Part 6

A ki ennél többet vár, tegye le könyvemet s vegye elő Klapka, Görgey, Dembinszky, Horváth Mihály s legujabban Gellich Richárd tudományos és szakértő műveit.

Párndorfon volt tarkaság, mozgalom és zaj elég. Egyre érkeztek csapatok, majd a gömöri vagy más önkénytesek, majd pedig nemzetőrök.

Estelinél ültünk, Móga segéde azzal lép be, hogy egy huszár-altiszt jelentkezik.

– Hadd jőjjön!

Porosan, esőverte s napsütötte ruhában, melynek zsinórzata itt-ott lefeslett, beállit Balla káplár e szókkal:

– Jelentem alásan, berukkoltam Pardubitzból 28 emberrel s két vezeték-lóval.

– Hogy történt? kérdé Teleki.

– Jelentem alásan, jön az egész ezred, Sréter László kapitány ur vezetése alatt, Virágh Benedek és Dessewffy Dénes tiszt urak hozzájárulásával. Nekünk nem volt türelmünk azt bevárni, mert hát ki is tudódhatott volna a dolog s akkor ott rekedthettünk volna.

– Hát egészen a saját fejükből jöttek.

– És a magunk költségén.

– Az honnan telt?

– Eladtam az órámat, aztán meg akadtak jóemberek.

– Nem találtak akadályra sehol?

– Dehogy nem. Egy hidon kellett átjönnünk, a faluban félreverték a harangokat, s a kevés katonaság, a mi ott volt, a népfelkeléssel elállta az utunkat. Én kardot a szájba, pisztolyokat a két kézbe, a hidra rohamot vezényeltem. Erősen tüzeltek ránk, ott vesztettük el a két embert, de a lovaikkal beszámolunk.

– Hát a rohamnál hogyan kormányozták lovaikat?

– Jelentem alásan, senklivel.

Ballát s Nádor huszártársait néhány tiszt megvendégelte.

Bécsből küldöttek jöttek elmondani, meddig képesek még tartani magokat. Körülbelül hogy mikor szándékoznak kirohanást tenni, s akkor a szent István tornyáról jeladáskép röppentyüket fognak bocsátani, s ebben az alkalmas pillanatban támadjon a magyar sereg.

Darab idő óta egy szép nő is gyakran fordult meg a főhadiszálláson. Mindnyájan kémnek tartottuk. De Nemeshegyi Náczi felismerte, hisz ez »Candida«, a kivégzett Zichy grófnak kedves barátnéja. Mit keres itt? kiben reményli feltalálni vigasztalóját?… Zichy grófnál elfogatásakor sok drágaság és ékszer volt, azt hiszem azt, vagy ebből egy részt szeretett volna a maga részére visszaszerezni. Aligha nem lett volna jobb, ha ő kapja, legalább az országban marad s nem vándorol ki Amerikába. Bizony furcsa állapot, mikor az, ki a vagyonbiztonság fő őre, oly kincset, mely őrizetére bizatott, ugy eltesz, hogy neki és családjának egész jövőjét biztositja. Ez az egyetlen szégyenfoltja a magyar forradalomnak. Gazdag és szegény, ur és szolga, mindenik csak áldozott; vagyont, vért és életet, csak ez az egy nem gondolt se nemzeti becsülettel, se szabadsággal, ő csak zsebre dolgozott, még pedig Sobri módjára. Pedig tanulhatott volna arany becsüle tességet az összes kor mány tagjaitól, élén az ország kormányzójával, ki millió és milliók fölött rendelkezett s elhagyta az országot oly szegényen, hogy maig is napi munkával keresi kenyerét; Mészáros Lázár gyermekek tanitásával tengette napról-napra életét; Horváth Mihály tollával szerezte meg napi kenyerét; Szemere Bertalan kereskedést üzött; Vukovics Sebő, ki itthon vagyonos ur volt, ugy élt künn, mint valami szegény tanuló; gróf Batthyányi Kázmér a dynasta szegényül halt meg negyedik emeleti szobájában. Duschek, ki milliókat szolgáltatott ki arany és ezüstben, nélkülözések közt hunyt el. De ő, ki itthon aligha birt valamivel, uj hazájába vagyont is vitt magával. Szerencse, hogy mindezeket tudja az egész világ, s egynek erkölcstelen tette nem borithat még csak árnyékot sem azon fényes nevekre.

E nevekre büszke az ország, s a történelem legdíszesb lapjaira irvák fel. Miként csempészhette közelökbe magát egy Makov, egy Perfiliev? sőt még ezeknél is aljasabb, mert ezeknek volt elég bátorságuk a megérdemelt büntetést magukon végrehajtani, mig ő, a hirhedt rendőrfőnök, a hűtlen cselédek utját követte.

Candida asszonyság hiába fordult e táborhoz, itt katonák voltak s nem szerencsevadászok. Az elkobzott s nagyértékü ékszereket, egy aranytű hiánya nélkül, átszolgáltatták a kormánynak. Hadvezéreinket erkölcs, önzetlenség s tisztakezüség jellemezte. Például hozom fel csak a szolnoki csatát, hol a győzelmes Damjanics a zagyvába szoritott s mindenfelé menekülő ellenségtől a pénztárt is elfogta. Egy vagyont tartalmazott, nem csak készpénzben, de arany és ékkövekben is. Bátran hadizsákmánynak tekinthette volna, de midőn meghallotta, hogy a tisztek vagyonkája s értékesb tárgyai is itt vannak letéve, minden habozás, vagy egyetlen fillér visszatartása nélkül az egészet átküldte az ellenséges táborba.

A hosszas tanácskozás s megbeszélés eredménye az lőn, hogy be kell vonulni osztrák földre.

Gróf Andrássy Aladár és én két szakasz huszárral mentünk szállást csinálni Bruckba. A Lajta hidjához érve, előőrseink feltartóztattak. Azonnal jelentés ment az előcsapat parancsnokához, ki személyesen lovagolt hozzánk.

Ekkor láttam először Görgey Arthurt, mert ő volt a parancsnok. Egyszerü nemzetőri ruhában, viaszkosvászon csákója szemébe volt nyomva, szemei az üvegen át is szúrtak. Ridegen s kurtán beszélt. Sokáig élénken foglalkoztatott a benyomás, melyet ezen nevezetes embernek alakja, tekintete rám tőn. Nem mondhatom kellemesnek, de visszataszitónak sem. Ugy voltam vele, mint a ki nem fél ugyan a kisértettől, de mégis megdobban a szive, mikor szemközt áll vele.

Elmondtuk neki küldetésünk okát.

Ő jóváhagyólag intett fejével, s az előőrsökön átbocsátott.

Bruckban lépést vonultunk keresztül a kapun, azután gróf Andrássy vágtatást vezényelt. A lovak lábai a kövezeten ugy szórták a szikrákat, mintha e talaj kovácsműhely volna. A lárma eltöltötte a várost s minden ablak megnyilt s kiváncsiakkal telt meg. Kendőlobogtatással üdvözölték a huszárokat. A nagy térre vágtattunk s a czukrász előtt történt a megállapodás.

Mi bementünk reggelizni. A legénységnek Andrássy néhány üveg pálinkát küldött ki.

A polgármester be sem várta, hogy a városházán fölkeressék, ő jött néhányad magával a czukrászhoz. Igen előzékeny volt, barátságosan üdvözölt, s megindultunk a beszállásolást elintézni. A kastély maga elegendő volt nemcsak a főhadiszállásra, de még azonfelül is jutott hely más tiszteknek. Istálló 60 lóra. Tovább nem mentünk. Még a tábor helyiségét kellett megtekinteni, aztán a fogadóba igen jó ebédre hivtak meg. A legénységet is megvendégelték.

Mikor visszaindultunk, sok ablakba szőnyeget teritettek, sőt néhány nemzeti zászlócskát is tüztek ki. Kérdeztük, miként jutottak ezekhez? mondták: igen sok van készletben, mert az óhajtva várt magyar sereg bevonulását kissé ünnepélyessé szeretné tenni a lakosság.

Másnap az egész hadsereg átlépte a Lajtát, s Bruckon keresztül a táborba vonult.

Az ilyet nem lehet szinleni, meglehet az ujdonság ingere, a szokatlan iránti érdeklődés volt, de annyi bizonyos, hogy a bruckiak lelkesedéssel üdvözölték seregünket, s a kivel csak beszéltünk, ócsárolta Jellasichot s a megvetés undorával szólt a szerezsánokról s a többi kapzsi csőcselékről.

Este fölverték az egész tábort; olyan zavar támadt, senki sem tudta hová indulunk? vajjon oly közel volna Jellasich, hogy még az éjjel megtámadhatnók? e gondolat kedvet öntött mindenkibe. Az elindulás megkezdődött. Ki irja le az álmélkodást, a boszuságot, midőn láttuk, hogy visszavezetnek Párndorf felé. Egész éjjel vert az őszi eső.

Csakugyan Párndorfra kerültünk vissza, hogy miért? azt persze mi apró szentek soha sem tudhattuk meg. De azt láttuk, hogy kedvetlenséget, sőt fegyelmetlenséget szült a táborban; a székelyek kezdték az engedelmességet felmondani, s mert a mindenféle bölcselkedések hozzájok is elszivárogtak, határozottan kijelentették, hogy ők többé az ország határain tul nem lépnek, mert ők csakis az országot védeni s az ország határai közt harczolni kötelesek. Néhányat főbelőttek közülök, aztán a rend és fegyelem helyre volt állitva.

Pest és Párndorf közt egymást érték a sürgönyváltások.

Többen néhány huszár kiséretében jó messze lovagoltunk kémszemlére. Három vértes bukkant fel előttünk, kik meglátva minket, elvágtattak. Iván káplár utánok iramodott. A vértesek közül a jobb lovu elhagyogatta a másikát, ugy hogy Iván mindeniket külön érte el, s egyenkint leszállitva lováról, elszedve fegyvereiket, mint foglyokat hajtotta vissza. Bónis Samu, ki egy dombról nézte a jelenetet, annyira el lőn ragadtatva, hogy száz pengőt ajándékozott Ivánnak. Néhány nap mulva Bónis a táborban járkál, s látja, mint csoportosul a legénység a markotányosnő körül, odanézett. Iván ép akkor mondja: Fiuk! fizessetek nekem is egy kis pálinkát. Szivesen. Bónis egész felháborodva szólt: Biz annak ne fizessetek, van pénze elég, harmadnapja kapott tőlem száz forintot. Egy huszár féllválról odatekint Bónisra s egész önérzetesen válaszol: Dejszen, uram, nincs abból már egy fillér se, mert Iván káplár gavallér. E néven Iván káplár ismerte az egész tábor ezt a rettenthetlen huszárt, ki előtt nem volt veszély, nem volt legyőzhetlen ellenség. Oda se nézett a hat fontosoknak, a puskatüzelést meg épenséggel játéknak tartotta. Kálvinista volt, a ki azt mondja: mindenütt megüthet az istennyila, de én még az istennyilától sem félek.

A svechati ütközet után egy tiszt valami sürgős küldetéssel Pestre utazott; kisérője Iván káplár volt. Midőn Pozsonyban gőzhajóra ültek, Iván megrázogatta fejét; még soha sem utazott vizen. Mikor elkezdett a kazán zúgni, a kerekek dörömbölni s a hajó a Duna közepére uszott, Iván káplár a szó teljes értelmében rosszul érezte magát, s a malmok körül embereket ladikázni látván, felsóhajtott: »Istenem, hogy bizhatja az életét arra a hitvány teknyőre?« És ez a rettenthetlen ember, a ki annyiszor oly bátran nézett szembe a halállal, a ki mázsaszámra látta maga körül hullni az ágyugolyókat, az félve nézett a Duna hullámaira.

Párndorfnál a tábor még folyton vesztegelt, a tanácskozások egyre folytak.

A jó bécsiek adták a jelt, a szent István tornyából ereszgették fölfelé a röppentyüket,… ki is rontottak,… de nem mozdultunk mi. Annál inkább mozdult Windischgrätz, annyira, hogy Bécset bevette s Jellasich báróval egyesült.

Ezalatt Kossuth Lajos Párndorfra érkezett.

Megifjodom, ha visszagondolok a hatásra. A hir villámgyorsan bejárta a tábort, mire a lelkesedés az egeket verte. E három szó: Itt van Kossuth egy nagy kötet hazafias verset, elragadó szónoklatot, s buzditó történelmet foglalt magában. Petőfi verseit szavalták, nagy emberek mondásait idézték, s második Rákóczy Ferencz emlékére koczintottak. Mozgalom és élénkség vonult végig az egész táboron. E pillanatban még a pokol seregével is megverekedtek volna.

Egy oly jelenet folyt itt le, melyhez foghatót képzelni sem tudtam. Nem láttam, nagyon természetesen, s csak festmények és leirások után ismerem a történet azon mozzanatát, mikor a föllelkesült magyar rendek kardot rántva, kiáltották: Vérünket s életünket Mária Theréziáért! azért mégis biztosan állithatom, hogy ez csak halovány árnyéka azon magasztos, mondhatnám szentesült képnek, melyet ezuttal Párndorf nyujtott.

A huszárezredek felállitva, négyszögöt képeztek; ünnepélyes kifejezés volt arczukon.

Kossuth Lajos köznemzetőr ruhában, fehér tollas kerek kalappal, szürke nagy lovon a négyszög közepére léptet. Meglátszott, az arczokról lehetett leolvasni, hogy a menték alatt azok a bátor szivek hevesebben dobognak. Kossuth az ő sziveket hóditó s idegeket érintő varázs hangján megszólalt.

Elmondta, mik ezentul a tisztek kötelességei, mit vár tőlük a magyar haza és ennek kormánya. A kik ettől idegenkednek, vagy egyáltalán a magyar ügyet szolgálni vonakodnak, huszonnégy óra alatt biztonságban és sértetlenül elhagyhatják a magyar sereget, nem csak, de még utiköltségül a távozóknak egy-egy havi fizetésök azonnal folyóvá tétetik. Azután beszélt azokhoz, a kik maradnak, beszélt a világ legelső katonáihoz. Én nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesitő szavakat? Megfoghatlan, hogyan és honnan származhattak azok a megragadó eszmék? honnan az erő és hatalom a kifejezésekben? Mintha nem is emberi ajkról hangzottak volna e szavak, mintha nem is halandó fejében fogamzottak volna ez eszmék, oly megrázók, meghatók és magasztosak voltak. Olyan áhitatra inditó volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarnitotta arczukon végig peregtek a könyük. Végre annyira elragadta őket e beszéd, hogy lovaikról leugrálva, kardot rántották, s térdre esve, kardjaikat a magasba emelve kiáltották: ‚Az istenre esküszünk, e kar és kard a hazáé.‘

Kossuth kalapját levette, delejes kék szemeit éghez emelé, mintha mondani akarná: Ott van, a ki meghallgatja.

Az ilyet nem lehet csinálni, előkésziteni s jelenetezni; nincs oly erő, pénz és hatalom, mely az érzésnek kitörését ennyire hamisitlan s magasztos valódiságában felmutathatná, ezt csak isteni szikra, szellem, Kossuth szelleme idézheti elő.

Ezután néhány osztrák születésü tiszt elhagyta táborunkat.

Párndorfban szünt meg Ivánka Imre honvéd szereplése is, nem, mintha az eltávozási engedély folytán vesztettük volna el, hanem ő, mint parlamentair küldetett Windischgrätzhez, ki őt minden népjog és hadjárati törvény és szokás ellenére, elfogatta, s fogságba kisértette. Ivánkát nagyon sajnáltuk nemcsak mint jópajtást, kitünő huszártisztet, de mert mindnyájan sok reményt kötöttünk jövőjéhez.

Most már komolyan átlépte a magyar sereg az osztrák határt, s Bécs felé vonult, hogy az egyesült Windischgrätz és Jellasich sokkal nagyobb erejét megtámadja.

Az ütközet Schwechátnál történt. Huszárjaink kitünően verekedtek, s ugy az ágyutüzben, mint a rohamoknál nagy veszteséget szenvedtek; maga Lichtenstein herczeg, ki mindég a huszároknál szolgált, könnyes szemekkel sohajtott fel: a szivem vérzik e sok vitéz elhullásán!

Az osztrák túlnyomó ereje, sokkal kedvezőbb állás foglalása, jól szervezett s felszerelt serege ellen, a mi több mint fele gyakorlatlan, s még hiányosan felszerelt seregünkkel csak isten csodája lett volna győzni. De végre megállották a tüzet emberül; a régi zászlóaljak, s az elsőbbi honvédek ki is tüntették magokat, a huszárok bámulatot keltettek; azért az ütközet mégis csak elveszett.

Szegény öreg Mógát még ott letették a fővezérségről. Meglehet, hogy hibázott, s nem jól vezette a csatát, ehez annyira nem értek, hogy megitélhetném, de hogy roszakarat, vagy félrevezetési szándék nem volt benne, azért már a tüzbe merném tenni a kezemet.

Én is megválva az eddig viselt tisztségtől, szomorúan s leverten lovagoltam Pozsony felé. Itt-ott láttam egyeseket vagy kisebb csapatokat szintén azon irányba haladni. Nem álltam szóba senkivel, nem tudakozódtam semmiről, elég volt tudnom annyit, hogy döntő ütközetet vesztettünk. Nem bántam volna, ha a föld megnyilik s elnyel. Oly nehéz volt a szivem tája, ugy szorult a mellem, hogy azt hittem, lefordulok a lóról.

Egyszerre mellettem terem Bónis Samu, s egész kedélyesen mondja:

– Siessünk, Pozsonyban jól estelizve, majd kipihenhetjük magunkat.

– Estelizzék a kinek étvágya van, s pihenje ki magát, a kit fájdalma nyugodni hagy.

– Ej barátom, igen sötéten fogod fel a dolgot. Igaz, hogy elvesztettük az ütközetet, de én mégis erkölcsi győzelmet találok benne.

Kérdőleg tekintettem rá.

– Először is láttuk, embereink megállják a tüzet; másodszor azon sorezredek, melyek ma zászlóink alatt küzdöttek, határozottan a mieink, s utósó emberig itt fognak harczolni; végre Austria ellen tényleg meg van inditva a háboru. Most, ha elég érettek vagyunk a nagy eszmére, s a kevés időt, melyet nyerhetünk, jól fel tudjuk használni, észre sem vesszük, s oly hadseregünk van, mely bátran szemébe nézhet egész Austriának.

– Te is elitéled Mógát?

– Becsületességét nem vonom kétségbe, de gyönge, határozatlan ember; a döntő pillanatban megijedt saját művétől. Forradalmi sereg főparancsnokául nem olyan ember kell, hanem mint Görgey, a ki mer cselekedni, s nem tartja szükségesnek gondolkodni arról, hogy ebben vagy abban az esetben eljárásáért igy meg amugy fedezve legyen. Nem haboz, végrehajtja a mit jónak és szükségesnek lát, nem gondoskodik magára nézve kibuvóról, s tetteiért elvállalja a felelősséget. Lám Móga is, ha nem sokat hadi tanácskozik, nem vált kormány és országgyüléssel annyi üzenetet, ha nem veszteget Párndorfban annyi drága időt, hanem megy tovább, Bécs alatt okvetlen eléri Jellasichot, mert ott el volt zárva előtte az ut, s kénytelen elfogadni az ütközetet, s akkor a schweháti balsiker nem következik be, mert külön-külön aztán Windischgrätz herczeggel is elbántunk volna, főkép Bécs által is segitve.

Egy fővezérnek nem szabad mosni kezeit.

Ilyen tartalmu és szellemű beszélgetés közt éjszaka Pozsonyba érkeztünk.

Bónis Samu okoskodása meggyőzött legalább annyiról, hogy tán még is érdemes élni, s állhat be oly fordulat, midőn hasznunkat vehetik. Kezdtem belátni, hogy még nincsen minden elveszve, s én, ki néhány óra előtt sohajtottam, miért nem talált egy golyó? most örvendtem az életnek s ép azért a felszolgált ételekhez és italokhoz hozzá láttam, mint olyan, ki egész nap nem evett. A nyugalmat azonban nem birtam megtalálni; füleimben folyton ágyuk bömböltek, s szemeim előtt véres vagy élettelen alakok vonultak el.

Másnap lovamat, ha jól emlékszem Motesitzky Mórnak eladtam, s magam hajóra ülve, Pestre leutaztam.

Pesten különbféle változatosságban, igen okos emberektől a Bónis-féle nézeteket hallottam; mi lelkemre csillapitólag hatott, s egy hét mulva már ugy voltam, mintha a schweháti csata csak szükséges rosz lett volna.

Az »Angol királynő« fogadó éttermében nagy társaság ült az asztalnál; képviselők, honvédek, hivatalnokok. Bónis Samu igen szerette a tréfát, s ha valakin kifoghatott, jó napja volt. A társalgás, – mint akkor minden körben és társaságban – a schweháti csata körül forgott. A nagy szót Balogh János vitte. Bónis fölkelt, s láttam, hogy legényének valami parancsot oszt, aztán megint visszaült.

Balogh János csak beszél a csatáról, huszárokról, Prinz Preusenekről, honvédekről, Mógáról és önnönmagáról.

– Ugyan Jancsi, szólt bele Bónis, mit beszélsz már annyit arról a schweháti ütközetről és magadról, hisz ott se voltál.

– Én, én? kiált fel Balogh büszke önérzettel, hány tanut állitsak?

– Itt vagyok mindjárt én, jelentkezett hátulról Bónis legénye.

– Na ugye, rivallt rá Balogh János, te is láttál?

– Hogy ne, mond remegő hangon a szolga, hisz együtt néztük az ütközetet a fischamenti toronyból.

Nagy hahota.

Balogh felugrott, mint egy sebzett oroszlán, villogó szemét arra forditá, a merről a hang jött, de már senkit sem látott, mert a legény jónak látta megugrani.

– Bezáratom azt a gazembert! kiáltott fel indulatosan.

– Biz azt nem záratod, mond nyugodtan Bónis, mert ártatlan.

Balogh szemei karikákat szórtak.

– Ha épen tudni akarod, folytatá nevetve Bónis, én tanitottam rá, s parancsoltam, hogy mondja.

Ezt ujra még nagyobb hahota követte.

Balogh félig nevetve, félig zavarodva leült e szókkal:

– Samu, ez rosz tréfa.

– Hát miért nem engedtél mást is szóhoz jutni el kellett hogy hallgattassalak.

Balogh egész este egy szót sem beszélt többé a schweháti ütközet részleteiről.

A Pillvax-féle kerek asztal, vagyis mint magát nevezte: a közvélemény, megfogyva bár, de még állt. Petőfit visszatartá a családi boldogság, Pálffy nagyon belemerült a martius tizenötödikébe, s mint afféle hangadó lap főszerkesztője, tán tekintélyén alólinak is tartotta most itt csinálni politikát. Egy, ki nem volt ugyan rendes tag, de igen kedves vendég: Szentmiklósi Guszti elesett Schwehátnál. A többi együtt volt, mikor fölkerestem a kedves helyet. Mint mindenütt, itt is a schweháti ütközet, s az azt megelőző viszonyok képezték a társalgást.

Vasváry Palit erősen megtámadták, különösen Sikey Károly, hogy ő volt azon székelyek halálának oka, akiket Párndorfnál főbelőttek, mert ő izgatta, s ő tartott szónoklatokat a mellett, hogy a haza határán túl harczolni nem kötelesek.

Vasváry védekezett, s a többi igazolásai közt mentségére azt is felhozta, hogy ott sem volt, mert mikor ez a lázongás kitört, ő kocsiján aludt.

Sikey Károly, ki igen dadogó volt, azt felelte rá:

– Egy ka.. ka.. kapitánynak a tá.. táborban ko.. ko.. kocsiján aludni, már magában is lázitás.

Egyébiránt, a kik Vasváryt ezzel gyanusitották, igen helytelenül tették, mert ő igaz ugyan, szerette a székelyeket, sokat érintkezett velök, de ezen szomoru tény előidézésében tökéletes ártatlan volt. Igaz, hogy az álhir a táborban is elterjedt, de mi vethette meg alapját? Sokan látták Vasváryt a székelyekkel érintkezni, ismerték szónoki erejét, hallották hirét megnyerő és elragadó beszédeinek, hát mást képzelni sem tudtak, mint hogy Vasváry hatott rájuk s idézte elő köztük a szerencsétlenséget. De ez nem igaz, Csányi László kormánybiztos azonnal vizsgálatot inditott ellene, melyet Vasváry maga kért, mert mikor a hir harapódzni kezdett, Csányi László hivatta Vasváryt, s azt tanácsolta neki: Öcsém! halasztás és késedelem nélkül hagyd el a tábort. Nagy ellened az ingerültség.

– És miért?

– A székelyek miatt.

– Ha távoznám, igazat adnék a rágalomnak. Én maradok és vizsgálatot kérek.

Csányi László az ő nyájas kifejezésével a jószivűség hangján mondá:

– Örvendek édes öcsém, s forrón megszoritotta Vasváry kezét, nagy kő esett le szivemről.

A vizsgálat fényesen igazolta Vasváryt.

Ezeket hallva Sikey, nem tudott mást felelni, mint:

– Csa.. Csányi igen jó ember, de azért ká.. kár azokért a szé.. székelyekért.

Ki hinné, hogy ebből a dadogó kis vézna emberből is igen jó honvéd lett. A legvitézebb, legbátrabb s legvakmerőbb katonának, Földváry Károlynak volt később segéde; azon Földváry Károlynak, ki Váczon azt a győzelmes csatát vítta, hol az ellennek vezére: Götz tábornok is elesett; azon Földváry Károlynak, kiről Kossuth Lajos mondta: azt a Földváryt nem győzi az állam lóval, minden csatában kettőt-hármat kilőnek alóla.

Pest egy nagy táborrá lőn; zászlóalj után zászlóalj alakittatott, szerveztetett s lőn felfegyverkezve; egyik be, másik kivonult.

Utczán, szinházban, vendéglőben csupa kardcsörtetést lehetett hallani. A kereskedő üzletében, az iparos műhelyében, a hivatalnok iróasztalánál nemzetőr ruhát viselt. Ifju embert polgári öltözetben látni csak itt-ott lehetett.

Károlyi István gróf saját költségén egy huszár-ezredet állitott. Én, mint Mógánál kinevezett hadnagy, magamat ide áthelyeztetni kértem.

Mészáros Lázár hadügyér, ha az »Angol királynő«-be ebédelni jött, s engem külön asztalnál látott, oda ült, s mint akadémiai tag, irodalmi ember, szeretett az irodalomról elbeszélgetni.

Egy alkalommal megint együtt étkeztünk, az öreg ur ép egy darab torzsa rózsát-tartott villáján, mikor azt mondja:

– Testvérét ma neveztem ki a Károlyi huszárokhoz főhadnagynak.

– Köszönöm minister ur, az én vagyok és nem testvérem.

Mészáros a torzsa rózsát villástól tányérára tette, s magát a székbe hátravetvén, oly jóizűen nevetett, hogy szemei könybelábadtak.

– Tehát toll helyett kardot?! mondd még mindig nevetve.

– Szeretném, feleltem, az utóbbit több szerencsével forgatni, mint az elsőt.

– Már azt meg kell hagyni, hogy minden osztálybeli ifjuság vetekedik résztvenni a haza megmentésében. Aztán kezet nyujtott, folytatván, sok türelmet, kitartást és szerencsét az uj pályához.

Amint hazafelé mentem, találkoztam Hajnik Pállal, s azt kérdi:

– Miért nem veszed fel titkári fizetésedet?

– Beadtam már lemondásomat.

– Az csak most lőn elintézve, s fizetésed mostanig folyóvá tétetett.

Kaptam néhány száz forintot, ép ugy jött, mintha sorsjegyen nyertem volna. Mindjárt lókereskedőhöz siettem, s megalkudtam két nyerges paripára. Ráday Pál gróf volt velem, jól kiválasztottuk. Az egyenruhát is megrendeltem.

Amint huszártiszt öltözetemben ebédeltem, megint jön Mészáros Lázár, egyenesen asztalomhoz tart.

Felálltam s katonailag üdvözöltem.

Ő végig nézett, s mosolyogva mondá;

– Szebb fiu volt polgári öltözetben.

– Reméllem, igy hasznosabb lehetek.

XII.

Rég volt; azon idő s a mai nap közt egy uj nemzedék foglalta el a tért. Pest azóta világvárossá nőtte ki magát, s a mostani ifjuság sokban előbbre van az akkorinál, de kettőben azokat felül nem mulhatta: a lelkesedésben és hazafiságban.

Harminczöt év előtt az ifjuság szine-java osztálykülönbség nélkül zászló alá sietett.