkőztek… És e mérkőzést a világ megcsodálta.

Windischgrätz serege után jött a Jellasiché. Mikor az ácsorgó asszonyok s gyerekek a Jellasich huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben meggörnyedve látták, felkiáltottak:

– Jézus Mária! hát ezek is huszárok?

Innen maradt rajtok az emlékezetes elnevezés:

‚Jézus Mária huszárok.‘

Intettem Gábornak, s mentünk ki a kerepesi ut végére, kocsira ültünk, visszatértünk Gyömrőre.

Dermesztő hideg volt; egész uton könyeztem. Oh! nem a hideg facsarta szemeimbe a könyeket, de a lelki fájdalom.

Mikor már jó távolra haladtunk, megállittattam a lovakat, felálltam a kocsiban, s visszatekintettem Pestre. Szivem ugy összeszorult, mintha vasmarok sajtolná. Ugy éreztem, utoljára látom Pestet, örömeim, boldogságom és annyi szép emlékeim drága helyét. Pestet, az ország szemefényét, a magyar müveltség, tudomány és irodalom központját.

‚Isten veled ifju szép Pest!‘ sohajtám, s arczomat tenyereimbe rejtve, szótlan maradtam hazáig.

Az ezredet indulásra készen találtam.

A gróf Ráday családtól, mely ottani beszállásolásom alatt annyi előzékeny és barátságos vendégszeretetben részesitett, elbucsuztam.

Az ezredet Salamon Elek őrnagy vezényelte. Bizony megesett a szive az embernek azokon a szegény fiukon, felének alig volt köpönyege, s az idő maróan hatott még a bundán át is.

Első nap nagy menetet tettünk, de bizony azt mondani nem tudom: micsoda községben állapodtunk meg, csak arra a leverő hirre emlékszem, mely itt hozzánk eljutott, hogy ezredesünket, amint utánunk igyekezett, elfogták, s Gosztonyi alezredesünk átszökött Most aztán Salamon maradt az ezredes parancsnok.

Abban a kis paraszt szobában, azon a keskeny fapadon oly jóizűen aludtam, mintha csak ruganyos ágyban volnék.

Kopogtatásra ébredek fel, az ablakhoz megyek, ott van Licsken kapitány lóháton.

– Mit akarsz? kérdém.

– Ülj lóra és gyere

– Hova?

– Majd megmondom.

Öltözködve voltam, csak köpenyt vetettem magamra, s felültem a vezeték-lóra, melyet Litsken legénye tartott.

– Hallatlan könnyelműség! kiált fel Litsken, ez a Salamon az egész ezredet elfogatja.

– Hogyan?

– Az ellenség annyira nyomunkban érkezik, hogy a trombitálását hallottam, mert elővigyázatból a helység szélén szállásoltattam be magamat, és őrszemeink sehol sem voltak kiállitva. Most már van, gondoskodtam róla, de azért aludni még sem merek. Jer, tekintsük meg az előörsöket.

Megtekintettük, s együtt virrasztottunk.

Két órakor éjfél után megfujták a virradót, s három órakor tovább indultunk.

Minden nagyobb baj nélkül, kivéve, hogy néhány láb, orr és fül elfagyott, mint valóságos hóemberek Szarvasra érkeztünk.

Mig mi az alföld felé igyekeztünk, Görgey seregével Váczra vonult, itt adta ki azt a híres kiáltványt, mely egymaga is elég lett volna arra, hogy bizalmatlanságot támasszon. Innen a bányavárosokba tartott, hol aztán csodálatra méltó hadászati tudománynyal és ügyességgel manövrirozott. Kifürkészhetlen ember, sajátságos jellem! egyik kezével borostyánokat aratott, a másikkal maga tépte azokat szét.

Betegen érkeztem Szarvasra, amennyiben idejövet lovam nem volt élesre vasalva, s a hófedte vidéken ép Szent-András előtt előre vágtattam, a hó alatt sima jég volt, lovam elcsuszott, minek folytán lábamon erős zuzást kaptam, mit néhány napig meg kelle feküdnöm.

A tisztikar estelire gróf Bolzához volt hivatalos.

Én a fogadóban fekve maradtam.

Másnap beszélték szobámban tiszttársaim, hogy roppant játék folyt a grófnál és Salamon a tisztektől több ezer forintot elnyert.

Ez idáig hagyján. De Salamon aztán egy ezredparancsot adott ki, csupán tisztek számára. Ebben eltiltja a szerencsejátékot. Előtte való este tele nyeri magát, aztán, hogy ne kellessen viszonzásra alkalmat adni, betiltja a játékot.

Több tiszt már aláirta, a parancs ott keringett szobámban, gróf Vay Laczi a kezébe veszi, nagy komolyan elolvassa, nevet rajta, hogy bizony derék volna, ha más adja ki, de ezen az uton ily parancs csak azt érdemli, s a tüzbe dobta. Ment, aztán kivette az áthelyezési lajstromot, s örökké vidor kedélyét átvitte a Reisz Kesztritz huszárokhoz, vagy mint a többi ezredek hivták ‚Rácz Krisztus‘ huszárok. Mert ritka ezred volt, a melyet a többi huszárok el nem kereszteltek. A Hannover huszárokat, miután Kiss Ernő az egész ezredet saját költségén ruháztatta fel, sokkal finomabban mint a többiek voltak, ‚Csecse-huszárok‘-nak hivták; a Károlyi huszárokat ‚kár hogy huszár‘, a Lehel huszárokat ‚Lehull huszár‘ s a többi.

Vay Laczi távozását mindnyájan nagyon sajnáltuk, s minden áron le akartuk beszélni, az ő áldott jó kedve, elméssége s jóizü beszéde annyi komoly órát elüzött. Hajthatlan maradt; olyan ezredben, mondá, ahol ily uton, hasonló parancsok osztatnak, nem szolgálok! Ezzel bucsut vett.

Ezredünk Békésmegyébe lőn elhelyezve.

A szigoru tél megakasztotta a hadjáratot, s nekünk lett időnk szervezkedni és gyakorolni.

Itt az ágyuk hallgattak, a fegyverek szüneteltek, s csak is Erdélyből hallottunk hireket Bem csodatetteiről.

Mi tanultunk és készültünk, mig ellenségeink azt hitték, hogy gyáván meghuztuk magunkat. A tavasz első sugarai aztán kiábránditották az elbizakodottakat.

A tavasz első hóvirágával Asztalos Sándor kedveskedett, ki hős zászlóalja élén, oldalán az őszfejü, de fiatal lelkü Boczkó Dániellel, a betörő ráczokat Aradról vitézül kiverte.

Ez villanyszikra volt a magyar seregnek.

Teljes illatu, s meglepően szép bokrétával lepte meg a nemzetet Damianics, ki Szolnoknál oly csapást mért az osztrák seregre, hogy Bécsig megérezték.

Ez már gyujtott a magyar seregnél.

A harczvágy mindenfelé fölébredt.

Ezredünkből egy osztály, Litsken őrnagy vezetése alatt, Erdélybe indult Bem táborába. Ezredünkben már változások történtek. Ezredessé Rohonczy Lipót lőn kinevezve; alezredessé Salamon Elek, első őrnagy Mariássy József, második Litsken Lajos.

Gyönyörü és most már harczképes ezred volt.

A legénység jókedvü volt, s ha nélkülöznie, vagy valamit türnie kellett, a maga nyomoruságán is élczelt s néha olyanokat hallott az ember, hogy mikor haragudnia kellett volna is nevetett.

A Hannover-huszároknál szolgált a többi közt egy hannoverai, báró Toussen, roppant barátja a vizgyógyászatnak, s mihent valahova állomásba értek, zavarta embereit, hogy fürdő vizet hordjanak.

Inasa és a napos huszár megint hordják, tán a harmadik szomszédságból a vizet, az utczán leteszik a csebret s pihennek. Az inas megszólal:

– Az istenit a németjének! be sokat fürdik.

– Nem, hiszem, jegyzé meg a huszár, hogy az anyja nem volt liba.

Huszáraink nemcsak beszállásolva, de a táborban, a csatatéren, sőt a haláltorkában is szavakban ugy mint tényekben elmések, találékonyak s gúnyorosak tudtak lenni.

Lichtenstein Frigyes herczeg, mint régi huszár, mód nélkül szerette a huszárokat, s atyailag bánt velök a legénység rajongott érte. A csatatéren egyszer megpillantja azon ezredet rohamkészen felállitva, a melynek parancsnoka volt. Egész közelre lovagol hozzájok, s beszédet tart: Fiaim! elhagytatok, hova lett a hűség?… Nem sajnáltok engem, hogy ugy csalatkoztam bennetek?

– De bizony sajnáljuk, zúgták megindulva a huszárok, nem mi hagytuk el, hisz mindnyájan együtt vagyunk, ezredes ur hagyott el minket. Az isten áldja meg, térjen vissza.

Lichtenstein meghatottan lovagolt el.

Ezt látta Ottinger tábornok, ki Lichtenstein után lőn ugyanazon ezred parancsnokává, hasonló téritési kisérletet tőn, s ő is a huszárok elé lovagolt.

Ottinger a magyaroktól tért át; itt nemcsak huzamosban szolgált, de darabig a hadügyéri tárczát is vitte. Ezt tudta az egész legénység, s átpártolása akkoriban nagy megbotránkozást szült.

A mint a huszárok elé lovagolt, hogy ő is szóljon régi ezredéhez, elkezdtek kiabálni: vágd le az árulót. Tisztek s közvitézek ugrottak ki a sorból s az elvágtató Ottingert üldözőbe vették.

Az egész seregben elismert legjobb lovas volt Ottinger, s lovai is mindég a leghiresebbek voltak. Nem érhették utól.

– Ennek most a lova volt az istene, mert csak az mentette meg; mond az egyik huszár, kardjával a levegőben suhintgatva.

– Egy hét mulva enyém lesz az a ló, állitá egy nagy bajszos huszár. Gondolom Dávidnak hivták.

Másnap hajnalban szitta Dávidot az egész ezred mint a répát; az éjjel átszökött a gazember.

Dávid azalatt, mig a magyar táborban pajtásai egy jó foltot nem hagytak rajta, az osztrák őrszemek elé fehér kendőt lebegtetve, elfogatta s a főhadi szállásra kisértette magát.

Ottinger ép kilovagolni készült, s fölnyergelt paripáját készen tartották.

Dávid odarohan, a paripa nyakát átöleli s megindulással zokogja:

– Ráróm! drága szép Ráróm! beh rég nem öleltelek.

Ottinger meglátja s kérdi:

– Ki az? mit akar az a huszár.

– Átszökött.

– Vezessétek ide.

Dávidot nem birják a lótól elvonszolni, ráborult és sirt.

– Az bolond! kiált Ottinger.

– Eddig az voltam, felelt Ottinger felé fordulva Dávid.

– Dávid! csudálkozott Ottinger, most már értem.

Dávid éveken át rendes napi szolgálaton volt Ottinger lovainál, ő idomitotta, s kivüle senkinek sem volt szabad az ezredes lovait vezetni vagy lovagolni.

– Jelentem alássan, berukkoltam, mond Dávid, s egy hét alatt itt lesz a fél ezred. Ha méltóságod oly villámsebesen el nem tünik előlünk, hát az egész osztály itt volna. Azért követték, hogy átvezesse.

– Mit mondasz? hisz egész ellenkező szándék nyilvánult.

– Csak el nem árulhattuk magunkat, különben ott kaszabolnak le.

– És te most?

– Meggondoltam méltóságos ur, hogy még is csak szebb dolog olyan nagy urat szolgálni, mint a császár ő felsége, kit az isten éltessen, nem pedig afféle ujságiró Kossuthot. Kezdtük mi már ott szégyenleni azt az állapotot.

Ottinger mindjárt az istállóba vezette Dávidot, keze alá adta a lovakat, s ezentul kilovaglásainál is mindég Dávid kisérte.

Dávid szitta Kossuthot, piszkolta a magyar sereget, s Ottinger teljes bizalmát visszanyerte.

Négy-öt nap alatt az egész tábor, mint Ottinger legkedvesebb emberét ismerte. Összevissza lovagolt s mindenfelé sétáltatta a tábornok lovait, csakhogy jól megismerjék.