Part 5

Mikor elvégezte nagyszerü beszédét, Damianics egy szót sem felelt, hanem kinyujtotta jobb kezét, megragadta a szónokot gallérjánál fogva, fölemelte a levegőbe, elvitte az ajtóig, s ott szépen kitette. A küldöttségi tagok nyakra-főre siettek vezetőjük után.

Damianics visszatért, nagyot húzott a kulacson, tovább étkezett, s mindenről beszélt, csak erről a kis mozzanatról egy árva szót sem.

Ily uriféle önkénytes csapatnál közvitéznek lenni igen szép, sok bátor, derék és önérzetes pajtás egymást ellenőrzi, s gyáva vagy jellemtelen tény ez által köztük ki van zárva. Ellenben tisztjöknek lenni valóságos kín; a közvitéz mérlegeli, vajjon a magánéletben melyikök előkelőbb? sérti a feljebbvaló hang, s a megdorgálást vagy büntetést – a mi végre hadjáratban kikerülhetlen – épenséggel nem tűri. Ez viszás helyzeteket szül. Igy valami Okolicsányi nevü urat, helytelen eljárásáért, porkolábhoz kelle küldenem; a kiállott büntetés után, annak rende szerint, eljött jelentkezni. A mint vége volt a hivatalos eljárásnak, Okolicsányi leoldta szuronyát, e szókkal:

– És most Okolicsányi áll szemközt Degrével hogy elégtételt kérjen.

– Jó, küldje el segédeit.

Aztán a százados, mert kötelességét teljesitette, megverekedett a közvitézzel, ki a magáét elhanyagolta.

Takácsy, Ferdinánd-huszár főhadnagy a Jovicsszállás őrségen volt, a hol lősebet kapott. A beteg ágyánál többen összejöttünk. Itt vettük a hirt, hogy reggel támadás lesz Szent-Tamás ellen. Ez felvillanyozott mindnyájunkat. Takácsy zokon vette, hogy nem részesülhet ebben a kirándulásban. A legvigabb hangulat szállta meg az egész társaságot, csak Fiáth főhadnagy maradt komoly. Nem sokára el is búcsuzott érzékenyen, s Takácsynak kezet nyujva, szólt:

– Isten veled, többé nem látjuk egymást. Hazament, rendbe hozta holmijait, egyetmást becsomagolt, czimet irt rá; többekhez levelet intézett, szolgáját megajándékozta, aztán lefeküdt.

Mi kivonultunk a táborba. Éjszakán át századom teljesitette az előőrsi szolgálatot. Hajnalban 3 órakor parancsot kaptam a táborba visszavonulni, nem váltottak fel; bizonyos, hogy ma puskaport fogunk szagolni.

A sereg fel volt állitva menetrendbe. Hosszu gyalogolás után elértünk Turia alá, más rész Sz.-Tamás, a harmadik Földvár ellen indult. Mind a három hely ellen egyszerre történt támadás.

Lenkey huszárjaival büntetésből, mert parancs nélkül jöttek haza, a legveszedelmesb helyre ágyu fedezéshez állittatott. Az első ágyugolyó, mely a sánczok megül kirepült, Fiáthot találta, ki azonnal szörnyet halt.

Sajátságosan borzasztó csata volt; az ágyu- és puskagolyók repültek, az emberek hulltak, s ellenséget sehol se láttunk. Mintha csak kisértetekkel harczolnánk. A gyalogság kimerültség és fáradság ellen panaszkodott; a huszárok unalmasnak találták ezt a csatát.

Ráday Pali mellett egy huszár kivette lábát a kengyelvasból, s ásitozva nyujtózkodott, ebben a pillanatban az ágyugolyó elsodorja a kengyelvasat, mire a huszár elkezd káromkodni, s abba nem hagyta, mig Ráday oda nem szólt:

– Hallgasson már, s inkább adjon hálát istenének, hogy a lába nem volt ott.

– Igen, felelt a huszár, de hova a pokolba tegyem most egész nap a lábamat?

Amott egy ágyugolyó három embernek, a mint sorba állitvák, mindeniknek jobb lábát elszakitá, köztük Faragó őrmesterét, a ki – természetesen – összeesvén, felkiáltott:

– Örülök, legalább nem kell gyalog visszatérnem.

Igy szépen lövöldöztek minket a hű ráczok, a mi ágyuink is derekasan feleltek, de hogy mi és mennyi kárt tettek, azt nem tudhatjuk.

A nevezetesb egyénekből elestek: Szemere őrnagy, báró Orczy István, pestmegyei nemzetőr, Fiáth huszár főhadnagy.

A hosszu menet, végtelen fel-le, előre-hátravonulás, étlenség és szomjuság egészen elcsigázott, annyira, hogy mikor visszatérésre vezényeltek, minden hajamszála felállt, s jéghideg futott végig a hátamon arra a gondolatra, megint megtenni azt az irtózatos utat.

Mondhatom, nem éreztem már lábaimat, inogtak előre-hátra, mint az órainga, s csakis ösztönszerüleg haladtam; azért nem roskadtam le, mert a sorban egymást támogattuk.

Éjjeli 10 óra után érkeztünk Ó-Becse alá a táborba. Reggel 3 órától esti 10 óráig talpon, több mértföldnyi menetet tenni, nehány óráig tűzben állni, egész idő alatt étlen és szomjan maradni, erőnket utolsó cseppig kimeritette.

Alig birtam legényemnek annyit mondani: »Siess Ó-Becsére, hozz ennivalót, mert éhen halok.« Ezzel a nyirkos földre terültem, s az eszmélet elhagyott. Mély álmomból legényem ébresztett fel, ki hideg sültet, sajtot s egy üveg bort hozott. Falatot sem birtam enni, de az üveg bort egyszerre kiittam, s azonnal folytattam az alvást.

Mikor bevonultunk ismét Ó-Becsére, határtalan volt örömöm, hogy most fedél alatt jól kipihenhetem magamat. Csalódtam, Vorinyetzky herczeg érkezett meg uj vadász-zászlóaljával, hát ismerkedési lakomára kellett menni, s ez szokás szerint reggelig tartott.

Ezen zászlóalj mindjárt az első csatákban nagyon kitüntette magát.

Báró Baldacci Földváryval folyton tartó viszálykodás miatt megvált zászlóaljunktól.

Több heti időzés után Ó-Becséről Becskerekre helyeztettünk át. A hangulat csapatunknál egészen megváltozott. Földváry iránt a bizalmatlankodás és ellenszenv – különösen az első század részéről – nem egyszer, hangosan nyilatkozott, mire Földváry is kedvét veszitvén, Ó-Becsére ment és leköszönt.

Zsigmondfalvára mentünk, midőn a főparancsnokság által a zászlóalj vezetése rám ruháztatott. Ennél kellemetlenebb meglepetés itt alig érhetett. Nem éreztem magamban elegendő képességet e tisztnek megfelelni, másrészt beláttam, mennyi kellemetlenséggel kellend megküzdenem, mert legközelebbi barátaimat kivéve, a többi századok támogatására nemcsak nem számithatok, de ahol csak lehet, nehézségeket fognak utamba görditeni, pedig ezen állomás igényelt legtöbb éberséget, ez volt leginkább nyugtalanitásoknak kitéve. De sorsomban meg kelle nyugodnom. Hányszor kaptuk a hirt, hogy itt, vagy ott fognak betörni a ráczok, s az előőrsöket a jelölt irányba kiállitva, fél éjszakákat s néha egész napokat a zászlóalj künn töltött. És ha még ugy meg voltam is győződve, hogy hazugság a nyert értesités, intézkednem akként kellett, mintha szentül hinném, mert mégis megtörténhetett volna, s a mulasztásért a felelősség engem ér. Jó lélekkel mondhatom, hogy itt időzésünk alatt egy éjszakát sem aludtam, s kevés pihenési óráim csak nappal voltak.

Végső állomás lévén az ellenséges ráczokkal szemben, éjnek idején soha se mulasztottam el az előőrsöket megvizsgálni. Ép ilyen járatban valék, s egy előőrsi helyet üresen találtam. A tiszti őrhelyre siettem, okáért tudakozódni. Azonnal kisült, hogy azon helyre Jordán József pesti ügyvéd volt állitva, kit nem messze, a földön fekve, mély álomban találtunk.

A helyzet komolyságához képest, katonai szigorral léptem fel ellene. Jordán aljas káromkodás közt fegyvert ragadott rám. Elfogattam s fegyver közt bekisértettem, azon szándékkal, hogy jelentés kiséretében átszolgáltatom a főhadiszálláshoz.

Ennek következtében, leginkább az első század, nekem meglehetősen felmondta az engedelmességet.

Szerencsémre Vorinyetzky herczeg vadász-zászlóaljával jött minket felváltani, s mi rendeletet kaptunk előfogatokon azonnal Pestre sietni.

Jordánt külön kocsin fegyver közt kisértettem azon szándékkal, hogy az utban eső legelső parancsnokságnál fogságban hagyom.

Kikindán, megérkeztünk után, azonnal siettem Nagy Sándor helyi parancsnokhoz, bejelentettem az átvonuló zászlóaljat s egyuttal a fogva levő Jordán átvételére fölkértem, hogy itt haditörvényszék elé állittassék.

– Annyi bajom van itt a helybeli ráczokkal, hogy igazán nagy szivességet teszesz nekem, mond Nagy Sándor, ha foglyodat tovább szállittatod. Érje utol másutt érdemlett büntetése. Ebben a ráczfészekben csak mende-mondára adna okot.

Szegedig elvittem a zászlóaljat, de annyi keserűséget nyeltem, hogy itt napiparancsban a vezényletet átadtam Burián Jánosnak, az őrizet alatt levő Jordánnal együtt, csináljon vele, a mit akar.

Czegléden Kossuth Lajos várt a zászlóaljra. Megköszönte az önkénytes szolgálatot, s felszólitotta egy lelkes beszédben, hogy alakuljon át rendes honvédzászlóaljjá. A tisztek megmaradnak mostani minőségökben.

Őszintén örvendettem, hogy Szegeden visszaléptem a parancsnokságtól, s ezzel a zászlóaljtól is elváltam, Kossuth felszólitása után ezt már nem tehettem volna, pedig, eltekintve attól, hogy ezen csapatnál kedvemet vesztettem, nem éreztem magamat képesitve arra, hogy századot vezessek, önkénytes vagy nemzetőr csapatnál megjárta, de rendes honvédségnél ehez még sokat kellett volna tanulnom, és más részről meg inkább ohajtottam a lovassághoz.

Elbucsuztam eddigi fegyvertársaimtól, s Ráday Gida gróf, meg Csernyus Bandi társaságában feljöttem Pestre.

Pesten roppant izgalom volt; csapatok jöttek-mentek folytonosan, több képviselőt már honvéd egyenruhában találtam, mint Balogh Jánost, Zákó Istvánt, Bogdanovich Vilit. Roppant leolvadt azoknak a száma, kik azt hitték, hogy még tollal és szónoklattal meg lehet menteni a hazát.

A bécsi hatalom már eldobta az álarczot, Magyarország leigázását elhatározta. Jellasich bárónak kiadatott a jelszó, s az seregével hazánkba betört. Erdélyben a magyarok kiirtására megadatott az engedély, s e nemes czélra a szászok és oláhok közt létrejött a testvéries egyetértés. Bécsben Magyarország miniszterévé valami Récseyt neveztek ki, s ennek ellenjegyzése mellett kelt a magyar országgyülést eloszlató parancs. A végrehajtással, mint királyi biztos, gróf Lamberg lőn megbizva. Lejövetelét megelőzte a hir.

A képviselőház legnagyobb izgatottság közt tartotta ülését, a hid el volt lepve néppel, midőn Lamberg Budáról átkocsizott, hogy mint kir. biztos, legfelsőbb rendelettel az országgyülést szétoszlassa. A hid közepén kocsiját feltartóztatták, s midőn ő egész diszben öltözve, abból kiugrott, több csapás és szúrás következtében halva rogyott össze.

Ebben az ifjuságnak semmi része sem volt.

Nehéz megmondani, hogy ezen népitélet minő hatást idézett elő a pestieknél? az alsóbb osztály tombolt és ujongott; sokan megdöbbentek, másokra meg kínos benyomást tőn. Annyi azonban bizonyos, hogy e gyászos tény után alig kételkedett valaki azon, hogy a koczka az osztrák hatalom s Magyarország közt el van vetve.

Az idegrázó események koronkint megujultak. Egyik nap Bem tábornokra lőtt valami állitólagos lengyel, máskor Görgey falragaszai okoztak nagy csoportosulást, s nem hiszem, hogy valaki közönynyel olvasta volna: Igy bünhödik a hazaáruló! Tudósitás volt, hogy gr. Zichy Eugen kötél által kivégeztetett.

Jellasich pedig elébbre s elébbre vonult a főváros felé.

Nők és férfiak búcsujáratkint vonultak Tétény felé, közben fényes fogatokat is lehetett látni. Mind közmunkára siettek, hogy a főváros védelmére árkot hányjanak. A fényes fogatokból diszes delnők szálltak ki, Jaquemar keztyűs kezeikkel földet hordani. Mennyivel több szolgálatot tettek volna, ha magok helyett a bakon henyélő tenyeres-talpas kocsisokat s inasokat küldik. Na, de tüntetésnek ez igy jó volt.

Nagy harczot víttam lelkiismeretemmel; barátaim s ismerőim legtöbbjei már fegyveres kézzel szolgáltak, s én itt a tollat forgassam?… nem, ha addig élek sem! Megirtam, s beadtam lemondásomat, azután a választ be sem várva, a Móga táborába mentem, hol mint huszár önkénytes közember kezdtem szolgálni.

Marton-Vásárhelynél megpillantott Móga, oda küldi hozzám Nemegyey törzskar kapitányt, s magához hivat.

Oda lovagoltam.

Móga mellett volt Teleki tábornok, még nehány törzstiszt, Bónis Samu, gr. Andrássy Aladár s többen.

Tisztelegtem.

Móga tábornok kezet nyujtott e szókkal: »Mi régi ismerősök vagyunk. Maradjon mellettem, mint nyargoncz.«

A sereg csatarendben volt felállitva. Ott láttam először a hős Guyon Richárdot bátor önkényteseivel, kik közt számtalan pesti barátaim s ismerőseim tüntek fel. E csapat később nagy hirre vergődött zászlóaljjá lőn, s halhatatlanná tette magát Branyicskónál.

Jellasich seregével felénk nyomult. Megvallom, elszorult szivem, mikor azt a sokaságot a magaslatról leereszkedni láttam; ellepték az egész oldalt, mint a hangyák.

Jellasich állást foglalt, Móga nem támadott.

Egyszerre megdördül Jellasich ágyuja, s a golyó a huszárok közé csap, Móga oda tekint, jól kifent bajuszát jobbra-balra felrángatja, s félhangon maga elé morogja: »gaz!« A második golyó megint a huszárok közt pusztitott, Móga ekkor már hangosabban mondta: »lázadó!« s most ő is elrendelte a tüzelést. Ágyuink becsületesen feleltek.

Sokáig folyt a tüzelés, mig végre a horvát részről éktelen orditozás közt rohamra indultak a szerezsánok.

Jung tüzérparancsnok most maga irányozta az ágyukat, s hatot egymásután letüzeltetett a közeledő szerezsánok közé. Iszonyu pusztitást tehetett, mert láttuk őket összekavarodni, s a veres köpenyek csak ugy röpkedtek fel a légbe.

A csata e napon eldöntetlen maradt, s másnapra készültünk elhatározó ütközetre.

A városba lovagoltunk. Bónis Samuval beszélgettem, amint a kocsikhoz értünk, melyen a sebesülteket szállitották. Egyik kocsin fiatal honvéd jajgatott, mellette ellőtt lábú huszár feküdt, ki társát egyben vigasztalta.

– Maradjunk mellettök, mond Bónis, ennek a huszárnak a sorsa érdekel. Aztán ő vette át a huszár szerepét, s egyszerü, de lélekemelő szavakban szólt, ugy, hogy még a huszár is ugyancsak rámeresztette szemeit.

A városba érkezvén, elkisértük a szerencsétleneket a rögtönzött kórházba, hol azonnal a huszár láb levevéséhez láttak. A huszár szivart kért, Bónis azonnal még meg is gyujtotta s ugy szolgált vele neki. A huszár szivarozva állta ki a műtétet, mikor vége volt, felült, egy pohár vizet kért, megitta s abban a pillanatban halva vágta magát hanyat. A szivar még füstölgött ujjai közt.

Azon este a táborban nagy szerencsétlenség történt. Az első honvéd zászlóalj kémszemlére kiküldetett, s mig odajárt, az előőrséget felváltotta a »Prinz Preusen« zászlóalj, de még a gyakorlati hadviselésben járatlan sereg, elfeledte értesiteni a volt őrség a következőt, hogy egy zászlóalj künn van szemlén. Az első zászlóalj visszatért, a »Prinz Preusen«-ok a homályban azt hitték az ellenség jő, s sortűzzel fogadták. Több honvéd megsebesült. »Köztünk van az ellenség! kiabálták a honvédek. Árulás! a sorkatonaság lövöldöz ránk.« Ez villámsebességgel terjedt el az egész táborban. A zavar általános lőn; hiában erősitették a honvédségnek, hogy irtóztató tévedés volt, majd kideriti a vizsgálat, magok a tisztek is csak levertséggel vettek tudomást ezen kibeszédről, de biz a legénységgel elhitetni egy sem erőködött.

Látszik, hogy Jellasichnak itt nem volt kéme, mert ha ő erről a helyzetről értesül, okvetlen ránk támad, s nem egy dandár, de egy ezred elég lett volna, hogy egész táborunkat felbomlaszsza, oly nagy volt a bizalmatlanság, zavar és elkeseredés.

Ellenkezője történt annak, a mitől félni lehetett.

Ha véletlen valaha szerencsét hozott hadakozó félnek, ugy ezuttal mi beszélhettünk arról. Az ellenség a helyett, hogy rajtunk ütött volna, megbeszélőket küldött, s három napi fegyvernyugvást kért. Soha jobbkor! Vezéreink titkolva bár, de örömmel fogadták az ajánlatot. Pesten még képviselői körökben is rosz néven vették a beleegyezést, sőt akadtak olyanok is, kik Mógát ezért gyanusitgatták. Na, csak lettek volna itt azok az urak, látni a véghetlen zavart és elhangoltságot, máskép itélnének.

A fegyverszünet idejét mind a két vezér a maga hasznára iparkodott forditani; Móga a megingatott bizalmat helyreállitani, a félreértést kideriteni, s a felbomlott rendet ismét jó kerékvágásba hozni tartotta feladatának, s ezt szerencsésen meg is oldotta. Jellasich pedig a férfi szót, katonai becsületet, s minden előőrseit áldozatkint cserben hagyva, seregével megszökött.

A fegyverszünet leteltével keressük az ellenséget, mely oly nagy hűhóval tört az országba, de csak előőrseit és hült helyét találtuk. Azonnal felkerekedett táborunk, s kettős menetben indultunk a szökevény sereg után. Győrnél már annyira nyomában voltunk, hogy tábortüzeinek üszkei még füstölögtek, mikor odaértünk, de az erőltetett menetekben seregünk annyira kimerült, hogy minden harczias kedv s lelkesedés mellett sem birt tovább menni.

Győrött tehát megpihentünk; a jó ellátás s egy kis bor uj erőt adott a további üldözéshez.

Itt kaptuk a hirt, hogy Bécsben Latour hadügyminisztert az utczai lámpára akasztották.

»Csak a hadügyminisztert? mondák katonáink, több is elfért volna ott. Na, de inkább valami, mint semmi.«

Mosonynál előcsapataink elérték Jellasich utócsapatait. Meg is ütköztek. De ők pihentek, mi fáradtak voltunk, ők könnyen futottak tovább, mig a mi seregünk kimerültségből leroskadozott.

E helyet azért emlitem föl, mert itt láttam, a mit az életben aligha fogok látni; sok régi és harczedzett katona volt itt, de azt mindenik bevallotta, hogy ilyet soh’sem látott. Móga, a mint meghallotta, egész karával kilovagolt meggyőződni, ha nem nagyitott-e a hir? és valóban ugy találtuk: ott feküdt egy elesett vértes, a sisakja ketté volt hasitva, a feje végig, s majdnem két ujjnyi mélységre bevágva a vért; látszott, hogy ez az óriási vágás egy csapásra esett. Minő kar, minő erő s minő kard lehetett az!

Óvárott Albrecht főherczeg hivatlan vendégei voltunk; a főhadiszállás az urasági épületben helyezkedvén el, az igazgató kinyilatkoztatta, hogy az ellátásra nézve semmiféle utasitásai sincsenek, következőleg kénytelen mindent megtagadni. A kormánybiztos azon fenyegetődzésére: akkor majd egy szakasz fegyverest rendelek ide, s kényszeriteni fogom, egész készséggel felelte: Erőszak ellen nincs védelmem. Megnyitotta nem csak a termeket, de a pinczét is, felszolgálván a legkitünőbb borokat, s bőviben a felséges szivarokat, ugy hogy ezekből némelyikünk még utravalóval is ellátta magát. Semmi panaszunk ellene, Albrecht főherczegnél herczegi ellátásban részesültünk.

Niklasdorfra este érkeztünk, éhen és szomjan. A főhadiszállás a paplakban volt, hol vendégszeretőn fogadtak. Minő érzés volt azt a szép teritett asztalt látni; ott csoportosultak azok a karcsu üvegek, s ragyogtak a kristály poharak… Végre asztalhoz ültünk s kezdték az étket felhordani. A világ legkellemesb illata tölté el a termet. Alig vártam, hogy a tál hozzám kerüljön.

Berohan Nemiró segédtiszt, s jelenti, hogy az erdő felől erős tüzelés hallatszik.

– Küldjön ki valakit szemlére; parancsolá Móga.

Nemiró végigtekint az asztalon, szeme rajtam megakadt, s kimondja a rettentő itéletet:

– Degré! végy magadhoz egy szakasz huszárt s nézz körül az erdőben.

– Ez nem türt ellenmondást, se pedig késlekedést. Felhajtottam egy pohár bort, bucsupillantást vetettem a párolgó tálra s nehéz szivvel indultam.

Tomejkovich, egy jóravaló derék horvát fiu jött elémbe. Elmondtam neki nagy bajomat, hogy mily éhen vagyok, s a teritett asztal mellől szemlére zavarnak.

– Se baj, vigasztalt jószivüleg, van szalonnám, kenyerem, a kulacs is kiadja még, majd elkisérlek, s utközben lóháton megestelizünk.

Szolgálati lóra ültem, s egy szakasz Miklós-huszárral megindultam.

Az erdő felől csakugyan puskaropogást hallottunk.

A falatozást elvégezvén, miután mindenik kiszivta pipáját, ügetést vezényeltem. Most már nemcsak hallottuk, de láttuk is a tüzelést. A sötétben meg-megvillanó lövésekből jól ki lehetett venni, merre történik a tüzelés? mi ép szembe mentünk. Oldalt akartam kerülni. A nagy bajuszu tizedes, kitanult vén huszár, odaugrat mellém e szókkal: Hadnagy ur! közelebb érjük igy egyenesen.

– A lövésekkel szemben?

– Nem talál ez ebben a sötétben.

Megadtam magam, nehogy bátorság hiányt áruljak el a legénység előtt. Tehát egyenesen előre!

– Ez az átkozott ficzkó, mond francziául Tomejkovich, ki akart fogni rajtad.

– Vagy legalább is zavarba hozni.

Az a tulajdonságuk megvolt a vén huszároknak, ha fiatal s azelőtt nem szolgált tisztek alá kerültek, azokat próbára tenni, azokon kifogni első dolguknak tekintsék. Ha sikerült, vége volt a fegyelemnek s a tiszt valóságos áldozata lőn a legénységnek; ha pedig első pillanattól fogva elég erélyt, bátorságot és szigort birt kifejteni, ugy megnyerte azt a vén katonát, hogy elment vele nemcsak a legnagyobb tűzbe, de kész volt érte magát fel is áldozni. Megtörtént, hogy egyik huszárezredhez máshonnan hoztak egy fiatal kapitányt. A század fel volt állitva, a kapitány arcz elé lovagol s vezényli: »Kardot ránts!« egyetlen kéz sem mozdul. A kapitány végigvágtat a század előtt, megáll a közepén s ujra vezényli: »Kardot ránts!« A helyett azonban, hogy engedelmeskedtek volna, kiugrat egy altiszt, a kapitány előtt megállt s hetykén odakiált:

– Láthatja az ur, senki sem engedelmeskedik, nekünk nem kell.

– Bujtogató! rivalt rá a kapitány, s kardjával olyat vágott a fejére, hogy az lováról lefordult. Most harmadszor kiáltá el a vezényszót, véres karddal a kezében. Ez vagy hatott, vagy tetszett a huszároknak, elég az hozzá, e pillanattól fogva megtartották a fegyelmet, s később szeretettel ragaszkodtak erélyes és bátor fiatal kapitányukhoz.

Én tehát vittem embereimet egyenes irányban.

A tizedes megint mellettem termett azon nézettel: Tán mégis jobb lenne oldalt megközeliteni a tüzelőket.

– Egyenes irányban fogunk menni, feleltem határozottan, s ha bizonyosan tudom is, hogy egy golyó leterit, ettől nem tágitok; mert átláttam a vén huszár ravaszságát.

Egyszerre két alakot pillantottunk meg, kik előlünk oldalt menekülnek. Utánok ugrasztottunk, s midőn elértük, azok a fegyvert magoktól eldobták.

– Kik vagytok?

Németül feleltek, szörnyü remegő hangon: Soproni nemzetőrök.

– Mit kerestek itt?

– A faluba akarunk menni.

– Honnan jöttök?

– Onnan az erdőből.

– A hol tüzelnek?

– Igen.

– Kik lövöldöznek?

– A soproni nemzetőrök.

– Kire?

– Egy házra.

Vágtatva hamar odaértünk. Csakugyan a soproni nemzetőrök voltak, kik egy üres erdészlakra lövöldöztek. Hogy üres volt, arról meggyőződtem, mert feltörtük a házat, melyet eddig csak lőtávolságra mertek megközeliteni.

Visszatérve, megtettem jelentésemet, s aztán jót aludtam.

Innen Párndorfra mentünk, s igy Ausztria határához jutottunk, a nélkül, hogy Jellasichot utolértük volna.

Itt hosszu pihenőnk volt, ugy hogy kirándulásokra is ráért az ember. Engem például Csányi László üzenettel küldött Szombathelyre Batthyányi Lajos grófhoz és Ivánka Imréhez. Káldor őrnagy Pestre rándult mindenféle megbizatással, de a képviselő honvédek is elnézegettek az országgyülésre.

Folyt a sok haditanács és értekezlet; jöttek fel képviselők s beavatkoztak a hadi dolgokba; törvényczikkekkel akartak háborut folytatni s fejtegették, hogy Ausztria határát átlépni nem szabad. A mit ma a haditanács határozott, azt holnap megsemmisitette a képviselői befolyás, a mit meg Pesten végeztek, azt elvetette a tábornoki kar.

Szegény Csányi László azt sem tudta: hová legyen boszuságában, s hol a katonát, hol meg az országgyülést szidta.

Tökéletesen olyan eljárás volt, mint a nagysarlói csata után; ha akkor a szétvert ellenséget tovább üldözik, soha többé magát össze nem birja szedni. De nem, nekünk Budavára kellett, lehozták ide az egész erőt, s az ellenséget hagyták ujra szervezkedni, erősödni, hogy a betörendő muszka mindenesetre találjon itt egy tekintélyes osztrák sereget.

Hát itt is, ha átlépjük az osztrák határt, Bruck alatt megtaláljuk Jellasichot, el is bántunk volna vele, de meg kellett várni, a mig Windischgrätz herczeg felszabaditja Bécset, egyesül Jellasich báróval, akkor aztán ideje, hogy a magyar sereg támadjon.

Jó volt-e ez igy, vagy nem? mások feladata megitélni. Én nem irok hadjárati történelmet, nem itélek strategiai előnyök vagy hibák fölött, nem irok a hadjáratban résztvett nagy emberekről jellemrajzokat, mindezekhez több hadászati ismeret, adatok gyüjteménye s a döntő körökben folytatott cselszövények tudomása szükséges. Én, mint könyvem elején megmondtam, nem irok naplót, sem emlékiratot, legkevésbbé pedig történelmet. Egyszerüen visszaemlékezéseket irok, a politikából, társas-életből, hadjáratból, sat. Nem akar ez még csak tanulmány sem lenni; mindössze a kor ismertetése, egyik-másik körben az uralkodó szellem megemlitése, s ugy a hadjáratból, mint annak előtte és utáni időkből kisebb események fölemlitése.